Part 3

– Atyám, – felelt a leány – bizonyára emlékszel, hogy növendéklány koromban egy öreg nő volt mellettem. Ügyes varázsló volt és a varázslat hetven szabályára tanított meg engem. E tudományom által azonnal megismerem az elvarázsolt embereket, amint rájok nézek. Tudom, hogy kik s azt is tudom, hogy ki varázsolta meg.

– És fel tudnád oldani a herceget a varázslat alól? – kérdezte a szultán.

– Igen, atyám, vissza tudnám adni neki az ő eredeti alakját, – felelte a hercegnő.

– Nos, hát add vissza! Ennél nagyobb örömet nem szerezhetnél nekem, mert azt szeretném, ha ő lenne a nagyvezírem és feleségül venne téged.

– Atyám, – mondta a hercegnő, kinél szebb leányt még nem láttam, – parancsolj és én engedelmeskedem.

Azzal bement a szobájába és egy késsel tért vissza, melynek a pengéjébe héber betük voltak vésve, majd egy titkos szobába vezetett minket, ott helyet mutatott nekünk az erkélyen, ő meg kiment az udvarra, annak a közepén kört csinált s abba több régi arab írásjegyet írt. Mikor ezzel kész volt, verseket mondott a koránból, aztán egyszerre csak nagy fekete sötétség ereszkedett le, mintha hirtelen ránk szakadt volna az éjszaka. Rémület fogott el mindnyájunkat, de még nagyobb lett a rémületünk, mikor egyszerre csak megpillantottuk a gonosz szellemet, Iblisz leányának a fiát, rettentő nagy oroszlánnak a képében.

– Te kutya, – kiáltott rá a hercegnő, – azt hiszed megijesztesz, mert oroszlán képében jöttél ide?

– És te, – válaszolt a szellem, – nem szégyelled megszegni a szerződésünket, melyet ünnepélyes esküvel pecsételtél meg?

– Hah, átkozott, – mondta a hercegnő – ugyanezt vethetném én a te szemedre!

– Most majd megfizetsz azért, hogy ide fárasztottál! – fenyegetődzött a szellem.

Hirtelen kitátotta szörnyű nagy száját, hogy lenyelje a hercegnőt, ez azonban gyorsan visszaugrott, egy szálat kitépett a hajából, néhány szót mormolt, a hajszál éles karddá változott s ezzel a hercegnő kettévágta az oroszlán testét. Ám abban a pillanatban az oroszlán kettévágott teste skorpióvá változott, a hercegnő meg kígyóvá. Rettenetesen viaskodtak, de egyik sem tudta legyőzni a másikat. Most a szellem sassá változott és elrepült, de a hercegnő még erősebb fekete sassá lett azonnal, s utána repült. Csakhamar mindketten eltüntek a szemünk elől.

Kevés idővel az eltünésük után megnyílt a föld előttünk s egy feketés-fehéres macska ugrott ki. Szörnyen fel volt borzolódva a szőre és rettenetesen nyávogott. Egy fekete farkas jött utána, mely nem hagyta nyugton. Az erősen szorongatott macska nagy hirtelen féreggé változott s belefúrta magát egy gránátalmába, mely véletlenül éppen akkor esett le a fájáról. A fa egy meglehetős mély, de nem igen széles csatorna mellett állott. Az alma, amint a féreg belebujt, akkorára nőtt, mint egy jó nagy tök, felugrott az erkély fedelére, s miután ott egy ideig ide-oda gurult, leesett az udvarra és több darabba törött. A farkas, amely közben kakassá változott, hirtelen felkapkodta a gránátalma magvait s egymásután lenyelte. Mikor nem látott több magot, szárnyát megcsattogtatta és felénk nézett, mintha kérdezte volna, hogy nincs-e több mag? Még egyet megpillantott a csatorna partján, gyorsan odaröppent, de mikor éppen fel akarta csippenteni, a mag a csatornába gurult és ott egy kis hallá változott. Most a kakas csukává változott s üldözőbe vette a kis halat. Két teljes órát maradtak a víz alatt, nem tudtuk, mi történt velük, mikor egyszerre olyan szörnyű kiáltást hallottunk, hogy megreszkettünk belé. Kevés idővel ezután lobogó lángban láttuk a hercegnőt és a szellemet. Szörnyű nagy lángokat fujtak egymásra, majd a lángokból vastag füstfellegek gomolyogtak, szálltak fel az ég felé. Nem ok nélkül féltünk, hogy a lángok meggyujtják a palotát, de nemsokára még alaposabb okunk lett a félelemre, mert a szellem, mely megszabadult a hercegnőtől, egyenesen az erkélynek tartott és tüzes forgószelet fujt reánk. Bár nyomban ott volt a hercegnő, nem akadályozhatta meg, hogy a szultán szakálla meg ne perzselődjék, az arcát is megsebezte a láng, a hercegnő kis udvarmesterét meg egészen elégette, nekem pedig egy szikra a bal szemembe pattant. Igy lettem félszeművé. Mindketten el voltunk készülve a halálra, a szultán is, én is, mikor egyszerre csak halljuk a kiáltást: győzelem, győzelem! – és ott állott előttünk a hercegnő igazi alakjában, a gonosz szellemből pedig egy nagy rakás hamu lett. Gyorsan egy pohár vizet hozott a hercegnő s néhány szót mondva magában, leöntött engem és én abban a pillanatban visszaváltoztam emberré.

Meg akartam köszönni a hercegnőnek, ami nagy jót tett velem, de nem volt rá időm, mert mindjárt a szultánhoz fordult és mondta neki: – Atyám, legyőztem a gonosz szellemet, de igen drága nekem ez a győzelem. Néhány pillanat mulva meghalok s így nem teljesülhet az a kívánságod, hogy a herceg felesége legyek. A tűz egészen általjárta testemet ebben a rettenetes viadalban és érzem, hogy lassan-lassan elemészt. Nem történt volna ez velem, ha idejében észrevettem volna a gránátalma utolsó magját. A szellem ebbe az utolsó magba menekült, ha ez nem sikerült volna neki, magam veszte nélkül győztem volna le őt. Emiatt voltam kénytelen tűzzé változni s bár legyőztem őt, magam is elpusztulok…

– Édes szép leányom, – zogokott a szultán végtelen nagy fájdalmában, – csuda, hogy magam is élek. Lásd, kis udvarmestered szénné égett, a herceg, kit a varázslat alól felszabadítottál, félszemét vesztette… Tovább nem tudott beszélni, zokogásba fulladt szava. Vele sírt a hercegnő; velök sírtam én is. Egyszerre csak rémítően kezdett sikoltozni a hercegnő:

– Égek! Égek!

Ezt sikoltozta folyton, mígnem a halál véget vetett rettenetes szenvedéseinek. Néhány pillanat mulva hamuvá lett ő is mint a szellem.

Nem tudom kimondani, mennyire megrázott ez a szomorú eset. Semhogy így lássam elpusztulni jótevőmet, inkább egész életemre majom vagy kutya maradtam volna. A szultán ájultan esett össze, s attól lehetett félni, hogy belepusztul a nagy csapásba. Közben beszaladtak az udvari emberek s nagy nehezen életre térítettük.

Nagy volt a bánat az egész városban s hét napig tartottak a gyászünnepségek. A gonosz szellem hamvát szélnek eresztették, a hercegnőét pedig egy drága hordóban gyüjtötték össze, hogy abban megőrizzék, s a hordót egy síremlékben helyezték el.

A szultánt beteggé tette a leánya után való bánkódás, s már egy hónapja feküdött, mikor magához rendelt.

– Herceg, – mondta nekem – teljes boldogságban éltem mindig s boldogságomat semmi sem zavarta meg. A te idejöveteleddel tünt el az én szerencsém. Leányom meghalt, s csuda, hogy életben maradtam. Te vagy az oka minden szerencsétlenségnek, azért menj innen békével, még pedig azonnal, mert meg vagyok győződve, hogy jelenléted újabb bajt hoz reám. Eredj és többé vissza ne térj országomba, mert bizony megbánnád keservesen.

Szólni akartam, de megtiltotta s én, mit tehettem, szó nélkül távoztam el a palotából. Mielőtt elhagytam a várost, bementem egy fürdőbe s ott leborotváltattam szakállamat és szemöldökömet, kalandosruhát vettem magamra. Több országon mentem át és sehol sem ismertek fel. Végre azt határoztam, hogy ide jövök Bagdádba, elmondom történetemet a kalifának s ő bizonnyal megszán nyomorult állapotomban. Ma este érkeztem ide s az első, akivel beszéltem, ez a kalandos testvér volt, aki előttem mondta el a történetét.

Mikor a kalandos elvégezte a történetét, mondta Szobeida:

– Jól van, mehetsz, amerre tetszik, nem lesz bántódásod.

De aztán neki is, éppen mint az elsőnek, megengedte, hogy ott maradjon és meghallgassa a harmadik kalandos történetét.

A harmadik kalandos története.

Az én nevem – kezdte történetét a harmadik kalandos – Agib, s Kasszib király fia vagyok. Atyámnak több országa volt, de én az ő halála után annak az országnak a fővárosát választottam lakóhelyül, amelyben ő lakott. Ez a város tenger partján fekszik, s rengeteg nagy kikötőjében állandóan száz hadihajó állott felszerelten, emellett számtalan másfajta hajó. Hatalmas birodalmamnak több tartománya volt és több sziget is tartozott hozzá. Ezeket mind sorba látogattam, s mert többnyire hajón jártam, annyira megszerettem a hajózást, hogy egyszer aztán nagy útra indultam: hadd lássam, mi van az én szigeteimen túl. Tíz hajóval indultam el, s már negyven napja utaztunk, mindig szép időben, mikor egyszerre rettentő nagy vihar kerekedett. Csaknem tönkre ment mind a tíz hajó, de, szerencsére, ismét szép idő lett, s két nap mulva egy szigeten kötöttünk ki. A nagy vihar azonban annyira megviselte a hajókat, hogy lemondtam tervemről, s a hajókat visszafelé irányittattam. Már tíz napja voltunk ismét tengeren, mikor észrevettem, hogy a kormányos nem tudja, hol vagyunk. Felmászattam egy matrózt a nagy árbóc tetejére, s ez azt jelentette, hogy jobbra és balra tengernél és égnél egyebet nem lát, de egyenesen előre nézve nagy feketeséget vett észre.

A kormányos, mikor ezt hallotta, elsápadott s magánkívül kiáltotta:

– Ó, uram, király, elvesztünk! Olyan vesze delmes helyre jutottunk, ahonnét nincs menekvés.

– Mit beszélsz? Hová jutottunk?

– Uram, – magyarázta a kormányos, – az a nagy vihar eltérítette hajónkat az útjából s holnap délben a Mágneshegyhez érünk, mely ellenállhatatlanul húzza magához a hajót a benne s rajta levő vasszerkezetnél fogvást. A Mágneshegy rendkívül meredek s van a tetején egy érctemplom, annak a tetején meg egy ércparipa, a paripán ül egy lovas, kinek a melle ólomlapokkal van fedve, melyekbe varázsjelek vannak bevésve. A monda szerint ez a szobor az okozója oly sok hajó pusztulásának s valameddig ezt a szobrot le nem rombolják, minden hajó elpusztul, mely erre vetődik.

A kormányos beszéde szörnyen megrémítette embereimet s magam is elkészültem a közeli halálra. És másnap reggel már elénk meredt a félelmetes fekete hegy s déltájban már láthattuk a rettentő sok vasszeget és mindenféle vasdarabot, melyek elpusztult hajókról kerültek a hegy oldalára s a szélben szörnyen csengtek-bongtak, fülsiketítően zakatoltak. Egy pillanat és mind a tíz hajóm elmerült, valamennyi emberem tengerbe fulladott, csupán rajtam könyörült az Isten: sikerült egy deszkába belekapaszkodnom, melyet a szél egyenest a hegy lábához vitt, még pedig olyan helyre, hol lépcsők voltak a hegybe vágva. Ezeken a lépcsőkön felmentem a hegy tetejére, aztán beléptem a templomba, ott a földre dobtam magamat, és Istenhez hálaimát rebegtem.

Éjszakára a templomban maradtam, s ím álmomban egy ősz öreg ember jelent meg nekem, ki azt mondta:

– Figyelj reám, Agib! Reggel, mikor felébredsz, a lábad alatt ásd fel a földet, Ott majd egy ércíjat és három ólom nyílvesszőt találsz. Mind a három nyilat lődd rá a szoborra s a lovas azonnal a tengerbe esik, a ló meg melléd. Ásd el a lovat arra a helyre, hol az íjat és a nyílvesszőket találtad. Abban a pillanatban a tenger a templom aljáig fog emelkedni és akkor látsz majd ott egy csónakot, melyben egy ércember ül, mindkét kezében evező. Ülj a csónakba, de vigyázz, Isten nevét ki ne ejtsd a szájadon. Ez az ércember tíz nap alatt más tengerre visz, onnét aztán épségben hazajutsz, ha egész úton Isten nevét ki nem ejted.

Amint felébredtem, követtem az ősz ember tanácsát, s minden úgy történt, amint ő megjelentette. Beleültem a csónakba s vigyáztam, hogy Isten nevét ki ne ejtsem. Már kilenc napja evezett velem az ércember, mikor egy szigetet pillantottam meg. Oly nagy volt az örömem, hogy önkénytelen felkiáltottam: Isten, legyen áldott a te neved!

Abban a pillanatban a csónak az ércemberrel együtt elsülyedt, én azonban fenntartottam magamat a víz színén, s úsztam a sziget felé. Közben sötét este borult a tengerre, s már-már készültem a halálra, mikor hirtelen nagy szél kerekedett s egy magas hullám partra vetett. Vizes ruhámat kiteregettem a homokban, reggel aztán, mikor a ruhám megszáradott, hirtelen magamra szedtem s mentem tovább, hadd lássam, hol is vagyok tulajdonképpen. Egy puszta, de kedves kis szigetre vetett a hullám, s végtelen nagy örömömre csakhamar egy hajót láttam a sziget felé közeledni. Mivel nem tudhattam, hogy jó barátot vagy ellenséget hoz-e a hajó, felmásztam egy sűrű lombos fára s onnét figyeltem, hogy kik jöttek a hajóval. Közben a hajó kikötött s arról tíz rabszolga lépett a szigetre, kik mindenféle ásószerszámokat hoztak magukkal. Egyenest a sziget közepére mentek, ott ásni kezdettek, majd úgy láttam, egy csapóajtót emeltek fel. Aztán visszamentek a hajóhoz, onnét mindenféle élelmiszereket vittek a felásott helyre és a csapóajtó alatt eltüntek. Majd ismét visszatértek a hajóhoz s kevés idő mulva egy öreg ember jött velük a felásott helyhez, aki egy előkelő formájú növendékifjat vezetett. Most mind leszállottak s mikor visszajöttek, lezárták a csapóajtót, visszamentek a hajóra s csak akkor vettem észre, hogy az ifju nincs közöttük. A hajó hirtelen elindult a szárazföld felé, én meg leszállottam a fáról s gyorsan a titokzatos helyhez siettem. Elhánytam a földet a csapóajtóról, aztán felemeltem, s ím, kőlépcső volt alatta, mely nagy, tágas szobába vezetett. A szoba földje puha szőnyeggel volt borítva, volt ott selyemmel behúzott szófa is: ezen ült az ifju s egy legyezővel legyezgette magát. Roppant megijedt, mikor meglátott, de megnyugtattam, elmondtam neki, hogy szerencsétlenül járt király vagyok, hogy láttam, mikor eltemették s nem hallgattam el azon való csodálkozásomat, hogy ellenkezés nélkül engedte magát élve eltemettetni.

Az ifjut megnyugtatták szavaim s mosolyogva kínált meg hellyel, aztán mondta: – Hát bizony az én esetem ritka egy eset. Atyám gazdag kereskedő. Házasságát Isten sokáig nem áldotta meg gyermekkel. Egyszer aztán azt álmodta, hogy fia születik, de az nem fog sokáig élni. Az álom beteljesedett, megszületett a fiu, s akkor az én atyám egy csillagjóshoz fordult. »A te fiad, mondotta a jós, baj nélkül éri meg a tizenötesztendőt, akkor aztán halálos veszedelembe kerül. Ám, ha ettől szerencsésen megmenekszik, hosszú életű lesz. Mikor a fiad tizenötesztendős lesz, akkor fogja Agib, Kasszib király fia a Mágneshegy tetejéről az érclovast a tengerbe dönteni s ötven napra rá Agib megöli a fiadat«. Atyámat mélyen megszomorította ez a jóslat, mivelhogy az álmával megegyezett. Mindazonáltal gondosan neveltetett mostanáig. Tegnap tudta meg, hogy Agib herceg tíz nap előtt az érclovast a tengerbe döntötte. Már régebben építette ide ezt a menedékhelyet, hogy szükség esetén ide rejtsen s most idehozott, hogy itt várjam meg az ötven nap leteltét. Magam is azt hiszem, tette hozzá nevetve az ifju, hogy Agib herceg itt nem fog felkeresni.

Természetesen, nem mondtam meg, hogy én vagyok az az Agib herceg, kiről ilyen képtelenséget jósolt a csillagjós. Kinevettem a jóslatot, s megnyugtattam a fiut, hogy vele maradok, míg a negyven nap letelik. A negyven nap pedig igen gyorsan eltelt. Étel, ital volt bőven, semmiben sem szűkölködtünk, s mert volt a fiunak sok játéka is, egész nap játszottunk. Az egész idő alatt úgyszólván kiszolgáltam a kissé gyámoltalan fiut, de szívesen tettem, mert hálás volt ezért, meg aztán arra is gondoltam, hogy majd hálás lesz az apja is és hazasegít országomba. Szóval, csakúgy repült az idő s a legjobb kedvben virradtunk a negyvenedik nap reggelére. Amint felkeltem, langyos meleg fürdőt készítettem a fiunak, fürdés után visszafektettem az ágyba és gondosan betakartam. Mily boldog volt a fiu és mily boldog voltam én is! Ime, mindjárt üt szabadulásunk órája! Nagyokat nevettünk a jóslaton, én meg magamban meg voltam győződve arról, hogy csaló volt az a jós. Már hogy én megöljem ezt az ártatlan fiút!

Mikor éppen ezen mosolyogtam, a fiu megkert, hogy adjak neki dinnyét. Kiválasztottam a legszebbet, de a kést nem találtam a rendes helyén. Végre megpillantottam: ott volt a fiu ágya felett, a polcon. Gyorsan a kés után nyúltam, de mikor éppen megmarkoltam, a lábam megcsúszott, s oly szerencsétlenül estem a fiura, hogy a kést szívébe döftem! Egyszeribe szörnyethalt.

Leírhatatlan volt kétségbeesésem. Magamon kívül vertem fejemet, arcomat, mellemet, szaggattam a ruhámat s jajgatva dobtam magamat a földre. – Ó, jaj, keseregtem, hát mégis igaza volt a jósnak, meggyilkoltam ezt az ártatlan gyermeket! S szememet és kezemet az égnek emelve könyörögtem az Istenhez: ha bűnös vagyok büntessen, vessen véget nyomorult életemnek! De hiába vártam a halált, az volt az Úr akarata, hogy tovább szenvedjek. Mit tehettem? A szegény fiut nem támaszthattam fel, mellette nem maradhattam, hogy az atyja ott találjon, elhagytam a rejtekhelyet, s a csapóajtót betakartam. Alig végeztem el e munkát, láttam, hogy jön a hajó a fiuért. Gyorsan felmásztam egy sűrű lombos fára s ott úgy elrejtőztem, hogy emberi szem nem vehetett észre. Csakhamar partra szállott az öregember a rabszolgákkal s láttam, mint sápad el arca, mikor a csapóajtón a friss földhányást megpillantotta. Aztán felemelték a csapóajtót, lementek és hallottam, amint a fiu nevét kiabálják és hallottam az öregember szívszaggató jajgatását. És láttam, amint a rabszolgák hozzák az elájult apát és halott fiát. Éppen az alá a fa alá fektették le őket, amelyen én elbujtam. Nagy nehezen eszméletre térítették az apát, aztán sírgödröt ástak s a fiut, miután drága ruhába öltöztették, lebocsátották a sírba. Mikor aztán a halottat elföldelték, a rejtekhelyről mindent a hajóra szállítottak s csakhamar útrakelt a hajó.

Egyedül maradtam a szigeten. Teljes egy hónapot tengődtem itt vad gyümölcsön, mikor egyszerre csak észrevettem, hogy a tenger vize szemlátomást apad. Annyira leapadt, hogy bátran belemehettem, s mert a szárazföld nem volt messze a szigettől, hamarosan átláboltam a vizen. Végre ismét a szárazföldön voltam s csakhamar nagy tüzet pillantottam meg a messzeségben. De amint tovább-tovább haladtam, láttam, hogy amit én tűznek véltem, vörösréz palota volt, mely lángolni látszott a rátűzött napsugaraktól. Amint a palota közelébe értem, leültem pihenni s úgy gyönyörködtem benne. De még ki sem gyönyörködhettem magamat, tíz előkelő fiatal embert pillantottam meg, kik egy magas és tisztes öreg ember társaságában sétáltak. Ennél azonban sokkal inkább meglepett az, hogy mind a tíz fiatalember a bal szemére vak volt. Barátságosan közeledtek hozzám s megkérdezték, hogy mi hozott ide. Azt feleltem nekik, hogy az én történetem igen hosszú s kértem, ha hallani kívánják, üljenek le mellém. Leültek s elejétől végig elbeszéltem a történetemet.

Nagy érdekkel hallgatták a történetemet, aztán felhívtak a palotába. A szebbnél-szebb szobák egész során haladtunk át, s végre egy nagy terembe értünk, melyben köröskörül tíz szófa volt: ezen hevertek nappal s háltak éjjel a fiatalemberek. A terem közepén is volt egy szófa, melyre az öregember ült, a többire az ifjak ültek. Minthogy egy szófán csak egynek volt hely, engem a terem közepén a szőnyegre ültettek s ugyanakkor az egyik ifju figyelmeztetett, hogy ne kérdezzek semmit, s különösen arra ne legyek kiváncsi, hogy miért vesztették el a bal szemüket.

Kevés idő multán az öregember kiment, majd visszajött, az ifjaknak egy-egy darab kenyeret hozott, adott nekem is s mikor a kenyeret megettük, egy-egy pohár bort is adott nekünk.

Vacsora után újra el kellett beszélnem a történetemet s még késő éjjel is mind erről beszélgettünk, mikor az egyik ifju hirtelen így szólt az öregnek:

– Látod, hogy itt az alvás ideje, s te még sem hozol semmit nekünk, hogy kötelességünket teljesítsük! – Erre az öreg egy oldalszobába ment s onnan tíz tálat hozott ki, melyek kék posztóval voltak betakarva. Az ifjak levették a takarót a tálakról, melyekben hamu, szénpor és valami fekete máz volt, ezeket gyorsan összekeverték, s a vegyülékkel igazán félelmetesre mázolták az arcukat. Akkor aztán elkezdtek sírni, jajgatni, verték az arcukat, mellüket s közben szüntelen kiabálták: Ime, bűnös életünk büntetése!

Ezzel telt el az egész éjszaka, aztán megmosakodtak, tiszta ruhát vettek magukra, mintha semmi sem történt volna. Bizony nehéz volt megállanom, hogy ne szóljak, de valahogy mégis elfojtottam kíváncsiságomat. Ám reggel, mikor sétálni mentünk, kitört belőlem a kíváncsiság. De hiába faggattam, nem magyarázták meg különös viselkedésük okát s komolyan figyelmeztettek, hogy ne törődjem a dolgukkal. Nem is faggattam tovább s közömbös dolgokról beszélgettünk egész nap. Éjjel azonban ismétlődött az előző éjjeli jelenet s a következő éjjeleken szintén. Végre aztán azt mondtam nekik, hogy vagy elégítsék ki a kíváncsiságomat, vagy mutassák meg az útat országom felé, mert képtelen vagyok nézni minden éjjel ezt a különös színjátékot, ha nem tudom az okát. Akkor aztán megszólalt egyik ifju s mondá:

– Ha nem szóltunk eddig, azt irántad való barátságból tettük, mert nem akarjuk, hogy a mienkhez hasonló szerencsétlenség érjen téged is. Jegyezd meg, hogy félszemedbe kerül, ha kíváncsiságodat kielégítjük. S figyelmeztetünk arra is, hogy ha félszemedet elveszted, nem maradhatsz köztünk, mert teljes a számunk, több félszemű nem lehet itt.

De hiábavaló volt az ijesztgetés, makacsúl megmaradtam kívánságom mellett.

– Jó, teljesüljön a kívánságod, – mondotta az ifju, s a következő pillanatban egy hatalmas nagy ürüt vezettek be a terembe, nyomban megfojtották, a bőrét lehúzták, akkor aztán átadták nekem a kést s mondták: – Nesze, ez a kés, majd szükséged lesz reá. Most belevarrunk ebbe a bőrbe, aztán elviszünk egy helyre, és ott hagyunk. Amint ott hagyunk, leszáll hozzád egy óriás sas, felvisz a fellegek közé, s egy magas hegy tetején letesz. Mihelyt földet érez a lábad, a késsel hasítsd le magadról az ürübőrt s a sas majd ijedten repül tovább. Menj tovább te is, s csakhamar egy rengeteg nagy palota elé érsz, melynek a fala arannyal, smaragddal és mindenféle drágakövekkel van kirakva. A palota kapuja állandóan nyitva, bemehetsz bátran. Hogy mit találsz ott, arról nem beszélünk, csak annyit mondunk meg előre, hogy ez az a palota, ahol a félszemünket elvesztettük.

Nem szóltam semmit, ők meg gyorsan belevarrtak a bőrbe, aztán valahol kitettek. És én éreztem nemsokára, hogy szállok felfelé, majd földet érzett a lábam, s gyorsan kihasítottam a bőrt. A sas, mikor meglátott, ijedten repült el, én meg tovább mentem s csakhamar megpillantottam a palotát, melynél szebbet, ragyogóbbat álmomban sem láttam. Beléptem a nyitott kapun s egy nagy négyszögű udvarban találtam magamat, melyből 99 szandál, aloé és aranyajtó nyilt kertekbe és különféle helyiségekbe, köröskörül rengeteg sok lépcsőzet vezetett a palota felsőbb részeibe, szembe velem pedig egy nyitott ajtó volt, a századik, mely egy óriás nagy terembe nyílt. Ebben a teremben pedig negyven olyan szép fiatal leány ült a puha szőnyegen, aminő csudaszépeket még nem láttam. Amint megpillantottak, azonnal felállottak, elém siettek, s meg sem várva köszönésemet, nyájas Isten hozottal üdvözöltek.

– Már rég várunk egy olyan lovagot, minőnek te látszol, – mondta egy közülök. – Reméljük, minden jó tulajdonság megvan benned s nem lesz kellemetlen neked a mi társaságunk.

Aztán, hiába húzódoztam, a legpompásabb helyre ültettek. Azt mondták:

– Ez a te helyed. E pillanattól fogva urunk és bíránk vagy, mi meg rabszolgáid vagyunk s várjuk parancsaidat.