Part 1

HERCZEG FERENC MUNKÁI

ARIANNA

HERCZEG FERENC MUNKÁI

Arianna

Tizenhat elbeszélés

BUDAPEST, 1904

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

HERCZEG FERENC

Arianna

Tizenhat elbeszélés

… Arianna adá ezt teneked, Az ő cérnájával magadat vezetted.

_Gr. Zrinyi Miklós._

BUDAPEST, 1904

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jog fentartva._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA

Arianna

A dácsi nagy homokpuszta szélén, ahol már feketedik a föld, magános tanya áll kis ákácos közepette. Kicsi fehérre meszelt lakóháza van, amelynek egyetlen ékessége a hozzáépített vadszőlőlugas. A telep a sík közepette elhagyott és unalmas benyomást kelt. A kertje se nagyon viruló, mivel a tyúkok reggeltől estig ott kaparásznak. Naponta ugyan tízszer is kizavarják a baromfit, de a következő percben csak ott kotkodácsol megint. A ház mögött kifeszített kötélen fehérnemü szárad… A cselédudvaron egy öreg béres kalapálgat valami szerszámon, három lenhaju, szurtos gyerek meg komoly arccal nézi.

Ki hinné, hogy ebben a házban a párisi Figaro-t járatják és Bourget-t meg Prévost-t olvassák? Pedig így van. A párisi lap előfizetője és a francia szerzők olvasója a tanya úrnője, Zajcsáryné. Elvált fiatal asszony. A szép jelzőt nem tettem eléje, mivel az izlés végre is sokféle, Zajcsáryné pedig éppen azok közé tartozik, akik némelyeknek nagyon, sokaknak meg sehogysem tetszenek.

Különös megjelenése miatt a megyei humor elnevezte Ariannának. Hogy miért adták neki éppen ezt a nevet, azt senki sem tudja, bár mindenki így emlegeti. Sem Theseushoz, sem a Minotaurushoz nincs semmi köze, csak az arca egy kissé sápadt és a tekintete kissé különös. Az asszony egyébként tudja, hogy így nevezik és nem haragszik érte, csak mosolyog rajta.

Telt idomu, szépen megnőtt asszony. Az arcbőre bársonyos, de halvány, ami ebben a perzselő hőségben szinte csodával határos. A haja sötétbarna. Egyenes metszésü felső szemhéja félig eltakarja a szemét, ami különös fáradt, lappangó és sokatmondó kifejezést ad tekintetének. Igazi pogány szeme van.

Nem mondható különc asszonynak. Rosszat senki sem beszél róla, a gazdaságát meglehetős rendben tartja és szomszédaival jó viszonyban él. Nem nagyon töri magát utánuk, de nemis kerüli a velük való érintkezést. Igaz, hogy bizalmasabb barátságban senkivel sem él, de ez nem a jóakaratán, hanem inkább a természetén múlik. Azért hát többnyire otthon van. Alkonyatkor, amikor a kert már árnyékos, sokáig szokott föl s alá sétálni a lugas előtt. Nesztelen, csodálatosan bágyadt léptekkel jár föl s alá; ilyenkor nem lát s nem hall, mintha kábult volna a mozdulatai egyformaságától. Olyan, mint egy nemes ragadozó állat, amely a ketrec vasrácsa mögött koptatja és emészti magát.

Ime, a száműzött királynő képe… Száműzött királynő? A megyebeliek az ilyenre elnevetik magukat… Ugyan kérem, hiszen Zajcsáryné itt született a megyében! A bölcsője ebben a pusztai házban ringott, ahol most lakik. Nem is nagyúri családból való: édesapja ezredorvos volt, a régi jó idők sorozásain szerzett vagyont… A nép azért ma is Untauglik pusztának nevezi a tanyát…

Vagy öt esztendővel ezelőtt ment férjhez a doktor leánya. Az ura aljárásbíró volt a szomszéd városban; igen rokonszenves, derék ember. Három évig éltek együtt, a férj azalatt járásbíró lett. Jó házasságban élhettek, az ellenkezőjét legalább senki sem állította. Három év múlva mégis szétmentek. Minden föltünés és botrány nélkül váltak el, sőt el lehet mondani, hogy a válásuk barátságos volt. Az asszony indítványozta, hogy bontsák föl a házasságukat. Azt mondta, arra a meggyőződésre jutott, hogy a házasélet nem neki való. Az ura jóideig habozott, gondolkozott, végül belenyugodott. Ő is másnak képzelte a házasságot. A járásbíró ezután a kaszinói vendéglőből hordatta haza ebédjét, az asszony pedig egyedül lakott künn az Untauglik-pusztán. Hébe-korba, ha éppen előadta magát valami, írtak is egymásnak. Barátságos hangu, bár meglehetős rövid leveleket.

*

Alkonyatkor egyszer két úri vadász bandukolt a tanya közelében. Vagy kétszáz fürjet lőttek aznap és vagy harminc kilométert gyalogoltak a homokban. A vadászat hevében szemük elől tévesztették a kocsijukat és bármennyit káromkodtak is utólag, a bricska azért csak nem akart előkerülni a buckák közül. Az egyik vadász, az öregebbik, már csak vánszorogva haladt és egyre azt állította, hogy a naptól olyan a feje, mint a dézsa. A másik nem szólt semmit, de néha megtapogatta a vállcsontját, amelyre ólomsúlylyal nehezedett a madarakat tartó szíj.

A két kutyájuk is egészen eltikkadt már és az egyik minden áron meg akart feküdni a tarlóban. Egyre biztatni kellett és szólongatni. Az öregebbik vadász egy izben dühbe is jött s ráfogta a puskáját, hogy menten agyonlövi a bestiát. Ha közönséges vizsla, talán meg is cselekedte volna, de drága szetter volt.

– Nini, – mondta a fiatalabbik vadász, – itt a tanya az orrunk előtt!

– Az ám, – szólt az öregebbik, – az Untauglik-puszta! Hogy az ördögbe kerül ez ide? Én azt képzeltem, hogy jobbkéz felől hagytuk…

– Vajjon kaphatnánk-e itt vacsorát? – kérdezte az első vadász.

– Hogyne kapnánk, mikor itt lakik a feleségem.

A fiatalabbik meglepetten nézett vadásztársára, az pedig kiigazította magát: – A volt feleségem… Meg fog örülni az asszony, mert már jórégen nem láttuk egymást…

Olyan hangon mondta, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb dolog. Majd furfangosan hozzátette:

– Majd odaajándékozzuk neki a madarainkat… Hanem kikötjük, hogy ne süttessen vacsorára fürjet, mert én beteg leszek már a szagától is.

Zajcsáryné csakugyan megörült a látogatásnak. Nem volt zavart egy csöppet sem. Némileg meglepettnek látszott ugyan, de a meglepetése inkább kellemes volt, mint mikor az ember viszontlátja egy oly régi ismerősét, akit őszintén becsül, sőt akivel rokonszenvezik is.

A járásbíró bemutatta volt feleségének fiatal vadásztársát, aki ügyvéd volt.

Húsz perccel később föltálalták a hirtelen főtt vacsorát a lugasban. Az urak nekiestek a tálaknak valódi vadászétvágygyal és evés közben nem is igen esett szó közöttük, míg az utolsó csöpp mártás el nem tünt a tálból. A kutyák azalatt a lugas sarkában ropogtatták nagy farkcsóválással a csontokat. Asztali bor nem találkozott a háznál, de az urak kitünőnek találták a cselédbort is.

– Tudja, mi volna most nagyszerü? – szólt a háziasszonyhoz a járásbíró.

– Nos?

– Ha most leheverednénk a lucernába… Ilyenkor este ott remek pihenés esik…

– Ha úgytetszik…

A lucernás mindjárt odarúgott a kertre. Csak át kellett lépni az árkon. A háziasszony nagy kendőt teríttetett le az urak számára és az ügyvéd, miután kissé kérette magát, odafeküdt barátja mellé. Tényleg pompás pihenés esett az illatos réten. Az urak égő szivarral szájukban nézték a csillagos eget, az asszony pedig, miután jóideig szótlanul egy helyben állott, maga is leült az árok gyepes szélére. Mélységes pusztai csend volt köröskörül, csak a tücskök muzsikáltak kórusban, a távolból pedig halk kutyaugatás hallatszott.

Az ügyvéd titokban arra a megállapodásra jutott, hogy jóizlésü ember, ha az övéhez hasonló különös helyzetbe jut, legbölcsebben cselekszik, ha minél kevesebbet beszél. Ha hármuk közül valakinek szóval kell tartani a társaságot, hát csak beszéljen a járásbíró.

Zajcsáry beszélt is. Közbe-közbe köhögött, mint a gutaütésre hajló emberek szoktak, aztán nagyot pöfékelt a szivarjából és beszélt az idei termésről, a búzaárakról és egyéb közömbös dolgokról.

*

Egyszerre – az ég tudná, hogyan történt – a társalgás kiszökött közömbös medréből.

Zajcsáry mondott valamit, azután az asszony vette át a szót. Az árnyképe ott ült a töltés szélén, összekulcsolt két kezébe fogva térdét. Az ügyvéd lehunyta a szemét, hogy jobban élvezhesse hangját. Most tünt csak föl neki, hogy milyen gyönyörü bársonypuha és mégis szilárd hangja van az asszonynak. Lehunyta szemét és az a bolondos hallucinációja volt, hogy az asszony szavai szentjánosbogárkához hasonló, színes, apró fénypontokként rajzanak a szíve körül. Tisztán látta, hogy az _a_ betűje lángvörös, az _á_-ja pedig sötétpiros, az _e_-je sárga, az _í_-je fehér, az _ó_-ja pedig azurkék…

Mit is mondott Zajcsáry? Egy katonatisztről beszélt, akit mostanában helyeztek át a városukba. Azt mondta: Gyönyörü szál legény, igazi Don Juan-alak, képzelem, hogy fognak majd bolondulni az asszonyok…

– Katonatiszt nem lehet Don Juan, – mondta Zajcsáryné nyugodtan.

A járásbíró elcsodálkozott ezen az állításon.

– A tapasztalás az ellenkezőt bizonyítja!

– Csak a közhit tartja az ellenkezőt, de a közhit nem bizonyíték. Én azt hiszem, hogy a katonák csak a színpadon és a novellákban hódítanak női szíveket, a valóságban nem. Vagy amit hódítanak, az alig éri meg az ostrom fáradalmait. Ők csak katonánéknak tetszenek és unatkozó vidéki asszonyoknak, leginkább olyan helyeken, ahol egyedül képviselik az előkelő semmittevő ifjúságot. Nézzen körül a nagy világ társaságában, nem fog katona Don Juant találni. Vagy ha talál ilyen Don Juant, az csak véletlenül katona, de nem tipikus katona.

– A tiszt, akiről szó van, nem csak katona, hanem föltünően szép ember is.

– Látott már olyan föltünően szép férfit, aki tetszett volna a nőknek? Én még sohasem láttam. Általánosságban azt találom, a nők, az igazi nők, igazságtalanok és elfogultak a szép férfiakkal szemben. A feltünően szép férfi sohasem fogja magát tisztázni a gyanu alul, hogy a külsejével kiván hatni. Ezt az igyekezetét – legyen az való vagy ráfogás – a nő mindig nevetségesnek fogja találni. Kivételt csak a vénülő asszonyok és parasztleányok tesznek…

– Tehát a férfiasság tetszik a nőknek?

– Én Istenem, nem értem egészen, hogy mit tud férfiasság alatt. Ha az erőt és a bátorságot érti, akkor nemmel válaszolok. Ha az erő és bátorság nagy hatással volna a nőkre, akkor az a cirkuszi akrobata volna a teremtés koronája, aki földre teremti az összes henteslegényeket…

– Hátra volna még a jellem. Remélem azonban, nem fogja azt állítani, hogy éppen ez volna a Don Juan főerőssége?

– Sohasem állítanék ilyet. A nagy jellemek gyakorta unalmas emberek.

A járásbíró elhallgatott, de megszólalt az ügyvéd.

– Azt hiszem, az olyan nőre, aminőről a nagyságos asszony beszél, nagy hatással lehetnek a híres emberek. Például az írók. Nem?

Zajcsáryné halkan elnevette magát.

– Értem, hogy valaki bolondul az irodalomért, de azt sohasem fogom megérteni, hogy valaki bolonduljon az íróért, csak azért, mert híres ember… Úgy képzelem, hogy a híres emberek mind egyoldalúak, többnyire önzők és jórészben izléstelenek. Ennek alkalmasint a nagy nyilvánosság az oka, amelyben élnek… Kissé nevetségesnek is találom azt a nagy fontosságot, amelyet a saját reflexióiknak – a való élet halvány másolatainak – tulajdonítani hajlandók… Hallottam, hogy vannak nők, akiknek különlegessége a hírnév… Ezek illatos leveleket írnak minden új hírességnek, Amerikában pedig virágot küldenek a siralomházban ülő rablógyilkosnak is… Ha híres ember volnék, nem volnék büszke az ilyen sikerekre.

– Tehát mondja meg ön, asszonyom, hogy mi tetszik a nőknek?

– Legyen; elárulom a titkot és nem kell attól félnem, hogy a női nem meg fog átkozni árulásomért, mert a legkevesebb nő tudja, hogy mi tetszik neki a férfiban… Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy a nőt bizonyos különleges férfias tulajdonságok ragadják el. A szerelem a legeszményibb önzés és a nő is csak önmagát szereti a férfiban. A férfi lelke reflektáló tükör a nő számára és minél tökéletesebbnek és szebbnek látja abban a saját képét, annál nélkülözhetetlenebb lesz számára a tükör. Az a férfi, aki – akár érzi, akár csak tökéletesen tetteti – a legerősebben reagál a nő szépségére, aki el tudja a nővel hitetni, hogy leginkább méltatja egyéniségét: félig már megnyerte a játékot. A nőben, minden igazi nőben megvan az érvényesülés vágya… Ne téveszsze ezt össze a nyers hiusággal! A férfinak módjában van, hogy önállóan érvényesüljön, a nő csak a férfi révén érvényesülhet. A nő hangszer a férfi kezében. Ha a hegedü gondolkozni és érezni tudna, akkor bizonyára őrjöngve imádná Paganinit és gyülölné a kontár muzsikust. Ez nem hiuság, hanem természetes ösztön. Hiszen ismeri Ariadne regényét. Mit gondol, miért imádta Theseust annyira? Mert félisten volt? Mert hős volt? Mert szép volt? Ez a férfiak fölfogása, de én, az asszony, másképpen itélek. Ariadnenak Theseus hozta meg az alkalmat az érvényesüléshez; az Ariadne fonala segítségével szerezte meg Theseus a halhatatlanságot… A hegedü átengedi a dicsőséget a mesternek, ő maga csak zengeni akar, elragadni és lelkesíteni. Kedves uram, ha ön ellentállhatatlan akar lenni, akkor ne akarjon a nőnek imponálni, ne akarja elragadni vagy megvakítani, hanem adjon neki alkalmat, hogy ő ragadjon el és vakítson. Önnek tetszik egy nő? Tanulmányozza a külsejét, figyelje meg a jellemét. Adjon neki alkalmat oly szépségek és tehetségek érvényesítésére, amelyek őt magát is meglepik. Ha nem kedveli a nyilvánosságot, akkor megteheti négyszem között is, de ön legyen a tapsoló és ámuló közönsége – és a siker nem marad el.

– Csakhogy ehhez érteni is kellene, – mondta elgondolkozva az ügyvéd.

– Persze, ahhoz érteni is kell, – hagyta rá az asszony.

A járásbíró már jó régen nem beszélt semmit, nem is mozdult fekvőhelyén. Most azonban hortyogni kezdett.

Az asszony fölkelt.

– Aludni megyek, – mondta. – Az urak majd találnak ágyat az ebédlőben… Kissé későn szoktam kelni és ha reggel esetleg már nem láthatnám önöket – Isten velük!

Könnyedén átszökött az árkon és nesztelen léptekkel ment a ház felé. Útközben halkan mondta azt a két verssort _Arianna sírásá_-ból, amely gyakran járt az eszében:

Üti fehér mellét, szaggatja szép haját, Theseus! Theseus! nagy erővel kiált…

Jancsi édesanyja

Az inas beszólt a vendégszobába, hogy kész az ebéd. Alázatos képü, sekrestyésformáju tót volt és suttogó hangon beszélt.

Magam a tükör előtt fésülködtem, az útitársam pedig, Sándor bácsi, a mosdótál fölött prüszkölt. A testünket és a ruhánkat egészen ellepte a fehér úti por, amit félnapi kocsizással szedtünk magunkra. Nyáron át olyan az egész Karánköz, mint a lisztes láda.

– Igazán kiváncsi vagyok a háziasszonyunkra, – mondtam Sándor bácsinak. – Sokat emlegetik nálunk otthon.

Az öreg egy hófehér törülközővel dörzsölgette a cinóbervörös bikanyakát.

– Nagyszerü asszony! – krákogta. – Csupa ész és erő! Nincs férfiember, aki így rendbe tudná tartani a gazdaságát… Ha ifjabb éveimben ilyen asszonynyal találkoztam volna –

– Mióta özvegy már az asszony?

– Az őszszel lesz kilenc éve, hogy az a szamár agyonlőtte magát.

– Az ura? Hát nem agarászaton járt szerencsétlenül?

– Ördögöt agarászaton! Soha nem is agarászott. Főbe lőtte magát. Talián országban vagy hol a pokolban.

– Emlékszem már! Igen – Nerviben történt.

– Két évi boldog házasság után fogta magát az ipse és se szó, se beszéd, csak eltünt hazulról. Másfél hónapig bolyongott, az ég tudná, hogy hol, aztán megtalálták a holttestét ott lenn egy korcsmában. Itthagyni egy ilyen asszonyt és ilyen szép vagyont!

– És miért hagyta itt, vajjon?

– Azt senkisem tudja. Az asszony sem.

– Hátha csak nem akarja megmondani?

– Mondom, hogy sejtelme sincs róla… Nekem megesküdött akkor a szűz Máriára, hogy nem tudja és az ő szavát inkább elhiszem, mint sok férfiét. Amikor az a szerencsétlen utolsó útjára kelt, – azt mondta, hogy Aradra megy, – gyöngéden elbúcsuzott az asszonytól, meg is csókolta… Semmi félreértés nem volt közöttük… Abból is látszik, hogy végrendeletet készített, amelyben mindenét a feleségének testálta. Ezt pedig nem tette volna, ha lett volna közöttük valami.

– Már ez bizonyos. Úgy emlékszem, hogy amerikai párbajról is rebesgettek akkoriban?

– No az meg éppen sületlenség. Ki vívott még amerikai párbajt, ha nem volt regényhős?

– De valami okának mégis csak kellett lenni!

– Az volt a baja, hogy bolond volt. Arra vágyott, ami neki nincs s nem becsülte meg azt, amit az Isten adott.

– Mire vágyott? És mije nem volt?

– Hát tudom én? Talán repülni akart, mint a varju, vagy a vízben járni, mint a vízi poloska… Nem lehet kiokoskodni az ilyen poétaember szavából…

– Poétaember? Hát verseket is írt?

– Nem írt se verset, se prózát. De azért mégis poétaféle volt, mert részeg volt olyankor is, ha színét se látta a bornak és úgy tudott beszélni, hogy akár kótára is szedhetted volna… Úgy beszélt, mint a – mint a –

– Mint kicsoda?

– Tudja az ördög, hogy mit akartam mondani. Szóval: bolond volt! Az ilyen ember mindenre képes. Miért ölte meg magát? Talán azért, mert elfogyott a hold. Vagy azért, mert kinőtt a körme. Különben ne beszéljünk többet a haszontalan fráterról!

– Miért haszontalan?

– Vannak a tisztességnek bizonyos szabályai, amelyek a halálban is kötelezők. Úgy ahogy az az ember meghalt, nem szabad meghalni úriembernek…

Miközben megkötöttem a nyakkendőmet, eszembe jutott, hogy más hangon is hallottam már beszélni a megboldogultról. Egyik íróbarátom beszélt róla, évekkel ezelőtt. Ami magasztaló jelzőt egy féktelen képzeletü ember csak találhat, azt mind rápazarolta.

Többek közt azt is mondta róla, hogy a jelenkor legmélyebb lirai lelkülete volt. (Szóbanforgó íróbarátom felfogása szerint a legnagyobb költőket és bölcsészeket mindig azok között kell keresni, akik nem írnak; az írás maga összeférhetetlen az igaz költészettel és az igaz bölcseséggel.)

Időközben elkészültünk az öltözködéssel. Három elsötétített szobán kellett átmennünk, míg az ebédlőbe értünk. Bolthajtásos, hűvös lakás volt. Az ósdi bútorok a tisztaságtól ragyogtak. Mindenütt az a kellemes, üdítő illat terjengett, amelyet a régi vidéki úriházak lehelnek ki magukból és amely némileg emlékeztet a levendulára.

Az özvegyasszony már az asztalnál ült és a párolgó levest osztogatta. Vele szemben egy matrózruhás kis fiu ült.

Az asszony szép asszony számba mehetett azok előtt, akik kedvelik a nagyon szőkéket és fehérhúsuakat. Lenszínű, igen erős növésü haja volt; a szemöldöke és a pillája is világos színü volt, inkább ezüstös-fehér, mint aranyszőke. Szilárd és szinte megdöbbentően tiszta tekintetü szeme volt; a szépmetszésü arcán pedig az a bizonyos nemes és tökéletes nyugalom honolt, amelyet emberi arcon eddigelé még soha, csak növényevő állatokén láttam.

Sándor bácsi bemutatott és az asszony helyet jelölt a balján, azzal az udvarias közömbösséggel, amely eléggé elárulta, hogy a házánál megszokott dolog a vendégjárás.

Az öregre, hogy ott ült a háziasszony jobbján, alig lehetett ráismerni. Olvadozott, málladozott a lovagias hódolattól, édesdeden csucsorgatta a száját, közbe pedig olyan émelyítő bókokat mondott, aminők az ötvenes években lehettek divatban. Az asszony bizonyos derült fölénynyel és némi mosolygó kicsinyléssel védekezett az udvarlása ellen. Az a benyomásom támadt, hogy a jóakaró kicsinylése nemcsak Sándor bácsinak, de nekem is szól és velem együtt a férfinem minden tagjának.

Velem nem sokat törődtek.

Miután bekanalaztam a levesemet, a tekintetem megakadt a képen, amely a szemben levő falon függött… Teremtő Istenem, minő fej! Hol láttam már ezt az arcot? Ki lehet? Ki más, mint ő, a megboldogult, aki Nervibe utazott, hogy meghaljon. Olyan sápadt, gondolkozó, nemes arca volt, minőt a mai festők akkor tudnak csak elképzelni, ha Eötvösre vagy Széchenyire gondolnak. Csak jóval puhább, nőiesebb, szomorú bájjal teltebb. A szeme! Ki az a festő, aki ilyen szemet tud festeni? Ime, a különleges magyar szem, a nomád kalandorok dióbarna szeme, amely álmodozó és elborult, mintha a puszta felleges ege tükröződnék benne.

Alig tudtam leplezni a szórakozottságomat.

E pillanatban megszólalt a kis fiu az asztal végén:

– Az az én édesapám! – mondta, szintén a képre nézve.

– Jancsi, mi az!

Az asszony egy feddő pillantást vetett a fiúra, aki zavarodottan a tányérja fölé hajolt. Én pedig, aki úgy éreztem, hogy bűntársa vagyok a gyermeknek, kenyérgalacsinokat kezdtem sodorni.

Később összetalálkozott a pillantásom a fiúéval, – hogy hasonlít az apjára! Ugyanaz az álmodozó, tüzes, szomoru barna szem, amelyet megirigyelhetne tőle a világ legszebb asszonya. Egyébként nem volt szép gyermek: a szája nagy volt, az arca pedig vézna.

Sándor bácsi a tengeri útjáról beszélt, amelyet Fiumétől Ankonáig tett. Erről az útjáról nagyon szivesen beszélt, mert a hajón mindenki megkapta a tengeri betegséget, csak éppen ő nem. A fiú ekkor megint beleszólt a társalgásba.

– Találkoztak tengeri kalózokkal? – kérdezte.

– Ma már nem járnak kalózok a tengeren, – világosította föl az édesanyja.

– De vademberek még járnak?

Nem válaszoltak neki. Amikor a gyümölcsöt hozták, a fiú fölkelt az asztaltól és kezet csókolt az édesanyjának.

– Nem eszik gyümölcsöt? – kérdeztem.

– Nem szeretem, – válaszolt vérvörös arccal; azzal kiosont a szobából.

– Nagyon szereti a gyümölcsöt, – mondta a háziasszony, – de büntetése van, azért nem kap. Képzeljék: hazugságon értem az este!

– Hazugságon?

A Sándor bácsi arca elborult, mint az olyan házibaráté, akit egy fájdalmas családi titokba avattak be.

– Mindent meg lehet bocsátani a gyereknek, csak a hazugságot nem!

Mellesleg jegyzem meg, hogy az én tiszteletreméltó urambátyám volt a vármegye legnagyobb _ánzágolója_. Ha minden egyes vadászfüllentéseért megvontak volna tőle egy tál ételt, már régen éhen kellett volna halnia.

– A kis haszontalan, magyarázta az asszony, – föllármázta tegnap este az egész házat, hogy rablók vannak a kertben. A cselédek mind fegyverre kaptak, Jancsi pedig a Flóbert-puskájával vezette őket… Persze, egy lelket se láttak, Jancsi azonban, amikor vallatóra fogtam, erősen megmaradt az állítása mellett. Azt mondta, hogy ötvenen voltak a rablók, mindannyian – irokéz-indiánok. Megkérdeztem tőle, hogy honnan tudja, hogy irokézek voltak, erre azt mondta, hogy kék teknősbéka van a mellükre tetoválva, arról ismerte meg őket.

– Úgy látszik, a fiu elolvasta Cooper könyveit? – kérdeztem.

– Egy idő óta valóságos olvasási düh vett erőt rajta, a képzelete éjjel-nappal az olvasmányain kalandozik. Azelőtt lovagokkal, szerecsenekkel és sárkányokkal népesítette be a házat, most pedig indiánokkal. A legkülönösebb az, hogy el is hiszi mindazt, amit maga füllent.

– Ha elhiszi, akkor nem füllent, – vetettem közbe – és akkor nem is javít rajta a büntetés.

Sándor bácsi egy rosszaló pillantást vetett reám, az asszony pedig nyugodtan mondta:

– Nekem az a meggyőződésem, hogy vannak öntudatos és öntudatlan hazugságok. Az öntudatos hazugság szülő oka az erkölcsi romlottság, az öntudatlané pedig a fantázia fegyelmezetlensége. Ha megbüntetem a fiamat hazugságáért, ezzel nem akarom megjavítani – erre nincs szükség, mert nem rossz gyermek, – hanem fegyelemre akarom szoktatni.

– Pedig fantázia nélkül nincs emberi nagyság.

– Meglehet, ezt nem tudom. De van boldogság…

Száz dolgot mondhattam volna, de éreztem, jobb lesz, ha elhallgatok. Ennek az asszonynak elvei vannak. Ha egy nőnek elvei vannak, az azt jelenti, hogy nem lehet vele vitatkozni, mert sziklaszilárdan hisz a tulajdon csalhatatlanságában.

Fekete kávé után a háziasszony és Sándor bácsi a hivatalos dolgaikat kezdték feszegetni. Az öreg ugyanis hivatalos küldetésben járt itt: a vármegyét képviselte, amely évek óta pörben volt az asszonynyal és most egyezséget akart vele kötni. Ha Sándor bácsi ez alkalommal nem ajándékozta el a vármegye egész területét, alkalmasint csak az asszony szerénységén múlt, mert kötve hiszem, hogy az öreg úr meg tudott volna tőle valamit tagadni. Magukra hagytam őket. Egy ideig a kertre nyíló terrászon cigarettáztam, aztán – bár halk eső kezdett permetezni – végigsétáltam a sötét vadgesztenye fasoron. Nagy és szép park volt. Kissé elhanyagoltnak látszott – a takarékos asszony nem tartott műkertészt, hanem béresekkel gondoztatta, – de éppen az elvadultsága tette széppé. A fasor békanyálos kis tóhoz vezetett, amelynek partján régi kőpad állott; azontúl sűrű bükkös terült el. Ez már valóságos erdő volt és amint körülnéztem a sűrű bozótban, önkéntelenül is a Jancsi indiánusaira gondoltam, azokra a vérszomjas, ordítozó irókézekre, akik egykor csábos fantómokkét vonultak át az én gyermekálmaimon is.