Part 4

Lehetetlen elképzelni, milyen készséggel szolgáltak ki engem. Az egyik meleg vizet hozott s megmosta lábamat, a másik a legpompásabb ruhába öltöztetett, a harmadik finom ételeket szolgált fel, a negyedik drága borral kínált. És így tovább. Mikor aztán jól ettem, ittam, körbe ültek s kértek, hogy mondjam el a kalandomat. Szívesen teljesítettem kívánságukat, s este lett, mire kalandom elbeszélése véget ért. Akkor a leányok egy része gyertyát gyujtott s egyszerre tündéri fény áradt szét a teremben. Mások meg asztalt terítettek s megrakták az asztalt a legdrágább ételekkel és italokkal. Néhányan hangszereket hoztak be s míg én a többiekkel vacsoráztam, ők szebbnél-szebb dalokat játszottak és énekeltek. Mikor meg a vacsorának vége volt, a leányok egy része táncra perdült. Micsoda szép, micsoda fenséges tánc volt ez!

Késő éjszaka volt már, mikor megmutatták az én szobámat. De jól esett a pihenés! Rég nem aludtam ilyen puha ágyban, s nem csuda, hogy másnap későn ébredtem. Mikor azonban felébredtem, mind ahányan voltak, készen állottak szolgálatomra. Langyos meleg fürdőt készítettek nekem s ki volt készítve a ruha is, a tegnapinál sokkal fényesebb. És ez így volt nap nap után, így telt el egy esztendő: egy pillanatra sem változott meg a leányok irántam való kedvessége. Az esztendő elteltével azonban egy reggel a negyven leány kisírt szemmel jött be hozzám. Megöleltek és sírva búcsúztak:

– Isten veled, kedves herceg, el kell hagynunk téged!

Csak hosszas faggatásomra mondották el, hogy miért kell elmenniök. Azt mondta egy közülök:

– Hát tudj meg mindent. Mi mind a negyvenen királyleányok és hercegnők vagyunk s amint láthattad, igen boldogan élünk itt, de minden esztendő végén el kell távoznunk innen negyven napra bizonyos kötelességek teljesítése végett, melyekről azonban nem beszélhetünk neked. Tegnap volt az év vége s ma el kell hagynunk téged. Átadjuk neked a palota valamennyi kulcsát, járhatsz, kelhetsz szabadon, minden ajtót kinyithatsz az aranyajtó kivételével. Ha ezt kinyitod, soha ez életben nem látjuk egymást. Gondold meg, hogy életeddel játszol s a te halálod a mi boldogtalanságunk. Nem akarunk megsérteni azzal, hogy magunkkal vigyük az aranyajtó kulcsát, de kérve kérünk, győzd le kíváncsiságodat éretted és mi érettünk.

Megnyugtattam őket, aztán sűrű könnyhullatás közt elbúcsúztunk.

Egyedűl maradtam a palotában s végtelen nagy szomorúság nehezedett a szívemre. Oly kellemesen telt el az esztendő e szép és vidám kedvű leányok társaságában, hogy ügyet sem vetettem a palota csudaszépségeire s eszembe sem jutott, hogy valami titokzatos dolgok is lehetnek benne. De most, hogy egyedül maradtam, örökkévalóságnak tetszett a negyven nap. Hogy bánatomat és unalmamat elűzzem, kinyitottam az első ajtót s egy olyan gyümölcsöskertbe léptem, melyhez hasonló, azt hiszem, az egész világon nincs. Az a kert, melyet vallásunk halálunk után igér nekünk, nem lehet szebb ennél. Ennek a kertnek a tisztasága, a fák csudálatos elrendezése, ezer meg ezer fajta gyümölcs bősége, frissesége, valósággal elkápráztatta szememet. Alig tudtam megválni e kerttől. Most a második ajtót nyitottam ki s egy virágos kertbe léptem, melyben az volt a csudálatos, hogy a virágok minden elképzelhető fajtája egyszerre virágzott. A harmadik ajtó egy óriás madárházra nyílt, mely a legfinomabb s legritkább márvánnyal volt kikövezve. Mindenféle madár volt itt pompás kalitkákban, s drágaköves vályucskákban volt az ételük és italuk. Mindenütt a legnagyobb tisztaság és nem láttam sehol egy embert, holott csak a madárház rendbentartására kellett volna legalább száz ember.

Este lett, mire a madárházat elhagytam s visszamentem a szobámba, azzal az elhatározással, hogy másnap a többi ajtót nyitom ki, természetesen, az aranyajtó kivételével. Amit aztán másnap láttam, minden eddig látottat messze felülmult. Egy nagy udvarba léptem, melyet egy csodaszép épület vett körül. Negyven nyitott ajtaja volt ennek az épületnek s mindenik ajtó egy olyan kincseskamarába nyílt, mely értékesebb volt a legnagyobb birodalomnál. Az egyikben egy halom drágagyöngy volt, s nem egy, de ezer meg ezer jóval nagyobb galambtojásnál. A másodikban gyémántok, karbunkulusok, a harmadikban smaragdok, a negyedikben aranyrudak, az ötödikben vert arany, a hatodikban ezüstrudak, a hetedikben vert ezüst, a többiben mindenféle drágakövek.

De nem fárasztlak, asszonyom, mindazoknak a csudadolgoknak az elmondásával, amiket a további napokon láttam. Csak annyit mondok, hogy harminckilenc nap kellett arra, míg mindent láttam, a mi 99 ajtón túl van, s most még a századik ajtó volt hátra, melynek a kinyitását megtiltották…

Ha a negyvenedik napon uralkodni tudtam volna kíváncsiságomon, ma én volnék a világ legboldogabb embere. De az ördög nem hagyott nyugodni, ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy kinyissam a századik ajtót s én – kinyitottam. Alig léptem a küszöbre, valami különös illat csapta meg az orromat s én eszméletlenül terültem el a földön. Bár hamar magamhoz tértem, ahelyett, hogy kisiettem volna a friss levegőre, beljebb léptem. Tágas, boltíves helyiség volt ez, melyet óriás aranycsillárok világítottak meg, s erős aloé- és ámbra-illat áradott a csillárok gyertyáiból. A sok mindenféle érdekes látnivaló között főként egy remek szép fekete ló vonta magára figyelmemet. Vert arany volt a nyerge és zablája s szinarany vályujának egyik felében puhafinom sarju, a másik felében rózsavíz volt. Megfogtam a kantárját s kivezettem az udvarra, hogy a nap világánál jobban szemügyre vehessem. Aztán nagy kedvem támadt, hogy ráüljek a gyönyörű szép állatra, melyhez hasonló szépet még nem láttam. Hirtelen rá is vetettem magamat, de mert keccentésemre nem mozdult, meglegyintettem a korbáccsal, melyet az aranyszobából hoztam magammal. Bár csak alig legyintettem rá, szörnyű fájdalmasan nyerített fel a nemes állat, aztán egyszerre csak kibontotta szárnyát, melyet eddig észre sem vettem, s szédítő sebességgel szállott fel a levegőégbe. Amily rettenetes sebesen szállott felfelé, épp oly sebesen szállott le egy palota sík fedelére, hanyatt vágódva zuhantam le róla s ebben a pillanatban farkával kisujtotta a bal szememet.

Igy lettem félszeművé. A ló elrepült, én meg nagy búsan lementem a terraszról s ím, egy pillanat mulva ott állottam a félszemű fiatalemberek szobájában. Senki sem volt bent, de csakhamar jött a tíz ifju az öregemberrel. Az ifjak sem a visszatérésemen, sem a félszeműségemen nem csudálkoztak.

– Sajnáljuk a szerencsétlenségedet, – mondták – de hát vigasztaljon, hogy mi velünk is megesett ez a szerencsétlenség. Egy esztendeig mi is oly vigan éltünk mint te, ép úgy nem tartottuk meg a fogadásunkat, mint te s most nem tudjuk, még meddig kell szenvednünk ezért. Azt már megmondtuk neked, hogy velünk nem maradhatsz, azt tanácsoljuk hát, hogy eredj Bagdádba, ott tán jobbra fordul sorsod.

Megmutatták az utat Bagdád felé s én útrakeltem. Útközben szakállamat és szemöldökömet leborotváltattam, kalandosruhába öltöztem s hosszú vándorlás után végre ide értem. Itt a kapuban találkoztam szerencsétlen társaimmal, csudálkoztunk, hogy mind a hármunknak éppen a bal szeme hiányzik, de már nem volt időnk erről beszélnünk, mert te, asszonyom, csakhamar bebocsátottál minket.

Mikor a harmadik kalandos is befejezte a történetét, mondta Szobeida:

– Mindhárman szabadok vagytok, mehettek, amerre tetszik.

De kérésükre megengedte, hogy ott maradjanak s meghallgassák a más három ember történetét is.

– Nos, – fordult Szobeida ezekhez, most – rajtatok a sor, beszéljetek!

– Nemes asszonyom, – mondta a nagyvezír – mi most sem mondhatunk egyebet, mint amikor ide jöttünk.

És újra elmondta, hogy ők musszuli kereskedők és hogy s mint kerültek ide.

Szobeida sokáig habozott, hogy mit tegyen velük, de végre is megkegyelmezett nekik, azzal a feltétellel, hogy azonnal távoznak valamennyien.

*

Szó nélkül távoztak mind a heten, mikor aztán az utcán voltak, a kalifa halkan oda szólt a nagyvezírnek, hogy a három kalandost vigye magához szállásra, reggel pedig vezesse fel hozzá a palotába. A nagyvezír magával vitte a kalandosokat, a hordár hazament, a kalifa pedig a palotaőrrel a palotájába.

Lefeküdt a kalifa azonnal, de nem jött szemére álom, annyira felizgatták az éjjel látott és hallott csudálatos történetek. Különösen az izgatta, hogy ki lehet Szobeida, miért bánik oly kegyetlenül a fekete kutyácskákkal és miért van Amina melle össze-visszavagdalva. A felkelő nap ébren találta, s nem volt maradása az ágyban, felkelt s ment a fogadószobába, hol már várakozott rá a nagyvezír.

– Vezír, – mondotta a kalifa – azonnal hozasd ide azt a három nőt és a három kalandost. Nincs addig nyugvásom, míg a három nő történetével meg nem ismerkedem. Siess és ne feledd, hogy türelmetlenül várom visszaérkezésedet.

A vezír elsietett a nőkhöz, udvariasan közölte velük a kalifa parancsát, anélkül, hogy említette volna az éjjel történteket, s a nők szó nélkül követték a vezírt sűrűn elfátyolozott arccal. Egyszerre érkeztek meg a palotába a kalandosokkal, kikkel már előzetesen közölte a vezir, hogy ma éjjel a kalifa társaságában voltak.

A kalifa igen kegyesen fogadta a nőket, aztán mondta, amint következik:

– Szép hölgyeim, titeket bizonyára nyugtalanít, hogy a kereskedőben, ki ma éjjel vendégetek volt, a kalifát ismeritek fel. De nincs okotok a nyugtalanságra, mert én, ami velem történt, elfeledtem. Szíves fogadásotokkal meg vagyok elégedve, s vajha minden bagdádi asszony oly elmés és kedves volna, mint amilyennek titeket láttalak. Csak azért hivattalak ide, hogy megtudjam, miért sírt egyiktek együtt a kutyácskákkal, miután azokat kegyetlenül megverte? És kiváncsi vagyok arra is, hogy a másik hölgynek a melle miért van sebekkel borítva?

Miután a vezír ismételte a kalifa kérdéseit, Szobeida mélyen meghajtotta magát s belefogott az ő történetének elmondásába.

Szobeida története.

– Igazhitűek hatalmas ura, az én történetem igen csudálatos történet. A két kis fekete kutya édestestvérem, ez a két asszony azonban csak apáról az. Amina a neve annak, akinek a melle sebekkel van borítva, a másiknak a neve Szafia. Az én nevem Szobeida.

Atyánk halála után a vagyon egyformán oszlott el köztünk, aztán ez a két nővérem az anyjával más lakásba költözött, mi pedig, a három édestestvér, az anyánkkal maradtunk, ki még élt akkor s ki halálakor hármunknak ezer-ezer cekkinót hagyott. Nővéreim, kik idősebbek voltak, csakhamar férjhez mentek, s én egyedül maradtam. Kevés idő mulva a legidősebbik nővérem férje az egész vagyont pénzzé tette, s mind a ketten Afrikába utaztak, hol sógorom csakhamar elverte a pénzt s mikor a legnagyobb nyomorúságban voltak, a feleségét a faképnél hagyta. Szerencsétlen nővérem visszajött Bagdádba, könnyekig meghatott szomorú sorsa, s nemcsak hogy szeretettel a házamba fogadtam, de megosztottam vele időközben megnövekedett vagyonomat. Ami az enyém, az övé is volt, szabadon rendelkezett azzal.

Már több hónapja éltünk együtt a legnagyobb egyetértésben, mikor egyszerre a harmadik nővérem is a legnyomorúságosabb állapotban tért be hozzám. Ő is éppen úgy járt, mint a másik s én őt is hasonló szeretettel fogadtam.

Telt, mult az idő, s egyszer, azzal az ürüggyel, hogy bizonyára terhemre vannak, azt mondták, hogy ismét férjhez mennek. Igyekeztem megnyugtatni őket, hogy, ha más okuk nincs a férjhezmenésre, nyugodtan maradhatnak nálam, elég az én vagyonom arra, hogy mind a hárman tisztességesen megéljünk. De attól tartok, mondtam nekik, hogy nem ez az ok s hogy csakugyan újra férjhez akartok menni, amin nem tudok eléggé csudálkozni. Jól tudjátok, hogy mily ritka a becsületes ember, jobb lesz hát, ha tovább is velem maradtok.

Hiába beszéltem, másodszor is férjhez mentek, de néhány hónap mulva ismét csak visszakerültek hozzám és sírva kértek bocsánatot, hogy nem fogadták meg a tanácsomat. Készek voltak rabszolganők módjára élni nálam, csak újra befogadjam őket, én azonban most is testvéri szerettetel fogadtam s mindenemet megosztottam velük.

Egy esztendő telt már el a legnagyobb egyetértésben, mikor azt határoztam magamban, hogy selyemhernyótenyésztéssel megnevelt vagyonomat még nagyobbra nevelem s megvettem egy hajót, hogy azon selyemárut szállítsak a tengerentúli országokba. A persa tengeröbölből indult a hajó. Velem jöttek nővéreim is. Egyenesen Indiának tartottunk, s húsz napi hajózás után szárazföldet pillantottunk meg. Egy magas hegy volt ez, melynek a tövében igen szép város feküdt. Hajónk kikötött s nekem nem volt türelmem megvárni, míg a nővéreim is felkészülődnek, egyedül mentem be a városba. A város kapuja előtt számos őr ült és állt, mindeniknek bot volt a kezében, s mikor egészen közelükbe értem, rémülten láttam, hogy mind meg vannak kövülve. Bent a város utcáin is számtalan ember állott és ült: mind meg voltak kövülve ezek is. A kereskedők negyedében a boltok nagy része be volt zárva, a nyitott boltokban pedig szintén megkövesedett emberek ültek. A kéményekből nem szállott füst s ebből láthattam, hogy kint és bent egyaránt minden ember kővé változott itt. Mikor a város közepére értem, nagy, aranylemezekkel fedett ajtót pillantottam meg, melynek mind a két szárnya nyitva volt. Egy selyemfüggöny össze volt vonva az ajtó között s lámpa függött felette. Felnéztem s egy palota állott előttem, mely, nem kételkedem abban, csak ez ország fejedelmének palotája lehetett. Félrehúztam a függönyt s az előcsarnokban ott állt, ült meg feküdt néhány megkövesedett katona. Bent az udvarban jönni-menni látszottak az emberek, de valójában mind állottak úgy, amint a jövés-menés pillanatában megkövesedtek. Bementem a második, a harmadik udvarba s mindenütt ugyanaz a borzasztó halálos csend fogadott. A negyedik udvarban egy gyönyörű szép palotára esett a tekintetem. Vertarany rácsokkal voltak elzárva az ablakai s ezért a királyné palotájának néztem. Bementem a palotába s ott először is egy nagy terembe léptem, hol csupa megkövesedett fekete rabszolgákat találtam. A második teremben egy kővé vált asszony feküdt a pamlagon. Korona volt a fején: ez volt hát a királyné. Nyakát mogyorónagyságú gyöngyök ékesítették, arannyal-ezüsttel hímzett ruháján drága kövek csillogtak, ragyogtak. Szebbnél szebb, ragyogónál ragyogóbb szobákon mentem azután át, mígnem egy óriási nagy terembe értem: ebben állott a vertaranyból készült trón és köröskörül ragyogó csillárok, melyek szemkápráztatóan világítottak.

– Mégis csak kell itt valaki élőnek lenni, gondoltam magamban, másként a gyertyák nem égnének.

Tovább mentem, szobáról-szobára, valamennyi ragyogó szép volt, de egy élő lelket sem találtam sehol. Nem gondoltam már sem a hajómra, sem a nővéreimre, csak arra, hogy kíváncsiságomat kielégítsem. Közben esteledett, visszafordultam, de eltévelyedtem, s nem volt mit tennem, mint hogy itt maradtam éjszakára. Éppen le akartam feküdni egy szobában, mikor egyszerre csak férfihangot hallottam. Messziről jött a hang, de annyit kivettem belőle, hogy valaki a koránt olvassa. Nagy örömmel siettem a hang irányába s csakhamar egy teljesen kivilágított szobába értem, melynek közepén egy kis szőnyeg volt kiterítve, olyan, amilyent nálunk imádkozáshoz szoktak használni. A szőnyegen egy férfi ült, ki nagy figyelemmel és hangosan olvasta a koránt. Beléptem a szobába s hangosan mondtam el ezt az imát: »Áldott legyen az Úr, ki velünk volt s a tengeren átsegített. Uram, mutasd meg nekünk kegyelmedet és segélj vissza hazánkba! Hallgasd meg, Uram, az én imádságomat!«

Az ifju megfordult és csudálkozva nézett rám.

– Szép leány, ki vagy te, mi hozott ebbe az elpusztult városba? Ha megmondod, viszonzásul én is megmondom, ki vagyok, miért változtak kővé e város lakói s miért csak egyedül én kerültem ki ezt a szörnyű sorsot.

Néhány szóval elmondtam az én utazásom célját, mire az ifju visszatette a koránt a tokjába, aztán leültetett maga mellé. Figyelmesen megnéztem az ifjut s kedves, szép arca eddig még nem tapasztalt érzelmet fakasztott bennem.

– Kedves ifju, – mondtam én – türelmetlenül várom elbeszélésedet.

– Szép leány, – szólt az ifju – ez a város egy hatalmas birodalomnak volt a fővárosa s az én királyatyámnak nevét viselte. Atyám egész udvara, a város és az egész birodalom lakói tűzimádók voltak. Nekem azonban muzulmán dajkám volt, ki ifju koromban is mellettem maradott s ez megismertetett engem a koránnal. Gyakran mondta nekem, hogy csak egy igaz Isten van s óvakodjak más isteneket imádni. Szüleim tudta nélkül erős híve lettem a muzulmán hitnek s híve maradtam dajkám halála után is.

Ezelőtt három esztendővel és néhány hónappal az egész város felett hatalmas szózat zengett át, melynek minden szavát jól meg lehetett érteni. »Emberek, így szólt a szózat, hagyjatok fel a tűzimádással! Imádjátok az egy igaz, a könyörületes Istent!«

Teljes három esztendőn át hallatszott ez a szózat, de mivelhogy senki sem tért meg az egy igaz Istenhez, a harmadik esztendő utolsó napján, reggel két és három óra közt, minden ember abban a helyzetben maradott, amelyben éppen akkor volt és kővé változott. Atyámat is, anyámat is ez a sors érte. Egyedül én maradtam életben, s azóta még erősebb hittel imádom az egy igaz Istent. Tudom, hogy ő küldött téged is az én vigasztalásomra, ebbe a nagy egyedülvalóságba, miért áldott legyen az Úr!

– Herceg, – mondtam én – nyilvánvaló, hogy a Gondviselés küldött engem ide, hogy téged megszabadítsalak e szomorú helyről. Elviszlek Bagdádba, hol az igazhívők hatalmas ura kellő tisztelettel fogad majd téged s védelmébe vesz.

Az ifju elfogadta ajánlatomat s reggel a hajóra siettünk, hol már nagy aggodalmak közt vártak a nővéreim és a hajósemberek. Bemutattam a herceget nővéreimnek s elmondtam az ő szomorú történetét. A matrózok több napon át a királyi palota rengeteg kincseinek a hajóra szállításával foglalkoztak, de a kincsek és mindenféle drágaságok nagy részét ott kellett hagynunk, mivel azok elszállítására több hajó kellett volna. Mikor aztán elegendő élelemmel és vízzel is elláttuk a hajót, az első kedvező széllel útra keltünk.

Uram, – folytatta Szobeida – a herceg, nővéreim és én napokon át igen kellemesen töltöttük az időt, de, fájdalom, nem sokáig tartott köztünk ez a kellemes viszony. Nővéreim irígykedve nézték, hogy köztem és a herceg közt napról-napra bensőbb barátság fejlődik, s egy nap bosszusan kérdezték tőlem, hogy mit kezdünk majd a herceggel, ha Bagdádba érkezünk? Jól tudtam, hogy miért intézik hozzám ezt a kérdést. Tudni akarták, hogy milyen érzelmekkel viseltetem a herceg iránt. Tréfára vettem a dolgot s azt feleltem, hogy férjül veszem a herceget, aztán hirtelen a herceghez fordultam s kértem őt, hogy egyezzék bele.

– Asszonyom, – mondta a herceg – nem tudom, hogy nem tréfálsz-e, de a magam részéről komolyan kijelentem itt a nővéreid előtt, hogy ajánlatodat a legnagyobb örömmel fogadom el.

A Perzsa-öbölben járt ekkor a hajónk s kedvező szél mellett másnap Balszorába kellett érnünk. De éjjel, míg aludtam, nővéreim a tengerbe dobtak engem, a herceget szintén. Én egy ideig a víz színén tartottam magamat, aztán egyszerre csak földet éreztem talpam alatt. Szerencsésen szárazföldre értem s virradatkor láttam, hogy egy puszta szigeten vagyok, mely nem esett messze Balszorától. Ruhámat megszárítottam a napon, aztán ivóvizet és mindenféle gyümölcsöt is találtam, nem kellett hát félnem az éhenhalástól. Leheveredtem egy fa árnyékába, de nem sokáig pihenhettem ott; mert egyszerre egy szárnyas kígyót vettem észre, mely jobbra-balra tekeregve, kiöltött nyelvvel közeledett felém. Ijedten álltam fel s akkor láttam, hogy a kígyót egy még vastagabb kígyó üldözi, már meg is fogta a farkát s le akarja nyelni. Ahelyett, hogy elszaladtam volna, felkaptam egy mellettem heverő követ s úgy megdobtam a vastag kígyó fejét, hogy egyszeribe szörnyet halt. A másik kígyó erre kiterjesztette szárnyát és elrepült. Sokáig néztem utána, aztán, mikor elvesztettem szemem elől, ismét lefeküdtem a fa árnyékába és elaludtam.

Képzelheted, uram, csodálkozásomat, mikor felébredtem és egy kellemes arcú fekete asszony állott előttem, ki egy szalagon két kis fekete kutyát tartott.

– Hát te ki vagy? – kérdeztem az asszonyt.

– Én, – felelte az asszony – az a kígyó vagyok, akit az imént szabadítottál meg a bizonyos haláltól. Azt hittem, jobban nem szolgálhatom meg jóságodat, mint azzal, amit tettem. Tudtam a nővéreid árulásáról s mihelyt a te jóságod által megszabadultam, egybehivattam tündértársaimat – mert én tündér vagyok – mind, ami portéka volt a hajón, Bagdádba vittük, aztán a hajót elsülyesztettük. Ez a két fekete kutya a te két nővéred. Kutyává varázsoltuk őket, de ez még nem elég büntetés nekik. Majd megmondom, mint bánj velük.

Ezt mondván, egyik karjával engem vett fel, másik karjával a két kutyát s egy szempillantás mulva bagdádi házamban tett le, mely tele volt a hajóról ideszállított drága holmikkal. Mielőtt eltávozott volna, átadta nekem a két kutyát s mondta:

– Annak a nevében, ki a tengereket mozgatja, parancsolom neked, hogy ezt a két kutyát, kik a te életedre törtek s a te hercegedet a tengerbe ölték, minden éjjel irgalmatlanul korbácsold meg.

Meg kellett igérnem, hogy parancsát teljesítem, s azóta, bár a szívem majd megszakad belé, a tündér parancsa szerint cselekszem. Ime, uram, ez az én történetem.

Most, a vezír felhívására Amina lépett elő s ezt a történetet mondta el:

Amina története.

– Igaz hívők ura, – így kezdette elbeszélését Amina, – hogy ne ismételjem azt, amit Szobeida már elmondott, csak annyit mondok, hogy anyám, miután özvegységre jutott és más házba költözött, csakhamar férjhez adott engem e város egyik leggazdagabb emberéhez. De még egy éve sem volt a házasságunknak, özvegységre jutottam s férjemről nyolcvanezer zekkinót örököltem. Ebből a pénzből tisztességesen megélhettem volna, én azonban, mihelyt a gyász első hat hónapja letelt, tíz olyan ruhát csináltattam, hogy mindenik tíz-tízezer zekkinóba került s a gyászév leteltével viselni kezdtem a drága szép ruhákat.

Egy nap, amint házi dolgaimmal foglalatoskodtam, egy idős asszony kopogtatott be hozzám. Alázatosan köszönt, megcsókolta a földet s térden állva mondta:

– Jó asszony, bocsáss meg, hogy alkalmatlankodom, de hallottam jószívűséged hírét s ez bátorított fel, hogy hozzád forduljak kérésemmel. Özvegyasszony vagyok, idegen ebben a városban, nincs itt semmi ismeretségem. Egyetlen leányomat egy előkelő ember veszi feleségül, s szeretném, ha látná a családja, hogy nem vagyunk ismeretlen, jött-ment emberek. Nagy tisztesség volna hát ránk, ha oly előkelő asszony, mint te, megjelennél leányom menyegzőjén.

Megsajnáltam a szegény asszonyt, s szívesen teljesítettem a kérését, csak arra kértem, várjon, míg magamra veszem legszebb ruhámat. Az asszony hálálkodva csókolta lábamat; aztán azt mondta, hogy nem kell sietnem, elég, ha estefelé öltözöm fel, akkor aztán újra eljön értem.

Elment az asszony; én meg előszedtem legszebb ruhámat, legdrágább gyöngyeimet és ékszereimet s felkészülve vártam az asszonyt, ki este pontosan eljött.

– Asszonyom, – jelentette nagy örömmel – a vőm nőrokonai már egybegyültek, csupa előkelő hölgyek. Ha szíves leszel jönni, én elkisérlek.

Azonnal elindultunk. Ő ment elől, én utána s jöttek velem az én rabszolganőim is. Csakhamar egy igen széles és frissen sepert utcában egy nagy kapu elé értünk, melyet egy nagy lámpa világított meg. A kapu felett aranybetükkel volt bevésve: »Itt van az öröm örök lakása.« Az öregasszony kopogtatott s a kapu azonnal megnyilt. Az udvar végén egy nagy terembe léptünk, hol egy fiatal és rendkívül szép nő fogadott. Elém jött, megölelt és egy szófára ültetett, mely gyémántokkal gazdagon kirakott trón mellett állott.