Part 6

Három asszony ült a kertre nyíló erkélyen meg egy férfi. Vacsora után voltak. Kettő a hölgyek közül rózsás volt és eleven, egy pedig fakó és csöndes. Az első kettőt pajkossá tette a csöpp pezsgő, amit az asztalnál megittak, a harmadikat, aki különben is betegesnek látszott, mélabússá. Ő nem igen számított itt, inkább gardedám számba ment. A kert virágzó bokrai fölött a csillagoktól fényes, szokatlanul enyhe tavaszi égboltozat domborodott. Valahol hátul, a kivilágított szobasor méhében, kártyázó urak lármája hallatszott.

A két csinosabbik asszony a gavallérját faggatta, az egyetlen férfit, aki többre becsülte őket a kártyánál. Bolondos, vakmerő kérdésekkel ostromolták. Kifogástalan asszonykák voltak mind a ketten, de ennek a nyugodt modoru, fáradt arcu embernek a lényében volt valami, ami ingerelte a kiváncsiságukat. Azt olvasták le az arcáról, hogy valaha nagy szenvedélyei lehettek; azzal gyanusították, hogy a hallgatag modorával gonosz tudását leplezgeti; a puha és megis férfias csengésü hangja pedig kellemesen símogatta az idegeiket. Egyenkint nem igen mertek volna vele kötekedni, de mivel többen voltak, neki bátorodtak és vakmerőek lettek, mint az iskolás leányok.

Egy csípős kérdés ellen védekezett a férfi, amikor így szólt:

– Vagy rossz emberismerők maguk, vagy én nem tudom, hogy mi a szerelem…

A két asszony fölsikított.

– Azt meri mondani? Nekünk meri mondani?

– Pedig úgy van. A szerelmet, azt a bizonyos nagy szerelmet, jóformán csak a színpadról és könyvekből ösmerem. Nekem soha sem voltak szenvedélyeim, kivéve egyet, a gyűjtési szenvedélyt. A gyűjtő ösztön, az amatőr szenvedélye ki szokott fejlődni a legtöbb öregedő agglegénynél, akinek – miként nekem is – sok a szabadideje és elég a pénze…

– És mit szokott gyűjteni? – gúnyolódott az egyik asszony. – Női cipőket?

– Vagy hajfürtöket? Hogy teleaggassa velük a tűzhelyét, miként az indiánfőnök skalpokkal?

– Egyiket sem. Én hazugságokat gyűjtök.

– Hazugságokat? Olyat ugyan eleget találhatott…

– Nem annyit, mint gondolják. A közönséges, a durva hazugság engem nem érdekel, valahogy a képgyűjtőt a cégfestő mázolása nem érdekli…

– Tehát csak a tökéletes, a művészileg szép hazugság?

– Az. A hazugságnak óriás fokozata van az iskolakerülő gyerekétől kezdve egészen a nő hazugságáig, aki könyes szemmel suttogja: imádlak!

– Már megint a nőknél vagyunk. Persze, ők a klasszikus hazugság Rafaeljei és Tiziánjai?

– Már azok, akik… Ezt nem gúnyképpen és nem is szemrehányásképpen mondom. Én nem gyűlölöm a hazugságot. Csak azok vetik meg értelmetlen megrögzöttséggel, akik a fogalmakat feketékre és fehérekre osztályozzák, mint a sakktábla kockáit… A fekete a bűn, a hazugság, a rút, – a fehér az erény, az igazság, szépség… És a többi! Nekem azonban nincsenek előitéleteim színekkel szemben…

– Maradjunk a dolognál! Maga gyűjti a hazugságokat… Nagy már a gyűjteménye?

– Nem igen. Az ember olyan ritkán talál egy-egy igazán szép példányt. És ha talál is, mások, akik szemesebbek, elkaparintják az orra elől… Eddig mindössze tizenegy van a gyűjteményemben…

– Mind örökbecsü?

– Dehogy! A klasszikus jelzőt csak egy érdemli meg: a nyolcadik számu. Én ugyanis megszámozom a műtárgyaimat, mint minden gyűjtő… A nyolcas szám a gyűjteményem büszkesége…

– A szerző természetesen nő?

– Nem természetesen, de véletlenül az.

– Szerette?

– Isten tudja! Feleségül akartam venni, de talán nem is szerelemből, hanem önzésből, ahogy az imprezárió, aki örökre le akarja magának kötni a nagyreményü tehetséget. Azt akartam, hogy mindig csak nekem hazudjon, egyedül csak nekem…

A két kisebbik asszony egyszerre elkomolyodott. Valami metsző keserüség csengett ki az udvarlójuk hangjából… Meghökkenve összenéztek, mint a galambok, amikor meglátják a verőfényes udvaron a szálló kánya fekete árnyékát.

– Szép volt?

– Nem volt szép. Még csinosnak sem mondhatnám.

– És mégis –?

– Nem volt szép, de igazi asszony volt. A legigazibb asszony, akit életemben ismertem…

– Igazi asszony? Legigazibb asszony?

– Nem volt sem fiatal, sem viruló; vékony, beteges és sápadt volt, de telve epedő bűbájjal és fájdalmas édességgel. Rám mindig azt a benyomást tette, mintha az élet egy titkos, halálos sebet ejtett volna a lelkén. És mintha a lelke, amely valaha repülni tudott, most fáradtan vánszorogna csak. De ebben a bágyadtságban is volt valami szelid, harmonikus, behízelgő, odasimuló varázs. Úgy közeledett hozzám, mint egy beteg kis állat: csöndesen, félénken, könyörögve, egy nyájas pillantásért, egy simogatásért, egy kis melegségért esedezve. Ellenállhatatlan volt! Önök ezt nem értik, sohasem érezhetik az igazi nőiesség bensőségének hatását, legföljebb másokkal éreztethetik.

– Jól van, menjünk tovább! – mondta az egyik a fiatal asszonyok közül.

Nem tudták bizonyosan, hogy komolyan beszél-e vagy mulat rajtuk az úr.

– Nem megyek tovább, míg el nem mondtam, amit akartam… Az odaadásában is igazi nő maradt. Nem volt sem patetikusan nagylelkü, sem cinikusan bölcselő, sem szemérmetesen szenvelgő, hanem igazi nő. Nő, aki érzi, hogy ő férfi nélkül senki és semmi. A férfi ad tartalmat és értéket az életének…

– A férfi az erős tölgy, az asszony meg a folyondár. Mintha ezt már hallottuk volna valahol?

– Beszéljen már a hazugságáról!

– Remekül tudott hazudni. Klasszikusan. Bizonyos művészi ihletséggel. Látszott rajta, hogy a hazugság a lelke mélyéből nőtt ki; fegyvere ugyan, amelyet a létért való küzdelemben használ, de mégis olyan csillogó fegyvere, amelynek forgatása gyönyörüséget okoz neki. Mindig tudtam, hogy mikor hazudik, mert olyankor megszépült és valóban ellenállhatatlan volt. A szemének pupillája olyankor kissé összehúzódott, az arca, okos, szomoru arca, derült, tiszta és meggyőző lett. Ha hazudott, akkor – valami különös megszokás folytán – idegesen mozogtak az ujjai. A ruhája csipkéin babrált vagy a zsebkendőjével és azt mondta:

– Te vagy az első szerelmem. Te tanítottál meg szeretni. Az uram… ah! Nagyon boldogtalan voltam akkor…

– És maga elhitte neki? – kérdezte az egyik szép asszony.

– Semmit sem hittem neki, tudtam, hogy hazudik és mivel szenvedélyes amatőr vagyok, miként volt szerencsém említeni, éppen azért imádtam.

– És miért nem vette feleségül?

– Mert egy nap azt kellett tapasztalnom, hogy az ő művészete sem tökéletes. Meglehet, hogy nincs is tökéletes alkotás a nap alatt a hazugság terén sem. Olyan fogyatkozást födöztem föl a nyolcas számon, amely egyszerre nagyon leszállította a művészi becsét…

– Ugyan?

– A nyolcas szám ugyanis azon a napon igazat mondott s azzal mindennek vége lett.

– És mit mondott?

– Egy gyönge órában valami démoni sugallatra hallgatva, igazat beszélt: elmondta nekem, hogy volt már egy kedvese én előttem…

A két szép asszony egy pillanatig megdöbbenve nézte a gavallérját, aztán hangosan kacagva fakadtak.

– Maga bolond, édes uram!

A férfi búsan rázta a fejét.

– Nagyon szomoru dolog az egy szenvedélyes műbarátnak, ha egyszerre megtudja, hogy a legdrágább műkincse hamisítás…

A két asszony még mindig kacagott.

A harmadik nem osztozott hangos jókedvükben, hanem figyelmesen nézte a kert fekete bokrai fölött fölbukkanó holdat, mialatt fonyadt arcán egy könycsepp futott végig.

A fekete lovas

Tatárkút homokos határán, a falu alsó végén hosszu, földszintes ház áll, boltíves régi kapuval és eleven kerítéssel. A ház ócska, a nagy telek puszta, csak az udvarkertben nyíló akácfák izmosak és fiatalok. A kerítés fölött ki lehet látni a rétre. Nappal egyhangu, üres és szomoru a tájék, csak alkonyatkor, amikor aranyszínü porfelhő borul a vidékre és változatos felhőcsoportok torlódnak össze az égen, alkonyatkor jól esik üldögélni a ház előtt álló padon.

Most is, miként egy hét óta minden este, ketten ülnek a padon: a házikisasszony és udvarlója, a tanító úr, akit már is vőlegényének mond a falu szája. Némán néznek a messziségbe. A szemhatár fölött hosszan elnyújtott, sötét felhősáv fekszik, fönn pedig, ahol tejfehér az égboltozat, egyetlen erősfényü csillag ragyog. Több csillag még nem volt látható, de itt is, ott is alig észrevehető szikrát hányt az égboltozat, mint a ritkás szövésü függöny, amely mögött gyertyát gyujtanak.

– Ez a csillag, amely egyedül ragyog az éjszakában, olyan, mint az én szerelmem, – mondta a tanító.

A leány száraz hangon szólt oda az ajtóban álló cselédnek.

– Kata, jó lesz ha terít…

Az udvarló kissé megsértődött ezen.

– Miért oly kedvetlen ma? – kérdezte.

A leány nem válaszolt, amikor pedig kihozták a széllámpást, a tanító szinte megijedt az arca sápadtságától. Különben szép leány volt. Nem egészen fiatal már, de szabályos arcu, délceg növésü és előkelő tartásu. A szemének, amelyet félig befödött a hosszu pillája, sötét, különös tekintete volt.

A tanító más fajta ember. Jó fiu, de kissé bolyhos és kissé cingár. Most szeretett először életében és amióta erős biztatást nyert a leány részéről, szinte gyerekessé tette a boldogsága.

Lámpafény mellett már nem mert a szerelemről beszélni és másra terelte a szót.

– Ma egy becses adatot szereztem a népköltési gyűjteményembe… Ennek a vidéknek, a Tatárszögnek, van egy meséje, amelyet másutt nem ösmernek. A fekete lovas meséje…

– Sohasem hallottam róla, – szólt a leány, mély althangján.

– Pedig a parasztok tudnak róla. Bővebb fölvilágosítást egyik sem adhat, de a fekete lovas alakja mindegyiküknek a képzeletében él… Abban megegyeznek, hogy a váratlan megjelenése bajt jelent. Azt hiszem, könnyü lesz kimutatnom a mese keleti eredetét… A pusztai arabok közt egészen hasonló babona él. Alkonyatkor – úgy beszélik – lovas ember üget elő a pusztából. Utasnak látszik és tarsolyt hord a nyerge mögött. Allah nevével köszönti az istenfélő gazdát és szállást kér tőle éjszakára. Amikor pedig hajnalban illedelmes hálálkodással útnak ered megint, a tarsolyban észrevétlenül magával viszi a ház boldogságát. Eltünik a pusztában, ahonnan jött és vele együtt örökre eltünik a vendégszerető ház boldogsága is.

A tanító még tovább is beszélt volna, ha a pad mellett lustálkodó komondor nem rohan ugatva a nyitott kapu felé. A kapu keretében egy lovas ember sötét körvonalai jelentek meg…

– A fekete lovas! – mondta tanító jókedvü megdöbbenéssel.

– Legelőre mennek a parasztok, – szólt a leány.

A lovas e pillanatban megszólalt. Éles csengésü, erélyes hangja volt.

– Kérem! Idehaza van az ispán úr?

A leány fölemelkedett a helyéről.

– Édesatyám nincs itthon… Csak holnap jön meg a vásárról…

– Nini, Erzsi kisasszony? Szép kezét csókolom! Nem ösmer meg, – mi? Simon vagyok!

Beterelte paripáját az udvarra és tréfás kétségbeeséssel folytatta:

– Adjon valami ennivalót – az Isten áldja meg! Négy mértföldet lovagoltam és dél óta nem ettem semmit… Azt hittem, hogy megvacsorázhatom odafönn a kastélyban, de egy lélek sincs odahaza… A korcsmában sem adtak semmit. Pedig hazáig még két mértföldet kell lovagolnom.

– Szívesen látjuk a gróf urat, de a vacsoránk nagyon szerény…

– Ne affektáljon, édes Erzsi nagysád, hiszen tudja, hogy vadászember vagyok. Adjon egy darab szalonnát meg egy karéj kenyeret és megment az éhenhalástól…

A gróf leugrott a lováról és a kantárt odadobta a kocsis nyakába. Amikor aztán kezet fogott Erzsivel, a tanító majdnem elnevette magát. Ritkán látott még ennél rútabb és furcsább külsejü embert. A szögletes koponyáján egész kurtára volt nyírva a haja, a halántékától pedig a nyakáig írtóztató nagy, görbe sebforradás húzódott. Az orra és a szája azonban finom metszésü, a szeme pedig föltünően szép: barna, elmés, a jókedvtől s az életerőtől ragyogó. Már közel lehetett a negyven esztendőhöz, de a kedve s minden izma fiatal maradt.

A vacsoránál, amelyet hármasban költöttek el, a tanító bevallotta önmagának, hogy Simon gróf, ha nem is föltétlenül rokonszenves, minden esetre érdekes és eredeti ember. Vakmerő a szemtelenségig, miként egy kóbor lovag, elmés és gyakran finom, miként egy udvari abbé a parókás időkből, amellett láthatólag feneketlen módon könnyelmü és jószivü. Tanulatlan embernek mondja önmagát, készségesen elismeri a tudós tanár – mert következetesen tanárnak nevezte a tanítót – szellemi főlényét, amellett azonban akaratlanul ámulatba ejti őt tudásával és műveltségével.

Szaggatott mondatokban beszél, rikácsoló hangon, gyakran hebegve. Mindig szenvedélyes, mindig tüzes; küzködik, valósággal verekszik a gondolataival; ha nem találja meg tüstént a helyes szót, az öklével üti a homlokát – de amít elmond, az csodálatos színesen és plasztikusan áll meg a hallgatói szeme előtt. Minden érdekli, mindenről megvan neki a maga külön véleménye. Emberekről és dolgokról vagy lángoló lelkesedés, vagy metsző gúny hangján emlékezik meg. A tanító ámulva és növekedő elragadtatással hallgatja Simont. Ilyen megdöbbentő eredetiségről, ilyen izzó vérmérsékletről, ilyen elpusztíthatatlan életkedvről és acél férfiasságról, amilyen a gróf szavaiban megnyilatkozik, neki addig fogalma se volt…

Eleintén jóformán csak a tanítóval beszél, e tekintete azonban gyakran kalandozik a leány felé. Határozott kérdés van a pillantásában és a néma, de állhatatos és zaklató tekintete csakhamar terhére van a leánynak. Némán ül a helyén s a tenyerébe támasztja a homlokát, mintha a lámpa fénye ellen akarna védekezni, egyszerre azon veszi észre magát, hogy a pillantásuk újra találkozott. Zavarba jő, kedvetlen lesz és a kezébe veszi a tálat… Mit jelent ez? Mire való ez? Mi értelme ennek? De azért egyre érzi Simon tekintetét, az arcán, a nyakán, a karján.

A gróf most a leány felé fordul és hozzá intézi a szót. Arra akarja kényszeríteni, hogy tekintsen egyenesen a szemébe. És a tanító meglepetten és némi megszégyenüléssel tapasztalja, hogy azok ketten most olyan dolgokról beszélnek, amelyekből ő alig ért valamit. A szomszédos úri családok viszonyairól, sporteseményekről, a kaszinói és szinházi élet intimitásairól beszélnek. Erzsi – legalább elméletileg – nagyon otthonosan érezheti magát abban a világban, amely a tanító előtt teljesen idegen. A különben oly szófukar leány nagy érdeklődéssel és avatottsággal beszél olyan emberek viszonyairól, akiket sohasem láthatott és a tanító megtudja, hogy a jegyese oly könyvekért, zenedarabokért és divatokért lelkesedik, amelyekről neki sohasem beszélt. Egyszerre elhallgatnak mind.

– Szokott még énekelni? – kérdi hosszabb szünet után a gróf.

– Elvétve… Újabban alig…

– Ismeri Ninont?

– Hogyne…

– Hol van a zongorája?

– Odabenn. Nagyon rossz.

– Nem baj! Menjünk be!

És bementek a szobába. Erzsi pedig – akit a tanító sohasem tudott erre rávenni – habozás nélkül a hangszer mellé telepedik és érces althangján énekelni kezd.

A tanító nem ért franciául, de a zene azt a benyomást teszi reá, mintha végtelen szomoru és határtalan könnyelmü szöveghez írták volna.

Vége lett. Erzsi hullámzó kebellel kel föl a zongora mellől.

– Énekeljen még valamit, – mondja a gróf.

– Nem!

A kezével végigsimít a homlokán, majd szórakozottan szól a grófhoz:

– Most már indulnia kell, ugy-e?

Simon elneveti magát.

– Erre a szíves marasztalásra igen. De kisérjenek el a hídig…

Gyalog mennek hárman, a gróf kantáron vezeti a lovát.

A leány egyszerre megborzong.

– Hűvös van!

– Persze! Miért nem hozott kendőt?

– Majd beszaladok érte! – mondja a tanító és visszafordul.

A gróf egy másodpercig néma maradt, aztán mély s a megindulástól remegő hangon szól a leányhoz:

– Erzsi! Mi jut eszébe! Hozzá akar menni ilyen emberhez?

A leány visszalép egy kissé, aztán fölemeli a fejét:

– Mi köze hozzá?

– Képtelenség! Bűn! Öngyilkosság!

– Mi köze hozzá?

– Hiszen értem! Szabadulni akar ebből a kopott házból. De mit nyer vele, ha eltemetkezik a vidéki tanító kis lakásába? Nem szereti ezt a pápaszemes gyereket és mégis meg akarja osztani életének szürkeségét?

– De, – mi köze hozzá?

A gróf Erzsi keze után nyúlt, a leány azonban összefonta a két karját a hátára és látszólag nyugodtan, gúnyos mosolylyal, de sápadt arccal állott előtte. Simon vállat vont.

– Ej, kergesse el azt a gyerekpofozót!

– Valóban? És aztán?

– Aztán? Azt is megmondom. De nem most! Holnap reggel hat órakor a hídon leszek megint… Maga is ott lesz?

– Megőrült?

– Megőrültem, – mondta a gróf nyugodt szemtelenséggel, – megőrültem ma este…

A tanító már közeledett a kendővel, a gróf pedig nyeregbe szállt, miközben halkan mondta:

– Tehát hatkor!

A leány némán, ökölbeszorított kézzel állott ott, miközben a tanító a vállára adta a kendőt.

Simon lóhátról kezet fogott velük, először a tanítóval, azután a leánynyal. A leány keze egy szempillantásig mozdulatlanul és hidegen pihent a gróféban, aztán egyszerre egy hirtelen és ösztönszerü elhatározással, szenvedélyesen, szinte haragosan megrándult és belemélyesztette éles körmeit Simon izmos kezébe.

– Hatkor! – mormogta összeharapott fogakkal.

A gróf megértette. Sarkantyúba kapta a lovát és a híd felé ügetett, Erzsi és a tanító pedig lassu léptekkel hazatértek.

Amint ott mentek egymás mellett az országút porában, a leány lelkét valami sötét és hideg szomoruság borította el. A szomorusága lassankint átragadt a kisérő társára is.

– Mondja, – kérdezte később akadozó hangon, – miért hagyta rá a grófra, hogy távoli rokona vagyok magának?

– Hiszen az!

– Igen, de miért nem akart mint vőlegényét bemutatni?

– Mint a vőlegényemet? Mert nem az!

A szegény tanító szédülő fővel állott a leány előtt. Nem értette, hogy mi történt.

A fekete lovas pedig azalatt már a tatárkúti fahidon ügetett, tarsolyában az ellopott boldogsággal.

Gyorsvonaton

Sóvártól Hámorig unalmas utazás esik.

Különösen akkor, ha az embernek olyan sietős a dolga, mint Varsányi bárónak volt, amikor utolsó ízben utazott arra. Hámoron végtelen sokáig vesztegelt a vonat; ott hegyi gépet fognak eléje. A vonat aztán nagy pöfékeléssel, óvatos döcögéssel kanyarodik be a bazaltsziklák birodalmába. Különben Záporon, ahol a vonat eléri a vízválasztó hegylánc gerincét, tényleg szép a kilátás. Két meredek hegycsúcs között, mint egy óriás kapu oszlopai között, messzire be lehet látni a csernői völgybe. A kéklő szemhatáron, egy magányos dombon áll régi Csernő vára; alatta lombos ezüstnyárfák között, a csernői kastély palateteje látszik. Alkonyatkor, ha a lehunyó nap küllőformáju sugárkévéket hint a völgybe, az egész kép oly kedves, szinte édeskésen regényes, mint egy Hiadorféle vers vagy egy régi szépirodalmi lap címképe.

Varsányi báró azonban inkább az óráját nézte, mint a tájékot.

– Harminc perc mulva Csernőn lesz a vonat… Vajjon ott lesz-e az asszony a pályaudvaron? Megigérte. Sőt meg is esküdött rá, az édesanyja emlékére… De azért még se bizonyos, hogy ott lesz. Nála semmi sem bizonyos.

Még három kis stáció, aztán erős ívben futva, a felső-csernői kis pályaudvarba érkezett a vonat.

Varsányi messzire kidugta a fejét az ablakon, majd diadalmasan fölkiáltott. Ott van! Várja! Úti ruhában van, sárga kis bőröndöt tart a kezében, tehát vele fog utazni, ahogy levelében igérte, megesküdvén az édesanyja emlékére…

A következő pillanatban már elpárolgott a báró diadalmámora. Mi az? Hiszen ott van az asszony mellett az ura is!

Semmi kétség benne, az az öles nagy ember az asszony oldalán, aki lomha hidegvérrel nézi a berobogó vonatot, senki más, mint Cserney Péter. Varsányi nem tudta, hogy mit tegyen. Elrejtőzzék vagy mutassa magát? Ilyen eset még nem adta magát elő a gyakorlatában. Ha lett volna is kedve bujkálni, Cserney csakhamar rátalált volna. Lassu léptekkel végigjárta a vonatot és megkopogtatta az elsőosztályu kocsik ablakát.

– Hé. Varsányi hol vagy?

Az asszony azalatt nyugodtan állt a kijárat mellett, azalatt, hogy a kis kézitáskáját lóbálgatta a kezében. Ezt a táskát, amelyben ékszereit, leveleit és cigarettáit őrizte, soha nem adta ki a kezéből.

Nem igen siettek Cserneyék; olyan nagy urak voltak ők ezen a vidéken, hogy még a gyorsvonat sem ignorálhatta őket.

Péter úr végre megtalálta az ő barátját.

– Hé, babus, ide szálljunk! Itt van az udvarlója!

Varsányi azt hitte, hogy álmodik, amikor a házaspár bevonult a kupéjába. Persze, ő egészen másképpen képzelte ezt az utazást, amelynek részleteit titkos levelekben állapították meg. A tárgyalások csak kettőjök közt folytak, Varsányi meg az asszony közt, Péter úrról egyszer sem volt szó a levelekben.

– Bolond az asszony! – mondta Péter úr, amikor megrázta barátja kezét. – Egy héten kétszer Pestre menni!

– Hiszen maga otthon is maradhatott volna! – felelt vissza az asszony.

Péter úr, aki a világ legjobb szívü és a leggorombább beszédü embere volt, kitérően válaszolt. Azt mondta: fenét!

Egyszerre elborult az arca és keresgélni kezdett a zsebeiben. Minden zsebét végigkutatta. A pantallójára két zsebet, a mellényére hármat, a kabátjára és a felöltőjére hat-hat külső és belső zsebet számítva, összesen tizenkét zsebébe mélyesztette a kezét. Láthatólag nem találta meg azt, amit keresett. Azután leemelte az egyik bőröndöt és alaposan átkutatta. Aztán leemelte a másik bőröndöt. Abban fehér csipkeholmi volt.

– Hozzá ne merjen nyúlni! – rivallt rá az asszony.

– A pénzes szekrényem kulcsát keresem, – szólt Cserney.

Cserneyné ég felé emelte a szemét.

– És az ilyen ember szabadon járhat? – kiáltotta elkeseredetten.

Varsányi báró, aki némán nézte végig a családi jelenetet, mélységesen elkedvetlenedett. Egy asszony, aki ilyen becsületesen veszekszik, nem csalja meg az urát!

Cserney Péter azután a kalauzzal kezdett tárgyalni, miközben nagyon ravasz arcot csinált.

– Vajjon mit akarhat? – kérdezte magától Varsányi.

Hamar megtudta. Cserney a hóna alá vette a takaróját és meghajtotta magát.

– A méltóságos asszony talán nem fogja rossz néven venni, ha magára hagyom az udvarlójával és aludni megyek… Alázatos szolgájuk!

Bezárkózott a szomszédos fülkébe és a feleségét otthagyta a bárónak.

– Mit jelent ez? – kérdezte Varsányi.

– Micsoda? – kérdezte vissza nagy hidegvérrel az asszony, akinek akkor már cigaretta füstölgött a szájában.

– Miért jött magával Péter? Hiszen úgy volt, hogy ketten leszünk…

– Igen, eleintén úgy volt, de aztán minden megváltozott… Eszembe jutott, hogy Pesten most lóvásár van és hogy talán akad negyedik a vasdereseimhez… Magammal kellett tehát vinnem Pétert, mert ő nagyon ért a lovakhoz…

A báró elsápadt a dühtől, de nem válaszolt semmit. Világos, hogy az asszony megint a bolondot járatja vele. Az pedig, minha megértette volna a gondolatait, hamar mentegetőzni próbált.

– Nem kell azért haragudni, hiszen Péter nem alkalmatlan egy csöppet sem. Látja, most is magunkra hagyott; Budapesten mindig egyedül leszek, hacsak maga nem könyörül meg az elhagyatottságomon.

Ez az asszony nem volt sem szép, sem nagyon elmés, de azért szerelmes volt belé az egész világ. Kicsi halvány arcu, rettenetesen izgága nőcske volt, testileg-lelkileg talán egyformán jelentéktelen, de a járásában, a nézésében, a ruhája suhogásában, szóval az egész lényében volt valami delejes báj, amely ritkán tévesztette el hatását a férfiakra.

A vármegyében is, de a fővárosban is már két esztendő óta beszélték, hogy Varsányi kedvese Cserneynének. Az egészből egy szó sem volt igaz. A báró úr csak egy ízben, akkor is pezsgős fővel, feledkezett meg magáról annyira, hogy megcsókolta Cserneyné karját. Az asszony aztán néhány hónapig nem fogadta a látogatásait. Nemrégiben azonban megint megváltoztatta magaviseletét. Minden átmenet és bevezetés nélkül rettenetesen kacérkodott Varsányival, aminek következtében a már-már feledésbe ment pletykák újból fölelevenedtek. A fiatal úr most már úgy érezte, hogy neki mintegy becsületbeli kötelessége, hogy valahára megfeleljen a bizalomnak, amelylyel a vármegyei úri közönség őt kitüntette, amikor Cserneyné kedvesének nevezte.

– Ugy-e látni fogom Budapesten? – kérdezte most az asszony halkan, szinte könyörögve.

Ez a szelid megalázkodás éppenséggel nem illet hozzá, a bárót idegessé is tette vele.

– Maga mulat rajtam:

– Azt hiszi? Ebből látom, hogy mennyire nem ösmer… Szomoru, de való, hogy mi egyáltalában nem ösmerjük egymást.

– Ki ennek az oka?

– Azt hiszem, hogy maga! Két esztendő óta mondja nekem, hogy szeret, de én nem ösmerem magát és azt sem tudom, hogy hihetek-e magának?

– Hazugnak tart?

– Nem tartom annak, csak nem bizom magában.