Part 3

A derült nyugalmadnak pedig valami sugalló ereje lehet, Naca, mert a gróf lelke lassankint csöndesedni kezdett. Figyelmesen szemügyre vett, aztán a ködön áttörő verőfényként, valami halvány reménység, egy megnyugtató sejtelem kezdett a lelkében derengeni: óh igen, van még egészség és tisztaság a világon. Sőt úgy lehet, hogy boldogság is van, mert van megnyugvás.

Mint a tisztaságnak, az egészségnek és nyugalomnak bájos megtestesülése állottál előtte, Naca, te, aki kristálytiszta lelkeddel oly kevéssé hasonlítasz amaz Yvette-hez, a fáradt lelkü, szeszélyes elméjü és örökké nyugtalan Yvette-hez.

Az édesatyád aztán megérkezett s te, Naca, miután meggyujtottad a rendelőszoba lámpáját, egy résztvevő, aggódó és bátorító tekintetet vetve a gróf halvány arcára, magukra hagytad a férfiakat. Félórai vizsgálódás és faggatás után a doktor tisztában volt a bajjal.

– És mennyi cigarettát szí el napjában?

– Elég sokat. Mostanában a dohányzás az egyetlen szórakozásom. Azt hiszem, elszívok ötvenet-hatvanat is egy nap, de meglehet, hogy egész skatulyára valót…

– Megvan a baj: egy kis nikotin-mérgezés… Ha abbahagyja a dohányzást, nem lesz több idegriadalma…

Amikor megösmerte a baját, tulajdonképpen már egészséges is volt a gróf. Csak előbbi félelmének kellemetlen emléke nyomta még a lelkét.

Egy hétig aztán rendesen eljárt a doktor házába s a veled való barátkozás, Naca, többet gyógyított rajta, mint az édesatyád tudománya. Amolyan szellemi Kneipp-kúra volt ez a grófnak, visszatérés az egyszerü lelki élethez. Szüksége volt egyszerü és egészséges lényed sugalló hatására s azért készségesen beleilleszkedett mindennapi életed szűk körébe. A kiskertedben járt-kelt veled és szemlét tartott a csibéid fölött. Néha elkísért a konyhába és az édesatyád hangosan elnevette magát, amikor a grófot a galambduc létráján látta. Te pedig meleg, szinte anyai gyöngédséget éreztél iránta, Naca, aminőt csak az igazi nő érez a férfi iránt, aki áldozatot követel tőle. Mert az a különbség az igazi nő és az asszony torzképe között, Naca és Yvette között, hogy az első hasznára kíván lenni a férfinak, az utóbbi pedig hasznot akar tőle. A férfi pedig megsejti ezt a különbséget és önző lelke megtalálja az igazit, ha szüksége van rá…

Egy hét elmult és a gróf egyszer, ebéd után, ásítva állott a kastélya erkélyén.

– Tulajdonképpen átkozottul unalmas ez a fészek…

Bement a szobájába és miközben íróasztalán a hírlapok között keresgélt, megtalálta Yvette levelét, amely már egy hete ott feküdt felbontatlanul.

– Nini, meg is feledkeztem a szép Yvette leveléről!

Felbontotta és növekedő érdeklődéssel olvasta végig.

A levél épp oly elmés volt, mint szemtelen. Gúnyos, de kecses formában valóságos kihívás, – a kacér küzdelmekben járatos asszony finom cselvágása, hogy támadásra ösztönözze ellenfelét. És hogy ingerlővé tegye ránézve a párbajt, előre sejteti a saját gyöngeségét.

A levélpapir illatos volt és Sátory, amint mohón szívta föl a finom és különös illatot, megint meglepő közvetlenségében maga előtt látta Yvette-t. Mily ragyogó volt, mily érdekes, mily kitanulhatatlan és ingerlő Párist…

Másnap csomagoltatott.

– Megyünk Párisba, – mondta az inasának. – Elég volt már a faluzásból…

A betegségére úgy emlékezett vissza, mint egy nagyon jelentéktelen epizódra. És a doktor-kisasszonyra, a georginás kiskertre, a tejes köcsögre és a csibékre is úgy emlékezett vissza, mint holmi nagyon kedves és nagyon jelentéktelen apróságokra,

Azóta, hogy ez megtörtént, elhagyott a jó kedved, Naca. Az emberek, a szomszédok és jóbarátok, összesúgtak és összenevettek. No nézd, talán bizony méltóságos asszony akart lenni a kis Naca?

Dehogy akartál! Én tudom, hogy álmodban sem bántott a nagyravágyás soha. Hát mit is akartál tulajdonképpen? Hasznára akartál lenni, fáradni és gondoskodni szerettél volna érte, nélkülözhetetlen szerettél volna neki lenni, amilyen nélkülözhetetlen vagy édesapádnak és elárvult testvéreidnek, akiktől se jutalmat, se hálát nem vársz. A grófnak azonban most már nincs rád szüksége, Naca, és te azért kissé szégyeled magadat – de ez a kis szomoruságod, a szégyenérzeted, hogy ötödik kerék voltál valakinek a szekerén, el fog mulni, miképp elmulik minden a világon.

A házibarát

Tóth és a háziasszony már jó félóráig beszélgettek együtt, amikor az asszony végül szeliden kivallotta, hogy miért hivatta magához.

Azt kivánta tőle, hogy beszéljen néhány jó szót az urával. Úgy mondta: néhány jó szót! Nem vehette nagyon komolyan az egész dolgot, mert úgy képzelte, hogy szóbeszéddel még el lehet igazítani.

Tóthot ez a föltevés dühbe hozta. A vér az arcába szökött…

– Az ördögbe is, asszonyom, hát mit képzel? A férjét megcsalni nem olyan gyerekség. Ha az én feleségem tenne velem ilyet – eh, én megfojtanám!

Az asszony nem szólt semmit, csak mereven nézett a szemébe. Szép, csudálatosan beszédes szeme volt; világosszürke, tiszta és becsületes.

Oly szeliden tudott nézni, oly megindító ostobasággal, mintha azt akarná mondani: Rosszat tettem? Hát miért nem vigyáztatok reám jobban?

Tóth a kalapja után nyúlt és fölemelkedett.

– Az az úr különben meg fogja kapni a magáét. Holnap áll a férje pisztolya elé… Hogy magával mit szándékozik tenni az ura, azt nem tudom. Én azonban megfojtanám.

– Hát tegye meg! – szólt egyszerüen az asszony.

Tóth vállat vont.

– Maga, hál’Istennek, nem az én feleségem és így – jó estét!

Amikor az előszoba ajtajából még egyszer visszafordult, ott látta az asszonyt, az ajtófának dőlve, fölemelt karjával a sötét függönyt fogva.

Tóth urat nagyon leverte az asszony botlása. Sajnálta az urát, a szegény Csonka Gyulát és sajnálta magát, mert úgy érezte, hogy őt is fájdalmas csalódás érte. Két év óta rendes vendége volt a Csonka-háznak, ahol második otthonra talált. Holmi pót-otthonra, amelynek előszobájában, felöltőjével és sárcipőjével együtt, lerakta tisztátalan gondolatait is. Jól esett neki a háziasszony bájos bizalmaskodását élvezni és fölötte szeretett a fiatal házastárs apró-cseprő kérdéseibe avatkozni. És ez a kandalló-költészet most egyszerre érthetetlen módon véget ért. Sem a megcsalt férj, sem a házibarát nem tudta megérteni a dolgot, de lehet, hogy a szép bűnös maga sem értette.

Másnap megtörtént a párbaj. Tulajdonképpen Tóth kényszerítette rá a férjet, hogy verekedjék.

– Ezzel tartozol magadnak, de nekünk is, akik jó barátaid vagyunk…

A szegény megcsalt férj nagyon ügyetlenül viselkedett. Pisztolylyal a kezében összegazemberezte az ellenfelét és golyót kapott a csípőjébe. Ez ugyan a megcsalt férjek rendes sorsa, de Tóth mégis szerette volna, ha ezúttal kivételesen a csábítót lövik keresztül.

A csábító! Vagy tizenöt évvel idősebb lehetett a férjnél. Vörhenyes, rövidre nyírt szakállt viselt és külsejére nézve semmiben sem különbözött valamelyik vidéki lókupectől. Egyébként gróf volt és óriás vagyon ura, de köztudomás szerint fukar, akár egy uzsorás.

Csonkáékkal úgy került össze, hogy ármentesítési terveket készíttetett a mérnökkel. A munkáért ugyan nem fizette meg Csonkát, hanem azzal kárpótolta, hogy néhanapján nála ebédelt és udvarolgatott az asszonynak. Nem lehet tagadni, hogy ezt az udvarlást mindenki szívesen látta: a férj is, az asszony is, még a házibarát is. Az asszony boldog volt, hogy a barátnői irígykednek reá, a két férfi pedig boldog volt, hogy a gróffal valami barátság félébe keveredhetett. És talán éppen a hiuság tette lehetségessé az elképzelhetetlen dolgot.

Nem értem, hogy történhetett! Nem értem! Így sóhajtozott Csonka Gyula még akkor is, amikor Tóth karjára támaszkodva, mint gyógyuló beteg bicegett föl-alá a kórház kertjében. A sebláza elmaradt, most már más láz vette elő: újra visszakivánta az asszonyt. Tóth egyszer rajtakapta, amikor éppen Margit egyik zsebkendőjével babrált.

– Azt hiszem, elhamarkodtam a dolgot, – mondta Csonka bánatosan. – Igaz, hogy nagyot vétett ellenem, de hiszen még félig gyermek volt… Egészen gyermek volt! És most világnak kergettem, mint egy rossz cselédet…

A házibarát megszeppent.

– Gyula, ne bomolj! Arra az asszonyra nem szabad gondolnod. Ezzel tartozol magadnak és barátaidnak is…

Csonka kiheverte ezt a betegséget is. Annyira kiheverte, hogy félév után újra megházasodott. Nem tudott sokáig asszony nélkül meglenni, ő férjnek született. Ezúttal megtalálta azt, akire szüksége volt: a női nyárspolgárt. Elvett valami alamuszi vidéki kisasszonyt, akiből idővel nagyon önérzetes, keménykezü menyecske lett, a cselédek réme.

Csonka most már nyugodtan alhatott; az új asszony sokkal hidegebb és önteltebb volt, semhogy rossz asszony lehetett volna belőle.

Tóth egypár eredménytelen kisérlet után lemondott a reményről, hogy barátja új fészkében új pót-otthonra találjon. Rajta múlt, meg az új asszonyon. Nem tudtak egymással megbarátkozni, sehogy sem. Csonka azonban fülig úszott a boldogságban.

– Hej öregem, – mondta egy véletlen találkozás alkalmából, mert most már csak véletlenül találkoztak, – ha el nem veszem ezt az asszonyt, meghaltam volna anélkül, hogy megismertem volna, mi a tisztességes asszony. Most látom csak, hogy milyen cudar volt a régi! A megtestesített hazugság volt. Minden szava hazugság volt, azt hiszem, még tévedésből sem mondott soha igazat…

A házibarát kedvetlenül vállat vont.

– Jobb szeretem, ha nem beszélünk erről, – mondta szárazon.

Azzal otthagyta barátját, akit aztán jó sokáig nem látott. Egyedül élte tovább legényéletét, amelyet utóbbi időben sivárabbnak talált, mint valaha.

Egy nap aztán véletlenül összetalálkozott megint a szép bűnössel. Úgy esett, hogy egész délután künn kóborolt a szigeten. Egész délután jókedvében volt, alkonyatkor azonban, midőn a nyárfák megnyúló árnyéka elnyelte a verőfényt, megint erőt vett rajta a levertsége. Kalappal a kezében végigsétált a sötét alagúton, amelyet a lehajló lomb alkotott a feje fölött. A cserjésből tavaszi pára emelkedett föl, amely rejtelmes vágyakkal töltötte el a szívét és forrongásba hozta vérét. Egyszerre szomorunak találta a magányt és nyomasztónak a csendet és megint emberek után kivánkozott. Az embereket megtalálta a felső vendéglő előtt.

És amint ott ült, asztalára könyökölve, elhagyottan a lármás sokaság között, váratlanul, mint egy tünemény, megjelent előtte Margit; fölemelt fővel, könnyü mosolylyal az ajkán, a világos nyári ruháját kecsesen összefogva, jött föl a veranda lépcsőjén.

Két év óta, amióta eltünt a fővárosból, kissé megváltozott. A termete mintha megnyúlt volna, bár vállban megtelt. A tekintete azonban most is olyan gyermekesen nyilt és becsületes volt, mint annak előtte.

– Jó estét, asszonyom!

– Jó estét, Tóth!

Mindaketten zavarban voltak. Tóth egy ösztönszerü mozdulatot tett a kezével, erre aztán Margit odanyujtotta neki a keztyüs kezét.

– Maga most itt van? – kérdezte Tóth.

– Itt lakunk, a szegény édesanyámmal… Szegény anyám, nagyon beteg… Egész délután ápoltam, most elküldött a friss levegőre, meg vacsorázni… Hanem nem tudom, találok-e üres asztalt…

Tóth a saját asztalára nézett és az asszony odaült. Csak mikor elhelyezkedett, kérdezte zavart mosolylyal: Szabad? Aztán, hogy palástolja zavarát, nagy buzgóan az étlap tanulmányozásába merült, amelyet a pincér tett eléje. Félhangon olvasta az ételeket, de láthatólag nem tudta, hogy mit olvas. Az arcát pedig rózsásra festette az izgalom. Amikor a pincér elment, Margit arca egyszerre elborult.

– Ugy-e nem kellett volna ideülnöm?

– De miért ne? Hiszen ez a legtermészetesebb dolog a világon…

– Igazán? Akkor jól van.

Valamit evett, aztán már megnyugodott.

– Mit csinál ő? – kérdezte egyszerre. – Hallom, megházasodott… Boldog legalább?

– Óh igen, boldog a maga módja szerint, – mondta Tóth elnéző mosolylyal.

Ugyanaz az elnéző mosoly most megjelent a Margit ajkán is.

– Örülök, hogy hozzávaló asszonyra talált… Mert jó ember, ugy-e? Hanem mi ketten nem illettünk össze… Ugy-e nem?

– Nem, maguk sehogysem illettek össze…

A pincér salátát hozott Tóthnak és az asszony kivette a kezéből a tálat. Ecetet, porcukrot és mustárt kért.

– Majd elkészítem, ahogy maga szereti, Szabad?

Tóth hátradőlt a széken és figyelmesen nézte az asszony kezét, amelyen egy türkizes gyűrű csillogott. Mindig nagyon szerette ezt a szép, fehér kezet és most olyan figyelmesen és hosszan nézte, mintha kárpótolni akarná magát a kétévi mulasztásért. Valami puha kecsesség jellemzi minden mozdulatát, akár fölvesz, akár letesz valamit, az olyan, mintha megsímogatná, szinte csodálatos, hogy a villák és tálak nem reszketnek meg a nagy gyönyörűségtől. Nemcsak a keze, az egész asszony olyan lágy, behízelgő, símogató. A hangja is, a nézése is, a mosolya is. Igazi nő. Vannak, akik szebbek, elmésebbek és jellemesebbek nála, – de mennyien vannak! Éva varázsa azonban egyikben sincs meg olyan nagy mértékben, mint éppen ő benne. A finom illat, amely a csipkegallérjából árad, olyan hatással van a férfira, mint az erdei ózon. Megifjítja. A villamos lámpák most fényesebben ragyognak mint az imént, a zene édesebben szól, még az emberek is, akik a szomszéd asztalnál ülnek, most érdekesebbek és rokonszenvesebbek, mint az imént.

– Most indulnom kell, – mondja Tóth.

– Elkisérem a hajóig… Szabad?

A hajó azonban csak félóra mulva indul, addig ráérnek még járkálni. Amikor a sötét fasorba értek, mindaketten elhallgattak. Az asszony megállott, lehajtotta a fejét és az ernyőjét rátette a cipője hegyére.

Most arról a dologról fog beszélni, – gondolta Tóth. – Bár ne beszélne arról!

Margit pedig egész halkan így szólt:

– Nem szerettem az uramat soha. Nem gyűlöltem, de nem is szerettem… Néha meg is sajnáltam a szegény embert… Mindig egy dolog járt az eszemben: jó volna, ha más volna az uram, Csonka pedig a barátom… Annyit gondolkoztam ezen, hogy néha el is tudtam magammal hitetni, hogy úgy van… Hanem képtelenség volt! Az, akire gondoltam és akiről beszélek, nem akart megérteni… Egy nap meggyűlöltem mindent, meg magamat és a férfiakat és meg akartam halni… Meghalni gyáva voltam és eszembe jutott, hogy máskép is véget vethetek a komédiának… Egy gazdag vén mágnás szeretője leszek… Erre már leánykoromban is gondoltam. Nem tudom, honnan vettem ezt, – olvastam, vagy hallottam? – már iskolásleánykoromban is gondoltam: ha nem lesz úgy, ahogy akarom, akkor egy gazdag vén mágnás szeretője leszek. És nagyon rossz leszek.

Tóth haragosan a szavába vágott.

– Hallgasson!

– És nem is az uramat akartam megcsalni. – Óh nem – vele nem is törődtem – hanem a másikkal! Ugy-e utálatos vagyok? És mégis – lássa – most azt tehetném, amit akarok, de nincs egyéb kívánságom, mint meghalni.

A part felől panaszos harangszó hallatszott.

– Most megy a hajó!

Kezet fogtak.

– Nem fog többet kijönni, ugy-e?

– De igen. Egyszer még kinézek ide.

– Mikor jön?

– Majd ha ráérek…

– Holnap nem ér rá?

– Nincs semmi dolgom…

– Kijön holnap?

– Kijövök este.

– Délben jőjjön! Olyan rossz várni, mindig csak várni!

A finom keze ott vergődött egy pillanatig még a Tóth kezében, aztán elváltak.

Tóth kiment másnap délben, harmadnap is kiment, a reggeli hajóval, aztán mindennap künn volt…

Egy hónap mulva Csonka Gyula valami kerülő úton megtudta, hogy Tóth el akarja venni az ő elvált feleségét. Fölsietett a barátja lakására.

– Milyen alávalók az emberek! Azt beszélik, hogy feleségül akarod venni a cudart…

Tóth élesen mérte végig a barátját.

– Nem tűröm, hogy sértegesd a menyasszonyomat!

Kék és piros

A berlini Thiergartenben történt, egyik előkelő nyaraló angol kertjében.

A Bredowok az este valami kerti ünnepséget rendeztek, amelyen részt vett a berlini társaság színe-java. Ott volt a számtalan tagból álló Bredow-család, ott voltak a Manteuffelek, a Raditzok és nem tudom, még kicsoda. Ott volt egy nagy csapat katonatiszt, a fővárosi gárdaezredekből. A diplomáciai kar fiatalabb tagjai is szép számmal megjelentek. Ott volt, hogy többet ne mondjak, Joob báró is, aki mint Magyarország címzetes alkonzula fáradozott a Németországban rekedt drótostótok védelmében. Berlinben különben Joobot, a sötétbarna arcbőre miatt, Cigánybárónak nevezték.

A Cigánybáró úgy találta, hogy Bredowék társasága kiállhatatlan, az egész mulatság pedig halálosan unalmas. A tisztek vállrojtos kabátban, állig érő gallérral, kidüllesztett mellel jártak-keltek. És mivel tudták, hogy Joob tartalékos tiszt, valamennyien a bajtárs úr megszólítással boszantották. A hölgyek is oly finnyás arccal és szertartásos mozdulatokkal táncoltak, mint egykor a leviták a frigyszekrény előtt. Egy jófajtáju magyar kurjantás bizonyára elég lett volna arra, hogy jéggé fagyaszsza az egész társaság hüllővérét.

És ha nem lett volna itt Bojár Margit, – no, de szerencsére itt volt Bojár Margit.

Éppen arra sétált unokatestvérének, az árbochosszúságu Bredow kapitánynak karján. Fehér batisztruhájában megint nagyon csinos volt. Hiszen ő is merev és komoly, de ajka szélén hébe-korba mégis fölvillan az a végtelen kedves, sokat mondó mosoly, amelylyel már hónapok óta bolondította a Cigánybárót. Ő is szőke, de nem ám lenszőke, mint a többi; az arcszíne pedig barna, mintha finom aranyzománccal volna befuttatva…

A hosszu kapitány később a pohárszéknél összetalálkozott Joobbal.

– Nagy sajnálkozással hallottam Margit hugomtól, hogy bajtárs úr elhagyja Berlint? – kérdezte.

– Igen, visszamegyek a hazámba.

– Már a közeli jövőben?

– Amint csak lehet. Még csak kérdeznem kell valakitől valamit, aztán mehetek.

– Talán bizony rózsás női ajakról vár feleletet a kérdésre? – enyelgett a kapitány.

– Igen, női ajakról, – mondta a Cigánybáró szárazon.

– Akkor sok szerencsét kivánok!

– Nem szerencse kell nekem, hanem alkalom!

Mindketten ittak. A Cigánybáró egyébként meglehetős elfogultsággal itélte meg a németek faji tulajdonságait, de az ivóképességük előtt mindenkor készségesen kalapot emelt.

– Sokáig marad Berlinben Bojár kisasszony? – kérdezte később odavetőleg a címzetes alkonzul.

– Talán örökre, – mondta a kapitány titokzatos mosolylyal. – Legalább édesanyja úgy akarja…

Összekoccintották poharukat.

– Ön ismeri a magyarországi rokonainkat, a Bojárokat? – kérdezte a kapitány.

– Csak felületesen. Egy időben sokat beszéltek Bojár ezredesről, a kisasszony édesatyjáról.

A kapitány igen jókedvünek látszott és szokása ellenére beszédesnek mutatta magát, aminek egyik oka bizonyára a pezsgő lehetett.

– Margitnak az édesanyja az én nagynéném… Valaha híres szépség volt… Valami csehországi fürdőben ismerkedett meg Bojárral. Ismertem Bojárt, két ízben is vadásztam a magyarországi birtokain és meg vagyok győződve, hogy a világ legszeretetreméltóbb férfiai sorába tartozott… Szép, lovagias ember volt. Vendégszerető és bőkezü, amellett hallatlan módon vakmerő. Nagyon szerette a nénémet, de a szíve oly csodálatosan volt szerkesztve, hogy a néném mellett még vagy egy tucat szőke, barna és vörös szépség talált benne helyet… Öt év előtt történt a kínos és tragikus eset, amelyről ön is hallott.

Bojár Bécsben volt és összetűzött valami cseh gavallérral. Nem tudom, hogy az összetűzés oka szőke volt-e vagy barna; én csak azt tudom, hogy az Operában táncolt. Megverekedtek. Bojárt ezúttal elhagyta hagyományos szerencséje, koporsóban szállították haza birtokára… Ön emlékszik a dologra, hiszen óriás botrány lett belőle… A néném ott se volt a férje temetésén. Képzelje el a büszke asszony lelkiállapotát, amikor megtudta, hogy a férje, akit imádott, egy rózsaszínü rongy miatt halt meg… Azóta a néném, aki férjében mindig a magyar faj megtestesülését látta, valami ideges ellenszenvvel viseltetik minden iránt, ami magyar. Ez nem igazságos, de végre is érthető. Ott él még magyarországi birtokain, amelyeken úgy gazdálkodik, mint egy férfi, de a leányát, amikor ez két év előtt fölvette első hosszu szoknyáját, fölküldte az édesanyámnak, hogy vezesse be az itteni társaságba. Néném azt szokta mondani: Nem akarom, hogy Margit magyarok közt éljen. Hűvösebb, józanabb emberek közé küldöm, ott talán meg fogja találni a boldogságot, amit én nem találtam meg.

A Cigánybáró meg nem állhatta, hogy közbe ne szóljon.

– Hűvös, józan emberek! – Önök tehát bennünket rosszabbnak tartanak a saját nemzetbelieknél?

– A világért sem! Nem rosszabbaknak, hanem másoknak. Egy példával meg tudnám magamat értetni. Tegyük föl, hogy a vérmérsékletnek színe van és hogy az északnémet nemzeti temperamentum kék. Ebben az esetben a magyaroké vörös. Egyik se jobb a másiknál, de mindegyik más. Mindegyiknek vannak előnyei és hátrányai. Maradjunk meg a színek mellett… A kék szín jól esik a szemnek, tisztább, nyugodtabb és komolyabb a vörösnél. Igaz, hogy emellett szentimentális, hideg és gyakran émelyítő. A vörös szín föltünőbb, melegebb. Kár, hogy bántja a szemet és izgatja az idegeket, mint minden érzékies dolog…

– Minden németben egy professzor lappang, – jegyezte meg magában a Cigánybáró.

Aztán eszébe jutott valami.

– Eszerint Bojár Margit, mivel a vörös és a kék szín összevegyüléséből származott, tulajdonképpen – lilaszínü?

A hosszu kapitány elmosolyodott.

– Ilyenformán van. Temperamentuma ma még lilaszínü, azaz se vörös, se kék. Most jön abba a korba, amikor színt kell vallania.

Zeneszó hallatszott.

– Hallja? Ez a zene is vörös! – mondta Bredow.

A kertben egzotikus huszárruhába bujtatott cigánybanda kezdett játszani.

Asztalhoz mentek. Óriás sátor alatt állott a fényesen terített asztal.

– Színt fog vallani! Csak beszélhetnék vele, mondta magában a Cigánybáró, miközben néhány fiatal _bajtárs úr_ közé ült.

A lilaszínü leány ott ült vele szemben egyenesen, komolyan és szerényen, mint egy jónevelésü fiatal hölgyhöz illik.

Joob néhányszor átszólt az asztalon, a leány helyett azonban mindig Bredow kapitány válaszolt. A Cigánybárónak lassankint rossz kedve lett, veszedelmesen kezdett inni.

Vacsora végén azt mondta valamelyik német, hogy szeretne egy igazi, egy tősgyökeres magyar nótát hallani. A Cigánybáró kissé elgondolkozott, aztán odaintette a primást:

Rám se nézett, mikor én őt megláttam…

A mélabús zenehangokból mintha valami fájdalmas szemrehányás szólt volna. És Bojár Margit, mintha csak megértette volna a szemrehányást, fölemelte fejét és lopva nézett a Cigánybáróra.

A hosszu kapitány, aki már kétízben járt Magyarországon, a magyar zenéről kezdett beszélni.

– Margit hugom valódi zenei tehetség, sok magyar népdalt ismer és képzeljék, valamennyit hangjegy nélkül játszsza a zongorán, éppen úgy, mint a cigány…

– Melyik a nótája? – kérdezte a Cigánybáró.

A leány kissé habozott, aztán kendőjével odaintette a primást s a fülébe mondta a nótáját:

Fehér galamb száll a levegőbe’, Megy a rózsám, elbúcsuztam tőle; Hová megyen, merre lész az útja, Mikor látom, a jó Isten tudja…

Az egyenruhás árboc elgondolkozva rázta a fejét.

– A multkor más nótára mondta, hogy a kedvence.

A Cigánybárón időközben csodálatos izgatottság vett erőt. Vajjon neki szól a búcsuztató?

Mikor a cigány elhallgatott, ő rendelt egyet:

Csak titokban akartalak szeretni, De ki kellett annak világosodni…

Most találkozott a szemük első ízben. A leány aztán lehajtotta a fejét.

– Szabad még egy nótat játszanom? – kérdezte később halkan a kapitánytól.

A hosszu Bredow boldog volt, hogy Margit az ő társaságában olyan jól mulat…

– Huzassa csak, hiszen azért van itt a cigány…

A prímás a leány széke mögött állott és rákezdte:

Ne csalj meg, ne csalogass engemet Hiszen tudod, hogy igazán szeretlek…

Bojár Margit, mintha meggondolta volna magát, hirtelen intett a cigánynak, hogy nem azt akarta játszatni. Mást. Azt hogy:

Azt mondják: nem adnak Engem galambomnak, Hanem inkább másnak, Annak a hatökrös Fekete subásnak…

A Cigánybáró nem ivott már, hanem csillogó szemmel nézte a csinos lilaszínűt, akinek az arca most már határozottan pirosodni kezdett. Aztán, bár a hosszu kapitányon nem volt fekete suba, egy gyilkos tekintetet vetett reá.

– Ácsi, cigány! – mondta Joob egyszerre. – Azt a nótát:

Megverek valakit, Vagy engem valaki, Hej, de a rózsámat, Ne szeresse senki…

A leány megszeppenhetett e fenyegetés hallatára és alkalmasint a lelkiismeretét akarta megnyugtatni, amikor válaszul húzatta: