Part 4

– Marion! Marion! – kiáltottam vak haragomban – megcsalsz… nem szeretsz! – Szédültem, tántorogtam, magam sem tudom, mit mondtam még, mit tettem. Csak arra emlékezem, hogy megmarkoltam törékeny vállát, nyakáról letéptem a ruhát és rázni kezdtem, mint egy őrült. Magamhoz szorítottam, hogy a lélegzete is elállt, aztán félrelódítottam. Remegve, görnyedten tapadt a falhoz, én pedig lerogytam a földre és sírni kezdtem, mint egy asszony.

Alattomos gyülölettel nézett rám egy ideig, olykor megvillant a szeme. Utóbb kiegyenesedett s hátra simította arczába csüggő haját. Lassan közeledett felém, hol magasra tartotta fejét, hol meg, mint egy macska kecsesen hajolt előre… Most már sejtem, hogy ezekben a változó mozdulatokban nyilatkoztak meg számító tervei. Még ekkor nem tudta, hogy mit tegyen. Aztán egyszerre határozott. Szeliden, engesztelően mosolygott rám s letérdelt mellém a földre. Simogatta, czirógatta a fejemet, csitított akár egy gyereket, végül mikor már egészen a hatalmába kerített, oda kinálta az ajkait…

– Jó volt?… Kell még? – suttogta csábítóan s mielőtt felelhettem volna még egyszer – ezerszer megcsókolt. Lehet, hogy soha sem szeretett, de békítni, csókolni úgy tudott, mint senki e világon.

Részegen néztem a szemébe, hiába megint csak én voltam a vesztes.

Gruzinszky eltakarta az arczát.

– Oh, miért nem tudok szabadulni ezektől az emlékektől… Úgy égetnek még most is… Bolondokat mondok, össze kell szednem az eszemet. Rövid leszek.

– Igen, hát a gyöngyfüzér! – a festő keserűen felkaczagott, a kis társaság meglepetten figyelt egy pillanatra, aztán tovább beszélgettek.

– Az a gyöngyfüzér, – mormogta a lengyel fájdalmasan, – szerelmünk első napjaiban ott látta meg Marion a Márkus-tér valamelyik boltjában, Vágyakozott utána soká, de nekem nem volt elég pénzem hozzá. – Nagy jelenetünk után, a mint ott térdelt mellettem, egyszerre szemembe ötlött, hogy összetépett ruhája alatt meglátszik a nyakán kezem szorítása. Borzasztóan elszégyeltem magamat. Könyörögtem neki, bocsásson meg… Aztán eszembe jutott valami:

– Marion, kedvesem, holnap betakarjuk az én durvaságomat. Akarod? Reggel elhozom a gyöngyfüzért, milyen jól fog illeni a te királyi nyakadra!

Bólintott s különösen kezdett nevetni.

Másnap még aludt, mikor felkészültem. Óvatosan csókoltam meg a haját… Később mikor felidéztem emlékezetemben ezt a perczet, eszembe jutott, hogy mosolygott álmában. Sietve indultam a Márkus-térre. Korán jöttem, még várnom kellett, csak egy óra múlva nyitották ki a boltokat. Gyerekes boldogsággal vittem haza az ékszert. Előre örültem az örömének. Halkan nyitottam be a szobába… Nem volt ott. Kimentem az erkélyre. Még egyszer megnéztem a gyöngyöket. Aztán vártam; ismét keresni kezdtem. Az idő mult, Marion nem jött. Végre is elvesztettem a türelmemet. Lefutottam a portáshoz. Senki sem látta elmenni. Kerestem össze-vissza, törtem, zúztam, a mi a kezembe akadt… azt hittem, eszemet vesztem. Őrjöngve rohantam vissza a szobába… ekkor megtaláltam a levelét. Az ő írása! Reszkettem egész testemben. Csak ennyi állt a papiroson:

«Köszönöm a gyöngyöket, de nem várhatom be őket. Add oda majd annak, a kit utánam szeretni fogsz.»

Nem tudnám elmondani, mit éreztem akkor. Abban a perczben meghalt bennem valami…

Irgalmas Isten! mennyit kerestem őt, bejártam Veneziának minden zugát. És mentől több helyen kutattam hiába, annál üresebb lett nekem ez a város… elhagyott pusztaságot láttam mindenütt. Menekültem innen, csak azt a gyöngyfüzért vittem magammal, most is őrzöm még… nem adtam oda soha senkinek.

*

A festő két kezébe temette homlokát. Hosszasan hallgattunk. Mikor ismét felvetette tekintetét, a holdfényben könnyesnek láttam a szemét, de arczára már visszaerőltette a sivár kifejezést:

– Sok idő mult el azóta, – dörmögte vontatottan, – gyakran eljöttem Veneziába, most vagyok itt utólszor, hiába kerestem a tündérvárost, nem találtam meg többé. Nyugodtan nézem, nem fáj a szivem, mert hiszen egészen más valami lett azóta belőle. A lagunák szennyesek, a kihalt paloták falai megrepedeztek, a képek elhalványultak és tudja-e, hogy a hajdani szivárványhíd, – a Rialtó méltó helyévé lett annak a csőcseléknek, a melyik manapság rajta tanyáz. Mesés gyorsasággal pusztult el ez a város! A mi megmaradt belőle, nem Venezia többé… csak az enyészete.

Tétován nézett reám, aztán habozva folytatta:

– Érthetetlen miért csudálják ezt a pusztulást… Vagy hát én tévednék? Csak énnekem szürke az ég, tompák a szinek, romok a paloták? Oh mondja, miért van ez így, miért nem láthatom Veneziát olyannak, a minő hajdan volt… miért nem láthatom olyannak többé soha?…

– Soha! – ismételtem önkénytelenül Gruzinszky utolsó szavát. Aztán odafordultam hozzá:

– Örökké szép marad ez a város, de az igazi Veneziát csak annak a szemében láthatjuk meg, a kit szeretünk…

UTOLSÓ TAVASZ.

Lassu, öreges léptekkel indult el… Körülötte nyüzsgött az utcza népe s a tovamenők olykor udvariatlanul lökték meg az ezüsthaju gavallért. Haragosan pillantott ilyenkor fel, kissé megrázta a fejét és botjával nagyot koppantott a kövezetre… Rossz kedvében volt, pedig a nap tündökölve sütött feje felett s mint madárszántotta azurfolyócska, kéklett a házak között a tavaszi ég keskeny szalaga. Lázas nyugtalanság reszketett a légben. Az emberek siettek, mosolyogtak, mintha örülnének, hogy élnek, mintha mindannyiuk szivét átjárta volna az az ébresztő szellő, a mely túl a nagy városon, nyíló virágok völgyében született.

Csak a hajdan olyan hires, mulatós gavallért kerülte el a nyugtalanító tavaszi fuvallat; nem ébredt többé az ő kiégett szivében egy vágyódás, egy érzés, egy kicsinyke napsugár sem. Még a régmult idők emlékei is olyan hidegek, színtelenek voltak, olyan egyformák fiatalságának annyiszor megújuló szerelmei, sőt azok az asszonyok is, a kik életében útjába akadtak, – most, hogy visszagondolt reájuk, – hasonlítottak egymáshoz. A nevüket jóformán elfeledte, megkülönböztetni sem tudta már őket, – ép úgy mint az éveket, a napokat, melyek közül, úgy érezte e perczben, egy sem volt szebb, egy sem volt boldogabb a többinél.

– Vége mindennek, – gondolta leverten s körülötte ezalatt valami nevető ellenmondásként nyüzsgött tova a tavaszi élet. Hiába! mint a hogy az ifjuság sohasem oly fiatal mint tavaszszal, az öregek sem érzik magukat soha annyira véneknek, mint akkor, mikor megéled minden, megy előre a nyár felé s elhalad mellettük, – mellettük, a kiknek már nincs hová menniök.

Baji Gábor is nagyon öregnek és fáradtnak érezte magát… a szíve volt szomoru! – Előttem is, mögöttem is nagy semmi, ez lenne hát az életem! Egyedül vagyok, egy árva emlékem sincs, amitől felmelegedhetném,… csak legalább még egyszer bírnék valamit érezni, tudom Istenem, annak az emlékét megőrizném!

Megnézte az óráját, ásítozni kezdett, rettentően unta ezt a czéltalan bolyongást. A wist-partieja csak hatkor kezdődik, addig valahogyan agyon kellene ütni az időt… de hát hová menjen?… Ekkor egyszerre eszébe jutott, hogy néhány nap előtt egy levelet kapott. Valami régi ideálja írt neki. Vagy negyven év előtt szerették egymást. Az asszony a szakítás után az isten háta mögé, Erdélybe szökött, bár levelében úgy mondja, hogy külföldön élt, – többé nem találkoztak és most felköltözött a fővárosba, ír neki s hívja, hogy látogassa meg.

Még az arczára sem emlékezett… Szőke volt-e vagy barna, nem tudta már, de hát az különben is mindegy, azóta bizonynyal megőszült…

– Mit akarhat? – kérdezte magától egykedvüen, – elmenjek, ne menjek?… Ejh! – és gyorsabb léptekkel neki indult.

Mikor felhaladt a kis palota lépcsőjén, minduntalan megállt.

– Be rossz lépcsőket építenek manapság, – dörmögte ősz bajuszába és reszelgetni kezdte a torkát. – Ördög vigye, csak a regényekben szép az öregkor; ha azoknak a gazembereknek, a kik leírják, úgy fájna a derekuk, mint a mienk, nem hazudoznának annyit össze az ezüstfürtök, meg a nagyapók romantikájáról.

Mire felért az emeletre, kimaradt a lélegzete, várt egy ideig, köhécselt, aztán kihúzta magát és becsengetett.

Pergamentképü, rozoga inas nyitott ajtót.

– Fogad a méltóságos asszony? – Igen, – no itt van a névjegyem.

Az öreg inas, a ki bakter lehetett hajdanában valahol Csángó-Hétfaluban, mintha csak az éjfelet kiabálná, nagy hangon harsogta a Baji Gábor fülébe:

– Parancsoljon besétálni a vizita-szobába, de instálom, várni köll ám egy cseppet.

– Csak jelentsen be, – dörmögte Baji, mialatt agglegényes pontossággal igazított a nyakkendőjén s átlépte a kis szalon küszöbét… A szobát elözönlötte a tavaszi fény, köröskörül mindenütt virágok nyíltak s a kedves ódon levendula szaga még átküzdötte magát a divatos új párfüm nehéz illatán.

A gavalléros öreg úr leült az egyik karosszékbe.

– Hiába, mindig csak várni kell, gondolta ásítozva és már meg is bánta, hogy eljött ide. – Az asszonyok mentől öregebbek, annál tovább öltözködnek s annál inkább megváratják az embert… Különben a mi ő méltósága korát illeti, attól ugyan holnapig is lophatnám itt a napot. Nem értem a nőket, hisz nekik még csak borotválkozniok sem kell… Vajjon mit csinálhat most? A haját, a ruháját igazgatja, talán még be is pouderezi az arczát! Ugyan mi a manónak!

Forgatni kezdte az újján nagy pecsétgyűrűjét, a mi nála mindenkor az unalom jele volt, aztán gondosan lefricskázott egy porszemet kifogástalan kabátjának bársony hajtókájáról…

Körülnézett a szobában. A régi bútorok közé tolakodóan vegyültek a modern angol karosszékek, a vékonylábu, finom iróasztalon a tűzbenégő tifani váza mellett bájos Alt-Wien-virágtartóban orgona-ág hajladozott… A zongorán, lehajtott fejjel egy úrnát vivő kis tanagra-figura állt, vagy tán inkább jött feléje. A kandallón márványoszlopos empire-óra ketyegett s ingáján libegve szállongott a nagy Napoleon császári madara…

Mindez olyan idegen volt neki, semmit sem ismert többé ebben a szobában, mihez sem fűződött semmi emléke, – akkor régen, más bútorok, más levegő lehetett az asszony körül. – Közvetlenül előtte a háromlábu asztalkán selyemkötésü könyv hevert. Nem mert hozzányulni, – bizonyosan valami Ohnet-regény!… Hanem aztán, a mint vizsgálgatta, egyszerre a szemébe tűnt, hogy a könyv sokat forgatott lapjai közül egy szárított virágnak a szára kandikál elő.

– Vajjon kitől kapta ezt a virágot, hogy így őrzi? – gondolta és gúnyolódó kedve egyszeribe elszállt,… szomoru irigység fogta el. Ezen a tündöklő tavaszi napon a legkisebb érzést is megirigyelte ő az emberektől. Végtelenül üresnek, czéltalannak látta az életét. Mit nem adott volna most egy maroknyi érzésért, egy kicsinyke melegségért! És még csak nem is okolhatott senkit sem azért, hogy ilyen egyedül maradt a sötétben, az élete végén. Maga volt a hibás, az új szerelemért mindig megtagadta a régit. Összetépte a leveleket, a száraz virágokat a tűzbe dobta, addig-addig, míg egy napon, mielőtt új szenvedély lobbanhatott volna fel a szivében, kigúnyolta, elfeledte a legutolsó szerelmét. Így maradt ő emlékek nélkül.

Ha az ember szomorú, akkor már nem unatkozik. Baji Gábor keze sem játszott többé a pecsétgyűrűvel, fáradtan nyilt ki az ölében; meggörnyedve, csüggedten ült ott mozdulatlanul mindaddig, míg egyszerre valami fénysugár nem tévedt a szemébe. Lassan emelte fel szép ősz fejét és a hogy körülnézett, tekintete megakadt egy képen, melynek üveglapját most érhette el az ablakon beömlő napfény. Az üvegen ezer szilánkra tört a napsugár s visszaverődve aranyos özönnel árasztotta el a szoba legsötétebb szegletét is. Világosabb lett e perczben a vén gavallér körül a világ és csodálatosan, – minden fény arról a képről sugárzott feléje.

A nagy csillogás szinte elvakította s csak, miután egy ideig merően nézett a képre, vált ki lassan a ragyogásból két sötét pont:… két bánatos fekete szem tekintett reá.

Baji Gábor kiváncsi lett, felállt és megindult a szoba tulsó szöglete felé, közbe pedig ámulva pillantott azokba a mélytüzü, panaszos szemekbe, melyek mint egy varázsütésre, – rég feledett emlékeket keltettek életre a lelkében. Oh, ezek a szemek valaha szerelmesen csüggtek rajta, egy messze nyári alkonyaton karjaiban tartotta azt a karcsu lenge testet s vállára hanyatlott az a fekete fürtös asszonyfej, a melyet most már tisztán látott az üveglap mögött.

– Ida, – sóhajtotta halkan, – soh’sem hittem, hogy viszontlátjuk egymást! – Kicsinyke gyöngédség lopódzott a szivébe. Az előbb még egy emléke sem volt és most, mentül inkább közeledett a pasztellképhez, annál több s annál szebb emlék jutott eszébe. Tisztán látta maga előtt azt a madárdalos mezőt, amelyen hajdan, fiatalon haladtak ők ketten át; látta a hársat ringó lombjaival, mely alatt örök hűséget, örök szerelmet esküdtek egymásnak. Egyszerre dobogott a szivük, egy lehelletben szállt el ajkukról a lélegzet, egyetlen egy árnyékot vetett ölelkező alakjuk a mező virágaira… Akkor igazán hitte ő maga is, amit esküdött, – de egy hónap mulva már mindent elfelejtett. Az asszonynak maradt a szerelem és a bánat, – ő bizonynyal hűségesen megőrizte azt…

Emlék emlékre torlódott lángra gyujtott képzeletében. Mindazt a szépet, a mit átélt, szerelmét, a mit annyiak között osztogatott el, összegyüjtötte gondolatában s ráruházta erre az egy asszonyra, mintha csak ő érte vert volna a szíve elmult ifjuságában, mintha ő lett volna egyetlen szerelme.

Közelebb hajolt az arczképhez, mohón, meghatottan nézte a finom vonásokat, az arczon a halvány pirt, a melyből minden tavasz napfénye vitt már el valamit. Aztán egyszerre, – talán a képről visszaverődő sugárözön szállt a szivére, melegség fogta el egész valóját. Szive gyorsabban vert e perczben mint valaha, de hisz a haldokló madarak is erősebben csapkodnak szárnyukkal, ha már lehullottak a földre, mint akkor, mikor még repülni tudtak.

Baji Gábor elfelejtett gondolkozni. A keret mellett két oldalt odatámasztotta tenyerét a falnak, féltérdét megvetette egy kicsiny kereveten és még inkább előre hajolt. Mind jobban, mind közelebbről akarta látni a kedves arczot, pedig homloka már csaknem a képhez ért, lehelletétől elhomályosult az üveg… és aztán, még egy pillanat s maga sem tudta hogyan, megcsókolta a gyermekes ajkakat. – A fiatalságát csókolta meg!…

Önfeledtsége csak egy perczig tartott. Úr Isten, ha meglátta volna valaki. Riadtan fordult hátra…

És, csakugyan meglátta valaki: egy öreg ember nézett rá zavarodottan a tükörből. A saját arczát pillantotta meg s válla felett annak a szép ifju asszonynak a barna fejét. Olyan közel voltak egymáshoz az a mosolygó, tiszta női arcz s az ezüst haju öreg gavallér és közöttük mégis elfért egy egész hosszu élet.

A lakás tulsó végén egy ajtó csapódott. Baji Gábor összerezzent. – Most mindjárt jönni fog, de nem a mosolygón bánatos szép Ida, hanem az ősz, törődött öreg asszony, a ki majd fénytelen szemmel néz reá és elűzi az ő szivéből fellobbant emlékeit, lehűti, megdermeszti ezt az utolsó melegséget, a mit pedig úgy szeretne megőrizni.

Hirtelen összegombolta kabátját s akár egy tolvaj, a ki nagy kincset rabolt, elindult az ajtó felé. Szinte futva haladt át az előszobán, ment le a lépcsőn, ment és vitte magával, vitte a szivében az utolsó tavaszt.

A KISÉRTET.

… Hát csakugyan meghalt szegény Julie tante!… Hosszan néztem ki az őszi ködbe. És mentől jobban leereszkedett az alkony a vigasztalan tájra, annál inkább élni kezdett lelkemben az ő emléke. Szegény öreg néni, hányszor hívta a halált, vajjon hogy nézett most a szemébe?

Még mindig ott álltam az ablaknál és bámultam ki a ködbe vesző csupasz fákra. Alattuk, mint megannyi haldokló emlék, reszketett meg néha a tavalyi lomb. Régi dolgok jutottak eszembe. Mintha csak ódon, aranycsattos könyvben lapoztam volna, a melynek minden lapját Julie tanteról irták tele, megéledt előttem az emléke. Mindjárt a legelső lapon, úgy, a hogy hajdan szokták, ott volt az ő képe. Ódivatu finom rajzocska, olyan pontos, hogy meglátni rajta keskeny arczának minden barázdáját, hófehér haját, mélyen fekvő szemét, mely olyan sötéten, fénytelenül bámult olykor órákhosszant a semmibe, s a furcsa öreg gyűrűket újjain…

Magam előtt láttam ebben a perczben Julie tanteot, olyan világosan, mint régen gyermekkoromban, mikor leküldtek hozzá nyaralni s heteken át voltam vele együtt. Jól emlékezem, nap-nap után ott fogadott bennünket gyerekeket a zöld szalonban, mely olyan kopott volt, mint az egész háza, mert ő nem igazíttatott semmit sem a lakásban.

– Minek, hiszen talán csak meghalok nemsokára! – szokta volt mondani, – kitart, a míg én élek. – És azután élt tovább, azt hiszem, túlélte a butorait. Közülünk is, a kik ott játszottunk a térdei körül, meghalt már egy-kettő; elköltözött Klementina, az öreg komorna is, a kit Bécsből hozott magával vagy hatvan év előtt s a ki az utolsó időkben már mankón vitte be a tantenak a selyemrojtos szivárványszínü shawlt, de azért nem fogadott helyette mást: «úgy is meghalok nemsokára!»

A kocsis, az inas, mind csupa remegő fejü aggastyán volt, a parádés lovaknak pedig úgy járt az oldaluk, mint két régi harmonika s úgy gondolom, nem láttak egyik szemükre sem.

Mi gyerekek azért mégis nagyon szerettünk a Julie tante kastélyában lenni. Senki sem parancsolt, mienk volt az egész határ s napestig állt a hanczurozás. Csak alkonyat előtt kellett bemenni hozzá a zöld szalonba. Ott ült mindig a pamlag szegletében, kulcsos kosárkája mellette állt a földön s keze tétlenül hevert ölében. Mozdulatlanul nézett maga elé, mintha várt volna valakit s talán, hogy el ne mulaszsza a látogatót, talánt azért nem fogott egész nap semmibe sem. Sehogy se tudtam én megérteni, miért ül olyan csendesen, várakozóan, mikor kivülünk nem jött ide soha senki. Nem is halandó vendég lehetett az, a kire ő várt. Emlékszem, hogy gyűlölte az embereket és a zajt. E világon egyedül csak a gyerekeket szerette igazán, minket, a parasztok, a koldusok gyermekeit s mikor úgy alkonyatkor körülte ültünk, nem egyszer láttam mosolyogni. Szeretett velünk beszélgetni, kicsiny gondjaink érdekelték, szívesen hallgatta, ha játékainkról meséltünk és ő maga is gyönyörű meséket mondott nekünk.

Óh, a Julie tante meséi voltak a legszebbek, a miket életemben hallottam. Ismerte ő a tündérek és törpék bűvös birodalmát, a rőtszakállu óriások hazáját az Operencziás tengeren túl s a hableányok kristálypalotáit a kék vizek mélyén. Minderről tudott Julie tante regélni, olyan szépen, hogy elhallgattuk volna akár reggelig. De mikor lassan elsötétült a zöld szalon s a nagy, elhanyagolt parkra ráborultak az est árnyai és ő nem láthatta többé az összebúvó gyermekfejeket, akkor egyszerre halkabb lett a szava s egymásután meghalatta meséjében a legszebb, a legboldogabb tündérkirálynőket… Körülötte a sötétben csendesen sírdogáltunk és Julie tante csak annyit mondott még:

– Ne sírjatok gyermekeim, jó azoknak, a kik fiatalon halnak meg!…

*

Évről-évre, mint a nyár az öreg park mohos fái közé, mi is visszatértünk Julie tante ódon kastélyába és ő változatlanul ült a zöld kanapé sarkában még mindig. Csak úgy nem változtatott helyet, mint a kis secretaire, melyen emberemlékezet óta nem írtak, vagy akár a nagy karosszék az ablak előtt. Épp úgy láttuk viszont, mint a hogy őszszel elhagytuk, mintha nem mozdult volna azóta. Csak az arcza lett ránczosabb és a meséi szomorúbbak. Regéiben most már mindenkinek meg kellett halnia… Vontatottan, egykedvüen mesélt a tündérleányok életéről, de szinte örömmel mondta el haláluk történetét, valósággal gyönyörűsége telt benne.

Még néhány év és a százados fák a rácsos ablakok előtt egészen összeborultak s immár örökös félhomály derengett a zöld szalonban. A kulcsos kosárkában megrozsdásodtak a használatlan kulcsok s Julie tante, mintha fogyni kezdett volna a kanapé szegletéből. A mennyivel megnőttünk mi, annyival lett kisebb a tante, azt hiszem, most már egy gyermekkoporsóban is elfér szegény; pedig úgy mondják, valamikor magas és karcsú volt s olyan szép, mint azok a tündérleányok, a kikről annyit mesélt. Úgy is élt ott abban a kastélyban, mint valami mesebeli várban, magában, elhagyatottan. Egyedül mi látogattuk s közülünk is minden nyáron elmaradt egy-egy gyerek, lassan-lassan kinőttünk a vakáczióból. Én jártam el a leghűségesebben hozzá s csak most néhány év előtt volt, hogy utólszor üldögéltünk együtt a zöld szalonban. Julie tante mesélt és sóhajtozott épp úgy, mint az elmult jó időkben s nem fáradt bele mindegyre megismételni, hogy szeretne meghalni! Ez a régi mondása ekkor már valósággal a szavajárása volt.

Nem voltam többé gyerek én sem s az első szerelem tavaszi vihara átjárta a lelkemet. Byroni világfájdalommal bolyongtam az ódon park begyepesedett útain, hol hajdan annyit hanczuroztunk és jelentősen bólintottam, valahányszor a tante mondogatni kezdte, hogy szeretne meghalni. Én is meg akartam halni akkortájt s mivel az öreg inas bizalmasan elárulta nekem, hogy a ki három gyertyát éget szobájában, az hamarosan a másvilágra költözik, tehát mint kellemes öngyilkosságot alkalmaztam ezt a csalhatatlan módszert és regényes mosolylyal raktam minden este három égő gyertyát az asztalomra.

A tante észrevehette búskomorságomat s figyelmesen nézett rám mindannyiszor, mikor az ő szava járására bólintottam. Talán bizony nem tetszett neki az a gondolat, hogy én is meg akarok halni! Egy napon azután nem állhatta tovább, türelmetlenül kérdezte:

– Ugyan mit bólintgatsz mindegyre?

– Ah, Julie tante, most értem, hogy ha az ember nem gyerek többé, akkor… akkor szívesebben hal meg! – A mint kimondtam, szinte megborzongott a hátam attól a gondolattól, hogy szavamnál fog valaki. Nem, szó sincs róla, még sem akartam én komolyan meghalni. Isten őrizzen, de azért nem árultam el magamat, konokul állítottam továbbra is, hogy egyetértek a tante kivánságával.

– Nagyon fiatal vagy te még, – sóhajtotta a néni, – nem értesz te semmit, azt csak mi öregek értjük.

Hosszasan hallgattunk… és azután azon az estén mondta el nekem Julie tante utolsó meséjét: a saját históriáját. Egyszerű, mindennapi történet volt az, ki tudja, hány asszonynak a története.

*

A tante hihetetlenül őszintén szólt, soha sem tudtam magamnak megmagyarázni, hogy mi indította őt ilyen nyílt vallomásra. Beszélt gyermekkoráról, első szerelméről s mindez úgy hasonlított az én élményeimhez. Édes Istenem, nagyjából, be egyformán éljük le mi emberek az életünket!… Azután szinte kérkedve mondta el, milyen szép volt ő egyszer, hogyan ünnepelték s hogy három vármegyére szólt a táncza. Ki hitte volna, hogy Julie tante valamikor tánczolni is tudott; én még azt is alig képzeltem el addig, hogy egyáltalában mozgott ő, a ki, mióta visszaemlékeztem, mindig úgy ült a zöld pamlag szegletében, mintha oda volna nőve.

Mialatt beszélt, valósággal tűzbe jött s rólam időnkint egészen megfeledkezett; csak önmagának mesélt úgy, a hogy bizonynyal sokszor tette a magányos téli estéken. Néha szinte elhalt a hangja. S én egy árva szót sem értettem az egészből.

… Körülöttünk leszállt az alkony, a park elaludt zöld lombjai alatt s a tante még mindig mesélt, – szinte fájdalmasan beszélt az esküvőjéről. Nem mondta ki ugyan, de azért mégis éreztem, hogy nem szerette a férjét, bár úgy látszik, eleinte vígan élte mellette napjait. Egy bál volt az egész fiatalsága, közben pedig, – a mint kivettem, – nem ért rá sem gondolkozni, sem szeretni. Szeretni!… de mégis egyszer mintha mondott volna ilyesvalamit, bár olyan halkan mondta, hogy nem voltam egészen bizonyos benne. Azután össze-vissza beszélt nagy boldogságról és sok szenvedésről, egy elviselhetetlen kettős életről s egy végzetes óráról, mikor mindennek vége lett.