Part 4

Nem vagyok én oka semminek, Édesanyám oka mindennek; Mért nem is ad engem olyan, olyan, olyannak, Kit én választanék magamnak…

A társaságnak fölötte tetszett ez a szokatlan mulatság. A fiatal tiszteken valami patyolat jókedv vett erőt. Erősen ittak s ha értettek volna hozzá, bizonyára daloltak volna. Bredowné szíve, odafenn az asztal végen, anyai örömben úszott, amikor hosszu fiát sugárzó arccal látta a gazdag Margittal fecsegni. A leány buzgón hallgatta a kapitányt, a Cigánybáróra a világ minden kincseért se pillantott volna. Ha olykor arra is tévedt a tekintete, akkor sem az arcába nézett, hanem arra a nagy, vérvörös szegfűre, amelyet az alkonzul a frakján viselt. (Boulanger tábornok tiszteletére viselte. Nagyon tisztelte akkoriban a francia tábornokot, mivel azt várta tőle, hogy meg fogja verni a németeket.)

Margit most odahajolt a kapitány füléhez.

– Nézze, kérem, azt a virágot? Nem tudok betelni a nézésével… Még soha életemben ilyen szép virágot nem láttam!

– Olyan, mint minden piros szegfüvirág. De ha szépnek találja…

Bredow kapitány udvariasan elkérte a Cigánybárótól a virágot és odaadta Margitnak.

– Köszönöm, – szólt a leány, – s mert ön adta, fel is tűzöm.

Előbb azonban megszagolgatta, egyszer, véletlenül, végighúzta a száján, csak aztán tűzte a hajába. A piros virág pompásan festett a hajában.

– Színt vallott! – ujjongott magában a Cigánybáró.

Nagy gyönyörűségében, mi telhetett tőle? – egy nagy bankót csúsztatott a cigány markába és elhúzatta ezt a nótát, hogy azt mondja:

Nincs feleségem, de majd lesz, Hazahozom télen, ha jó lesz, Veszek neki csizmát, ha jó lesz, Megcsókolom százszor, ha szép lesz.

A kapitány azalatt szép búzavirág-színnel festette ki a jövőjét.

Ha Bredow kapitány próféta lett volna, akkor tudhatta volna, hogy mához egy esztendőre gyorsvonat fog Budapestre érkezni, amelynek egy különkocsijából a Cigánybáró fogja kisegíteni fiatal feleségét, Bojár Margitot.

A szőke Marietta

Már erősen hajnalodott. A nagy-körút bérpalotáinak tornyai feketén fúródtak a sápadozó égboltozatba. A két jóbarát – az ég tudná micsoda kerülő úton – pezsgős kedvében bevetődött a Terézváros egyik keskeny utcájába. Egy csapszék fölött piros lámpás csillogott, odabenn – alkalmasint valami különszobában – halk tamburaszó hallatszott…

– Igyunk meg egy pohár pálinkát, – indítványozta Béni.

– Mit akarsz? – szólt Jenő, – ide csak zsebtolvajok járnak…

– Éppen azért. Nagyon bele csömörlöttem a tisztességbe…

Bementek, letelepedtek egyik márványasztalhoz. Amikor lenyelték a rossz italt, megrázkódtak és még egy pohárral rendeltek. Béni aztán szemébe tolta üvegét és szemügyre vette a pénztárban ülő leányt.

– No nézd! – mondta. – Nem ismered?

– Ki az?

– Marietta, a szőke Marietta…

A másik is föltette a monokliját.

– Ohó, Marietta de la Dor?

– Gondolom ilyenféle neve volt… Hogy megrútult!

– Meg biz’a!

A pénztárosnő beteges, beesett arca téglaszínüre volt kendőzve. A szőke haja ugyan gondosan föl volt sütve, de a vállán szürke nagykendőt viselt, aminőt szegény munkásasszonyok szoktak viselni. Közömbösen bámult maga elé, fonnyadt keze szórakozottan babrált a pénztári könyvhöz kötött plajbászszal.

A szőke Marietta! A két jóbarát visszaemlékezett a régi Mariettára, aki még néhány esztendővel ezelőtt lázba hozta a főváros korhely fiatalságát. Ott énekelt esténkint valamelyik dalcsarnokban. Elragadó és szemtelen volt, mint egy szőke Phryne. Kurta szoknyában, nagy, francia kalappal a fején, formás lábait kecsesen illegetve, csípőre tett kezekkel járt föl s alá; hangja persze nem igen volt, de azért el tudta ragadni és föl tudta villanyozni a maga közönségét. Ha rákezdett _A szőke Marietta dalá_-ra, amelyet valami elzüllött tehetség szerzett neki, akkor a szűk páholyokban szorongó közönség, a mágnások, a tisztek, a sikkasztó kereskedősegédek, egy hangon dudolták a pattogó végsort… Ignác pedig, a félszemü főpincér, azalatt duplán számította a Heidsick-nek keresztelt cukros szódát…

– A szőke Marietta!

Jenő halkan zümmögte a dalt.

– Csakhogy így látom! – mondta Béni kegyetlen mosolylyal. – Ezt sokért nem adom.

Jenő vállat vont, a másik folytatta:

– A szegény Bakó Gyurka esete óta gyűlöltem… Ez nem olyan, mint a többi leány.

A courtisane jellemében van egy kibékítő vonás: a jószívüség… Marietta nem volt sem jószívü, még csak nem is könnyelmü. Számító volt, hideg és kegyetlen, mint a keresztes pók… Nem szeretett senkit, megvetette az embereket, akik tönkre tették magukat meg a családjukat, hogy mogyoró-gyémántokat akaszszanak a nyakába, és fogatot tarthassanak neki…

Nem volt addig nyugta Béninek, míg oda nem ment a pénztárhoz.

– Jó estét, Marietta!

– Jó estét!

– Nem ismer rám, ugy-e?

– Nem én.

– Emlékszik, Bakó Gyurka cimborája voltam…

– Ön az? Most már emlékszem! Ön volt akkor az Ilka barátja. Egyszer össze is vesztek a kis Gyurkával.

– Tudja mi lett a kis Gyurkából?

– Azt mondják, hogy Amerikába ment, vagy Braziliába, kávét kapálni.

– Jól tudja. Hát a rőtbajuszu főhadnagyra emlékszik-e, aki egy hónapig udvarolt magának?

– Hogyne, hiszen sokat mulattunk együtt… Úgy hallom, hogy meghalt?

– Elsikkasztotta az ezred pénzét, aztán egy kicsit fejbe lőtte magát.

Marietta rábólintott a fejével.

– Benn volt az ujságokban, meg is volt rajzolva.

Ez a közömbös megjegyzés még epésebbé tette Bénit.

– Fogatot most már nem tart, nagysád?

– Nem. Hallja, a régi kocsisom, a Móni, itt járt a napokban. Hozzá ültem és azt akartam, hogy fizessen egy üveg sört, de ő nem akart rám ismerni és azt mondta, menjek a pokolba…

– Móni nagyon büszke lett, amióta bérkocsitulajdonos. Igaz, – kedves anyja, de la Dorné ő nagysága hogy van? Alkalmasint mosogat valahol?

– Nem volt az anyám, elküldtem, mert meglopott. Az én anyám kofa Budán; Hábernénak hívják…

– Kedves atyja meg valószínüleg házmester?

– Nem tudom, sohasem ismertem.

– Igaz, nem találkozott ujabban Farkas Endrével?

– De igen, a minap láttam. Még mindig monoklit visel, de a kalapja nagyon zsíros volt… Ön jár még vele?

– Nem, mert kidobták a kaszinóból. Neki is sokba kerültek az ön gyémántjai? Mondja kérem, hová is lettek a hires gyémántjai? Ami most a fülében van, az cseh üveg!

A leány, aki eddig gúnyos nyugalommal felelgetett a Béni epés kérdéseire, most halkan elmosolyodott.

– A gyémántjaimat meg a húszezer forintos takarékpénztári könyvemet elvitte Ignác.

– Miféle Ignác?

– A főpincér a dalcsarnokból.

– Az a félszemü gazember?

– Az.

– Hogy eshetett ez?

– Ő volt az első szeretőm, ő hozott a dalcsarnokba… Azt mondta, keressek pénzt, sok pénzt, aztán el fog venni, hogy tisztességes asszony lehessek… Amikor innen elküldött a rendőrség, elmentünk Berlinbe. Ott beteg lettem, Ignác pedig azt mondta, hogy heptikás vagyok, elszedte mindenemet és egy kis kövér leánynyal elment Hamburgba. Azóta se láttam…

Jenő időközben fizetett és fütyörészve lépett a pénztárhoz.

– Jó estét, Marietta kisasszony! Mondja, kérem, itt szándékozik tölteni az egész életét?

– Nem tart már sokáig… Az orvos megtiltotta az ivást, a gazda meg azt akarja, hogy igyak a vendégekkel. Ha akarja, fizessen egy üveg pezsgőt. Nem kell meginnia…

– Jó éjt, szőke Marietta!

Az utcán azt mondta Béni:

– Mégis különös, hogy a legelzüllöttebb asszony is mindig talál magának egy százszor elzüllöttebb férfit!

A rejtelmes özvegy

I.

A piros ernyős lámpa fényénél Dobozy és Angyal ott ültek a fürdői fogadó dohányzószobájában és egy szőke asszonyról beszélgettek.

Az éj csöndje, a különös világítás, aztán az ópiumos dohány, amelynek füstje átjárta a szobát, olyan hatással volt reájuk, hogy a képzeletük titokzatos tájak felé kívánkozott. Angyalnak joga is volt hozzá, mert a mesterségére nézve író volt. Meglehetősen elvont dolgokról beszélgettek tehát, pedig olyan szőke asszony forgott szóban, aki a csinos két lábával biztosan állott a valóság talaján.

– Mondok neked valamit, – szólt Dobozy hosszu szünet után. – Az asszony erényes, hiszen éppen azért akarom feleségül venni…

Az író vállat vont.

– Erényes! Mi az erény és mi a bűn? Szó, fogalom, nézet dolga.

– Jól van. Tudod, hogy udvarlok neki, már amennyire az ilyen soha ki nem ismerhető asszonynak udvarolni lehet. A bolondulásig szeretem, de azért óvatosságból várakozó állást foglalok el vele szemben. Amelyik pillanatban ő akarja, a lábaihoz vetem magamat, de csak úgy, ha ő akarja. Nevetségessé nem fogom magamat tenni.

– Mi az: nevetségessé? Szó, fogalom!

– Tegnapelőtt úgy látszott, hogy most már akarja. Kirándultunk a török-romhoz és mire visszatértünk, bealkonyodott. Ketten megelőztük a többieket és a kőhídon megállapodtunk, hogy bevárjuk a társaságot. Egészen sötét volt, a holdat eltakarták a parti fenyők és alattunk föl-föl csillogott a zúgó hegyi patak fehér tajtéka. Némán álltunk egymás mellett, a híd könyöklőjének dőlve, egyszerre érzem, hogy az asszony a kezemre teszi a kezét. Halkan szól hozzám:

– Én most belelátok a maga lelkébe, édes barátom, egészen tisztán, mintha üvegből való volna. És maga is belát az enyémbe, ugy-e? Ne szóljon semmit, minden jól van!

Nem válaszoltam semmit. Azután együtt voltunk vacsorán a fürdő-vendéglőben. Az asszony alig evett valamit és föltünően csöndes volt. Mintha valami édes bágyadtság zsibbasztotta volna meg a szokott élénk, kötekedő kedvét. Szakadatlanul mosolygott és néha lopva nézett reám. Mindezekből joggal azt következtethetem, hogy most már akarja, – nemde?

– Hogy volt tovább? – kérdezte az író.

– Tegnapra újabb kirándulásban állapodtunk meg, ezúttal a Kecske-völgybe. A társaság hat kocsin indult útnak. Én egy kocsin ültem a szép asszonynyal, aki útközben elragadóan kedves volt. Odakünn is verőfényes kedvében volt, egészen az ozsonnáig. Ozsonnánál a cigány játszani kezdett, valami ostoba, émelyítő nótát húzott. Az asszony sokáig elmerengve hallgatta. Hallgatta, közbe elborult az arca és kurta, szomoru válaszokat adott kérdéseimre.

– Valami baja van? kérdeztem – résztvevően.

– Semmi!

Az arca halvány volt, idegesen harapdálta az ajkát. Alig mertem hozzá szólani, mert éreztem, hogy lassankint végtelen keserűséggel telik meg a lelke. Bántja a hangom, bántja minden mozdulatom; kiállhatatlannak, ostobának, gyűlöletesnek tart. Aztán fölkelt, otthagyta a társaságot és egyedül letelepedett egy távoli padra. Utána mentem és megdöbbenve láttam, hogy a szeme könyes, az arcán pedig végtelen fájdalom vonaglik.

– Anna, az Istenért, mi baja?

– Hagyjon! – sziszegi indulatosan.

Fölkelt a helyéről és nagy meglepetésemre egyszerre sírva fakadt. Megfogtam a kezét, de ő eltaszított magától.

– Menjen, hagyjon, ha nem akarja, hogy meggyűlöljem!

Ekkor fölülkerekedett bennem a férfiúi büszkeség és nem közeledtem többé hozzá…

– És aztán? – kérdezte az író.

– Egész délután nem beszéltem vele többet.

Abban reménykedtem, hogy meg fogja bánni a különös viselkedését, de bizony ő ügyet se vetett reám. Oly szomorúnak és boldogtalannak látszott azonban, hogy a szánakozásom legyőzte a haragomat. Nem is jöttünk haza egy kocsin, hanem külön-külön… Nem is búcsuzhattam el tőle. Amikor azonban éjfél előtt a lakásomra mentem, künn ült az erkélyen. Azt hiszem, hogy reám várt. Mikor meglátott, halkan elnevette magát és egy marék rózsát dobott a nyakamba. – Jó éjszakát, Dobozy! – kiáltotta édes hangon… Nos, barátom, mit szólsz ehhez? Mi ez? Mit jelent ez?

Dobozy indulatosan felszökött a kerevetről, hogy aztán megint letelepedjék a másik kerevetre.

Angyal azonban megőrizte nyugalmát. Elgondolkozva mondta:

– Mindenesetre igen érdekes egyéniség. Érdemes volna belenézni a lelkébe. Rejtelmes erők működnek, amelyeket az asszony maga sem ismer. E lelki áramok vezetik őt és nagyobb befolyással vannak reá, mint a külső világ behatásai és természeti ösztönei. Nagyobbal, mint az éhség, a szerelem, a hideg és a meleg. Nem vetted még észre, hogy az arca is néha fáradt és szomoru, mint az őszi est, máskor meg üde, szűzies, mint a tavaszi hajnal? A haja is hol aranysárga, hol meg egészen fakó. Aztán a szeme! Megfigyeltem a szemét és hol jóságosnak, tisztának, hol meg gonosznak és veszedelmesnek láttam. Ez a szem különben egyszer zöldes-sárga, egyszer meg szürke vagy kék. Az iriszen néha parányi aranykígyók cikkáznak, máskor fénytelen és hideg, mint egy üvegszem. Mi ez? Miért van ez igy? Mindenben van logika, ebben az asszonyban is van, csakhogy mi nem értjük meg. Ha közelebbről ismerném, talán megtalálnám a lelkének kulcsát és megfejteném neked a problémát…

II.

Ime a probléma megfejtése:

Amikor a társaság az előtt való nap a Kecskevölgybe készült, a szőke asszony türelmetlenül várta a susztert. A suszter meg is jött, hála Istennek és a szőke asszony majd hogy a nyakába nem ugrott örömében.

– Éppen jókor jön majszter uram; ha egy félórát még késik, harisnyában mehetek a Kecske-völgybe, mert az a budapesti gazember nem küldte el a cipőt, az utolsó páromat meg tegnap tettem tönkre, amikor belegázoltam a patakba. Hadd lám a remekét.

Vidéki cipőnek elég csinos volt. Az asszony fölvette és kopogó léptekkel sétált föl-alá a szobában.

– Na, nem is rossz! De nem lesz kurta?

A majszter megpödörte a bajuszát és azt mondta:

– Úgy áll, mintha ráöntötték volna a nagyságos asszony lábára. A jól szabott cipő később sem szoríthatja a lábujjat, mert a láb biztosan áll benne és nem siklik előre.

A szőke asszony már akkor magára kapta a kabátját és lesietett az ablaka alatt várakozó kocsihoz.

Ozsonnáig jól ment minden, aztán – no igen, aztán egyszerre azon vette magát észre, hogy szorítja a lábát az új cipő. A bal lábán levő kezdte, a másik pedig szekundálni akart a társának és a szőke asszony csakhamar úgy érezte magát, mintha egy vulkán krátere mellett ülne és az izzó lávában fürösztené szegény lábacskáját. Alig tudott lélegzetet venni a nagy fájdalomtól, közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon; szerette volna megölni a nyomorult kontárt, aki a suszter címet merte bitorolni, – legjobban szerette volna a cipőt levetni a lábáról.

Az emberek észrevehettek valamit az arcán, mert faggatni kezdték. Leginkább Dobozy. Rosszul érzi magát? Van valami baja? Óh, a szőke asszony érezte, hogy ezekkel a borzasztóan ostoba kérdésekkel meg fogják ölni. Csak nem mondhatja meg, hogy szűk a cipője? Melyik asszony vall be ilyesmit? Nem, – inkább meghalna!

Elvonult a társaságtól és fájdalmas irigységgel nézte a fiatalokat, akik kényelmes jó cipőkben futkostak a gyöpön. Elkeseredésében a pad lábához verte a cipőjét, attól persze még jobban fájt a lába. Egy kép jutott eszébe, amelyet a budapesti esküdtszéki terem falán látott: egy mezítlábas hölgyet végigsétáltatnak izzó vaslapokon… Elkeseredésében végül sírva fakadt…

Meddig tartott a délután? Egy esztendeig? Nem, egy örökkévalóságig! Végre hazamentek… Végre otthon volt… Végre! Amikor a szobaleány lehúzta szegény lábáról a gyilkos szerszámot, a szőke asszony félájultan, de a boldogságtól mámorosan mondta: – Áááh!

III.

Harmadnapra mosolyogva és bájosan sétált a parkban. Csokros, csinos lakktopán volt a lábán, első pillantásra meg lehetett ismerni a fővárosi művész alkotását. Keskeny, szoros cipő volt, de mégis olyan kényelmes, hogy akár zongorázhatott volna benne a lába újjával.

A zenepavillon előtt a szőke asszony összetalálkozott Dobozyval. A fiatalember félve közeledett csak feléje, az asszony verőfényes mosolya azonban visszaadta neki a bátorságát.

Egy jó óráig sétáltak együtt. Dobozy aztán, kabátján egy rózsával, amely reggel még a szőke asszony keblén virított, fölkereste író barátját. Jó ideig beszélgettek közömbös dolgokról, Dobozy végre kiszalasztotta a titkát.

– Rendben vagyunk már Annával. A feleségem akar lenni.

– Gratulálok.

Hanem azért az özvegyasszony problémáját egyikük sem fejtette meg.

Csendes emberölés

Az emberölés terve nyolc vagy tíz esztendővel ezelőtt fogamzott meg a bűnrészesek lelkében, amikor a küllővári híres lóvásár idején Timár Ferenc első ízben meglátta Bács Olgát, Farkasnak, a bánhidai földesúrnak leányát.

A helyzet tisztázása végett előrebocsájtom, hogy Bácsékat háromszáz esztendő óta mindig Bácséknak hívták, Timár azonban valaha a Traurig névre hallgatott. Timárnak, aki akkoriban huszonnyolc éves fiatalember volt, csinos vegyeskereskedése volt a küllővárosi nagy utcában, amely csak olyan legitim öröksége volt, mint más ember fiának a hitbizománya.

Két segéddel és egy inassal dolgozott, de azért reggeltől estig maga is ott volt a boltjában, fekete selyem sapkával a fején és plajbászszal a füle mellett. Mint afféle jóvérü kereskedő, nagyon tudott beszélni a vevői nyelvén, különösen az asszonynépén és a felsővárosi szobaleányok reggelenkint három boltot is elkerültek, hogy Timárnál vásárolhassák a rétesbe való mazsolaszőlőt, mivel Timár olyan őszinte hódolattal ejtette ki a nagysád szót, mint senki más a küllővárosi kereskedők közül.

Egy nap – a híres lóvásár első napján – négyesfogat állott meg a Kék oroszlán előtt. (A Kék oroszlán a Timár-féle vegyeskereskedés neve.) Timár levette fejéről a sapkát: Bács Farkas lépett a boltjába, Olga kiséretében.

A kisasszony a csemegék egész lajstromát mondta tollba a kereskedőnek, mindezeket majd el kell küldeni a bánhidai kastélyba.

– Apának születésenapja lesz és sok vendéget várunk, – mondta, egy mosolygó pillantást vetve apjára.

Amikor megtudta a tengeri rák árát, fölsikított nagy rémületében, aztán alkudozni kezdett, szenvedélyesen, szinte elkeseredetten, a jó gazdasszonyok szokása szerint.

– Hová gondol, Timár úr? Három forint!

Bács Farkast nagyon mulattatta a leánya cigánykodása.

– Te lealkudnád még a csillagokat is a menyországból!

Olga hízelegve csókolta meg a szép öreg úr kezét, mintha ezzel el akarná hallgattatni, aztán erélyes hangon közölte a kereskedővel az ultimátumát. Valahogyan mégis megegyeztek. Bács aztán egy ötvenes bankót adott Timárnak, a visszajáró pénzt pedig olvasatlanul zsebre gyűrte.

Timár még az este viszontlátta Bácsékat az Aranycsillag-ban, ahová legényember létére vacsorázni járt. A vendéglő telve volt hangos vásáros néppel és a vidéki birtokosok a megyei asztalhoz gyülekeztek. Vagy huszan lehettek, erősnyaku, vörösarcu urak; nő csak egy ült közöttük: Olga. A leány mosolyogva hallgatta a lókupec-adomákat, közbe gyöngéd pillantásokat váltott édesatyjával, aki a régi divatu gavallér udvariasságával szolgálta ki az asztalnál.

Timárt meglepte és meghatotta a gyöngéd ragaszkodás, amelyet a leány az édesatyjával szemben tanusított.

Bács Farkas különben tényleg az az ember volt, akit szeretni lehetett. Sokan mondták róla, hogy a legérdekesebb és legjobb modoru ember, akivel életükben összetalálkoztak. Korán megőszült, de a haja tömött és finom volt, mint a fehér selyem. A fekete szeme fiatal tűzben ragyogott. A járása pedig oly ruganyos volt, mint egy ifjué. Nagy mértékben birta azt a ritka művészetet, amelylyel röptében lehet meghódítani az emberek rokonszenvét. Ez a művészet meglehetősen ritka, pedig fölötte egyszerü. Bács az emberekkel való bánásmódja alapjává a következő tételt tette: Minden emberrel úgy bánok, mintha meg volnék róla győződve, hogy szeret engem.

Ezzel az egyszerü fogással lefegyverezte a legzárkózottabb embereket is.

A fiatal kereskedő elgondolkozva nézte az Aranycsillagban Bácsékat. Különös, zavaros, fájdalmas vágyakozás támadt a lelkében. Ő igen élelmes kereskedő hírében állott, amellett azonban nagy mértékben az volt, amit jó fiúnak szokás nevezni. Árvagyermek létére idegen, kicsinyes emberek között nőtt fel és sohasem volt része abban, ami után öntudatlanul epedett: igaz gyöngédségben.

Megszólította az asztalához telepedett bánhidai körjegyzőt.

– Nagyon derék ember lehet Bács Farkas.

A jegyző vállat vont.

– Az ország legveszettebb kártyása.

Timár kiejtette kezéből a villát.

– Bács Farkas?

– Ő. A tulajdon vagyonát már elkártyázta s most azon van, hogy elkártyázza a leánya anyai örökét is…

– Bács Farkas?

A jegyző igazat beszélt. A szeretetreméltó öreg úr betege volt a kártyának, mint sok ember az alkoholnak.

Pedig elmés és művelt ember volt. Ismerte az embereket, sőt önmagát is. Ritka értelemmel tudott beszélni az emberi természet titkos hajlamairól, de ha alkalma nyilt, éjszakákon át játszott, esze nélkül, telhetetlen szenvedélylyel, mindenét kockára téve. Talán a lelki üdvösségét sem sajnálta volna föltenni egy kártyára, ha akad ördög, aki tartja.

A küllővári vásár végzetessé lett Bács Farkasra nézve. Megint három éjszakán át játszott a megyei urakkal és bár mindvégig utánozhatatlan hidegvérrel osztotta a kártyát, negyednapra annyit veszített, hogy többhavi határidőt kellett kérnie adósságai törlesztésére.

Olga csak akkor kezdte sejteni, hogy baj van, amikor az édesatyja óvatosan szóba hozta a birtok eladásának kérdését. Fárasztotta a pusztai élet, rossz évek jártak a granáriumokra, Olgának pedig jobb sorsot szánt, mint hogy künn élje le fiatal éveit a falun. Lám, ez is eladta a birtokát, az is; mindenki eladta; ha az ember Bács Farkast hallotta, akkor ők voltak az okos emberek, a megfordított honfoglalók.

Beköltöztek hát a városba. A főutcában fogadtak lakást, éppen szemben a Timár boltjával. Bács Farkas, – a javíthatatlan optimista, aki anyagi bukását is úgy fogta föl, mint valami ideig-óráig tartó, kellemetlen átmeneti állapotot, – a szebb jövő reményében nagy és drága lakást fogadott, előszobákkal és boudoirral a leánya számára. A szükséges új bútorokat csak tavaszszal akarta beszerezni és mivel addig elvesztette a bútorokra szánt pénzt is, a lakás mindvégig üres maradt és fölötte szomoru benyomást tett.

Amit Olga addig csak sejtett, arról most már bizonyságot szerezhetett: lassan, de ellentállhatatlanul elsülyedtek az apró adósságok ingoványában. Bács Farkas, aki valaha ezresekbe játszott, most már csak forintokat tehetett föl egy-egy lapra; régi előkelő nyugalma és régi makacs balszerencséje most sem hagyta cserben.

Senkinek sem telt öröme Bácsék megváltozott sorsában, csak Timárnak, a Kék oroszlánnak, ahogy a városban nevezték. Reggel és alkonyatkor csak ki kellett lépnie a boltja ajtaja elé, hogy ott láthassa Olgát a szemben levő ablakban és ezt a látványt nem adta volna oda egy országos vásárért sem, pedig vásárnapján a falusi vevők valóságos ostrom alá vették a boltját. A csöndes érdeklődés, amelyet a földesúr leánya iránt érzett, csöndes rajongássá lett, amióta napról-napra oly szépnek és szomorúnak látta Olgát, aki most már nem állott fölötte olyan elérhetetlen magasságban, mint annakelőtte.

A leány nem akart látogatókat fogadni mostani lakásán s azért alig járt emberek közé; az édesapját is csak keveset látta otthon és napjait bús magányban töltötte. Mire elkövetkezett a tél, valami különös nembánomság vett rajta erőt. Nem volt már kedve rendezgetni a lakásban. Sokat gondolt megint a boldogult édesanyjára és ha menekülni akart a szürke gondolatai elől, órákat is eltöltött az ablakban, az utcán járkálókat nézve.

Várt valamit. Hogy mit, azt talán maga sem tudta, valami csudát, amely véget vet a mostani állapotnak.

Valami történt a tavaszszal: Timár a kereskedő, levelet írt Bács Olgának. Talán magára vonatkoztatta a pillantásokat, amelyeket az ablakban unatkozó leány az utcára vetett; talán csak becsípett a főutcán nyíló ákácfák illatától; elég annyi: Timár megkérte Olga kezét.

A levél, amelyben ezt tette, megérdemelné, hogy megőrizzék az emberi szív dokumentumai közt.

Inkább száraz volt, mint ömlengő, és különös benyomást tett azzal, hogy szerénységből következetesen kerülte a szerelem szót. Ő nagyrabecsüli Olga kisasszonyt s fölajálja neki kezét, bár láthatólag maga sem hiszi, hogy ajánlatára reflektáljanak. Ő azonban nem ér rá udvarolni és nem is ért hozzá, azért ilyen módon akar tisztába jönni önmagával. Egy kis dicsekedés is volt a levélben, amikor megemlékezett az anyagi viszonyairól, amelyek kedvező állapotuknál fogva lehetségessé teszik neki, hogy eltartson egy családot. Aztán egy halk célzás, amelyből kitetszett, hogy Timár – ha Olga ugyan elfogadná ajánlatát – kötelességének tartaná, hogy rendbehozza Bács Farkas ügyeit is.