Part 8

Leánykérő

Kurtafarku, hetykén prüszkölő félvérek könnyü hintókon vidám társaságot röpítettek végig a gyoroki réten. Horváth Farkasnak, a bernáti új földesúrnak házanépe, meg a vendégei voltak, akik tavaszi viharként száguldoztak a hosszu nyárfasorban.

Amikor ebéd után a kastélyból útrakeltek, hogy meglátogassák a gyoroki új ménest, a fiatal urak egy ideig egész tisztességgel hajtottak az úton. Hedrich báró, aki mellett a bakon ott ült a Horváth Gedeon szép özvegye, aztán egyszerre eléje került Csákó Sándornak és hetvenkedni kezdett a muszka ügetőivel. Azt találta mondani, hogy a ménes főkapujáig harminc másodperccel megelőz minden kancától lett lovat. Csákó Sándor pedig szerény jó fiu, aki szivességből dohányt is vágatna a hátán, de a lovait nem hagyja, különösen akkor nem, ha Szilágyi Mariska ül mellette a bakon.

– Ilyet csakis katona mondhat, – kiáltotta. – A katona tudvalevőleg mindenhez ért a világon, csak lóhoz nem…

– Fuss vagy fizess, – szólt vissza a főhadnagy, megállítva a fogatát.

– A fejemet teszem egy uri tök ellenében, hogy ostor nélkül is _lehajtom_ a kosorru gebéidet…

– Beszéljünk okosan! Négyen vagyunk uri kocsisok. Aki közülünk elsőnek ér a ménes kútjához, annak a tiszteletére a másik három húsz személyre való bált rendez a jövő héten. Vendégei lesznek a társaság összes tagjai.

A leányoknak és fiatal asszonyoknak nagyon tetszett az ötlet, az öreg Horváth Farkas azonban, aki sajnálta a négy szürkéjét, kijelentette, hogy ő nem kér a versenyből, bánatpénznek inkább megfizeti a cigányt.

Most megszólalt Vivó is, aki egyedül ült a kocsija bakján.

– Tessék tüzetesen megjelölni az útirányt.

– Semmi útirány! – kiáltotta a főhadnagy. – Mehetsz toronyirányban, tőlem mehetsz akár a telegráfoszlopok tetején is…

Csákó, aki pipacsvörös volt az izgatottságtól, ostorával csörditett.

– Csakhogy Vivó Laci könnyebb súlylyal hajt, mint mi! Ő is vegyen maga mellé egy dámát!

Még három családi bárka állott mellettök az úton, megrakva asszonynéppel.

– Hölgyeim, ki vállalkozik? – kérdezte Vivó.

Odaát nevetgélni és tanakodni kezdtek, aztán letuszkoltak az egyik kocsiról egy vékony, csinos leányt.

– Sári! Te eredj! Te nem félsz…

– Elvisz magával? – kérdezte a leány, Vivóhoz közeledve. – Nem vagyok nagyon nehéz…

A fiatal úr odanyujtotta neki a keztyűs kezét és fölemelte maga mellé a magas bakra.

– Mehetünk!

Aztán elkezdődött a hajsza. Két perc mulva a Vivó kocsija elmaradozott a többi mögött. Az útszéli keresztnél Vivó megállította a négyesét s odaszólt a legényének:

– Szállj le Andris, csatold beljebb a nyerges gyeplüszíját.

Mialatt a kocsis a szerszámmal vesződött, elhagyták őket a családi bárkák is. Horváth Farkas kötekedve kiáltott vissza Vivóra:

– Gyorokról majd küldök egypár forspontot, öcsém, azok bevontatnak…

Vivó azalatt vérlázító hidegvérrel fricskázta kocsitakarójával az úti port. Sári kisasszony egészen neki keseredett.

– Utolsók leszünk! – mondta búsan.

– Nagyon szeretné, ha elsők lennénk? – kérdezte Vivó.

– Hogyne szeretném!

– Nos, hát legyen nyugodt, elsők leszünk… Nem is harminc másodperccel, hanem öt egész perccel…

A többiek, ha vissza is néztek, már nem láthatták őket az úton kavargó vastag porfüggönytől és így Vivó bátran letérhetett az útról és neki vághatott a gyoroki nádasnak…

– A mocsáron keresztül megyünk? – csudálkozott Sári. – Hát vezet arra út?

– Vezet: a sásvágó fuvarosoké, de azt nem ismerik az urak…

– És a nagy vasúti töltésen hogy megyünk keresztül?

– Átbujunk a Gyorok patak hídja alatt… A patak most kiszáradt…

– Nagyszerü lesz! – szólt Sári őszinte elragadtatással.

A Vivó mokányai buzgón ügettek a zizegő nádason át kanyargó úton. Az út nem is volt nagyon rossz, csak egy kicsit hepehupás és Sári kisasszonynak erősen meg kellett kapaszkodnia az ülés vaskarjában.

Vivónak később eszébe jutott valami.

– Tulajdonképpen nem is illő, hogy így szó nélkül magammal ragadom a vad nádasba… Nem fog az édesanyja megharagudni ezért?

– Attól nyugodt lehet, amit én teszek, az a mamának jó.

A válasz eléggé biztató volt, tekintettel arra, hogy alig félórája ösmerték egymást. Vivó ugyanis csak aznap ebéd után adta vissza. Horváth Farkasnak, az új szomszédnak, első látogatását és alig hogy a kastélyba érkezett, nagy sebbel-lobbal bemutatták vagy tíz asszonynak, leánynak, a Horváth-familia tagjainak és vendégeinek, aztán együtt útra keltek a ménes felé. Még annyi ideje se maradt, hogy szemügyre vehesse az asszonyokat.

Hallomásból tudta, hogy Horváth Farkasnak két leánya van: Sári és Stefike; a kettő közül a nagyobbik már eladó. És mivel fiu nincs a háznál, Horváth Farkas vagyonát pedig hét millión felül becsülik: Horváth Sári ma az országrész egyik legjobb partija… A megyei fiatal urak ezt jól tudták, Hedrich báró és a Szilágyi-fiúk hetek óta ott is lebzseltek a Horváthék portája körül, csak Vivó kerülte a mai napig a házuk tájékát. Nem, mintha jobb lett volna a Deákné vásznánál, de valamível önérzetesebb volt a barátainál és a hiúsága visszatartotta attól, hogy a hozományvadászók közé keveredjék. Hiszen, ha biztosan tudta volna, hogy ő a Horváth Farkas kedvére való legény, akkor szívesen szögre akasztotta volna az elveit.

A mokányok sebesen ügettek a nádast átszelő vasúti töltés felé, Vivó pedig, azalatt hogy lopva nézte a mellette ülő leányt, merészen hazudni kezdett.

– Tudja, Sári nagysád, hogy nem ma látom első ízben? – Már régóta ösmerem magát – látásból…

(Egy csinos leánynyal, aki a világban él, mindig el lehet hitetni, hogy az ember már régóta szemmel tartja. Célszerü is az ilyen füllentés, mivel gyorsabban érleli az ösmeretséget.)

Vivó meglepetésére Sárika így válaszolt:

– Igen, én is már négy esztendő óta ösmerem magát… Tátrafüreden láttam először. Emlékszik még?

– Hogy emlékszem-e?!

(Semmire sem emlékezett!)

– Én még kis leány voltam akkor… maga az édesanyjával volt ott, aki szegény beteges volt… Nem titkolom – mert mindig meg szoktam mondani, amit gondolok, – nekem nagyon tetszett a maga gyöngéd viselkedése az öreg asszonysággal szemben… Egészen elérzékenyített vele… Szép dolog ám, ha ilyen szálas, fekete embernek olyan jó szíve van.

Pompás! mondta Vivó magában. – Ha így haladunk, akkor nemcsak a ménes kapujánál, de a Horváth Farkas háztüzénél is én leszek az első.

A leány ezalatt tovább fecsegett.

– Nagyon megszerettem az édesanyját is; édes, jóságos nénike! Hogy érzi magát mostanában?

– Nagyon jól; csak egy bánata van: az idén nem keltek ki az uborkái… Azt hiszem, maga boldoggá tehetné, ha egyszer meglátogatná.

– Megtettem volna már, de attól féltem, hogy nem emlékszik rám…

– Ki tudná magát elfelejteni, ha csak egyszer is látta? – érzékenykedett Vivó.

– Tátrafüred után még csak egyszer láttam magát, de fogadni mernék, nem találná el, hogy hol… A koronázási jubileum alkalmával láttam. Mi a mamával egy Andrássy-úti tribünön voltunk, maga pedig a bandériumban lovagolt… Még a ruhájára is emlékezem: kék brokát attila, fehér mente… Mikor megláttam, elkiáltottam magamat: „Nini mama, ott van Vivó Laci!“ „Nem hallgatsz mindjárt!“ rivalt rám a mama, a körülöttünk ülő emberek pedig nevettek…

– Teremtő atyám, ez a kis lány szerelmes belém! – ujongott Vivó magában.

Sári kisasszony tovább folytatta elbeszélését, megindító őszinteségéről és bámulatos emlékező tehetségéről tanuskodván.

– Azóta nem láttam többet, de gyakran hallottam emlegetni a nevét… Egyszer írtak is magáról a lapok, akkor párbaja volt… Kissé haragudtam akkoriban magára, mert gyűlölöm a kötekedő embereket, de amikor megtudtam a párbaja igazi okát, igazat adtam magának és titokban bocsánatot kértem… Furcsa, ha két ember olyan jól ösmeri egymást és amellett sohasem látja egymást…

– Én nem annyira furcsának, mint inkább szomorúnak találom, – vélekedett Vivó. Majd hozzátette: – Az ember ilyen előzmények után azt hihetné, hogy első találkozásunk alkalmával valami fontos, nagy dolognak kellene történnie.

Időközben már átbujtak a híd boltozatán, odaát pedig csakhamar elérték a nádas partját. Most már a rét puha talaja dobogott a lovak patkója alatt. A ménes csak puskalövésnyire feküdt előttük.

– Mi vagyunk az elsők! az elsők! – ujjongott Sári.

Vivó a távoli fasor felé mutatott. Egypár kilométernyire tőlük, parányi porfelhő közeledett eszeveszett sietséggel.

– Ott jönnek!

Aztán leültek az istálló előtti padkára, Sári pedig lehúzta a keztyűjét és elszörnyüködve nézte a két kezét.

– Borzasztó a kezem! A keztyü kékre festette a csuklómat…

– Jöjjön a kúthoz, ott megmoshatja…

Vizet mert neki a gémes kútból; Sári belemerítette a két csinos kezét a vödörbe; Vivó pedig oda adta a kék selyem zsebkendőjét törülközőnek. Amikor aztán a leány vissza akarta adni neki a kendőjét, Vivó agyán egy vakmerő gondolat villámlott át.

– Tudja, hogy ezzel megbánt? – kérdezte halkan, a leány szeme közé nézve.

– Megbántom azzal, hogy visszaadom a kendőjét? Nem értem…

– Minden gyoroki csikóslegény meg tudja magának magyarázni.

Óh, igen Sárika is ösmerhette a _keszkenőváltás_ szokását, amely annál a népnél a gyűrűváltás szokását helyettesíti, mert az arcába egyszerre piros láng csapott és a leány majdnem sírva fakadt a hirtelen indulattól.

– De Vivó! – súgta halkan.

Nem mondhatott többet, mert Hedrich fogata a kapu elé robogott.

A báró majd lefordult meglepetésében a bakról, amikor meglátta a Vivó négyesét, amelyet a kocsis és egy lovászlegény már akkor a napon járattak. A Hedrich mellett ülő szép asszony közel volt hozzá, hogy haragjában sírva fakadjon.

– Az nem lehet! Sári, ti csaltatok!

Csakhamar megérkezett Csákó is, akinek tetemes megnyugtatására szolgált, hogy a díjat, ha nem is ő, hát nem is a főhadnagy nyerte el. Jó idő eltelt, míg megérkezett a többi hintó. A társaság azután kisétált a kifutókhoz, hová a csikósok a kétéveseket terelték.

– Sári! – kiáltotta ekkor Horváth Farkas. – Sári, állj odébb a korláttól!

Pedig Sári nem is állott a korlát mellett, hanem ott húzódott meg szerényen Vivó oldalán, akinek a pillantását állhatatosan kerülte és akinek kék keszkenőjét még mindig zavartan a kezében szorongatta, mintha nem tudná magát elhatározni, hogy mit kezdjen vele…

– Sári! – Nem hallod? – harsogott újból az öreg úr.

– Megyek már papa! – mondta rá egy pogácsaarcu, fitós kis leány, aki a többiekkel érkezett egyik családi bárkában.

Vivó idegesen kapta föl a fejét. – Mi ez?

– Gyere ide, druszám! – szólt most Vivó Sárija a kicsikéhez…

A két leány aztán összeölelkezve nézte a csikósok pányvás bravurjait.

Vivó ezalatt szédülő fővel nézett körbe. Meglátta Hedrichet, aki távolabb állott a társaságtól és hozzá lépett.

– Te, én még itt nem ösmerem az asszonyokat… Ki az a kövér, mosolygó?

– Horváth Farkasné…

– És az a feketeruhás, ősz?

– Sajóné…

– És az a két kis leány? Gondolom, Sári mind a kettő?

– A kisebbik Horváth Sári, Farkas leánya…

– És a nagyobbik?

– Aki veled jött a kocsin? – Sajó Sári, Horváthéknak valami szegény rokonuk…

– Szegény rokonuk, mondod?

– Az apja árvaszéki elnök volt valahol az Alföldön és már vagy öt esztendeje meghalt… Horváthék, akik nagyon jószivű emberek, sok jót tesznek velük. Féléven át is maguknál tartják a kis leányt.

Vivó eleget tudott.

Amikor később előszedték a kocsikban hozott elemózsiát és az ákácfák alatt falatozásnak láttak, Vivó megint szemben találta magát Sárival, a szegény Sajóné leányával… A leány észrevette, hogy Vivó egy ösztönszerü mozdulatot tesz a mellső zsebe felé, mintha a kendőjét keresné.

– A kendőjét akarja? – Itt van!

A társaság feje fölött oda dobta neki a a kendőt, de nem a kék selyemkendőt, hanem egy kicsi, fehér batiszt-kendőt, halványsárga szegélylyel. A Vivó selyemkendőjét már akkor a leány oda tűzte az öve mellé.

Eljegyeztem magamat! – mondta Vivó magában. Aztán fölemelte a fejét és magyarosan így bátorította magát: Eb, aki bánja!

Később odalépett a leányhoz.

– Ide adta a kendőjét… köszönöm! Tudja, hogy mi annak a jelentősége?

Meg kellett ismételnie a kérdést, csak aztán felelt a leány.

– Tudom, – suttogta lángvörös arccal, de bátran a szeme közé nézve.

Olyan csinos, kedves és becsületes szeme volt…

– Talán nem is tettem bolondot! – gondolta magában Vivó.

A kék csóka

Egy társaságban, ahol az életről és a nőkről beszélgettek, valaki, aki addig hallgatott, megszólalt és elmondta a következő történetet:

Egyszer – fiatal éveimben – kocsin mentem a szent-annai pusztáról a városba. Szép októberi délután volt. A nap perzselően és mohón tűzött a rétekre, de a fénye mégis oly szomoru volt, mint a vén ember szerelme. A messzi síkságon sehol egy teremtett lélek. A téglavetők körül is, amelyeket útba ejtettünk, kísérteties csöndesség honolt, mintha az emberek mind elmenekültek volna valami közeledő nagy veszedelem elől. A füstös égetőkemencék előtt agyagos ládák, talyigák és ásószerszámok hevertek nevetségesen vad rendetlenségben.

A téglaégetők mögött az út bekanyarodik a nagy nyirfaligetbe. Nedves hűvösség csapta meg az arcomat, a lombrostélyon átvágodó napsugarak pedig oly káprázatos táncot jártak körülöttem, hogy le kellett hunynom egy percre a szememet.

Amikor a vágásra értünk, halk, harmónikus kiáltás ütötte meg a fülemet. Vidám madárkiáltás volt, olyanformán hangzott, mint a _csak_ szó, de elnyújtva és palócosan ejtve. Egy nagy madár suhant el közel a fejem fölött, kiterjesztett szárnyakkal, kecses, nyugodt ívben hasítva a levegőt. A pávakék tolla úgy ragyogott a napon, mint az indus selyem. Idegenszerüen szép, szinte mesésen izgató benyomást tett reám; mintha távoli pálma-szigetekről tévedt volna ide, amelyekről gyermekkoromban álmodoztam. Röptében már majdnem a csalánbokrokat érintette, aztán meglibbentette a szárnyát és könnyedén fölvetette magát egy fiatal nyirfa koronájára. Ott megült. Alkalmasint fölizgatta a kiváncsiságát a fogatom, amely prüszkölve döcögött végig az erdején.

Rajtam pedig egyszere megint erőt vett a kellemes láz, amely gyerekkoromban emésztett, valahányszor vadmadarat, vagy akárcsak tarka madártollat is láttam. Az a különös, epesztő vágy, hogy a kezemben érezhessem és a magaménak mondhassam a levegőnek szabad gyermekét, hogy urává legyek az idegenszerü varázsnak, amelyet erdők mélyén és verőfényes magaslatokon szedett föl a tollára.

A puskám velem volt… Sietve két töltényt csaptam a csövébe, aztán megállítottam a kocsit. Amikor célba vettem a csókát, ijedt csak-kiáltást hallatott és szétvetett szárnyakkal ledobta magát a fáról. Kétszer lőttem, gyors egymásutánban. A második lövés szárnyán találta a madarat. Zegzugos vonalban leereszkedett a fűbe. A levegőben vékony füstsáv úszott, a nyirfa lombja alatt pedig néhány pehely kavargott.

Leugrottam a kocsiról, hogy megkeressem a zsákmányomat. Jó ideig hiába kutattam a fűben; végre megleltem: ott gubbasztott egy vakondtúrás tövében, kék gombolyaggá fúvódva. Hogy utána kaptam, kisiklott a kezem alól és sebes verébugrásokban menekült. Az ellőtt szárnyát maga után vonszolta, de azért oly gyorsan futott, hogy csak nagy erölködéssel tudtam a nyomában maradni. Bokrok közt előretörtetve kergettem, le a domb lejtőjén, ki a liget szélére. Itt tüskés drótkerítés állotta az utamat. Megállottam a kerítés előtt és elnevettem magamat. Igazán ostobaság, amit művelek… De aztán erőt vett rajtam a férfimakacsság: ha már belekezdtem, a végére járok! És a kocsis előtt is resteltem volna, ha madár nélkül térek vissza.

Átmásztam a kerítésen, közbe pedig megtéptem a ruhámat. Most már azért se menekülsz, átkozott madár, ha napestig kellene is utánad loholnom!

Oly gyorsan surrant tova a réten, mint a patkány. Egyszerre süppedni kezdett alattam a talaj. Egy vízér zsombékos medrében jártam. Bokáig gázoltam az iszapot, a cipőm megtelt vízzel, de aztán kivergődtem a túlsó partra. Már jó messzi jártam a kocsitól.

A parton sűrű szederbokrok virítottak. A madár a tüskés indák alá vette magát. A bokrok a védelmük alá vették és ezer harcias tüske irányult az üldözője ellen. A csóka ott gunyasztott vagy két lépésnyire tőlem, pihegve, a csőrét tátogatva. Utána kaptam, – megint kisurrant a kezem alól. A haragtól szinte elvakulva, nekitörtettem a bozótnak. A kezemet, a nyakamat megvérezte a tüske, de most már nem tágítok, gondoltam, ha cáfolatokká is tépem magamat. Olyasmit éreztem, hogy elégtételt kell szereznem a sérelemért, amelyet egy buta kis madár ejtett emberi méltóságomon.

Megfogtam! Amikor a kezemben tartottam, keserves csak-ot kiáltott, a szíve pedig forrón és sebesen lüktetett az ujjaim alatt. Ott állottam a bozótban, a fáradtságtól lihegve, megvérzett kézzel, tépett, ruhával, de diadalmasan. A csóka jobbról-balra forgatta a fejét, a szemén pedig kékesfehér hártya alakjában vibrált a rémület. Az egyik szárnya rongygyá volt lőve, alkalmasint a tüdejébe is kapott sörétet, mert a tátott csőréből vér szivárgott. Egyszerre mélységes elkedvetlenedés vett rajtam erőt. Mire való volt ez? Mit kezdjek most a csókával? Eldobjam? Embertelenség volna. Végezzünk vele gyorsan, hogy ne kínlódjon a szegény.

Kitéptem egy tollat a szárnyából, hogy vadász-szokás szerint átfúrjam vele a koponyáját; de vagy ügyetlen voltam, vagy kemény volt a feje, – nem sikerült. A madár kétségbeesetten hápogott és vonaglott a kezemben, végre megundorodtam a förtelmes munkámtól és az utálattól hörögve letéptem a fejét. Csonka kis testében még akkor is ijedten lüktetett a forró szíve.

A fejetlen csókával a kezemben elindultam, hogy megkeressem a kocsimat. Nagy ideig tartott, míg rátaláltam. A kocsisnak az az ötlete támadt, hogy elémbe kerül, de mivel nem tudta hogy merre járok, másfelé vette az útját. Csak hosszas keresgélés után tudtunk egymásra bukkanni. Amikor halálra fáradtan fölültem, már alkonyodni kezdett.

A csóka ott feküdt a lábam előtt. A kezembe vettem: a vértől mocskos tollához szalmaszálak tapadtak. Formátlan volt és fakó. Kitéptem négy tollat a szárnyából – otthon odaadtam a gyerekeknek – a csonka testét pedig kidobtam az út szélére. Később észrevettem, hogy a tollak közül az egyik tépett és konyult; azt is szélnek eresztettem. A hármat, ami megmaradt, odatűztem a kocsisülés zsinórjába, amely fehér porcellángombokkal volt levarrva.

Időközben mindjobban besötétedett. A nyugati égboltozaton óriás függőleges felhőoszlopok mögött kékes-vörös tűzben izzott az ég. Olyan volt, mint egy rettenetes ismeretlen istenség temploma. Lassankint kialudt az égi tűz. Minden szürke lett. Az útszéli nyárfák zúgva hajlongtak a szélben.

A tollaimat kerestem a szememmel, de az ülésén már csak egyet láttam. A másik kettőt már rég elvihette a szél.

Most az utolsó toll is félrekonyult a kocsi rázásától. A szél fölkapta és az arcomba sodorta. Utána nyúltam, hogy megfogjam, de már ekkor libegve elszállott és eltünt a homályban.

Megállítsam ezért a kocsit? – Nem érdemes! gondoltam.

TARTALOM

Arianna (1898) 5 Jancsi édesanyja (1900) 19 Naca (1896) 47 A házibarát (1898) 59 Kék és piros (1891) 73 A szőke Marietta (1896) 87 A rejtelmes özvegy (1893) 95 Csendes emberölés (1895) 105 A segédjegyző regénye (1893) 121 A nyolcas szám (1896) 139 A fekete lovas (1896) 149 Gyorsvonaton (1897) 161 Csak leány (1895) 173 Igaz szerelem (1896) 185 Leánykérő (1896) 199 A kék csóka (1900) 215