Part 5

– De az idő jó volt, – sóhajtotta bánatosan, – meggyógyított, megint a régi lettem, csak a lelkem feledett el nevetni. Ekkor még szép voltam, a férjem nem bírt elhagyni; mellette, de nem vele éltem hát tovább az életemet. Mindenki csodált, ünnepelt s én mégis elégedetlenkedtem, mert üres, zajtalan volt a ház. Szerettem volna, ha egyetlen nagy szerelmemnek emléke marad, de nekem soha sem volt gyermekem… Kétségbeesett sóvárgás fogott el… Nem fogom hát soha viszontlátni gyermekeimben az ifjuságomat, nincs senkim, a ki folytassa az érzéseimet, gondolataimat; tudtam, hogy nyomtalanul kell eltűnnöm a világból, mert csak azok az emberek halnak meg igazán, a kiknek nincsen gyermekük… És a szépségem… az sem fog tovább élni senkiben. Ez volt a legelviselhetetlenebb gondolatom… ha megvénülök, csunya öreg találok lenni, nem fogja tudni senki, hogy ki voltam régen, nem fogják a gyermekeim arczában felismerni az én szépségemet…

Eddig soh’se jutott eszembe komolyan, hogy én is megvénülhetek… csak most kezdtem ezzel a gondolattal foglalkozni. Valósággal üldözött, gyötört ez a gondolat, árnyékot vetett az életemre és ebben az árnyékban nőtt nagyra egy félelmes rém, a mely kérlelhetetlenül közeledett hozzám. Még messze volt, szökni akartam előle, de nem lehetett, majdnem észrevétlenül jött közelebb napról-napra. Fájdalmas szorongás fogott el, félni kezdtem az évektől, a melyek jönni fognak, elvesztettem az önbizalmamat. Remegve gondoltam arra, hogy valaki más is megtalálja látni az én kisértetemet – nem mertem többé emberek közé menni. Mikor pedig az első ősz szálat megláttam a hajamban, oh gyermekem, akkor kezdtem el haldokolni, akkor érte legelőször arczomat a kisértet lehellete. Már éreztem magam mögött, már hallottam lépteit… Ki tudja, holnap tán a szemembe néz.

Itt elhallgatott a tante, azután kisvártatva megadóan folytatta:

– És a holnap is eljött, utólért a kisértet, éreztem, hogy fölém hajlik, hogy súlya alatt meggörnyedek, nem jártam már emelt fővel az emberek között. A rém ezután nem hagyott el többet, soha se lehettem egyedül; rám vetette árnyát, velem volt, ha feküdni mentem, a párnámra hajtotta le a fejét, velem kelt fel reggel, mellettem ült az asztalnál, elkisért sétáimra s a fülembe suttogott, ha olvastam vagy másokkal beszéltem… Egy napon azután megláttam egész valóságában – az arczába pillantottam. Elémbe tolta az ábrázatát, mikor a tükörbe néztem. Olyan rémület fogott el, hogy napokig nem mozdultam ki a szobából, nem mertem kimenni a napvilágra, behúztam az ablakfüggönyöket és sírtam keservesen.

Mindent meg lehet szokni e világon, csak egy szép asszony nem tudja megszokni soha, hogy megöregedett. Kétségbeesetten küzdöttem az idő ellen, meg akartam menteni azt a keveset, a mim még volt; ha már nem menekülhettem a könyörtelen kisértet elől, legalább fel akartam tartóztatni útjában, megállítani egy perczre!… Hiába, az idő eljárt!…

Julie tante suttogva beszélt, könnyek reszkettek a hangjában:

– Soh’se felejtem el azt a nyári reggelt, mikor egyszer a toilettem mellett ültem s a komornám véletlenül félrehúzta az ablakfüggönyt. Ragyogó napfény özönlötte be a szobát és a tündöklő világosságban, hosszú idő után, újból tisztán láttam arczomat egy tükörben. Elkiáltottam magamat, befödtem szememet, de már későn volt, mert, óh gyermekem, a rém nem állt többé mögöttem, bennem volt, én magam voltam a kisértet – megvénültem.

És e nap óta várom a halált. Minek is élek tovább, én, a kit senki sem ismer s a ki önmagamat sem ismerem; de jól van ez így, maga az élet, ez az öregség szoktatja meg velünk bölcsen a halál gondolatát: az öregség, a mely elől nincs más menekülés. Teher vagyok másoknak és sajátmagamnak; látod gyermekem, ezért hívom reggeltől késő estig, ezért várom a halált.

*

… Hát csakugyan meghalt szegény Julie tante!… Hosszan néztem ki az őszi ködbe… Hányszor hívta, hogy várta a halált s mily szomorúan mondta el nekem a történetét. Belepillantottam a lelkébe és mégis olyan megfoghatatlan ő nekem. Talán majd csak akkor fogom Julie tanteot megérteni, ha az évek tovaszálltak az én fejem felett is s egy napon az alkony óráiban meglátom az ő kisértetét…

KORÁN ÉS KÉSŐN.

Ki tudja hányadszor mentek már el egymás mellett abban a keskeny utczában, mikor egy tavaszi napon Iklódy Dénes észrevette az asszonyt… Szél fújdogált a Duna felől s a szellő fuvallata kirajzolta a csipkés fodrok alatt a hajlékony alakot. Dénes megfordult utána. Ő pedig valahogyan megérezte, hogy nézik, mert meggyorsította lépteit.

Mentében aggodalmasan hajtotta hátra a nyakát.

Hallgatózott. Mikor meggyőződött arról, hogy követik, menekülve csapott le egy zajosabb utczába. Pillanat mulva eltünt a tömegben… Ezután ha találkoztak, messziről kikerülte Iklódyt. Átment az utcza tulsó oldalára s mintha neheztelt volna, piros napernyője mögé bújt.

Valamelyik estén aztán véletlenül megint összeért az útjuk. Egy lámpa alatt, majd hogy egymásba nem ütődtek. Az asszony csak akkor látta meg Dénest, mikor a szemébe nézett. Ő hátra lépett, hogy utat engedjen neki s közben kiváncsían tekintett rá… Szép volt, szebb mint a minőnek elképzelte. Szinte boszankodott, hogy olyan hamar tova tűnt. Utána akart menni most is, de aztán eszébe jutott multkori kudarcza, pillanatig habozott s mire megfordult, már nem volt sehol.

A legközelebbi találkozáskor nem került át a túlsó oldalra a szép asszony. Nyugodtan jött feléje. Mikor melléje ért, reáemelte nagy ibolyaszín szemét, mintha meg akart volna valamit köszönni. A férfi megértette és ő is felelt a tekintetével…

Ettől fogva gyakrabban találkoztak s mind a kettőjüknek némi kis gyönyörűségük telt benne. Egy időben egy úton jártak, más-más czél felé. Csak a tekintetük pihent egy pillanatig, ők maguk sohasem álltak meg s azért lassanként mégis valami néma bizalmasság fejlődött ki közöttük. Már megértették egymás apró örömeit, bánatát s megosztoztak benne, már voltak közös gondolataik. Eleinte csak egy-egy félénk köszöntés volt a Dénes szemében… Az asszony elfogadta… Aztán egy-egy bátortalan kérdés vagy bók… Az asszony megtűrte, szótlanul talán felelt is rá. Hízelgett neki, hogy tetszik. De azért, ha az Iklódy pillantása kissé merészebb lett, olyan idegenül tudott ránézni, mintha sohase látta volna. Így tartotta fenn kettőjük között azt a válaszfalat, a mit a férfi nem mert átlépni.

Közben pedig telt az idő s Iklódy hiába kereste az alkalmat, hogy bemutattassa magát neki, hiába kérdezősködött felőle, azután sem tudott meg többet, mint a mennyit az első napokban a kaszinóban hallott. Ez pedig mindössze is kevés volt, csak annyi, hogy az a szép asszony, a kit olyan szivesen elnézett, annak a különcz Cserneky Jenőnek a felesége, a ki híres arról, hogy majd megőrül a féltékenységtől. Eddig valami félreeső vidéki kastélyban rejtegette a feleségét, most sem engedi meg, hogy fogadjon s nem ereszti sehová, csak az édes anyjához, a kihez azon az úton jár, a melyiken oly gyakran elmentek egymás mellett. Már-már lemondott a reménységről, hogy valaha is beszéljen azzal az aranyhajú asszonynyal, a ki a napnak egy perczében érdekelte őt, sőt talán tudatán kívül vonzotta is, mikor véletlenül még is találkoztak.

Iklódy Dénes egy öreg nagynénjéhez ment el látogatóba, a kinél temérdek sóhajtozás után, minden évben elüldögélt egy-egy félórát. Már a kapu alatt ásítozni kezdett. Ásítva ment végig az előszobán is s csak félfüllel hallgatta az inas motyogását valami vendégről, a ki már vár odabent, mert a méltóságos báróné éppen öltözködik, – azután belépett.

A szobába csak gyéren tolult be az alkonyati fény az ablakok nehéz függönyei között. Dénes egy pillanatig jóformán semmit sem látott, megállt hát. Mikor szeme hozzászokott a félhomályhoz, lassan kezdtek körülötte körvonalozódni a nehézkes, ó-divatú bútorok, az ernyős olajlámpák, a virágkosarak s végül az ablakmélyedés kicsiny barlangja előtt megpillantott a beszürődő fényben egy nyulánk női alakot is.

– Ez lesz a látogató, – gondolta magában, de a következő perczben már izgatottan tett néhány lépést előre. Az asszony megfordult a zajra, aztán összerezzent. Örvendő ámulattal ismertek egymásra. Zavarban voltak mind a ketten s Iklódynak csak jó idő multán jutott eszébe, hogy megcsókolja az elejbe nyújtott kis kezet.

Valami hétköznapi ostobaságot mormogott:

– Milyen szerencsés véletlen!…

Az asszony szótlanul nézett rá, majd hirtelen tartózkodással vonta vissza a kezét. Dénes is elhallgatott s egyszerre elfelejtette azt a sok mindent, a mit mondani akart… Az első percz öröme után teljesen idegenekké lettek ők egymásnak. Ebben a magányban, ebben a homályos csendben, itt az elzárt négy fal között, idegenebbek voltak, mint kint az utczán. Pillanatnyi kiábrándulás vett erőt rajtuk, csak úgy, mintha egy kép, a mely tetszett a szemünknek s a melyet megszoktunk keretben látni fenn a falon, leszállna és másként beszélne, vagy a mi még visszásabb, másként hallgatna, mint a hogy elképzeltük.

Oly gyorsan történt mindez, hogy nem volt még idejük összeszedni a gondolataikat, mikor már nyílt az ajtó s Iklódy nagynénje belépett. Valóságos szóáradattal üdvözölte vendégeit.

– Kedveseim… édes Évám, egy örökkévalóság, hogy nem láttalak!… Hogy vagytok?… Ismeritek egymást?

Bemutatta Dénest a fiatal asszonynak s leültette őket maga mellé… Egyikőjök sem figyelt a szavára. Szórakozottan feleltek kérdéseire s közben egymás tekintetét keresték a homályban. Mikor az inas meggyujtotta a lámpát s a vörhenyes fény beözönlötte körülöttük a szobát, a világosságban a zajos beszéd közepette, mint akár az utczán megtalálták egymás tekintetét s ezzel egyszerre rátaláltak egymásra is. Képzeletük, mely a maga módja szerint, a futólagos találkozások időközében kiegészítette volt azt a keveset, amit egymásból ismertek, most megalkudott a valósággal, aztán meghátrált előtte.

– Megfoghatatlan, – gondolta Iklódy mialatt közelebb húzódott Évához, – kinn az utczán azt hittem, ösmerem, az elébb idegenebb volt az idegennél és most… mintha több lenne egy szép asszonynál, a ki tetszik az embernek. Maga sem tudta, milyen melegen nézett a szemébe:

– Emlékezik… emlékezik… És az asszony mindenre emlékezett… Odakinn csengettek, de ők már csak az egymás hangját hallották, ők csak beszéltek lázasan, ösztönszerű sietséggel, mintha pótolni akartak volna valamit, a mit elmulasztottak. Hogy mit, nem sejtették még akkor… csak abban a pillanatban érezték át, mikor az ajtóban megjelent a Cserneky Jenő kelletlen arcza. Mind a ketten egyszerre értették meg, hogy az a valami, a mit visszahozhatatlanul elvesztegettek, az egyetlen, az első egyedüllét volt, a mi számukra korán jött el, akkor, mikor még nem tudták, hogy szeretik egymást…

*

Iklódy Dénes másnap, jóval a megszokott idő előtt, már ott sétált az utczában. Türelmetlenül várta Évát, aztán egyszerre aggódva gondolt a Cserneky Jenő tegnapi elutasító viselkedésére s az asszony kétségbeesett pillantására, mikor megadó mozdulattal követte rosszkedvű férjét… Vajjon mit jelentett mindez?… De Dénes nem sokáig tépelődött a kellemetlen emlékek felett, elűzte őket magától s kedvesebb gondolatokat vett elő. Terveket szőtt… közben pedig szórakozottan nézte a kirakatokat, a nélkül, hogy valamit is látott volna belőlük s szítta a czigarettáját, a mi már rég kialudt. Egy barátja elmenőben rákiáltott:

– Min mosolyogsz Dénes? – Ő nem hallotta meg. Évára gondolt és arra, hogy milyen nagyra is nőtt szivében az este óta az az idegen érzés.

Századszor nézte meg az óráját: – Hol marad ilyen sokáig?… Ma későbben jön, mint máskor… Egy virágárus leány előtt megállt s egy csokor ibolyát vett. Örömet szerzett neki az a gondolat, hogy Évának veszi, igen, oda fogja adni és beszélni fog vele… most már nagyon is jól tudta, hogy mit akart neki mondani.

Mikor felemelte a fejét, akkor fordult be a túlsó szögleten Éva. Iklódy arcán megrándult valamennyi izom, sietni kezdett, de a következő pillanatban már vége volt az örömének. Az asszony nem volt egyedül… vele jött a férje, a ki már a távolból is fürkészve szegezte rá a szemét. Dénes kétségbeesetten szorította össze markában az ibolyacsokrot. Éva megértette, hogy neki hozza. Elpirult s úgy nézett rá mintha a tekintetével akarná átvenni a virágot s olyan mozdulattal igazította meg keblén a csipkefodrot, mintha fel is tűzte volna. Egymás szemében felejtették a pillantásukat és közös emlékeikből egyszerre titkok lettek. Iklódy köszönt s mind a kettőjüknek az az érzésük volt, mikéntha mentükben megakasztotta volna valami a léptüket. De nem állhattak meg, Évát tova vonta magával a férje…

A következő napon új reménységgel várakozott Iklódy Dénes. Hiába… Éva nem jött többé egyedül, Cserneky jobban őrizte, mint valaha… Dénes tehetetlen dühében összeharapta az ajkát. Az asszony engesztelően nézett rá s keze most is oda tévedt a keblére, a csipkefodrok közé, mintha azt mutatta volna, ott… ott, még mindig viseli a virágai emlékét…

Iklódy bátorságot merített Éva vonzalmából. Megpróbálkozott egy látogatással. Nem fogadták, aztán még egyszer és még többször is elment Csernekyékhez, de mindannyiszor hiába. A nagynénjéhez is minduntalan felszaladt, az utczán is leste az asszonyt, hasztalan, hasztalan, soha többé nem láthatta egyedül…

Eleinte reménykedve néztek egymásra, aztán panaszosan, aztán kétségbeesetten s végül egy napon Éva nem jött többé. Iklódy Dénes hamarosan megtudta, hova tünt. A férje visszavitte abba a falusi kastélyba, a hová nem vezetett olyan út, a melyiken ők találkozhattak volna.

Vége volt hát mindennek… Első időben halomszámra írta neki a leveleket, aztán valamennyit összetépte – úgy se jutna el csak egy is a szegény fogoly-asszony kezébe… Most, hogy nem láthatta többé azt a finom keskeny arczot, azokat a nagy ibolyaszínű szemeket, a lenge alakot, a mely mindég elment a boldogság mellett, szerelme napról-napra fokózódott s először életében igazán szenvedett. Nem mert többé annak az utczának tájékára se menni, a melyikben azelőtt minden nap találkoztak. Félt azoktól az emlékektől, a mik hiába kértek volna új emlékeket… Tudta, hogy nincs semmi reménysége, hát felejteni akart… Társaságba kezdett járni újból. Eleinte szenvedést okozott neki a mulatozás, aztán unalmat, végül mégis elterelte gondolatait szomorú szenvedélyéről. És lassankint már azzal a fájdalmas megnyugvással emlékezett vissza a tűnő pillanatokra, a mivel az olyan emberek emlékeznek vissza kedves halottaikra, a kik nem hisznek a feltámadásban.

A tél derekán Párisba utazott s mikor másfél év mulva hazatért kóborlásából, új érzéseket, új emlékeket hozott magával – Évát pedig elfeledte.

*

Egy tavaszi napon Iklódy Dénes a kaszinó felé menet ugyanazon az utczán haladt végig, a melyikben az Éva kis regénye lejátszódott. Mennyire szerette hajdan ezt az utczát, aztán mennyire félt tőle s most – észre se vette, hogy hol jár… Elgondolkozva fújta maga elé czigarettája füstjét s míg szeme gépiesen követett egy tova menő női alakot, ő jóformán tudomást sem vett róla. Nézte, de nem látta meg… valaki más járt a fejében… Egy keresztutczából, amonnan a Duna felől egyszerre eléje csapott a tavaszi szellő s fuvallata kirajzolta az asszony ruhájának csipkés fodrai közt lenge alakját.

Dénes kiegyenesedett, – lehetséges-e? A következő pillanatban már futva követte őt. Felismerte a mozdulatait, nyakának finom hajtását, testének kecses vonalait. Ugyan az volt, a ki régen, csak talán a járása lett nyugodtabb, olyan, mint a minő azoké, akik azért nem sietnek, mert nincs miért sietniök… Nem változott és Dénes mégis meglassította a lépteit s közben csodálkozva észlelte önmagán, hogy közönyösen nézi Évát, a kinek, most két éve, a puszta gondolatától gyorsabban vert a szive.

Egy kis templom előtt vitt el ekkor az asszony útja. Megállt, hogy alamizsnát adjon egy koldusnak, aztán szórakozottan lépett be a templom ajtaján. Dénes maga sem igen tudta, hogy miért, – utána ment.

Ott benn a homályos csendben, egy rég elmondott mise emlékeként, tömjénfüst kerengett a légben. Üres volt a templom, az oltár előtti padban Éva ült egyedül, de nem imádkozott, inkább talán csak pihent. Arany haján tévetegen szállt el az örökmécs világa… Iklódy hozzáment, aztán leült melléje. Az asszony feltekintett, egy pillanatig meglepetten nézett Dénesre, majd elmosolyodott s azzal a mozdulattal nyujtotta feléje a kezét, a melyikkel olyan barátot üdvözlünk, a kivel heteket, hónapokat töltöttünk el egykor, a ki nagyon megkínozott, de a kinek megbocsátottunk, mert már minden elmúlt. Aztán az oltárra mutatva, csendet intett.

És Iklódy belenyugodott ebbe a csak látszólagosan rákényszerített csendbe. Hiába, nem volt neki semmi mondani valója. Az a szerelem, a melyik magára hagyatva nőtt nagyra s apadt el, a melyik némaságra volt kárhoztatva, elfelejtett, vagy talán nem is tudott soha beszélni.

Mélyen hallgattak mind a ketten… Aztán egyszerre léptek hallatszottak a hátuk mögött. A sekrestyés kulcsai csörrentek. Menni kellett. Éva felállt… vége volt hát ennek a második, ennek az utolsó egyedüllétnek is, a mi számukra későn jött el… akkor, mikor már tudták, hogy nem szeretik egymást…

KILENCZ RÉZPÉNZ.

A szennyes római külvárosban, ott a Marcello czirkusza mellett lakott ő fenn a magasban, mindjárt az ég alatt. Nyomorúságos szobájának ablaka a szűk sikátorra nézett, melynek levegőjét rothadt gyümölcsök s olajban sült halak szaga tette elviselhetetlenné. Az utczán lebzselő csőcselék zsivaja felhangzott a mélyből… Valamelyik kovácsműhelyben még dolgoztak, a pöröly fáradt kattogása beleveszett a tovadöczögő kocsik zajába s az asszonyok az ajtóküszöbökről kiabálták át egymásnak a napi eseményeket…

Ő ezalatt fel s le járkált szobájában, utóbb pedig leült az ágya szélére s fásultan lóbálta a lábát. Bántotta a zaj, de aztán egyszerre csak nem hallotta többé. Pillanatra csendessé lett neki a világ: valahol messze, künn a Campagnában megszólalt egy harang. Felsóhajtott. A maga kárpáti kis falujának a haranghangja jutott az eszébe, a kedvese, a régi idők s az édes anyja, a ki ebből az idegen országból, a melyiknek még a nevét se tudja kimondani, annyi temérdek reménynyel várja vissza az ő egyetlen festő-fiát.

Elkeseredetten rugott a földön heverő vázlatkönyvek felé:

– Mázolónak kellett volna lennem, akkor nem éhezném!

Felemelte a fejét. A törött üvegü lámpa fénye lesoványodott arcába világított. Töprengve nézett körül. Hiába, mindenét eladogatta már, hogy megélhessen, mindene elvándorolt, csak a képei maradtak meg. Azok nem kellenek senkinek, pedig mennyi reménységgel festette meg őket, hogy bízott a tehetségében, mikor lejött ide tanulni a művészek igéretföldjére… Semmije sincs hát?… A festőállványa olyan rozoga, hogy eltüzelni se érdemes. A szegletben élire állított kis bőröndöt már kétszer visszaküldte a getthobeli ószeres, az ecsetei elkoptak, a festékes tubusok üresek, a paletta egy soldot sem ér… Zsebeiben kezdett kutatni. Néhány rézpénz volt minden vagyona. Épen meg akarta számlálni, mikor az ajtót kiméletlenül belökte valaki.

Giulietta volt, a ki belépett. Az utczának, sőt tán az egész városnegyednek leglomposabb és leglármásabb asszonya. Tőle bérelte a szobáját. Széles hátát az ajtónak támasztotta s bőszülten jártatta körül tekintetét a csupasz falakon. Szeme végre is a lámpán akadt meg:

– Persze égeti a drága olajamat, nem tud sötétben lenni, – rikácsolta nekivadulva. – Hej, Signor, hol a pénz? Mára igérte! Ide vele, vagy pusztuljon innen!

A festő zavarodottan hallgatott.

– Hát mi lesz? Nem várok tovább…

– Holnap, – dörmögte a férfi bizonytalan hangon.

– Semmi holnap, corpo di Bacco, ma akarom… ma, egy óra mulva… ebben a perczben.

Ekkor már a festő előtt állt, a kinek hallgatása végképp felbőszítette. Megátalkodottan piszkos kezeit csípőjére tette:

– Hát süket a Signor? Hát azért kiabálok én itt, hogy még csak ne is válaszoljon?…

– Giulietta… legyen egy kis türelemmel…

– A naplopó mindenségét az úrnak, türelemből nem lehet jóllakni.

– Signora, – mormogta a festő számítva a megszólítás hatására, – igérem, holnap fizetek. – Fejébe szállt a vére, mert tudta, hogy hazudik.

Az asszonynak hízelgett az udvarias beszéd. Illegetni kezdte magát, habozott, majd vállat vont s végre is dohogva indult az ajtó felé:

– No nem bánom hát, holnap reggelig várok, hanem aztán előteremtse azt a bért a föld alól is, mert különben kihajigálom innen a czókmókjával együtt…

Néhány percz mulva már a sikátor zsivaját szántotta hangos szava. Kiállt a kapuba s szitkozódva panaszolta el az utcai népnek, hogy éhen kell halnia hét porontyával, mert _il pittore ungherese_ nem fizeti meg a szoba árát. Az asszonyok odalenn sajnálkozva tüzelték: ne tűrje ezt a csalást, inkább kisértesse be azt a csavargót a rendőrségre…

A festő egy ideig csak hallgatta a szitkozódást, aztán újból a zsebébe nyúlt és óvatosan kotorta elő pénzét. Megszámlálta. Kevesebb volt az, mint a mennyit gondolt, mindössze csak kilencz centesimi.

– Ebből még éhen halni sem lehet, – dörmögte kétségbeesetten… Egyszerre szűk lett neki a szoba, szinte magán érezte az alacsony, füstös mennyezet súlyát, a szabadba vágyott. Fogta a kalapját, eloltotta a lámpát, aztán lebotorkált a megszámlálhatatlan sok emeleten s kiosont a kapun. De az asszonynép észrevette. Dühösen fenyegették minden oldalról, átkozva becsmérelték, gyalázták, olyan kegyetlenül, mint a hogy csak a szegény ember tudja meggyalázni a magafajtáját, ha az még nála is nyomorultabb.

Mikor lármájukat már nem hallotta többé, fellélegzett, de azért csak ment sietve, menekülve a csendesebb utczák felé. Feje zúgott, egy gondolat zakatolt benne szünetlenül.

– Kilencz centesimi… Kilencz centesimi!… Mit kezdjek?… Mit vehetek ennyin? Még csak jól sem lakhatom belőle. Fejem fölött a födelet nem fizethetem meg vele, egy marok szalmát sem vetnek le ennyiért egy szegletbe. Egy napig sem élhetek meg kilencz centesimiből, őrültség, száraz kenyérre se elég… Semmire, semmire a világon…

Nem tudta mennyi ideig futott így bele az éjszakába. Végre is lihegve állt meg és körülnézett. Zsákutczába ért. Soha se járt még erre, fogalma sem volt róla, hogy hová jutott. Visszafordult hát. Gyanus kinézésü sikátorba tévedt. A tulsó szegleten vörös lámpa pislogott egy munkáskorcsma ajtaja felett. Veszekedett káromkodás hangzott az osteriából, ép akkor dobtak ki az ablakon egy holtrészeg vendéget.

A festő szive sebesebben vert. Meggyorsította lépteit. Megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogta el, maga sem értette a dolgot. Otthon a kárpáti rengetegekben gyakran tévedt el hajdan, órákon át bolyongott az úttalan vadonban, fekete szakadékok között, de soha sem érezte azt a rettegést, a mi most meglepte, most, mikor az emberlakta szennyes háztömegben tévedt el.

– Hol az ördögbe vagyok? – kérdezte önmagától s hirtelen lecsapott a másik sikátorba. Ez még sötétebb, elhagyatottabb volt, mint az előbbi. A házak két zeg-zugos fekete vonalban húzódtak valami üres telek felé. Egy rothadt narancshéjon elcsúszott. A feje fölötti ablakban, a mi csak olyas szoknya-féle rongygyal volt befüggönyözve, világ gyúlt ki. A lebujból tompán hangzott el hozzá a tivornyázók zaja s a szomszéd utczából csoszogó léptek közeledtek.

Egyszerre minden ok nélkül biztosságban érezte magát s szinte szégyelte, hogy az előbb félni tudott. Fütyörészni kezdett, azután megállt, hogy bevárja a közeledőt. Kezét zsebébe mélyesztette és mialatt azon töprengett, hogy az a valaki, a ki most feléje jön, útba fogja-e igazítani tudni, szórakozottan szűrte át újjai között a kilencz rézpénzt.

Egy tagbaszakadt alak bukkant föl az utcza fordulóján. A szegleten hirtelen megállt, figyelmesen hallgatózott, aztán egyszerre észrevette a festőt s gyors elhatározással, kissé tántorogva feléje indult el.

A férfi megemelte kalapját:

– Ugyan kérem, hogy jutok el a Marcello czirkuszához?

Az óriás termetü csavargó röhögve mérte őt végig, de nem felelt. Szájából csak úgy gőzölgött a pálinka-szag s mialatt jobbra-balra ingadozott, sóváran meredt a fiatal ember zsebre dugott kezére. A pénz valahogyan újból megcsörrent, a csavargó pedig, mintha egyszerre határozott volna, kiegyenesedett, majd villámgyorsan torkon ragadta áldozatát s rettenetes öklével a szeme közé csapott.