Part 2

Mit tehettem, visszamentem a palotába s reggel azt hittem, hogy álom volt mindaz, amit tegnap este láttam. De nem sokáig tartott ez az állapotom, átküldöttem a szolgát a herceg lakosztályába, hogy nézze meg, itthon van-e. Csakhamar jött a szolga s jelentette, hogy a herceg nem hált itthon, nagy az ijedelem, s keresik mindenfelé. Én, természetesen, az esküm miatt nem mondhattam meg, hogy hol keressék, de titokban kisiettem a temetőbe. Kerestem a herceg síremlékét, de csak most, a nap világa mellett, vettem észre, hogy egy egész sereg, a hercegéhez hasonló síremlék van. Egész nap kerestem, nem találtam. Kerestem másnap, harmadnap, negyednap, hiába. Megjegyzem, hogy nagybátyám épp ekkoriban ment vadászatra, még pedig hosszabb időre, nekem meg haza kellett mennem, de mielőtt útrakeltem, a minisztereknek erősen lelkére kötöttem a herceg keresését, ám eskümhöz híven, útba nem igazítottam őket.

Mikor visszatértem az apám udvarába, a palota ajtajában egy sereg katona állotta utamat.

– Mi ez? – kérdeztem meglepődve.

– Herceg, – felelt a tiszt, – a hadsereg atyád helyett, akit megöltek, a nagyvezírnek hódolt meg, téged meg az új király nevében fogságra vetlek.

Mindjárt megfogtak a katonák és egyenest az új király elé vezettek. Képzelhetitek az én fájdalmamat! Az új király halálosan gyűlölt engem. Gyűlölete onnan eredt, hogy gyermekkoromban játéknyilammal véletlenségből kilőttem az egyik szemét. Hiába kértem tőle bocsánatot, színleg ugyan megbocsátott, de valójában nem. Most, hogy hatalmában voltam, dühös vadként ugrott reám s ujjaival kitépte a bal szememet. De még ezzel nem elégedett meg, ládába záratott, kivitetett a pusztára s megparancsolta a hóhérnak, hogy vágja le a fejemet és hagyjon ott madarak prédájának. Ám a hóhér kegyelmesebb volt a királynál s szabadon eresztett, miután megfogadtam, hogy elhagyom az országot s többé nem térek vissza. Csak éjjel mehettem, nappal rejtőzködtem, így jutottam el a nagybátyám városába. Nagybátyám, mikor elbeszéltem a szomorú esetet, fájdalmasan kiáltott fel:

– Ó, jaj, hát nem volt elég, hogy a fiamat elveszítettem! Meg kellett érnem drága testvérem halálát is, téged meg ily szánalmas állapotban kell látnom!

Aztán elkeseregte, hogy tűvé tették az egész országot, de hasztalan, nem találják az ő kedves fiát. Megesett a szivem a szerencsétlen apán, meg kellett szegnem titkomat.

– Kedves öcsém, – mondta bátyám, miután mindent elbeszéltem, – most már van némi reményem, hogy megtalálom őt. Tudom, hogy síremléket épített s tudom, hogy körülbelül mely tájon. De mert titokban építette s te megesküdtél, hogy nem árulod el, csak mi ketten menjünk a temetőbe, senki se tudjon erről.

Volt erre egyéb oka is, de azt előttem is elhallgatta. Mindjárt kitünik, hogy miért.

Álruhába öltöztünk s a kertajtón át úgy mentünk a mezőre. Szerencsésen eljutottunk a temetőbe, megtaláltuk a síremléket, bementünk, a csapóajtót nagy üggyel-bajjal felemeltük, aztán lementünk vagy ötven lépcsőn. Egy előszobába jutottunk, onnét egy nagy terembe, melyet több örökmécses világított meg. Az ajtóval szemben egy magas emelvény volt, annak a közepén elfüggönyözve kettős koporsó: ebben feküdt a herceg és az a nő, kit én vezettem volt ide. És halljátok csak, mind a kettőnek a teste szénné volt égve!

Borzasztó volt e látvány, de még borzasztóbb, amit most hallottam. A király, miután kisírta magát a holttestek felett, mondta nekem:

– Tudj meg mindent, fiam. A nő, kinek holtteste a fiamé mellett fekszik, az én drága szép leányom. Te nem ismerted őt, hisz évek óta szigorú fogságban tartottam. Férjhez mehetett volna a legelőkelőbb királyfiakhoz, de nem használt sem szép szó, sem parancs, minden kérőt elutasított. Annyira szerette a testvérét, hogy képtelen volt megválni tőle. Már gyermekkorában úgy összeforrott a szíve a testvére szívével, hogy nem egyszer mondta: meghalna, ha nem láthatná őt. Akkor csak mosolyogtam e beszéden, de az idő csak nevelte a testvéréhez való ragaszkodást s bár majd megszakadt a szívem, kénytelen voltam elzáratni, hogy ne láthassák egymást. Most már érted, hogy a fiam miért építette e sírboltot. Csak arra várt, hogy hosszabb időre eltávozzam hazulról, kiszabadította hugát a fogságból, idehozta e sírboltba, hogy ha már nem láthatják egymást, együtt haljanak.

Szörnyű lelkiállapotban jöttünk el a sírboltból, sírtunk mind a ketten. Mikor aztán a palotába visszaértünk, mondta nekem a király:

– Édes öcsém, én elvesztettem a fiamat, te elvesztetted atyádat és országodat, fiam helyett te leszel a fiam.

Alig mondta ezt a király, kivülről rettenetes lárma zajlott be a palotába. Harsogtak a trombiták, peregtek a dobok, s az ablakon át a sűrű porfellegben is láthattuk, hogy egy nagy sereg közeledik a palota felé. Ugyanaz a nagyvezír állott a sereg élén, aki az apám országát elvette, s most, íme, a nagybátyám országára tört. Minthogy a rendes palotaőrökön kívül éppen ekkor más katonaság nem volt a városban, az ellenség könnyen bánt el velünk. Nagybátyám hamar elesett az egyenlőtlen viadalban, én magam küzdöttem még egy ideig, mikor aztán láttam, hogy minden hiábavaló, nagy nehezen kimenekültem a palotából s a városban nagybátyám egyik hű emberénél húzódtam meg estig, ott a hajamat, szakállamat és szemöldökömet leborotváltam, kalandosruhát vettem magamra, s így hagytam el a várost. Úttalan utakon bolyongva értem a dicső és híres Harun Arresid birodalmába s elhatároztam magamban, hogy idejövök Bagdádba és a nagy fejedelem lába elé vetem magamat, kinek nemes szívét dicsérik, dicsőítik mindenütt. Ha meghallja az én szomorú esetemet, bizonyosan védelmébe fogad. Ma este érkeztem a városba, az utcán ismerkedtem meg e két szerencsétlen társammal, s mert már késő volt, szállást nem találtunk, így kopogtattunk e ház kapuján. Ime, nagyságos asszonyom, ez az én történetem.

– Elég, – mondá Szobeida, – meg vagyok elégedve, mehetsz, amerre akarsz.

A kalandos azonban megkérte Szobeidát, hogy itt maradhasson és meghallgathassa társai történetét. Szobeida megengedte.

A második kalandos története.

– Nagyságos asszony, – kezdette a második kalandos, – atyám, a király, minthogy nem közönséges tehetséget látott bennem, országának leghíresebb tudósait és művészeit rendelte udvarába s ezekre bízta nevelésemet. Gyorsan megtanultam olvasni és írni, betéve tudtam a koránt, mely a mi hitünk tanításait, imádságait és törvényeit tartalmazza, s hogy alaposabban megismerjem, elolvastam a leghíresebb íróknak a koránt magyarázó könyveit. Emellett tanulmányoztam a történelmet, a széptudományokat, olvastam a költőket, szóval: semmit el nem hanyagoltam. Különösen szerettem az arab nyelv írásjegyeit s oly tökéletesen elsajátítottam a szépírást, hogy az ország leghíresebb szépírómestereit is felülmúltam ebben. Nagy képességeimnek Indiába is híre ment s India hatalmas királya kiváncsi lett rám. Követeket küldött az atyámhoz, hogy engedjen el engem az udvarába. Atyám igen örült a hatalmas fejedelem barátságának, s én csakhamar útra keltem, de az út hosszúsága miatt csak kevés számú kísérettel.

Már egy hónapja voltunk úton, mikor egyszerre csak sűrű porfelleg kerekedett, s a porfellegből nagy hirtelen ötven fegyveres lovas ugratott elénk. Mindjárt láttuk, hogy rablókkal állunk szemben s mert kevesen voltunk, nem szálltunk harcba velök, hanem egyenesen megmondtuk, hogy az indiai király emberei vagyunk. Azt hittük, hogy nem bántanak, de keservesen csalódtunk.

– Mi nem vagyunk az indiai szultán alattvalói, ordították a rablók s azzal körülfogtak minket.

Védtem magamat, amíg lehetett, de mikor láttam, hogy kísérőim mind elestek, megsarkantyúztam lovamat. Szegény lovam nehéz sebektől vérzett, nem sokáig bírta a vágtatást, s holtan esett össze. Körülnéztem, de senkit sem láttam közelemben. A rablók a zsákmányon osztozkodtak, nem törődtek velem. Egyedül voltam hát, sebesülten, kimerülten, idegen országban. Bekötöztem különben nem veszedelmes sebeimet, aztán nekivágtam a pusztának. Egyszerre egy hegynek az aljába értem s ott egy barlangot vettem észre. Bementem a barlangba és ott háltam. Éhségemet útközben szedett gyümölccsel csillapítottam.

Másnap reggel útnak eredtem, de teljes egy hónapi vándorlásomban sehol sem találtam oly helyet, ahol megállapodhattam volna. Végre egy nagy városba értem, melynek vidékén örök tavasz virult. Nyomorúságos állapotban voltam. Arcom, kezem, lábam a hosszú vándorlásban feketére sült, csizmám szétszakadt, ruhám lerongyolódott. Bementem egy szabóhoz, ki elég szívesen fogadott, még le is ültetett, miután szavaimból észrevette, hogy nem vagyok műveletlen ember. Megkérdezte ki vagyok, honnét jövök, s én elmondtam mindent, ami velem történt.

– Amit nekem elbeszéltél, – mondta a szabó, – el ne beszéld másnak, mert ennek az országnak a királya nagy ellensége a te apádnak, s ha megtudja, hogy itt vagy, újabb baj érhet.

Nem kételkedtem a szabó őszinteségében, amint a királyt megnevezte, hiszen eleget hallottam annak idején erről az ellenségeskedésről. A derék szabó ennem adott, sőt azt is megengedte, hogy néhány napig, míg magamhoz térek, nála maradjak. Mikor aztán ismét erőre kaptam, megkérdezte, hogy értek-e valami mesterséghez. Elmondtam, hogy több nyelvet ismerek, s különösen az írásom igen szép.

– A te tudományoddal – mondotta a szabó, – ebben az országban éhen halsz, nincs itt erre szükség. De látom, hogy erős ember vagy, azt tanácslom hát, hogy menj a szomszéd erdőbe, ott vágj tüzifát, azt a piacon megveszik s ebből tisztességesen megélhetsz.

Mit tehettem? Meg kellett fogadnom a tanácsot, ha nem akartam, hogy éhen haljak s hogy valaki rám ismerjen. A derék ember egy fejszét meg egy fűrészt vett nekem s én másnap reggel néhány favágó emberrel, kikkel a szabó megismertetett, kimentem az erdőbe. Még aznap egy jó csomó fát vittem a piacra s kaptam is azért egy fél aranyat. Csakhamar annyi pénzt szereztem, hogy a szabónak visszaadhattam a pénzt, mit reám költött.

Már egy éve mult, hogy így éltem, mikor egyszer jóval beljebb mentem az erdőbe, mint ahogy szoktam. Egy igen szép helyre találtam s ott munkának láttam. Amint egy fát gyökerestől kitéptem, egy vasgyűrűt pillantottam meg, mely egy szintén vas csapóajtóhoz volt erősítve. Eltisztogattam a földet róla, felemeltem s egy lépcsőt láttam alatta. Nem sokat gondolkoztam, lementem a lépcsőn s ím, ahogy a lépcső aljába értem, egy roppant nagy palota előtt álltam. Bementem a palotába s hát az oly világos volt, mintha csak szabad ég alatt állott volna. Szebbnél-szebb, csupa vert arany falu termeken mentem át, aztán egyszerre csak egy gyönyörűséges szép asszony jött szembe, de oly szép, hogy önkénytelen megállottam, minden egyebet elfeledtem, őt néztem, őt csodáltam csupán.

– Ki vagy te? – kérdezte a szép asszony, miután mélyen meghajlottam előtte. – Ember vagy szellem?

– Ember vagyok, asszonyom, feleltem én, – a szellemekhez semmi közöm.

– És hogy kerültél ide? Huszonöt esztendeje, hogy itt lakom s ez idő alatt még rajtad kívül embert nem láttam itt.

– Asszonyom, – mondtam én, – mielőtt a kíváncsiságodat kielégíteném, engedd meg, hogy hálát adjak a Mindenhatónak e váratlan találkozásért, mely megvigasztal engem nagy nyomorúságomban s talán téged is boldogabbá tesz, mint amilyen most vagy.

Azután elmondtam szerencsétlen esetemet és hogy hogyan kerültem e palotába.

– Elmondom én is neked az én szomorú történetemet, – szólt a szép asszony s amíg beszélt, hullott a könny hófehér arcára. – Bizonyosan hallottál a nagy Epitimaruszról, az Ébenfasziget királyáról. Ennek a királynak a leánya vagyok én. Atyám egy hercegnek szánt feleségül, aki rokonom volt, de éppen a lakodalom napján, mikor javában folyt a mulatság, egy gonosz szellem elrabolt engem. Mikor megragadott a gonosz szellem, elvesztettem eszméletemet s itt e palotában ébredtem fel. Sokáig vigasztalhatatlan voltam, de az idő és a kényszerűség megtörtek s lassanként beletörődtem sorsomba. Mindenem van, amit kívánok, ami csak egy hercegnőt megillet. A gonosz szellem minden tizedik nap meglátogat s ha eközben valamire szükségem van, csak egy talizmánt kell megérintenem és ő azonnal itt van. Négy napja, hogy utoljára itt volt, tehát ha kedved van rá, hat napig itt maradhatsz, vendégem lehetsz.

Mondanom se kell, hogy szívesen maradtam e kedves asszony társaságában. Illatos fürdőt csináltatott nekem s pompás, finom ruhába öltöztetett. Ah, mily jól éreztem magam a nyomorúságos élet után! Aztán gazdagon terített asztalhoz ültünk s én a finom boroktól felhevülten mondtam neki:

– Szép hercegnő, te itt élve el vagy temetve, jer velem és örülj ismét az igazi napvilágnak!

– Ne beszélj erről, – mondta a hercegnő mosolyogva. – A legszebb napvilág sem ér annyit nekem, mintha itt hat napot veled lehetek.

– Ezt a gonosz szellemtől való félelem mondatja veled, – szóltam én. – Én nem félek tőle, annyira nem, hogy darabokra töröm a talizmánját, aztán jöhet, szembe állok vele, ha még oly erős és félelmetes is.

De a hercegnő, ki előre látta, hogy mi fog történni, megeskettetett, hogy nem nyúlok a talizmánhoz.

– Mind a kettőnket elpusztítana, mondta ő. – Jobban ismerem én a szellemeket, mint te.

Hiába beszélt a hercegnő, a bor elvette az eszemet, ráléptem a talizmánra s darabokra tapostam.

Abban a pillanatban megremegett a palota, mintha össze akart volna omlani, rettenetesen dörgött, villámlott, majd vastag sötétség borult ránk. Fejemből egyszeribe elszállott a bor gőze s láttam, de már későn, hogy mely nagy oktalanságot cselekedtem.

– Mi ez, hercegnő!? – kiáltottam én.

– Jaj neked, – rémüldözött a hercegnő, magával nem is törődve, – véged van, ha nem menekülsz!

Megfogadtam a tanácsát, de nagy rémületemben ott hagytam a fejszét és a fűrészt.

Alig értem a lépcsőhöz, a gonosz szellem a palotában termett s rettentő haraggal kiáltott a hercegnőre:

– Mi történt? Miért hívtál?

– Véletlenségből, – mondta a hercegnő, – ráléptem a talizmánra, ennyi az egész.

– Hazudsz! – ordított a szellem. – Hát ez a fejsze meg ez a fűrész hogy kerül ide?

– Talán a nagy fergetegben te magad ragadtad fel valahol, anélkül, hogy észrevetted volna, – okoskodott a hercegnő.

Közben, míg hirtelen újra magamra szedtem a szegényes ruhát, hallottam a szellem gyalázkodó szavait, hallottam a kegyetlen ütéseket és hallottam a hercegnő szívszaggató jajgatását, s majd megszakadt a szívem amiatt, hogy ily nagy szerencsétlenségnek lettem az okozója. Feltámolyogtam a lépcsőn, a csapóajtót földdel befedtem, aztán visszatértem a városba egy csomó fával, mit úgy szedegettem össze, hogy nem is tudtam, mit csinálok.

A szabó igen megörült hazaérkezésemnek. Azt hitte a jó ember, hogy felismertek s bizonyosan véget vetettek nyomorult életemnek. Megköszöntem irántam való jóságát, de nem mondtam meg, hogy mi történt velem. Visszahúzódtam szobácskámba s ott búsultam magamban, de egyszerre csak bejött a szabó és mondta nekem:

– Uram, egy ősz öreg ember van itt, aki megtalálta a te fejszédet és fűrészedet. Társaidtól megtudta, hogy hol lakol s elhozta. Jer és beszélj vele, mert csak neked adja át.

Reszkettem egész testemben, mikor ezt hallottam, arcom elfehéredett. Még jóformán meg sem kérdezhette a szabó, hogy mi bajom esett, nyílt az ajtó és belépett az öreg ember a fejszével és fűrésszel. Mindjárt láttam, hogy a gonosz szellem áll előttem. De másként sem lehetett kétségem ebben, mert ő maga mondta menydörgő hangon:

– Szellem vagyok, a szellemek fejedelme, Iblisz leányának a fia. Nem a tied ez a fejsze? Hát ez a fűrész?

Nem tudtam felelni, annyira kihozott sodromból e szörnyűséges alak. De nem is volt időm a feleletre, mert hirtelen megragadott, kivitt a szobából, aztán egyszerre csak felszállott velem a magas levegőégbe, szállott szélsebesen, messze, messze, majd hirtelen leszállott a földre, nagyot toppantott, megnyilt a föld és egy pillanat mulva ismét ott voltam a hercegnő palotájában.

Ó, jaj, mit kellett látnom! Vérben fetrengett a hercegnő, inkább halt, mint élt, s arca könnyekben fürdött.

– Nem ez az ember volt itt? – ordított a szellem, miközben reám mutatott.

– Most látom először, – felelt a hercegnő alig hallhatóan.

– Nos, ha most látod először, nesze ez a kard s vágd le a fejét.

Ó, – mondta a hercegnő – hát azt én hogy tegyem, mikor meg sem tudom mozdítani a karomat? És ha volna is hozzá erőm, szabad megölnöm egy ártatlan embert?

– Ebből a vonakodásból is látom, – mondta a szellem – hogy bűnös vagy. És te, – fordult most hozzám, – nem ismered ezt a nőt?

– Hogyan ismerném, – mondtam én – mikor ma látom először?

– Ha most látod először, nesze a kard, vágd le a fejét, – mondta nekem is a szellem. – Akkor aztán mehetsz innét.

Kezembe fogtam a kardot, a hercegnő mellé léptem és úgy néztem rá, hogy tekintetemből láthatta: ha ő kész volt meghalni érettem, kész vagyok erre én is. A hercegnő hálásan nézett reám, én meg eldobtam a kardot s mondtam:

– Megvetésreméltó volnék, ha megölném ezt az asszonyt, akit nemcsak hogy nem ismerek, de, amint látom, haldoklik. Tégy velem, amit akarsz, hatalmadban vagyok, de kegyetlen parancsodnak nem engedelmeskedem.

– Látom, – mondotta a szellem, – hogy mindketten dacoltok velem, de hiába, tudom, hogy hazugság minden szavatok.

Azzal felvette a kardot s levágta a hercegnő egyik kezét. Szegénynek csak annyi ideje volt, hogy másik kezével búcsút intsen nekem, egy szempillantás mulva lelkét kilehelte, én meg ájultan zuhantam a földre. Mikor magamhoz tértem, kérve kértem, hogy öljön meg engem is, ám ő mondotta:

– Nem vagyok egészen bizonyos a te bűnösségedben, nem öllek meg hát, hanem megelégszem azzal, hogy kutyává, vagy szamárrá, vagy oroszlánná, vagy madárrá változtatlak. Reád bizom a választást, mi akarsz lenni?

Hiába könyörögtem, hogy hagyjon meg emberi formámban, s mert nem akartam sem ezzé, sem azzá változni, megragadott, kivitt a palotából, felszállott velem a levegőégbe, aztán letett egy magas hegy tetején, ott magában mormolt valamit, majd messze hallhatóan mondta: Legyen majom belőle! – Azzal eltünt, én meg ott maradtam, majommá változva, ismeretlen helyen, azt sem tudva, hogy közel vagyok-e atyám országához vagy távol attól.

Sokáig keseregtem magamban a hegy tetején, aztán letámolyogtam a hegy aljába. Végtelennek látszó pusztaság terült el előttem, s teljes egy hónapot bolyongtam, mígnem egyszerre tenger partjára értem. Éppen nagy szélcsend volt s a parttól fél mértföldnyire egy hajó vesztegelt. Hirtelen letörtem egy fáról egy nagy, meg két kisebb ágat, a nagyobb ágat bedobtam a vízbe, ráültem, a másik két ággal kormányoztam s szerencsésen elértem a hajót. A fedélzeten állók csakhamar észrevettek, s jól láttam, mennyire csudálkoznak a különös látványon. De én most csak azzal törődtem, hogy mielébb a fedélzeten legyek. Gyorsan felmásztam a fedélzetre, de mert beszélni nem tudtam, most még nagyobb veszedelem fenyegetett, mint amikor a szellem hatalmában voltam. A babonás kereskedők attól féltek, hogy szerencsétlenséget hozok a hajóra s magukon kivül kiabáltak:

– Agyon kell verni! – mondta egyik.

– Le kell nyilazni! – így a másik.

– Dobjuk a tengerbe! – kiabált a harmadik.

Bizonyosan el is pusztítanak, ha hirtelen a hajó kapitányához nem szaladok s lába elé nem vetem magamat. Könyörögve ragadtam meg a ruháját, hullott a köny a szemeből, és ez annyira meghatotta a kapitányt, hogy védelmébe vett s szigorúan megtiltotta az utasoknak, hogy bántsanak. Igen gyöngéden bánt velem a derék kapitány, s amennyire szó nélkül lehetett, kifejeztem iránta való nagy hálámat.

Két hét mulva egy szép város mellett kötött ki a hajónk. A városból sokan jöttek a hajóra, többek közt a szultán néhány embere is, kik a kereskedőkkel elegyedtek beszélgetésbe. Aztán egy nagy papirlapot vettek elő s kérték a kereskedőket, hogy írjanak rá néhány sort. Elmondták, hogy nemrég halt meg a szultán nagyvezíre, akinek amellett, hogy okosan végezte az ország dolgát, gyönyörű írása volt. A szultán megfogadta, hogy csak olyan embert választ nagyvezírnek, akinek éppen ilyen szép írása van. Már sokan próbálkoztak, de még eddig egyiknek sem tetszett az írása.

A kereskedők mind írtak a papirlapra, én meg csak arra vártam, hogy az utolsó is elvégezze az írást, kikaptam kezéből a papirlapot. Mind azt hitték, hogy szét akarom szaggatni a papirost s elkezdtek kiabálni; de csakhamar megnyugodtak, mikor látták, hogy írni akarok. Mindazonáltal el akarták venni tőlem a papirost, nehogy bepiszkoljam. A kapitány azonban megakadályozta ezt s mondta:

– Engedjétek csak, hogy írjon. Ha bepiszkolja a papirost, megbüntetem; de ha jól ír (s én hiszem, hogy jól fog írni, mert még ilyen ügyes és értelmes majmot nem láttam) fiamnak tekintem őt. Volt egy fiam, aki közel sem volt olyan értelmes, mint ez a majom.

Minthogy senki sem ellenkezett, kezembe fogtam a tollat s addig le sem tettem, míg hatféle arab írással le nem írtam két-négy sort, mégpedig mind a szultánt dicsőítő sorokat, a tőlem telhető legszebb betükkel. Ámult-bámult mindenki, nem győztek eleget csudálkozni az írásom szépségén, a szultán emberei pedig szaladva szaladtak el vele.

Mikor a szultán elolvasta írásomat; azonnal parancsolta, hogy nyergeljék s kantározzák fel legszebbik lovát s úgy vigyék hozzá azt az embert, kinek ez a szép írása van.

– Uram, – mondta az egyik – nem ember, hanem majom írta ezt.

– Hogyan, – álmélkodott a szultán, – nem ember írása volna ez? Nos, mindegy, tegyétek azt, mit parancsoltam!

A szultán emberei visszajöttek a hajóra, drága ruhába öltöztettek engem s a parton lóra ültettek és vittek egyenest a palotába, hol már várt a szultán és udvara. Amíg azonban a palotába értem, a város népe kicsődült az utcára s úgy bámultak engem, mert közben híre futott, hogy a szultán egy majmot tesz meg nagyvezírnek.

Trónján ült a szultán, körötte a miniszterek s mindenféle nagy urak, én meg háromszor mélyen meghajoltam, a szultán lába elé borultam és a földet megcsókoltam. Aztán majom módjára leültem. A szultán is, az udvara is nem győzött eléggé csudálkozni azon, hogy egy majom ennyire ismerje a szultánt megillető tisztelet formáit. Csak éppen beszélni nem tudtam, másként a viselkedésem egészen kifogástalan volt. Most a szultán elbocsátotta az urakat, csupán a szultánkisasszony kis udvarmestere s én maradtam vele. Aztán asztalt teríttetett, tálaltatott, leült az asztalhoz és intett nekem, hogy én is üljek oda. Engedelmességem jeléül megcsókoltam a földet, asztalhoz ültem s ettem, de szerényen, illendően.

Mikor az ebédnek vége volt, írószerszámot kértem, s néhány verset írtam, melyek rendkívül tetszettek a szultánnak. Aztán sakktáblát hozatott be s jelek útján megkérdezte, hogy tudok-e sakkot játszani, mert játszani szeretne velem. Megcsókoltam a földet s mutattam jellel, hogy mennyire megtisztelő rám a szultán kegye. Az első játékot ő nyerte, a másodikat és harmadikat én, s mert észrevettem, hogy ez kissé bosszantja, a sakktáblára ezt írtam:

»Két hadsereg egész nap növekedő hévvel hadakozott. De mikor az éj kiterjeszté rájok árnyékát, nyugodtan aludtak egymás mellett ugyanazon a csatatéren.«

A szultán nem elégedett meg azzal, hogy csak maga lássa e csudát, oda hivatta a leányát is, hadd lássa ő is, mire képes egy majom. Csakhamar jött a hercegnő, de alig lépett a szobába, hirtelen elfátyolozta arcát s mondta a szultánnak:

– Atyám, te, úgy látszik, elfeledted, hogy itt férfiak is vannak.

– Hogyan, – csudálkozott a szultán – nincs itt férfi rajtam és ezen a kis rabszolgán, a te udvarmestereden kivül.

– Atyám, – mondotta a hercegnő, – ez a majom, bár majom teste van, egy nagy királynak a fia. Varázsló változta őt majommá. Iblisz leányának a fia a varázsló, ő változtatta majommá, miután elébb az Ébenfa-sziget királyának, Epitimarusznak a leányát kegyetlenül megölte.

A szultán felém fordult s jelekkel kérdezte, hogy igaz-e, amit a leánya mond, én meg igenlően bólintottam a fejemmel.

– Honnét tudod ezt? – kérdezte most a szultán a leányát.