Part 3

– Ha akarjátok, bebizonyítom, hogy igazat mondtam, – dünnyögte a bajuszába és azután, bár homályosan érezte, hogy a cognac és pezsgő hatása alatt most olyas valamit fog elmondani, a mit holnap megbán, hogy elbeszélt, még is nekifogott:

– Fiatal gyerek voltam akkor s szüleim a szünidőre egy bajor városkába küldtek német szóra. Hát bizony eleinte nagyon boldogtalannak éreztem magamat. A söröző diákok között elfogott a honvágy és csak akkor nyugodtam meg, mikor egy véletlen eset folytán belekerültem abba a kis külföldi koloniába, a melyik egy csodaszép franczia asszony körül csoportosult. Azt hiszem, az egész kolonia szerelmes volt ebbe az asszonyba. Elképzelhetitek, hogy három nap alatt belebolondultam én is. Így történt, hogy mikor őszszel haza kerültem, az öregem legnagyobb csudálkozására, nem németül, hanem francziául beszéltem.

Nagy füstfelhőt fújt maga elé s egy pillanatig hallgatott.

– Első szerelmem volt az az aranyhaju szép asszony és bizonyosan azért emlékezem rá olyan világosan, annyi sok más kaland után is. Mert hát rájöttem én arra, hogy csak addig hiszszük mindig újra legutóbbi szerelmünkről, hogy az a valódi, a míg sodor az élet előre, de ha egyszer leszámoltunk vele, akkor tündérmesévé lesz emlékünkben az első szerelem… Az öreg emberek is inkább emlékeznek az anyjuk meséire, mint azokra a regényekre, a melyeket később elolvastak…

Nicotin báró szeméből kiesett a monokli, azután halkan súgta a háziúr fülébe:

– Soh’sem láttam az öreget ennyire berugva.

– Ha jól hallottam, az előbb azt kérdezte valamelyikőtök, hogy hol találkoztam a szép asszonynyal… Nos, hát mindenütt. Reggel már ott lestem az ablaka alatt, délután pedig, mint a váltóláz, pontosan beállítottam hozzá. Rendesen a villája mögötti kis kert gesztenyefái alatt ült. Meleg ifju arcza olyan benyomást tett rám, mintha aranyhajának a fénye játszadoznék rajta… És azok a feledhetetlen nagy szemek! Órákig elnéztem volna mozdulatlanul, csak akkor fordítottam félre vérpirosra vált arczomat, ha véletlenül rám pillantott… Jóformán sohasem beszéltem vele, ha szólt is hozzám, úgy tettem, mintha nem hallanám, tudja Isten, olyankor semmi se jutott eszembe. Lehet, hogy ez bosszantotta, mert igen gyakran hazakergetett. Szinte hallom a hangját, a mint kegyetlenül a szemembe mondta:

– Kicsikém, ha tudná, hogy milyen unalmas… Maga még nagyon ostoba!

– Megszégyenülve, dühösen rohantam haza, de nem tudtam mihez fogni. Fél éjszakán át csavarogtam az utczákon, jól kisírtam magamat az ablakai alatt és másnap már úgy éreztem, mintha én bántottam volna meg őt s hogy kiengeszteljem, egy virágbokrétát vittem neki az ebédem árából. Odaadni persze nem mertem, csak úgy véletlenül ejtettem le mellé a padra s aztán a háta mögűl lestem, mit szól majd hozzá.

De ne higyjétek, hogy mindig szívtelenül bánt velem. Néha kedvesen is mosolygott és ha jó hangulatban volt, egy délután többször is megkérdezte, hogy hány éves vagyok. Visszafojtott lélekzettel hazudtam egy pár esztendőt a tizenhéthez. Erre azonban ő már nem figyelt, mert vagy a félőrült angol piktort ugratta, vagy az orosz zenezsenire hallgatott, kinek műveit csak azért bírtuk elviselni, mert szerencsére Offenbachtól vette őket kölcsön. Őszintén szólva, nem igen szerettem az ő barátait, egytől-egyig búskomor földönfutók, furcsa rajongók, félreismert lánglelkek voltak, de talán mind között Harry Gordont, a szép fiatal amerikait gyűlöltem leginkább. És csodálatos, ezt a hatalmaskodó, hiú embert a többiek sem szerették, csak azért nem mertünk vele nyiltan szembeszállni, mert királynőnk pártfogolta őt…

Féltünk a szép asszony kiszámíthatatlan szeszélyeitől és nem hiába! Voltak napjai, mikor nem tűrt meg maga mellett senkit sem s valószinüleg ilyen hangulatban volt akkor is, mikor egy este, minden előzmény vagy elfogadható ok nélkül szépen kiadta mindnyájunknak az utat, mint a hogy ő mondta: föloszlatta az udvartartását:

– Hát mit bámulnak? Unom magukat, egyedül akarok lenni. Jó éjszakát! – és ezzel ott hagyott bennünket a faképnél… Az udvarlók elképedve bámultak utána, én majd hogy sírva nem fakadtam. Az orosz dühösen dörögte:

– Ha nem lenne asszony, megölném.

– Én is, – sejpítette az angol piktor, miközben a zeneköltő karjába kapaszkodott.

– Menjünk innét, urak, – szólt gúnyosan Harry Gordon s tettetett egykedvűséggel indult a kiskert kijárója felé. Lassan ballagtam utánuk, de a kapunál tovább nem vitt a lábam. Visszaosontam hát és észrevétlenül elbujtam a jázminbokrok közé, szemben a nyaraló verandájával… Itt faragtam azután az első és utolsó siralmas versemet… Nagyon soká ülhettem ott a bokrok tövében, a hold is feljött már az égre s én fázni kezdtem. Fölszedelőzködtem hát s halkan lopództam kifelé az alvó kertből. Egyszerre megálltam: előttem az út fehér porondján két árnyék tűnt fel a tiszta holdfényben. A veranda lépcsőjéről vetődtek oda s mintha csak két felleg lett volna, melyeket a szellő hajtott össze, reszketve közeledtek egymáshoz s vesztek bele egymásba egy hosszu ölelésben.

Az egyik az ő árnyéka volt, de kié a másik?… Tehetetlen vad gyűlölet fogott el s kétségbeesetten tapostam bele az árnyakba. A minő bolond voltam, tán így akartam eltiporni őket. Nyilván némi zajt üthettem, mert az árnyak hirtelenül eltüntek… Hogy értem haza, mai napig sem tudom, csak arra emlékszem, lázadó boldogtalanságomban becsületszóra fogadtam meg önmagamnak: nem látom őt többé soha viszont.

– Ohó! – dörmögte félálomban a huszár, – miféle becsületszó… katonai vagy csak amolyan?…

– Bolond dolog ilyesmit elmondani, – folytatta zavartalanul Csánky Tamás, – de a legbolondabb még csak ezután jön… Bevallom, hogy az igazi szerelemben nincs se büszkeség, se önérzet, – harmadnap újból ott voltam nála s csak még őrültebben szerettem! Ezután is hűségesen eljártam hozzá. És ő jól bánt velem, egészen megváltozott. Arcza keskenyebb, halványabb lett, szemei megnőttek s mintha egyszerre észre vette volna, hogy szeretem, mintha csak most tanultam volna meg a nyelvemen beszélni. Közelebb jöttünk egymáshoz. Mindenről mertem előtte szólani, csak arról az estéről, a két árnyékról hallgattam gyáván, pedig ezerszer föltettem magamban, hogy megkérdem tőle, ki volt a másik.

Egy napon aztán megtudtam mindent!… A szokottnál korábban mentem el hozzá, de nem találtam őt sem a kertben, sem a verandán. Fölszaladtam hát a lépcsőn s bejelentés nélkül indultam neki a szobáknak. A kis szalonban hirtelen megálltam: heves beszéd hallatszott ki a szomszéd boudoirból.

– Ne hagyj el, édes szerelmem! – Ez volt az első mondat, a mit izgatottságomban megértettem… Elszorult tőle a szivem. Azután egy türelmetlen férfihang felelt, szemrehányóan sorolva föl, hogy már két év óta jár a nyomában, szinte durván vetette a szemére, miért nem gondolta meg előbb akkor, mikor ő még nem fáradt bele a hajszába… Most már haza kell mennie… menyasszonya is van otthon, az apja akarja stb…

– A gazember! – sugtam önmagamnak, – fölismertem a hangját. Harry Gordon volt! Éreztem, hogy mennem kellene, de nem bírtam elmozdulni a helyemről. Kihallgattam az egész búcsukomédiát, a mit az amerikai eljátszott s a miben olyan szomorú szerep jutott az én szegény királynőmnek. Istenem, hogy könyörgött neki, hogy marasztotta, kérte, szeresse ezután is.

Mind hiába, Harry Gordon menni akart, mi sem kötötte ahhoz az asszonyhoz, a kit nem szeretett többé… Cak annyi időm maradt, hogy egy ablakmélyedésbe rejtőzzem, a férfi már ott állt a küszöbön, ő pedig megalázva futott utána s kétségbeesetten szorította karjaiba. E perczben jól láttam a Harry arczát: igazán visszataszító volt, a mint lopva fölpillantott a faliórára s azután sietősen bontakozott ki abból az ölelésből, a miért én akár az életemet adtam volna oda.

– Mennem kell, mennem kell! – S mialatt még egyszer megcsókolta a szegény roskadozó asszonyt, hamis pátoszszal súgta: – Mindig szeretni foglak… Isten veled, édes angyalom!

Csak nagysokára mertem kimozdulni rejtekemből. A szomszéd szobában mélységes csend volt s mikor beléptem, ott találtam őt az ablak előtt. Szinte megkövesülten bámult maga elé… Leültem az egyik szék szélére s kalapomat forgatva kezemben, azon tünődtem, hogy hát mit is mondjak… Valahol a lakásban ekkor becsaptak egy ajtót s ő a zajra kissé fölemelte fejét, szemünk találkozott:

– Elment! – dünnyögtem én rekedten. Mintha csak jóval később hallotta volna meg, a mit mondtam, pár percz multán tompán ismételte szavamat:

– Elment…

Nos és ezzel a szóval kötöttük meg barátságunkat. Nevető szeme csak egy bolond gyereket látott bennem, könnyező szem kellett ahhoz, hogy hű barátjára ismerjen… A végzetes nap után órák és órákhosszant ültünk együtt a gesztenyefák alatt, vagy barangoltunk a hegyek között, mindig Harry Gordonról beszélve. Mennyit tudott mesélni róla s hányszor mondatta el velem azt az estét, mikor a két ölelkező árnyékot megláttam a kert útján – szegény asszony, ezt szerette legjobban hallani. Mialatt beszéltem, fénytelen szeme égni kezdett s kedves kis kezét a karomba fűzte… Így élte tovább emlékezetében én velem szomorú szerelmét.

Néha voltak rossz napjai is, ilyenkor sokat sírt. Eleinte nem tudtam, hogy mit mondjak neki, de egyszer véletlenül ugyanazokkal a szavakkal próbáltam vigasztalni, melyekkel önmagamat biztattam boldogtalan óráimban és – csodálatosan megnyugodott. Ezután nem bírt nélkülem ellenni. Már korán reggel hivatott s csak későn éjjel eresztett el magától. Én meg boldog voltam, hogy vele lehettem, ott ülhettem a lábai előtt. Ha pedig megsimogatott, mint egy kis cziczát, nem cseréltem volna egy királylyal sem.

A későbbi években csakugyan képtelen lettem volna ilyen önzetlen szerepre, de egy tizenhétéves fiu nagyjából még épp olyan odaadóan, félénken szeret, mint egy leány. Az az életmód, a mit mi férfiak folytatunk, higyjétek meg, hozzájárul ahhoz, hogy szerelmünk annyira más, mint az asszonyok szerelme, mert emlékezem, ifjuságomnak ez ártatlan, tiszta szenvedélye még nem követelt semmit sem és mindennel megalkudott.

… Csánky Tamásnak kialudt a szivarja, tüzet kért, azután még halkabban folytatta:

– Be boldog voltam is én akkor, kár, hogy olyan hamar vége lett. A szünidő lejárt s én napról-napra halasztottam a hazautazást. Azt sürgönyöztem az apámnak, hogy beteg vagyok, – ő meg azzal válaszolt, ha nem jövök, hát értem jön. Ez volt halálos itéletem. Rohantam az én szép szőke asszonyomhoz, azután együtt sirdogáltunk… Néhány órával a vonat indulása előtt elmentem még egyszer hozzá búcsuzni…

Ti is búcsuztatok bizonynyal sokszor életetekben, tudjátok, hogy mi az! A míg ott voltam nála, jóformán semmit sem tudtam beszélni, csak néztem rá és csókoltam a kezét… Végre is ő figyelmeztetett, hogy mennem kell. Ebben a perczben úgy éreztem magamat, mint az olyan ember, a kit szíven lőttek, de nem fáj semmije, nem is tudja mi történt vele, csak egy lökést érzett a mellében és mégis sejti, hogy meg fog halni… Olyan gyenge lettem, mintha a múló perczekkel egy láthatatlan sebemből elfolyt volna a vérem; alig bírtam fölállani. Szótlanul csókoltam meg a kezét, mert féltem, hogy hangosan fölsírok, ha beszélni kezdek, ő homlokon csókolt, azután indultam kifelé.

De alig értem az ajtóig, elfogott a zokogás és a következő pillanatban eszemet vesztve rohantam vissza hozzá, oda borultam elébe a földre és arczomat az ölébe temettem. Vigasztalóan simogatta a fejemet és olyan kedvesen beszélt hozzám:

– Szegény gyerek… hisz régen tudtam… No ne sirjon kicsikém, idővel majd ez is elmulik!

Végre két keze közzé fogta arczomat és maga felé emelte. Ekkor láttam, milyen végtelenül szomoru a szeme… Homályosan éreztem e perczben, hogy kellene valamit mondanom, valamit búcsuzóul és szinte önkénytelenül kiáltottam:

– Mindig szeretni foglak… Isten veled édes angyalom!

Az utolsó szavakat talán már nem is én mondtam: ezek voltak a Harry Gordon búcsuszavai.

– Harry? – sikoltotta az asszony szívszakadva, azután a karjába kapott s kétségbeesett szenvedélylyel megcsókolt… Bennem búcsuzott el másodszor örökre a szerelmétől… De csak pillanatig tartott őrült önfeledtsége, észretért és eltaszított magától:

– Kicsikém, Isten vele!…

Tudtam, hogy nem látom őt többé viszont, támolyogva mentem ki az ajtón, szédültem a csókjától…

… Nos barátaim, az a csók, a mit akkor kaptam, egy másiknak szólt, – annak az eltévedt csóknak a párját kerestem azután egész életemen át s nem találtam meg soha, ezért tudom hát, hogy engem senki sem szeretett igazán.

KÁPRÁZAT.

Ott üldögéltünk a Santa Maria della Salute aljában s gondolásunk énekelve ringatta csolnakát. Venezia, mint a tenger délibábja, úszott előttünk a holdfényes vizen. A Canale-grande már mélyen aludt büszke palotái között. A szerenádok elhangzottak, csak egy-egy elkésett gondola siklott el zajtalanul a lagunák néma világába.

Szemközt a Desdemona palotáján kinyíltak a holdfényben az erkélyek porphyrrózsái, amarra túl a Piazzetta előtt, akár egy nádaserdő, emelkedett ki a vízből a gondolatartó póznák sokasága s fenn a magasban a Campanile angyala, mintha repülni akart volna, aranyszárnyait lebegtetni látszott az éji világban. A Torre dell’ Orologio érczóriásai komoran kongatták a múló időt.

A hold korongja megkerülte a San Giorgio harangtornyát s fénye libegve terült el a Giudecca szunnyadó vizén. A kicsiny csillagok is lejöttek fürödni a zsongó habokban. Ragyogva bukdácsoltak a vízben, aztán ölre kapták őket a hullámok s szakadatlanul futkostak velük fel-le a Santa Maria márványlépcsőin, mintha oda akarták volna vetni csillagkincsüket a fehér koralltemplom lábai elé.

Valaki mellettem a vízbe dobta czigarettáját… egy pillanatra kioltott egy csillagot. Feltekintettem: megint csak Gruzinszky zavarta a hangulatomat!

Micsoda bolondos játéka a sorsnak, hogy úton-útfélen találkoznunk kell ezzel a különös emberrel és pedig már négy vagy öt napja. Csak annyit tudtunk róla, hogy valami lengyel festő. Egy szállodában laktunk s a képtárban véletlenül megismerkedtünk vele. Bemutatkozott. Azóta aztán ott volt mindenütt, a hová csak néztem.

Sovány, kissé hajlott alakja, keskeny, beretvált arca váratlanul bukkant fel itt is, ott is a szűk utczák fordulóinál, elénkbe toppant a templomok homályából, az akadémia szobrai mögül, vagy a Doge-palota valamelyik rejtett ablakmélyedéséből.

Mohó, szinte tolakodó kiváncsisággal leste ilyenkor, mit bámulunk, melyik műremek ragad el bennünket. Bevárta, hogy elteljünk a gyönyörködéssel – s akkor félvállról odavetett gúnyolódással hervasztotta el lelkesedésünket. Emlékezem, szavai megannyi ostorcsapásként hatottak rám.

A Palazzo Ducaleban kicsinylő mosolylyal nézett a mennyezetre:

– Pusztulás itt minden! Nem látja, hogy sápad, vénül a Veronese világhódító Veneziája?… Hm! maholnap barna éjszakába tünnek a Tintoretto paradicsomi szentjei is…

Az akadémiában mögém lopódzott:

– Veszi észre, mint halnak meg perczről-perczre a vásznon Tiziano szinei?… Huh, megindul a freskók alatt a vakolat… Ehol ni a bájos Carpacciok, mivé lett a kis szőke szent Ursula!… Csak a hírét nézik ezek az ostoba angolok!… És a Bellini madonnái? Rájuk sem ismerek, de azért csak csodálja meg aranyporos levegőjüket, holnapra összedűlhet a San Zaccaria, meg az az öreg Frari…

Kegyetlenül tudott ilyenkor nevetni:

– Pusztulás itt minden! Megeszi a mocsár Veneziát!

Sohasem fogom elfelejteni az arczát, mikor egyszer fanyar vígsággal mutatott fel a gondolából a Palazzo Pisani megrepedezett homlokzatára:

– Nos ugy-e, még a maga nagy illuziói is elférnek ezekben a repedésekben?

… A mennyire jól illik a Dogek városához a szomorúság, olyan visszataszító hatású volt ebben a keretben a Gruzinszky czinikus keserűsége.

Most is gúnyosan mosolygott s halkan fütyörészni kezdett. Kisvártatra felém fordult:

– Mit bámulja olyan fáradhatatlanul ezt a romhalmazt?

Ekkor már igazán elvesztettem türelmemet. Boszusan feleltem:

– Elég legyen Gruzinszky úr!… Ugyan minek mérgezi meg a hangulataimat? Nem keserűséget jöttem ide keresni, hanem lelkesedést.

Egy pillanatig meglepetten nézett rám. Gondolkozni látszott. Aztán lehajtotta a fejét és szomorúan sóhajtott fel. Abban a perczben csakugyan azt hittem, nem is ő, hanem valaki más ül mellettem, – annyira megváltozott. Kék szemében elapadt az örökös gúny és mintha eddig csak lárvának viselte volna azt magán, most, hogy lehullott róla, rokonszenves lett emberien szenvedő arcza.

– Igaza van, – mondotta halkan, – nem volt jogom hozzá! Bocsásson meg!

*

– Bocsásson meg!… És mégis!…

Arcza ismét kemény és kellemetlen lett, de aztán, mialatt szeme elkalandozott a holdfényes tengeren, lassan megnyugodtak a vonásai:

– Nem, nem hibáztam nagyon, mert maguk csak a fonnyadó rózsákat, az enyészetet nézik, én pedig láttam virágjában, az igazi, az egyetlen Veneziát… Fiatalon jöttem ide valakivel, a kit nagyon szerettem.

Olyan szomorúan mondta ezt! Azt hiszem, ekkor bocsátottam meg Gruzinszkynak, megbocsátottam, mert sajnálni kezdtem őt.

Az áprilisi szellő fellebbent az Adriáról. A kis társaság odább húzódott a lépcsőn, védettebb helyre bujt. Mi ketten ülve maradtunk. Gruzinszky hozzám hajolt és mohó sietséggel kezdett beszélni, úgy, mint a hogy csak az olyan ember beszél, a ki soká hallgatott.

– Igen, ide jöttünk megünnepelni a szerelmünket… Rövid történet: egy farsangos éjjel… egy rózsa… egy levél s egy gyöngyfüzér…

Bolondnak tart? pedig most már nem vagyok az, csak akkor voltam őrült mikor hozzákötöttem a sorsomat… De nem panaszkodom, minden boldogságot meg kell váltani. Minden csóknak, minden ölelésnek egy sóhaj az ára s higyje meg, az a szerencsés ember, a ki előre fizet; én a csókok után fizettem s… fizetek egész életemen át.

… Oh milyen szép is volt az az asszony! Északról hoztam ide. Venezia volt az igazi hazája! Itt nyílt ki teljes pompájában. Illett hozzá annak a hajdani márványvárosnak a ragyogása. Aranyosabb lett a haja, melegebb az a feledhetetlen nagy szeme, könnyebb a járása. Festő vagyok, tudom mire képes a művészet: nála szebbet nem teremtett soha. Hiszi-e, hogy még a kis gyufaárus-fiúk is megfordultak utána a Piazzettán?… Ejh, még a boldogság is megállt előtte, elfeledkezett odébb menni.

Gruzinszky egy pillanatra elhallgatott. Gyorsabban szívta be a levegőt, aztán ismét beszélni kezdett:

– Szerettem őt s ha olykor lustán hevert ott mellettem a gondolában, elragadtatásomban csak néztem és nem volt szavam. Ő mosolygott s talán szeretett is ilyenkor, – nem tudom, soha sem mondta. Különben helyette is eleget mondtam én. Őszintén szólva, nem ismertem a lelkét, még akkor sem tudtam, hol járnak a gondolatai, mikor a karjaimban tartottam! Csak gyanakodtam, folyton gyanakodtam… Eleinte pusztán a gondolatai szöktek el előlem. A farsangi éjszakán aztán a mosolya is hűtlen lett hozzám… másoknak is adott belőle…

– Az a farsangos éjjel? Mit mondjak önnek róla?… Soha sem látta a carnevált Veneziában? … Ezeregyéjszakai káprázat az. Tarka volt a Canale-grande. Virágos gondolák felett picziny lampionok szines ezrei úsztak a vizen. Gittárszó hallatszott még a hullámok játékában is. A Márkus-templom körül égett valamennyi lámpa, Carneval herczeg pajkos menete vonult fel a Prokuráziák alatt. Lisztes képű Pierrók, kaczér Colombineek furakodtak át a tömegen, a Szt. Márkus galambjainak nem volt helyük a téren. Szerelemről suttogtak ott Európa minden nyelvén azon az éjszakán.

Mi az emberáradatban jártunk. Ő víg volt nagyon, mosolyogva tekintgetett jobbra-balra s nem figyelt reám, mikor szólítottam. Egyszerre…

– Nos?

– Valahogyan elszakadtunk egymástól: elvesztettem a tolongásban… Nyugtalanság fogott el. A mit azelőtt szépnek találtam, utálat lett nekem az a farsang. A szerenádosok hamisan kezdtek énekelni… Fullasztó volt a lég. Féktelen sietséggel kerestem mindenütt, – persze hiába, – végre is haza futottam.

Még nem volt otthon. A kapu alatt vártam reá. Rövid idő múlva lihegve érkezett meg.

– Hol jártál? kiáltottam türelmetlenül.

– Kerestelek! – mondotta erőltetett egykedvűséggel.

Aztán, mialatt felhaladtunk a kis palota lépcsőjén, úgy tett, mintha nagyon haragudnék.

Oh én őrült! hogy engesztelgettem, milyen alázatosan csókolgattam azt a kedves kicsiny kezet, a melyet nem tudok elfeledni… Azok a kezek!

Gruzinszky maga is észrevette, hogy milyen izgatott hangon beszél. Czigarettára gyujtott, de alig szippantott egyet-kettőt, türelmetlenül eldobta.

– Nos, hát kibékültünk. Ő adta a nagylelkűt, én pedig… ha végig simította a homlokomat, mindent elfeledtem…

Másnap hamvazószerda volt. Marion a templomba ment. Minek? Látja, milyen bolond az ember, akkor nem jutott eszembe, hogy soha sem jár templomba. Én otthon maradtam, valami sürgős megrendelésem volt. Kint festegettem az erkélyen. Délfelé járt az idő, mikor haza tért. Arcza ki volt pirulva és most, ha visszagondolok, emlékezem, milyen lázas sietséggel, milyen szokatlan részletességgel számolt el minden lépésről, a mit tett. Ha egy asszony ilyenkor sokat beszél, azért teszi, mert el akar valamit hallgatni. Feltűnően engedékeny és kedves volt hozzám. Akkor nem töprengtem ezen. Megcsókoltuk egymást és dolgoztam tovább. Ő a mellékszobában dúdolgatott. Egyszerre hangokat hallottam, azt hittem, hogy a szolgának parancsol valamit. Mikor feleszméltem munkámból, csend volt. Kis vártatva ugyanaz a férfihang ütötte meg a fülemet. Úgy emlékezem, ekkor rögtön felugrottam és bementem a szobába. Egy ismeretlen úr állt előttem. Bemutatkozott. Valami orosz herczeg volt.

– Bocsásson meg uram, hogy zavarom, – mondotta vontatott hangon – de megakartam tekinteni ezt a kis palotát, miután eladó!

– Ah úgy, – dörmögtem én tüntető hidegséggel s dühösen mértem végig az idegent. Csinos ember volt, olyan, mint a minők az orosz gárdatisztek. Hatalmas karcsú alak, finom kezek, nőiesen lágy vonások, hegyesre nyírott szakál… az a typus a melyik a legtöbb asszonynak tetszik.

Kimérten, de leereszkedő udvariassággal viselkedett. Sokat beszélt utazásairól, a művészetről, mondott néhány burkolt bókot Marionnak s végül megvette egyik tájképemet. Mikor kifizette az árát, Marion elpirult. Talán szégyelte, hogy csak egy szegény festőt szeret.

Miután magunkra maradtunk, szótlanokká lettünk mind a ketten. Ő durczásan fordította félre a fejét valahányszor rá néztem, – kerülte a tekintetemet. Egész nap rossz kedvünk volt, csak estefelé lettünk vígabbak: akkor vettem neki azt a rózsát.

A rózsa!… Még másnap is feltűzte fehér ruhájának csipkefodrai közé… Ott álltam mellette az erkélyen. Soha sem volt olyan szép, mint abban a perczben. Kecsesen dűlt a párkányra, fiatal meleg teste alatt, tán még a márvány kék erecskéi is megéledtek. Rajongó zavarral néztem őt, szemem szomjasan csüggött finom nyakán, rejtélyes kis arczának vonalain. Ah őrület! Arany haja meggyujtotta körülöttem egész Veneziát… Nem, nem merek visszagondolni rá… hagyjuk ezt…

A festő összeszorította ajkait.

– Hát igen, most már emlékezem… Ott álltunk egymás mellett. A Canale-granden lassan közeledett felénk egy gondola. Marion levette kebléről a virágot s hanyagul játszadozott vele. Kicsiny szalagos legyezője e pillanatban lecsúszott karjáról, – a földre hullott. Lehajoltam érte és – mikor feltekintettem, a rózsa nem volt többé kezében.

– Hová tetted a rózsát?

– Én,… én?… Leesett.

Féltékenyen hajoltam át a könyöklőn. A gondola akkor tünt el az egyik laguna hajlásában. Be sem várva mentegetőzését eszem nélkül rohantam le a lépcsőn… Beleugrottam az első gondolába, a mi az utamba akadt. Rákiáltottam a Marinaiora:

– Siess, evezz utána! Hamar!… Ott van!…

… Végre utólértük a csolnakot. Az orosz hevert benne közönyös arczczal. Úgy tett, mintha nem ismerne, elnézett a fejem felett. Tomboltam dühömben, szét tudtam volna tépni azt az embert, de hallgatnom kellett, mert a virágot nem láttam nála. Elrejtette.

Esteledett, mire haza értem. Marion ismét az erkélyen állt s az alkonyi fényben, jól láttam, egy levelet olvasott. Meghallhatta az ajtónyílását, mert hihetetlen gyorsasággal összetépte a levelet s mikor melléugrottam, már nem volt a kezében. Ledobta azt is, mint a rózsát.