Part 5

– Asszonyom, – mondta a szép nő – téged meghívtak, hogy jelen légy egy menyegzőn, de remélem, ez a menyegző más lesz, mint te képzeled. Van nekem egy fivérem, ki egyike a legműveltebb és legtökéletesebb férfiaknak. Sokat hallott a te szépségedről és bájosságodról s annyira szeret téged a híred után, hogy a te kezedben van az ő boldogsága vagy boldogtalansága. Biztosíthatlak, hogy semmiképpen sem lenne méltatlan hozzád. Kérlek, ne utasítsd el őt!

Férjem halála óta még nem gondoltam arra, hogy újra férjhez menjek, de nem volt erőm, hogy e szép nő kérését visszautasítsam. Hallgatásom és elpirulásom éppen eleget mondott a szép nőnek, ki tapsolt a kezével, mire nyílt az ajtó s azon egy oly fenséges tartású és kellemetes arcú ifju lépett be, hogy igazán boldognak éreztem magamat s büszke voltam a hódításomra. Leült mellém s a beszélgetés során meggyőződtem, hogy még annál is külömb férfi, mint aminőnek a nővére rajzolta. Mikor a leány látta, hogy rendben vagyunk egymással, ismét tapsolt, mire belépett a kádi, ki elénk tette a kész házassági szerződést. Én aláírtam, aztán aláírta a négy tanú is, kik a kádival jöttek. Egyetlen egy dolgot kötött ki a férjem, azt, hogy rajta kívül soha más férfival ne beszéljek s arcomat látni ne engedjem. Ezzel megvolt a házasság s én lettem a főszereplője a menyegzőnek, melyre mint vendéget hívtak meg.

Egy hónappal a házasságunk után valami kelmére volt szükségem s engedelmet kértem a férjemtől, hogy vásárolni mehessek. Megadta az engedelmet, s én annak az öregasszonynak, kiről már beszéltem, és két rabszolganőnek kíséretében a városba mentem. Mikor a kereskedők utcájában voltunk, mondta nekem az öregasszony:

– Drága asszonyom, mivel selyemkelmét akarsz venni, elvezetlek egy fiatal kereskedőhöz, akit én ismerek. Biztosítlak, hogy sehol sem találsz oly finom kelmét, mint nála.

Elmentünk a fiatal kereskedő boltjába, ott leültem s az öregasszony megmondotta helyettem, hogy mit akarok venni. A kereskedő több kelmét mutatott s én megkérdeztem az árát annak, amelyik legjobban tetszett. Azt mondta az öregasszonynak, hogy ezt a kelmét nem adja semmi pénzért, de szivesen nekem ajándékozza, ha megengedem, hogy az arcomat megcsókolja. Felháborított a szemtelen ajánlat s megparancsoltam az öregasszonynak, hogy mondja meg a kereskedőnek, mint vélekedem az ajánlatáról. De az öregasszony, ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, azt mondta nekem, hogy az nem is olyan nagy dolog, amit a kereskedő kíván tőlem, hiszen nem kell beszélgetnem vele s így a szerződést nem szegem meg. Végre is annyira megtetszett a kelme, hogy megfogadtam a tanácsot. Az öregasszony és a rabszolganők félrefordultak, hogy ne lássanak engem és én levettem arcomról a fátyolt. Oh, de mi történt! A kereskedő, ahelyett, hogy megcsókolt volna, véresre harapta az arcomat! Oly nagy volt a fájdalmam és rémületem, hogy ájultan estem össze. Mikor magamhoz tértem, éreztem, hogy arcomat vér borítja. De összeszedtem erőmet és hazasiettem, ott azonban újra elájultam. Ágyba fektettek s ott tértem magamhoz.

Közben este lett s hazajött az uram. Látta, hogy a fejem be van pólyázva s kérdezte, hogy mi bajom. Azt feleltem, hogy fáj a fejem s azt hittem, hogy nem kérdezősködik tovább. De viaszgyertyát gyújtott s meglátta, hogy meg vagyok sebesítve. – Miféle sebek ezek? – kérdezte most már szigorúan. Habár semmi nagy bűnt nem követtem el, mégsem tudtam megvallani az igazat. Azt mondottam, hogy mikor vásárolni voltam, egy szűk utcában szembe jött velem egy hordár, ki fát vitt a hátán s oly közel ment el mellettem, hogy a fával megsebezte egy kissé az arcomat.

– Úgy? – kiáltotta az uram szörnyű haraggal. – Holnap reggel megyek a rendőrség fejéhez, minden hordárt összefogdostatok s valamennyit felakasztatom!

Abbeli félelmemben, hogy oly sok ártatlan ember halálának leszek az okozója, könyörögve kértem az uramat, hogy ne bántsa szegény embereket e csekélység miatt.

– Mondd meg hát, mitől sebesültél meg? – kiáltott rám az uram.

Most meg azt mondtam, hogy egy szegény seprűárus haladt el mellettem szamárháton s amint félre néztem, a szamár oly erősen lökött meg, hogy arccal egy kirakatnak estem.

– Ha ez igaz, – mondotta – holnap reggel addig nem kél fel nap, hogy Giafárhoz, a nagyvezírhez megyek s minden seprűárust megöletek.

– Az Istenért, – mondtam én – bocsáss meg szegény ártatlanoknak!

– De asszony, – ordított magánkívül az uram – már most mit higyjek? Mondd meg végre a való igazságot!

– Uram, – mondtam most – elszédültem s elestem. Igy sebesültem meg.

De már erre elvesztette türelmét, tapsolt a kezével s három rabszolga lépett be.

– Húzzátok ki az ágyból, – parancsolta a rabszolgáknak – s fektessétek a szoba közepére!

A rabszolgák teljesítették a parancsot – s míg az egyik a fejemet, a másik meg a lábamat fogta, a harmadikkal kardot hozatott be s parancsolta ennek, hogy vágja le a fejemet és dobja a Tigrisbe, hadd egyék meg a halak.

– No, vágjad már! – kiáltott a rabszolgára, mikor ez habozva állott meg.

– Asszonyom, – mondta nekem a rabszolga, – közeledik életének utolsó pillanata, nem kíván valamit rendelkezni halála előtt?

Engedelmet kértem az uramtól, hogy szólhassak s ő megengedte. Fejemet felemeltem, szeretettel néztem rá.

– Ah, – sóhajtottam alig hallhatóan – minő helyzetbe jutottam!

Többet is akartam mondani, de könnyeim és sóhajtásaim elfojtották szavaimat.

Ez azonban nem lágyította meg az ő szívét.

– Teljesítsd a kötelességedet, – szólt ridegen a rabszolgának.

E pillanatban berohant az öregasszony, aki az uramnak dajkája volt, lába elé vetette magát s úgy könyörgött:

– Oh, fiam, bocsáss meg neki! Gondold meg, hogy aki öl, megölettetik; hogy beszennyezed a nevedet és elveszted az emberek becsülését!

Oly megindítóan mondta ezt az öregasszony, miközben az arcát elborították a könnyek, hogy az uram kissé ellágyult s mondta a dajkának:

– Hát jó, irántad való szeretetből megkegyelmezek az életének, de a büntetés nem marad el, hadd emlékezzék vissza egész életében a bűnére!

Szörnyű volt ez a büntetés, szörnyebb a halálnál. Az egyik rabszolgával össze-vissza hasogattatta a mellemet s mikor magamhoz tértem, mert hisz a kegyetlen büntetés első pillanatában elvesztettem az eszméletemet, borzadva láttam, hogy mellem mennyire el el van éktelenítve. Nem az uram házában ébredtem fel, hanem egy idegen házban, de ágyam szélén ott ült az öregasszony, ki hűségesen ápolt négy hónapon át. Akkor vissza akartam térni első férjem házába, de csak üres telket találtam a helyén. Még az utca is eltűnt, amelyben e ház állott. Megtudtam, hogy a házamat is, az utcát is férjemromboltatta le szertelen nagy haragjában.

Mindenemből kifosztva mentem Szobeidához; aki igaz szerettel fogadott nagy nyomorúságomban, s később, anyám halála után, hugomat, Szafiát is házához vette. Azóta együtt élünk békességben, megelégedésben. Ez az én történetem.

* * *

A kalifa, miután mindent megtudott, amire kiváncsi volt, most Szobeidához fordult s kérdezte:

– Tudod-e, hol tartózkodik az a tündér, ki nővéreidet arra a szigorú büntetésre ítélte?

– Igazhívők ura, – mondta Szobeida – nem tudom, hol van, de egy csomó hajszálat adott nekem s azt mondta, hogy, ha szükségem lesz rá valaha, csak égessek el két hajszálat s azonnal nálam lesz.

– Nálad vannak azok a hajszálak? – kérdezte a kalifa.

– Mindig magammal hordom, – válaszolt Szobeida.

– Akkor hát hívd ide a tündért, – mondta a kalifa.

Szobeida félrefordult, két hajszálat kivett a kebléből s elégette. Abban a pillanatban megrázkódott a palota s a kalifa előtt állott a tündér ragyogó szép ruhában.

– Igazhívők ura, – szólt a tündér – íme, megjelentem. A hölgy, ki a te parancsodra ide hívott engem, nagy jót tett velem. Hálából hűtlen nővéreit kutyákká változtattam, de ha parancsolja felséged, visszaadom nekik természetes alakjukat.

– Szép tündér, – mondta a kalifa – nagy örömet szerzel nekem, ha megteszed ezt a szivességet, hisz eléggé meglakoltak azok a nők a bűnükért. Előbb azonban még egy szívességre kérlek. Te bizonyára sok mindent tudsz, amit mi nem tudunk, s talán ismered azt a kegyetlen férfit, aki e nőnek – s itt Aminára mutatott – oly borzasztóan eléktelenítette a mellét. Csudálom, hogy ez az embertelenség nem jutott tudomásomra.

– Felség, – mondotta a tündér – a két kis kutyát visszaváltoztatom régi alakjára, ennek a nőnek pedig nyomtalanul eltüntetem a melléről a sebeket, aztán majd megnevezem azt a férfit is, aki oly kegyetlenül bánt vele.

A kalifa elhozatta a két kis kutyát, a tündér egy pohár vizet hozatott, néhány szót mormolt magában s íme, a két kis kutyából gyönyörű szép két leány lett; Amina melléről pedig eltűntek az éktelen sebek.

– Igazhívők ura, – mondta most a tündér – most pedig megmondom, ki az az ismeretlen férfi, aki a feleségével oly kegyetlenül bánt. Ez a férfi Amin herceg, a te legidősebbik fiad. Az ő kegyetlensége némikép menthető, mert a felesége kissé könnyelmű volt s mert nem vallotta meg az igazat, nem csuda, ha a herceg a valóságnál rosszabbra gondolt.

A kalifa azonnal elhivatta a herceget s mikor elmondta, hogy mindent tud, a herceg nem várt atyja parancsára, szíves-örömest bocsátott meg feleségének. Ő maga, a kalifa, Szobeidát vette feleségül, a három leányt pedig a három kalandos királyfival házasitotta össze.

Mind a három királyfinak pompás palotát építtetett s birodalmának legmagasabb méltóságai közé emelte őket.

Ilyen nagylelkű ember volt Harun Arresid, az igazhívők hatalmas ura.

Sahabeddin sejk.

(Az Ezeregyéj-ből.)

Réges-régen, sok ezer esztendővel ennek előtte, volt Egyiptomnak egy szultánja, aki igen szerette a tudós embereket. Ahány tudós volt Egyiptomban, rendszerint mind a szultán palotájában lakott. Össze-összeültek a tudósok, bölcselkedtek, vitatkoztak ezen, azon, mindenféle dolgon, a szultán pedig hallgatta nagy figyelemmel. Egyszer az egyik tudós azt állította, hogy Gábor angyal Mohamedet éjjel, mikor Mohamed aludt, felkapta az ágyából s mindent megmutatott neki, mi a hét égben, a paradicsomban és a pokolban van s hogy a nagy prófétát, miután nyolcvanezer beszélgetést folytatott Istennel, az angyal ismét visszavitte az ágyába. Még pedig olyan rövid idő alatt vitte vissza, hogy Mohamed az ágyát még melegnek találta, nemcsak, hanem egy kancsó éppen akkor esett a földre, amikor az angyal őt elvitte s ebből a kancsóból a víz még akkor sem folyt ki egészen, amikor a prófétát az angyal visszavitte.

– Ez lehetetlen dolog, – mondotta a szultán. – Ti azt mondjátok, hogy a hét ég egymástól 500–5000 esztendő út-távolságra van és hogy mindenik ég éppen éppen olyan mély, mint amilyen távolságra vagyon egymástól. Hogyan lehetséges hát az, hogy Mohamed, miután bejárta mind a hét eget s Istennel nyolcvanezer beszélgetést folytatott, visszatérésekor még melegnek találta az ágyát és a kancsóból még nem folyt ki mind a víz? Van-e olyan könnyen hívő ember a világon, hogy ezt a mesét elhigyje nektek? Avagy nem tudjátok, hogy ha egy kancsó leesik a földre, abból mindjárt kifolyik a víz utolsó cseppig?

A tudósok egyértelemmel azt felelték a szultánnak, hogy bizony ez nem látszik valóságos dolognak, de a mindenható Istennek semmi sem lehetlen. Ám mondhattak akármit a szultánnak a tudósok, a szultán mégis mesének tartotta: nem hitte el nekik.

Ennek a dolognak nagy híre ment egész Egyiptomban. Meghallotta a hírét Sahabeddin sejk is, aki ez időtájt nem volt a szultán palotájában, tehát nem vett részt abban a vitában. Ahogy ezt a sejk meghallotta, nem volt maradása otthon s a legrekkenőbb melegben elutozott Kairóba, a szultán fővárosába. Ment egyenesen a szultánhoz, fel a palotába. Amint a szultán megtudta, hogy a sejk megérkezett, egyszeribe eléje ment, s nagy tisztelettel, nagy szívességgel fogadta.

– Ugyan, miért jöttél ide ebben a rekkenő hőségben? – kérdezte a sejket a szultán. – Nem tudtad valamelyik szolgádat küldeni, ha valami ügyes-bajos dolgod van?

– Nem, uram, – felelte a sejk, – nem küldhettem a szolgámat, mert nekem magamnak kellett jönnöm személyesen, hogy veled beszéljek.

A szultán igen megörült a sejk szavainak, mert hát a sejkeket nagy tiszteletben tartották a szultánok. Leültek a szobában s elkezdettek beszélgetni. Ennek a szobának négy ablaka volt s a négy ablak a világnak négy tájéka felé nyílt. Egyszerre csak megszólal a sejk s azt mondja a szultánnak:

– Felséges szultán, csukasd be az ablakokat.

A szultán becsukatta az ablakokat, aztán tovább folytatták a beszélgetést. Közben a sejk felkelt s az egyik ablakot kinyitotta, azt az ablakot, amelyik a Kireldagirra, vagyis a Vörös-hegyre nyilt s kérte a szultánt, hogy nézzen ki az ablakon. A szultán kinézett az ablakon, de a lélegzete is elállott arra, amit látott. Megszámlálhatatlan sok, fegyveres katonát látott a hegyen, lovasokat, gyalogosokat s az a sok fegyveres katona szörnyű nagy sebességgel rohant le a hegyen a szultán palotája felé. A szultán a színében fehérre változott s rémülten kiáltotta:

– Óh, ég, mely rettenetes nagy hadsereg! Mit akar ez? Nézd, egyenesen a palotámnak rohan.

– Ne félj, uram, – mondotta a sejk – nem lesz itt semmi baj.

Ezt mondván, bezárta az ablakot, aztán újra kinyitotta. Akkor a szultán újra kinézett s a hegyen egy szál katona nem sok, annyit sem látott.

A másik ablak a városra nézett. Most a sejk ezt nyittatta ki, s a szultán, ahogy kinézett ezen az ablakon még jobban elrémült: lángokban állott Kairó városa.

– Óh, mely rettenetes tűzvész, – kiáltott a szultán, – nézd, hogy nyargalnak a lángok a házakon át, hogy omlanak porba a paloták s hogy vágtatnak a lángok az én palotám felé! Végünk van: mindjárt porba omlik az én gyönyörű városom!

– Ne félj, semmit, uram, – mondotta a sejk, – nincs semmi baj.

Abban a pillanatban bezárta az ablakot, aztán ismét kinyitotta s mikor a szultán újra kinézett az ablakon, Kairó városa állott épen, szépen, mint egy perccel azelőtt.

– Nyittasd ki most a harmadik ablakot, – mondotta a sejk a szultánnak.

Kinyittatta ezt is. Ez az ablak a Nilusra nézett. Haj, mit látott a szultán! Ime, a Nilus megáradott, kicsapott a medréből, zugva zúgott, hömpölygött át a réten, egyenesen a városnak.

– Óh, jaj, mi lesz, – kiáltotta a szultán – mindjárt eltemeti a piszkos áradat az én gyönyörű városomat. Elpusztul az én drága népem! Meghalok én is csúf halállal.

– Ne félj, – mondotta a sejk – nem hal meg sem a te néped, sem te nem halsz meg.

A sejk becsukta az ablakot, aztán ismét kinyitotta s mikor a szultán kinézett az ablakon, a Nilus szép csendesen folydogált a medrében.

Végezetül a negyedik ablakot nyittatta ki a sejk. A negyedik ablak egy szörnyű sivatagra nézett, de mily kellemetesen lepődött meg a szultán, mikor látta, hogy annak a rettenetes sivatagnak nyoma sincs; hogy felséges selyemrét van a sivatag helyén. Azon a szép selyemréten szebbnél-szebb gyümölcsfák; azok a gyümölcsfák tele vannak pompásnál pompásabb gyümölcsökkel s a selyemréten szerteszét szaladgálnak a kristályvízű patakok; a patakok partján rózsák, bazsalikumok, balzsamnövények, nárciszok, melyeknek az illata elszállott a palotába, be az ablakon. Nem győzte nézni, csudálni a szultán ezt a gyönyörű, ezt a felséges képet. És behallatszott a palotába a gerléknek, a fülemiléknek édes éneke.

– Gyere, gyere, – mondotta a sejknek – menjünk. Ez a paradicsom maga!

Szeretett volna odarepülni, de a sejk becsukta az ablakot, aztán ismét kinyitotta s mikor a szultán újra kinézett, a felséges szép paradicsomnak nyoma sem volt, ott szomorkodott a helyén újra a kietlen sivatag.

– Na, uram, – mondotta a sejk – úgy-e bár, elég csudálatos dolgot láttattam veled és ez a sok csudálatos dolog mind semmi ahhoz a nagy csudához képest, melyre a mindenható Isten nagy és végtelen ereje képes.

– Hiába, – mondotta a szultán – mégsem hiszem el, amit azok a tudós emberek mondottak nekem.

– Nem hiszed? – mondotta a sejk – jól van, hát hozass be egy kád vizet.

A szultán behozatott egy kád vizet, aztán mondotta a sejk:

– Mostan pedig, uram, vetkőzzél le. Lépj be a kádba, a fejedet merítsd bele a vízbe, de mindjárt kapd is vissza.

A szultán szó nélkül engedelmeskedett, belépett a kádba, a fejét beledugta a vízbe s hirtelen vissza is rántotta.

Ám, amikor a szultán a fejét a vízbe mártotta, abban a pillanatban azt látta, hogy ő tengernek a partján van, egy magas hegynek az oldalán. Roppant elcsudálkozott. Nem tudta elgondolni, hogy és mint jött ő ide, erre az ismeretlen, idegen helyre. Egyszerre aztán szörnyű haraggal kiáltott fel:

– Hej, cudar sejk, mit tettél velem? Megcsaltál! El akartad venni a trónomat s hogy többet vissza ne jöjjek az én országomba, a te átkos varázslatoddal idehoztál engemet, de majd visszakerülök én még az országomba s akkor jaj neked! Megkeserülöd azt, amit én velem tettél!

Elindult a hegy oldalán, járt fel-alá, dúlt-fúlt szörnyű haragjában, de bizony nem tudott segíteni magán, mert azt se tudta, merre induljon, merre menjen, jobbra-e, balra-e? Igy bolyongott össze-vissza, s egyszerre csak az erdő felől favágó emberek közeledtek feléje. Haj, de megörült ezeknek az embereknek, hogy mégis lát élő lelkeket, akikkel majd beszélhet, akiktől majd kérdezősködhetik, de hirtelen meggondolta a a dolgot: nem mondja meg nekik, hogy ki és mi. Minek mondaná, hiszen úgy sem hinnék el. Azt mondanák róla, hogy csaló vagy bolond. Mikor a favágók odaértek hozzá s üdvözölték, aztán megkérdezték, hogy ki és mi, miféle járatbéli ember, azt felelte a szultán:

– Én bizony, édes barátaim, szerencsétlen kereskedő vagyok; a hajóm a tengeren elsülyedett; egy szál deszkán mentettem meg az életemet. Most itt vagyok, azt sem tudom, hogy hol. Azt sem tudom, hogy mit kezdjek. Legyetek könyörületesek irántam, segítsetek rajtam.

A favágókat mélyen megindította a szultán szerencsétlensége. Szegényes ruhájukból adtak, amit adhattak; az egyik egy kabátot, a másik sarut, aztán elkalauzolták a szomszéd városba, ott elbúcsúztak tőle, Istennek ajánlották. Boldoguljon úgy, ahogy tud.

Elindult a szultán a városban, ment fel s alá az utcákon, erre, arra, aztán, amint ment, mendegélt, egyszerre csak megállott egy kovácsműhely előtt. Fáradt volt már, alig bírta a lába. Betért a műhelybe, ottan lerogyott egy padra. Még szólni sem tudott. A kovácsműhelyben egy öreg ember dolgozott s hogy meglátta a szultánt, szánakozva kérdezte:

– Hát te ki s mi vagy? Honnan jöttél? Hogy kerültél ide? Mert látom, hogy idegen vagy.

A szultán azt mondotta a kovácsnak is, mint amit a favágóknak. Aztán elmondta, hogy azok a jó emberek elvezették őt ide, a városba. Azok adták neki ezt a rongyos kabátot, ezt a régi sarut.

– No, ne búsulj, – mondotta az öreg kovács – adj hálát az Istennek, hogy megmaradott az életed. Te még fiatal vagy, még boldogulhatsz. De nem ismered ennek a városnak a szokásait. Nem tudod, hogy mit s miként kell felhasználnod a magad javára. Mihez szabad kezdened és mihez nem. Hallgasd meg hát az én tanácsomat. Eredj, fiam, menj el az asszonyoknak a fürdőjéhez, ottan állj meg a fürdő ajtaja előtt s minden asszonyt, aki ottan kilép, szólíts meg. Kérdezd meg mindeniktől sorba, hogy van-e férje. Amelyik azt mondja, hogy nincs, az majd a te feleséged lesz. Ez a szokás a mi országunkban.

A szultán megfogadta az öreg ember tanácsát: elment a fürdőhöz, megállott annak az ajtaja előtt és várt. Egyszerre kilépett a fürdőből egy gyönyörűséges szép asszony.

– Haj, de szerencsés lennék, – gondolta magában a szultán – ha ez a nő nem volna férjes asszony. Mindjárt meg is szólította:

– Szép asszony, van-e már férjed?

– Van, – felelt az asszony, – azzal tovább ment. A szultán nagy szomorúan lecsüggesztette a fejét s várta, hogy ki jön majd a szép asszony után. Alig tűnt el a szép asszony, egy másik lépett ki az ajtón, de ez olyan csunya volt, mint éppen a rút idő. Szörnyű félelem szállotta meg a lelkét a szultánnak. Szinte bizonyos volt abban, hogy ennek a förtelmes csunya asszonynak nincs ura. De hiába: meg kellett kérdeznie.

– Van-e férjed? – kérdezte az asszonyt.

Haj, mekkora kő esett le a szívéről! A förtelmes asszony azt mondta:

– Van! – s azzal tovább ment.

Jött a harmadik asszony. Ez még csunyább volt amannál is. Most még jobban megijedt a szultán.

– Bár inkább annak ne lett volna férje, – gondolta magában. Szeretett volna elszaladni, de eszébe jutott az öreg kovács. Ott maradt s megkérdezte a harmadik asszonyt is:

– Van-e férjed?

– Van, – felelte a csunya asszony s rá se nézve továbbment.

Most aztán kilépett a fürdőből a negyedik asszony. Olyan szép volt ez az asszony, hogy a napra lehetett nézni, de ő rá nem. Hasonlíthatatlanul szebb, mint az első. A szultán reszketett egész testében, úgy kérdezte a gyönyörű szép asszonyt:

– Óh, szép asszony, van-e urad?

– Nincs, – mondotta az asszony. – Aztán végignézett büszkén a szultánon; tetőtől-talpig mérte s egy szó nélkül tovább ment, egyenesen haza. Szegény szultán! Ott maradt egy helyben, majd felvetette a bánat s a szomorúság.

– Úgy látszik, hogy bolondított engem az az öreg kovács, – mondotta magában. – Láttam ezen az asszonyon, hogy nézett engemet, milyen dölyfösen, milyen gőgösen! De csuda-e, hogy így nézett rám? Állhatott-e szóba velem, a rongyos, toprongyos emberrel egy ilyen szép, egy ilyen csudaszép asszony?!

Már éppen indulóban volt, hogy visszamenjen az öreg kovácshoz és szemére hányja, hogy’ volt lelke őt így elbolondítani, amikor egyszerre csak jön feléje nagy sietve egy inas s megszólítja:

– Te vagy az a rongyos ember, aki itt állott az imént a fürdő ajtaja előtt?

– Én vagyok, – felelte a szultán.

– Ha te vagy, akkor jer velem, hivat az asszonyom.

A szultán ment a szolgával, aki őt egy nagy, fényes palotába vezette. Ott a fényes palotában leültette egy szobában, amely csupa selyem, bársony volt. Aranyból, gyémántból voltak a székek, csupa ragyogás, csupa gazdagság, csupa fényesség. Aztán eltűnt a szobából az inas, a szultán egyedül maradt. Vagy két óra hosszat ült ott egymagában, de közbe-közbe beszaladt az inas s mindegyre mondotta neki: csak legyen türelemmel, mindjárt jön az asszonya. Aztán egyszerre csak nyilt az ajtó, belépett a csudaszép asszony, mögötte négy nő, azok is szebbnél-szebbek. Azon a csudaszép asszonyon drága ékszerekkel megrakott ruha. A szeme is káprázott a szultánnak a nagy ragyogástól, pedig ő már csak látott elég sok ragyogást, elég sok fényességet! Az asszony nyájasan, mosolyogva közeledett a szultánhoz s mondotta neki:

– Bocsáss meg, hogy olyan sokáig várakoztattalak, de nem akartam megjelenni akármilyen ruhában az én uram előtt. Mert tudd meg, hogy ez a ház a te házad e pillanattól fogva. Minden, amit itt látsz, a tied. Te csak parancsolj, te csak kívánj akármit, minden kívánságod teljesül, minden parancsodnak engedelmeskedünk.

– Óh, szép asszony, – mondotta a szultán – nem akarok hinni a fülemnek, nem akarom elhinni, hogy én vagyok a legboldogabb ember a világon. Nem tudom megérteni, miért fogadsz most olyan kegyesen, mikor az előbb oly büszkén s oly dölyfösen mértél végig? Hiszen nem csudálkoztam én ezen, mert rongyos vagyok, szerencsétlen vagyok.

Mondotta az asszony:

– Uram, ebben a városban az a szokás, hogy az asszonyok büszkén, gőgösen nézzenek a férfiakra az utcán, ám bent a házban barátságosak, nyájasak vagyunk.

– Úgy, – mondotta a szultán – akkor hát én vagyok itt az úr. Hivasd ide a városban a legjobb szabót, a legjobb csizmadiát, hogy váltsam fel diszes ruhával az én rongyaimat. Szégyenlek így állni te eléd.

– Parancsodat már megelőztem, – mondotta az asszony – elküldöttem egy kereskedőhöz, aki hoz majd számodra mindenféle ruhát, tehozzád illőt.