Part 2

Egy kis tisztáshoz értem, amelyről frissen kaszált széna illata áradt felém és ekkor meglepetten állottam meg az esőtől gyöngyöző bokrok között. A tisztás másik oldalán, vagy tíz lépésnyire tőlem, csinos kép tárult elém. Egy óriás bükkfa lehajló lombja alatt, kis szénaboglyán két gyermek ült: a fiút ismertem, Jancsika volt, a másik egy kis parasztleány. Mindakettőnek a fején sárga nagy virágokból font koszoru volt. A leány azonkivül még egy liliomszárat is tartott a kezében, jogar gyanánt. Mezítláb volt, piszkos kék ruhácskában, de a fitos orra és a nagy kék szeme bájossá tette az arcát. A kis leány nagyon komolynak, ünnepiesnek és meghatottnak látszott. Mereven ült valami képzelt méltósága érzetében. Jancsi egy nagy könyvet tartott a térdén és hangosan, az iskolás gyermekek éneklő hangsúlyozásával olvasott belőle. A napfényben sziporkázó esőcsöppek finom ezüstfátyolt vontak a kép elé, amely a maga fantasztikus voltával beleillett volna a Szentivánéji álom egyik jelenésébe.

A gyermekek nem vettek észre és én meghallottam minden szavukat.

Jancsi így folytatta az olvasást:

„Budán a trónjáért és életéért remegő V. László királyt rábírták a cselszövő urak, hogy a Hunyadi-házat megsemmisítse. Miután a várat megrakták cseh zsoldosokkal, a gyermek Mátyást is Budára csalták és a két Hunyadit, számos barátaikkal egyetemben, elfogták és tömlöcbe vetették…“

– Tömlöcbe vetették? – szólt közbe a leány.

Meglátszott rajta, hogy aggódik a két Hunyadi sorsáért. Jancsi azonban megnyugtatta kis barátnőjét.

– Csak hallgass ide, most jön a java! Most meg lesz írva, hogyan szabadultak ki a tömlöcből; sok lovagtörténetet olvastam már és tudom, hogy ennek így kell lennie.

„A királyi tanács, azt híresztelvén, hogy a Hunyadiak összeesküdtek a király élete ellen, a két ifjút fő- és jószágvesztésre itélte. Mátyást megmentette zsenge kora, Hunyadi Lászlót március 16-án estefelé lefejezték a Szent György-terén…“

– Lefejezték? – kiáltotta a kisleány fölháborodva.

Jancsit láthatólag zavarba ejtette a váratlan és brutális befejezés. Ijedten kaparászott a könyv tábláján, hátha az a lap, amely a megnyugtató magyarázatot tartalmazza, valahogyan odaragadt, de bizony a históriának vége volt. Már csak két sor volt hátra:

„Hunyadi László holttestét 1458 tavaszán Gyulafehérvárott eltemették az apjáé mellé.“

– Vége? Mindennek vége? – kérdezte a kis leány.

A fiu nem tudott mit válaszolni. Az arca sápadt volt a fájdalmas csalódástól, a szemében pedig könycsepp csillogott. Bizonyára ez volt az első lovagtörténete, amelynek rossz volt a vége. Persze, a többit, amit eddigelé olvasott, költők írták, ezt az egyet maga az élet csinálta.

A kis leány sehogysem akart belenyugodni a kegyetlen megoldásba.

– Jancsi, hiszen a király megesküdött! Megesküdött, hogy nem bántja őket! Óh, ez nem szép történet…

Azt hiszem, ha V. László király szelleme hallhatta volna ezt a megjegyzést, ötszázötven esztendő mulva is elszégyelte volna magát a két gyermek előtt.

De akkor különös dolog történt.

– Még nincs vége, – mondta Jancsi, – figyelj, Mariska, hadd olvasom tovább.

Összeráncolt homlokkal hajolt a könyv fölé és elszántan olvasta:

„Azonban Hunyadi László nem halt meg igazán, mert akit lefejezett a hóhér a Szent György-téren, az nem László volt, hanem egy kóccal kitömött nagy bábu és a bábura ráadták a László ruháját, hogy a király azt higyje, hogy az a László és a bábu nyakában hólyag volt, piros festékkel, hogy piros legyen tőle a hóhér bárdja…“

Nagyszerü, – a nebuló meghamisítja a történelmet Mariska kedvéért! Világos, hogy amit gagyog, az rögtönzés…

„És amikor a hóhér levágta a hamis Hunyadi nyakát, akkor a király így szólt hozzá: „Hóhér, mutasd ide a bárdot!“ És amikor látta, hogy a bárd piros, azt hitte, hogy az a László vére és hogy László meghalt és azt mondta: „Jól van!“

A kis leánynak igen tetszhetett a Hunyadi történetének javított kiadása, mert boldogan fészkelődött a szénában és lelkesen szopogatta ujját. Lám, mondtam magamban, ez a fiu megértette a költő ősi hivatását. Mert mi volna a hivatása, ha nem az, hogy édes hazugságokkal szárítsa föl a könyeket, amelyeket a keserü valóság sajtol embertársai szemébe?

Hunyadi László történetének befejezése Jancsi szájában épp oly egyszerüen, mint megnyugtatóan alakult. László egy titkos földalatti folyosón át kimenekült a budai várból. Később visszatért ezer hű lovagja kiséretében és Jancsi állítása szerint valamennyien aranypáncélt viseltek és hattyuparipán ültek. Az esküszegő király „borzasztóan megijedt“ és térdenállva kért kegyelmet; épp úgy a cselszövő Garák és Ujlakiak is. Mivel a megbánásuk ezúttal őszinte volt, kegyelmet nyertek, aztán valamennyien boldog egyetértésben éltek…

Engem nagyon meglepett a Jancsi nagylelküsége, hogy megkegyelmezett a cselszövő uraknak. Mert bizony mondom, ha gyerekkoromban rám bízzák a Hunyadi-ház sorsának az intézését, habozás nélkül karóba huzatom Gara és Ujlaki uraimékat. És az is meglepett, hogy a fiu láthatólag maga is hitt a meséjében. Az arca sugárzott a boldogságtól, mintha valóban megmentett-e volna a fényes dalia életét. Megrészegült a tulajdon hazugságától, mint a fülemüle a maga dalától.

– Mit játszunk most? – kérdezte a kis leány.

– Hunyadi Lászlót. Te leszel a rab Hunyadi, én pedig az a jóbarátja, aki kiszabadítja a tömlöcből. Majd ásunk egy titkos folyosót a szénába, aztán megkötöm a két kezedet folyondárral…

Nagy lelkesedéssel nekiestek a szénának és túrni kezdték, fejjel beleásva magukat, mint a vakondok a földbe. De aztán egyszerre abba hagyták a munkájukat.

A bokrok között megcsendült egy hang.

– Jancsi!

Megismertem a háziasszony éles hangját. A gyerekek meg se mukkantak. Az asszony kilépett a tisztásra. Nyugodt léptekkel, közömbös arccal jött. Most láttam csak, hogy a termete, amelyet az asztalnál túlgömbölyünek ítéltem, még igen szép.

– Sejtettem, hogy megint együtt vagytok! Pedig megmondtam már, hogy a béresgyerekeknek nem szabad a kertbe lépniök.

Aztán szigoru arccal a kis leány felé fordult.

– Eredj haza, Mariska, az édesapád meg fog büntetni az engedetlenségedért.

Az erdei idillnek hirtelen vége lett; egy gonosz szellem megzavarta a tündérek táncát. Az elcsapott kis királynő, aki az imént még nagylelkü könyeket ontott Hunyadi László halála fölött, gyorsan, kacsázó léptekkel tipegett a számüzetésbe.

– Gyere Jancsi, – mondta az asszony, – meg kell csinálnod a francia gyakorlatot.

A fiu azonban nem engedelmeskedett. Sötéten bámult maga elé, aztán hirtelen átölelte az asszony derekát.

– Ugy-e, édesmama, nem szólsz a Mariska apjának? Az apja megveri, megveri a szíjjával! Igérd meg, hogy nem szólsz!

Szenvedélyesen, fuldokló hangon, kivörösödött arccal könyörgött.

– Az édesmama mindig megteszi azt, amit mond! – felelt az asszony.

Jancsi ekkor hosszában a szénába vágta magát és ott mozdulatlanul fekve maradt. Az anyja egy ideig borus arccal nézte, aztán lehajolt és szó nélkül az erős karjára kapta a fiút. Az pedig vitette magát a ház felé, mereven, mint egy cölöp.

Magam is a ház felé vettem utamat. Nagyon rosszkedvü voltam, mert bántott a gondolat, hogy az erdei királyné vékony kis teste ma még egy goromba béres nadrágszíjja alatt fog vonaglani.

Egész délután a birtokon kocsiztunk Sándor bácsival, bár nem volt ott semmi dolgunk. Az öreg mindenáron meg akarta mutatni a gazdaságát és én nem ellenkeztem, hogy az asszonyt egy időre megszabadítsam a társaságunktól. Szó, ami szó, valódi mintagazdaság volt. Sándor bácsi nem is fukarkodott az elismerésével.

Még világos volt, amikor az estebédet tálalták.

Csak hárman voltunk az asztalnál.

– Jancsi úrfi nem vacsorázik velünk? – kérdezte az öreg.

Az asszony elmosolyodott.

– Nem akar enni, – mondta.

– Ohó! Csodálkozott az öreg.

– Egy óra óta a díványon fekszik, lehunyt szemmel és nem válaszol semmiféle kérdésre.

– Csak nincs valami baja?

– Makacskodik, ennyi az egész. Az egyik béres leánya a tilalom ellenére bejött a parkba és én meghagytam az apjának, hogy büntesse meg az engedetlen gyermeket. Nem szeretem, ha a fiu a cselédgyerekekkel érintkezik…

– Azoktól kapják el a betegséget!

– Jancsi nagyon összebarátkozott a kis leánynyal és most duzzog velem…

Sándor bácsi elmélkedő ráncokba szedte a homlokát.

– És nem lehet leszoktatni az önfejüségéről? Mert ennek később nagy kárát vallhatná az életben!

(Eszembe jutott az öregnek Gyurka fia, aki kamaszkorában egyszer vasvillával ment az apjának, amikor az meg akarta verni a szekérlőcscsel… Igaz, hogy Gyurkából azért derék ember lett és ma az egész család büszkesége…)

A háziasszonyunk egész kis pedagógiai értekezést tartott.

– A testi fenyítést nem alkalmazhatom, de ha tehetném, akkor is ellenkeznék a nevelési elveimmel. Én a fiu értelmére akarok hatni. Azért bizonyos esetekben látszólag engedek a szeszélyének, de csak azért, hogy saját kárán okuljon. Ma, példának okáért, nem akar enni. Én tehát nem kényszerítem. Később azonban, ha megéhezett és vacsorát kér, azt mondom neki: Nincs már, a cselédek mindent megettek! Akkor be fogja látni, hogy jobban járt volna, ha engedelmeskedett volna az édesanyjának…

Nem is az, amit mondott, de az oktató hangja, amelyen beszélt és amelyet nőknél mindig gyűlöletesnek találok, dühbe hozott.

– Attól félek, – mondtam, – hogy Jancsi barátunk e pillanatban egy igen leverő tanulsággal gazdagodott.

– És miféle tanulság az? – kérdezte a háziasszony.

– Hogy nincs köszönet benne, ha az ember a szíve nemesebb sugallatát követi.

Sándor bácsi hangosan elnevette magát.

– Mit értesz te a gyerekneveléshez? Akkor beszélj, ha majd hat fiad lesz, mint nekem!

Az asszony nem méltatott arra, hogy vitába elegyedjék velem, hanem mosolyogva töltött bort a poharamba, amit eddig még egyszer sem tett.

A vacsora végén a fiu váratlanul megjelent az ebédlő ajtajában. A jobbik orcája lángolt, alkalmasint a hosszu fekvéstől.

– Nos, Jancsi, éhes vagy? – kérdezte mosolyogva az édesanyja.

A fiu megrázta a fejét, majd halkan mondta:

– Azért jöttem, hogy jóéjtszakát kívánjak az édesmamának.

– Jóéjtszakát, Jancsi!

A fiu egy pillanatig habozva állott az ajtóban, aztán egyszerre kitárta a két karját és egy szenvedélyes kiáltással az anyjához rohant, hogy átölelje és megcsókolja. Valami fölséges, állati erő volt ebben a kitörésben. Látszott rajta, hogy rajongva szereti az édesanyját.

Az asszony szeliden, de erős kézzel eltolta magától.

– Nem úgy, fiam! Először kérj bocsánatot, aztán megcsókollak!

Jancsi azonban nem kért bocsánatot. Sarkon fordult és kisietett a szobából. A szomszéd szobában dühös toporzékolással elkiáltotta magát:

– Szíjjal verték meg!

Arra a szelid és szilárd mozdulatra, amelylyel az asszony eltávolította magától a szenvedélytől izzó fiút, önkéntelenül az ebédlő falán függő arcképre tekintettem… Vajjon a megboldogultat nem egy ilyen mozdulat késztette arra, hogy Nervibe utazzék?

Az asszonyra tekintettem s nem kis meglepetésemre észrevettem, hogy a szeme könyes. Biztosra vettem, hogy most mindjárt fölugrik az asztaltól és utána szalad a hóbortos gyereknek, de ő erőt vett magán, és ülve maradt. Alkalmasint _akkor_ is könyezett és _akkor_ is erőt vett magán, amikor a hóbortos ura odalenn, a tengerparton epedve várta…

– Önöknek ugyancsak kijut nálunk a családi jelenetekből, – mondta a háziasszony a meghatottságtól kissé fátyolos hangon.

Hosszu szünet után újból megszólalt, ezúttal megint éles csengése volt a hangjának:

– A fiu az ő csapongó és szenvedélyes lelkületével gyakran zavarba ejt és lefegyverez. De bármilyen nehezemre esik is, azért egy pillanatra sem tágítok a nevelési elveimtől. Tudom, hogy egyszer meg fogja nekem köszönni.

– Mindig beváltak a nagyságos asszony elvei? – kérdeztem.

A következő pillanatban már megbántam az arcátlan kérdésemet…

Az asszony a falon függő képre tekintett, aztán egy méltóságos és komoly pillantást vetett reám. Láthatólag megérezte már bennem az ellenséget. Nem haragudott már reám, de csodálkozott rajtam. Ő tudta magáról, hogy kötelességtudó, eszes és nemeslelkü asszony és azt is tudta, hogy az egész világ ilyennek tartja. Hogy akadt egy jelentéktelen ember, aki félnapi ismeretség után másképp látszott vélekedni, azt ő legfölebb furcsának találhatta.

A kellemetlen együttlétet megzavarta a szobaleány. Félig mosolygó, félig ijedt arccal jelentette, hogy Jancsi úrfi nincs sehol a kastélyban. A háziasszony tüstént fölkelt a helyéről, de azért nem ijedt meg nagyon.

– Keressék meg! Keressenek a cselédházak tájékán!

Félóra mulva hazahozták a fiút.

Tényleg a cselédházak tájékán volt. Egy szalmarakáson feküdt és csendesen sírt. Féltucat, farkát csóváló komondor állotta körül.

II.

Korán reggel Karánvárra utaztunk, ahol Sándor bácsinak valami hivatalos elfoglaltsága volt. Nekem nem volt ott semmi dolgom, én csak azért kötöttem hozzá magamat az öreghez, mivel fölültem egy rossz ötletemnek: hogy tanulmányozni fogom a vidéket. Abban állapodtunk meg, hogy délben visszatérünk a kastélyba, rövidesen megebédelünk és estig visszatérünk oda, ahonnan jöttünk.

A mezővárosból csak igen szerény benyomásokat hoztam magammal. Egy rettenetes emberi ábrázatra emlékszem, amely a kávéház ablakából nézett ki. Rezes arc volt, amely csupa táskából volt szerkesztve. A szeme alatt egész táskasor, a tokája is csupa táska. Fehér papirszipkából szivarozott és gonoszul, gőgösen, mint egy sütkérező óriás hüllő nézett reánk.

A másik kép, amit magammal hoztam, a Hörömpöly István férfiszabó-üzlete. A kocsis éppen a bolt előtt vette észre, hogy elvesztette a pipáját és mialatt azt az út porából előkaparta, megadással fogadván Sándor bácsi bősz szitkait, én benéztem a boltba. Ember nem volt odabenn, de a sárga asztalon egy legyektől feketélő, enyves ujság feküdt, a falon pedig divatkép diszelgett, amely pirosfrakkos rókavadászokat ábrázolt. Olyan szomoru és sivár volt a kis szabó-bolt, hogy majdnem sírva fakadtam.

Térjünk vissza a kastélyba.

Amikor délfelé a nagy park alá értünk, összetalálkoztunk a karánvári orvosdoktorral.

– Jézusom, csak nincs valami baja az asszonynak? – ijedezett Sándor bácsi.

A doktor megállította a kocsiját.

– A kis Jancsit baleset érte… Kitörte a kulcs-csontját… De azért nincs semmi veszedelem… Egy hét mulva rendben lesz… Délután megint kijövök, de most sietnem kell… Hanem mondhatom, az asszony nagyszerüen viselkedett! Páratlan asszony!

Azzal már tovább sietett.

– Szegény asszony, mennyi baj is éri, – elmélkedett Sándor bácsi.

Elhatároztuk, hogy nem ebédelünk a kastélyban, – azoknak ott most egyéb dolguk akad, mint vendégeket traktálni, – azért nem is fogattuk ki a lovakat. Éppen csak benézünk hogy mi van a gyerekkel, aztán útra kelünk.

Az asszony kijött a kocsirobogásra a betegszobából.

– Alszik! – mondta.

Nyugodtnak látszott, csak a szeme volt vörös a sírástól.

– De hogy esett a baj? – tudakozódott Sándor bácsi.

– Kiugrott az ablakon…

Az asszony leültetett bennünket és körülményesen elmondta a baleset részleteit.

– Ma reggel erős főfájással ébredtem föl és azért ágyban akartam maradni… A fiu, miután megreggelizett, erővel be akart jönni a szobámba… Én azonban kiadtam a parancsot, hogy ne eresszék be hozzám. Meg akartam büntetni a tegnapi engedetlenségeért és azt üzentem neki, hogy a viselkedésével beteggé tett és hogy nem is akarom látni. Erre az ő szokott szenvedélyes modorában az ajtómat kezdte döngetni, a cselédek pedig, hogy nyugalmat szerezzenek nekem, bevitték a szobájába és rázárták az ajtót… Akkor kiugrott az ablakon s megtörtént a baj… Amikor félájultan behozták a szegényt, nem törődött a saját fájdalmával, hanem egyre azt kérdezte, hogy mi van az édesmamával…

Az asszony elhallgatott és fölszárította a könyeit. Nekem pedig – az ég tudná hogyan – eszembe jutott Mózes törvénykönyvének egyik sora: „Ne főzd meg a gödölyét az édesanyja tejében.“ Bizony ez a szegény gödölye abban fő.

A háziasszonyon valami keserü ellágyulás vett erőt.

– Mennyi gond, mennyi veszedelem! Mivel érdemlem meg ezt én, aki mindig csak a kötelességemet teljesítem!

– Talán jó volna, ha a fiút valami internátusba adná? – vetettem közbe.

– Isten ments! – tiltakozott az asszony. – Vele senkise tud bánni, csak én…

Az ajtóban megjelent a szobaleány.

– Az úrfi fölébredt és a nagyságos asszony után kérdezősködik…

– Megyek! De előbb megmosom a szememet… Nem szabad látnia, hogy sirtam… Ezt elvből nem akarom…

Sándor bácsi lelkesen csókolt kezet az asszonynak. Valami nagyot akart mondani, de meghatottsága a torkán forrasztotta a szót. Ennyit mégis kinyögött:

– Bátor asszony! Nagy asszony!

A kocsi rázása nem akadályozta meg Sándor bácsit abban, hogy tüstént el ne aludjon, a szivarral szájában.

Én nem aludtam, hanem arra az emberre gondoltam, aki Nerviben agyonlőtte magát… Hej, szegény ismeretlen barátom, ugy-e neked is voltak vakmerő és fantasztikus álmaid, mint az irokézekkel csatázó Jancsinak, amelyeket az asszony hazugságoknak nevezett? Ugy-e, neked is voltak ideáljaid, amelyeket az asszony kiüldözött a szívemből, miként kikergette a parkjából a kis liliomos királynőt? És téged is megszégyenített az erényével, dühbe hozott az elveivel és kétségbeejtett a következetességével?

A kocsi nagyot zökkent egy kövön és Sándor bácsi fölébredt. Minden bevezetés nélkül – mintha csak tudta volna, hogy mi jár az eszembe – így szólt az öreg:

– Vajjon miért lőtte magát agyon az a szamár?

Naca

Szegény Nacám, a neved ugyan nem nagyon szép, de magad bájos vagy, aminőnek a gyerekek őrző angyalát szoktuk képzelni. De nemcsak bájos leány vagy, Naca, hanem egyéb is: okos, dolgos, szerény és becsületes vagy. Volt ezelőtt még egy tulajdonságod, amelyért kiválóan kedveltünk: jókedvü voltál, örökké jókedvü, miként az erdei madár. Munkás és okos ugyan most is vagy, de a jókedvedet egy idő óta szelid szomoruság váltotta föl. Úgy találom, hogy illik ez a csepp érzelgősség a vidéki doktorkisasszonyhoz, mint a hársfaillat a holdas éjszakához. És okát is tudom a múló bánatodnak.

Sátory gróf, – azért ne pirulj, Naca! – Sátory gróf, miután hazajött a fürdőből, napokon át egyebet se tett, mint hosszu léptekkel, hajadon fővel sétált a kastélya alatt elhúzódó nyárfasorban. Szomoru őszi kép volt, a komoly arcu, nyugalmát nem lelő fiatalember, az üres fasorban, amelynek csendjét károgó varjuk zavarták csak. Egyszerre aztán hirtelen megállott a poros úton és reménytelenül tekintett végig a tarlók egyformaságán!

Ekkor olyan félelmetes érzése támadt, mintha bepillantást nyert volna a sors könyvébe. Abban az van megírva, hogy ő meg fog bolondulni.

Később a régi kastély hátsó udvarán találta magát. Az udvar óriás nagy, komor és puszta. A kövezet gránitkockái közül kiserkent a fű, a potrohos rácsu ablakok hosszu sorai pedig némán bámulják a magános embert. Rajta kivül senki se volt az udvaron, pedig sokért nem adta volna, ha legalább egy veréb csiripelése zavarta volna meg a csendet. Mit kezdjen most? Hová bujdosson a végzete elől?

Most megrázkódott az egész valója: dörgést hallott, mély és irtató erejü, bősz menydörgést, amely úgy hangzott, mint az ugrásra készülő óriás fenevad morgása. Odafönn, a sápadt égen, száz torony magasságában, fehéren világító, vajudó felhők torlódtak össze. Nem is felhők, hanem fantasztikus jéghegyek, ezermázsás jégtáblák, malomkőnyi kristályok, amelyeket az északi vihar alkalmasint a poláris tengerből ragadott föl és sodort ide. Irtóztató súlyukkal és fagyos lehelletükkel könnyen lebegtek a síkság fölött s amint egymást horzsolva összetorlódtak, vészes búgást hallattak. Lenn a síkságon rémült csend volt. A park fáinak mintha ijedtükben égnek meredt volna minden águk, a bokrok pedig mozdulatlanul lapultak a földre. Az egész természet visszafojtotta a lélegzetét. Aztán egyszerre a szélrózsa minden irányából imaszerü, egyhangu morgás hallatszott, százezer kétségbeesetten könyörgő, esze nélkül hadaró élőlénynek a hangzavara. Talán a föld népe könyörgött a viharok urához? Vagy az erdei fák, a bokrok és fűvek nyelvét oldotta meg a halál félelme?

– Ez az őrület! Ez az! – mondta Sátory magában.

A szobájában találta magát. Egy idegen alak állott előtte, – nem idegen: az inasa volt… Levelet tett az asztalra.

– Most hozták a postáról…

– Elvonult a vihar? – kérdezte a gróf.

– Vihar? – csodálkozott az inas. – Szép napos idő van odakünn…

– Jól van! Elmehetsz!

Szégyelte magát és félt, hogy felösmerik benne a bolondot. Azért közömbös arccal – amelyen azonban a hideg verejték gyöngyözött – a szemére nyomta az üvegét és gépiesen a kezébe vette a levelet.

Mire való a gondosan összehajtogatott, címeres papírlap? És az egymásba fonódó, fekete betüsereg? Miért is közlik az emberek egymással a gondolataikat? Nem feltünő, hogy kedvet éreznek ilyen hiábavalósághoz, amikor azzal úgy sem segíthetnek a titkos nyomoruságukon? Nem csodálatos, hogy egyáltalában kedvet éreznének valamihez?

– La belle Yvette, – mormogta a gróf, miközben a levelet nézte.

Ez a név, amint kiejtette a száján, különös képet varázsolt a szeme elé. Előbb egy fehér bőrből készült, keskeny női cipőt látott, amely a tengeri fürdő homokjában járt. Hófehér bőrből készült, lakkorru cipőcske, valamelyik párisi mester remeke. Azután a vékony, bokán feszülő, fekete selyemharisnya, mely körül habos csipkeszoknya hullámzott.

– La belle Yvette!

Eldobta a levelet, anélkül, hogy fölbontotta volna. Mi köze hozzá annak a nőnek? Mi köze egyáltalában az egyik embernek a másikhoz?

Még valami jutott eszébe: Yvette is bolond! A haja, a tekintete, az egész viselkedése arra vall… Vagy bolond minden ember? Úgy kell lenni, hogy vannak öntudatlan és vannak őrültségük tudatára ébredt bolondok. Az öntudatlanok a boldogok, – a többieket elpusztítja öntudatuk… Azaz megálljunk! Kicsoda boldog? Mi az: boldogság? Semmi! Nincs boldogság. Nincs semmi.

A gróf az ablakhoz lépett s kinézett a tarlókra. Már alkonyodott; az égboltozat vérvörös fényben úszott. Egyszerre rettenetes félelem fogta el: félt a közeledő éjszakától. Ha a sötétség itt éri, a termek magányában, akkor bekövetkezik a katasztrófa. Ellenállhatatlan vágya támad majd, hogy kiáltozzon a sötétségben és állati üvöltésével halálra rémítse a cselédeket.

Ez a gondolata, amelytől nem tudott többé szabadulni, tűrhetetlenné tette neki a szobában való tartózkodást. Észrevétlenül elhagyta a kastélyt és nyugtalan léptekkel bolyongani kezdett az alkonyba borult mezőn. A kutyák fölhangzó ugatásától vette csak észre, hogy a faluba tévedt.

És akkor történt, Naca, hogy megállott a ti házatok előtt.

Megállott az alacsony ablak alatt és betekintett a kivilágított szobába. Odabenn, a nappaliban, amely nektek ebédlőtök is, ott ült már a három örökké éhes fiu, türelmetlenül, csillogó szemmel, mint a zsákmányt leső három farkaskölyök. Te előttük állottál, Naca, fekete háziruhádban, amelyet édesanyád halála óta mindig viselsz és kenyeret szeltél nekik. A három fiu tekintete élesen ellenőrzött, hogy vajjon egyforma mértékkel mérsz-e nekik s te megértetted a tekintetüket és elmosolyodtál. A szobában mélységes csend volt, csak a kakukóra ketyegett a hófehér falon, a függőlámpa pedig szelid fényt árasztott üde, fiatal alakodra.

Ekkor megnyílt az ajtó, Sátory gróf megjelent a küszöbön. Az éjszakában egyedül bolyongót ellenállhatatlan erővel vonzotta be a nyugodt lámpafény.

– A méltóságos úr! – mondtad nagy meglepetésedben, miközben a kenyeret az asztalra tetted és kötényedbe törülted a két kezedet.

– Itthon van a doktor úr? – kérdezte a gróf.

– Nincs itthon; Létára utazott egy betegéhez… De azt hiszem, itt lesz félóra mulva s akkor rögtön felküldöm a kastélyba…

Nem, a gróf nem akart visszamenni a kastélyba… Egyedül nem!

– Megvárom itt, ha megengedi…

Széket hoztál neki, de aztán megint éhes testvéreiddel kellett foglalkoznod. Két jókora köcsög aludttejet kaptak, meg egy-egy karéj kenyeret. És miközben kanalukkal csörömpölve költötték el est-ebédüket, némán és szakadatlanul a szokatlan vendégre meresztették tágra nyitott szemüket. Te pedig derült nyugalommal jártál-keltél a szobában, Naca, a gyerekekről gondoskodtál és mosolyogva válaszoltál a vendég kérdéseire.