Part 2

Kiábrándult belőle, megunta a játékot, de ekkor már elmulasztotta azt a pillanatot, mikor visszavonulhatott volna. Szendrey tulságosan szerette őt. Minden szeszélyét eltűrte, csakhogy a közelében maradhasson. Nem tudott tőle szabadulni; mint hűséges kutya, nyomában volt mindenütt. Nem ellenkezett vele s hogy kedvében járjon, úgy beleélte magát csapongó asszonyos gondolatvilágába, úgy hozzásímult az ízléséhez, hogy még nézeteltérésről sem lehetett szó közöttük. Pedig Tilda a kimerülésig törte a fejét azon, hogy mivel boszanthatná meg.

– Úgy gondolja, édesem? – mormogta ilyenkor László úr mosolyogva, – nos jó, valószinüleg igaza van.

– Nem valószinüleg! – kiáltá Tilda ingerülten.

– Bizonyára – sóhajtotta a férfi megadóan.

Így történt azután, hogy az az asszony, aki rettegett az egyedülléttől, rövid idő mulva már úgy érezte magát Szendrey társaságában, mintha egyedül lenne… «Rettenetes állapot, mikor az emberrel nem ellenkeznek!…»

Egyetlen egyszer esett meg, hogy mikor már több órán át szakadatlanul kínozta Lászlót, ez türelmetlenül toppantott lábával.

Tilda hátra vetette fejét és elmosolyodott. Végre valahára egy férfias mozdulat – gondolta s közelebb húzódott gavallérjához. De az most csökönyösen hallgatott, ő is hallgatott tehát s utóbb, mert nem tudta kis száját sokáig zárva tartani, ásítozni kezdett.

Szendrey felpillantott:

– Úgy látom, unja magát?

– Rosszul látja – szólt az asszony egykedvüen – nem magamat, hanem magát unom! – Ekkor olyasvalami történt, amit Tilda éppen nem várt… László úr megfogta két kezével az ő törékeny vállát, kétségbeesetten, dühösen megrázta, aztán hátrataszította a kereveten és – elrohant.

Az asszony dobogó szívvel nézett utána, ebben a perczben újból nagyon szerette őt. Tetszett neki, hogy meg tudott haragudni… Kedve kerekedett, hogy utána fusson. Ujjongva ugrott fel helyéről, de az ajtónál megállt s örömében összecsapta gyűrűs két kezét.

– Hát ez hiányzott a mi szerelmünkből!… A czivakodás!…

És nem tévedett. Olyan asszony volt ő, aki gyülölte a folytonosságot s a ki ép ezért a szerelemnek csakis a kezdetét szerette. Mivel pedig mindég újra nem lehet elkezdeni, a veszekedéssel akarta volna megszakítani az egyhanguságot, hogy így a kibékülés után az az illuziója legyen, mintha új szerelmet kezdene.

De alig volt ideje arra, hogy elgondolja, mennyire szereti Lászlót, milyen jó lenne, ha visszajönne, mikor izgatott csengetést hallott, azután egy csomó virággal kezében, mint egy bűnbánó iskolás fiú jött feléje az a nagy darab bajuszos ember.

Milyen meghatóan nevetséges volt ebben a perczben.

Tilda el is nevette volna magát, ha nem sajnálja, hogy ilyen gyorsan vége lett az ő fellobbanásának:

– Oh, miért is jött olyan hamar vissza!… De a férfi se nem látott, se nem hallott s egyre csak azt suttogta:

– Bocsáss meg, bocsáss meg!

Aztán karjaiba kapta a lenge szép asszonyt és oly erővel szorította magához, mintha nem akarná többé elereszteni.

Tilda egyik tükörben félszemmel látta szőke fejét a férfi vállán s ez olyan festői kép volt, hogy nehány perczig nyugodtan tűrte az ölelését, de aztán a ruhája jutott eszébe.

Kibontakozott Szendrey karjaiból.

– Tilda, édes kis angyalom!… Soha sem fogok én mást szeretni tudni! – Meghatottan nézett egy ideig az asszony szemébe, majd lehúzott újjáról egy finom piczi gyűrűt és ünnepélyesen mondotta:

– Szegény anyámtól kaptam, a halálos ágyán adta ide és azt mondta, hogy annak az asszonynak adjam, a kit szeretni fogok… Ő persze azt hitte, csakis a feleségem lehet az…

Tilda kissé elpirult és türelmetlenül intett.

– Kedves, gonosz gyerek, ne félj, hisz megigértem! Nem kérlek többé, hogy elhagyd érettem a férjedet…

Az asszony megnyugodva nyújtotta oda a kezét s mialatt a férfi újjára vonta a gyűrűt, tekintete hirtelen bejárta a fényes szobák hosszú sorát.

László kedvéért megválni ettől… őrültség – gondolta abban a perczben, mikor az a másik olyan nagyon szerette őt.

… Ez a nap volt az utolsó napja Szendrey boldogságának. Tilda ugyan viselte újján még egy ideig a kis gyűrűt, de most, hogy a férfi némi jogot formált hozzá, nem bírta többé elviselni őt. Kerülte, bujkált előle s ép úgy unta, mint a férjét. Néhány hónappal ezelőtt végleg szakított vele. Kiadta cselédeinek a rendeletet, hogy «ha Szendrey úr keres, nem vagyok itthon!»

Az ablakfüggöny mögül nap-nap után látta, mint kóborol a háza előtt, délután hallotta a csengetését, reggel pedig halomszámra érkeztek a levelei. El sem olvasta őket, felbontatlanul dobta valamennyit a tűzbe. Úgy is tudta, mi van bennük… Hadd könyörögjön, a míg meg nem unja.

De másként történt, Tilda előbb megunta az ostromot s hogy békessége legyen, végre is jobb híjján elment a férjével Monte-Carlóba.

Most hogy visszajöttek, ime az első dolog, ami szeme elé kerül, a László úr levele.

– Hát még mindég nem fáradt bele!

Mialatt gondolatai az elmult napok emlékei között tévelyegtek, keze akaratának ellenére, lassanként feltépte az ölében heverő borítékot.

– Ez aztán hűség – mormogta elbizakodottan s hálából ezért a kellemes érzésért, némi sajnálattal akart Szendrey Lászlóra gondolni.

– Ő jó volt hozzám – kis vártatra haragosan ütött az asztalra – bár ne lett volna olyan borzasztóan jó, tán mégsem untam volna meg olyan hamar… Szegény ördög, mennyit kínoztam… igaz, hogy azért szeretett… Különben bánom is én, hogy mit érez más, csak már én tudnék valakit szeretni… Pedig azt hittem, ő lesz az igazi! – Elgondolkozott. – Hányszor is hittem már ezt?

Számlálgatni kezdte az újjain, aztán felnevetett.

– Ejh! mégis csak ez szeret engem legjobban a világon! – s egy hirtelen, szinte önkénytelen mozdulattal szétbontotta a papirlapot. Kényelmesen belebujt a karosszékbe s mint mikor az ember valami mulatságos dologra készül és már előre nevet, vígan kezdte olvasni a levelet:

«Nagyságos asszonyom!»… Hát ez mi? Egyszerre elkomolyodott s ámulva hajolt az írás fölé. Röviden csak ennyi volt a papiroson:

«Azt a kérést, amit annyiszor elmondtam leveleimben, még egyszer, utolszor megismétlem, adja vissza a gyűrűt. Be kell váltanom szegény anyámnak tett igéretemet, annak akarom odaadni, a kit illet, a ki a feleségem lesz.

Szendrey.»

Első perczben nem értette meg a dolgot, pedig ugyancsak világos volt.

– Mit… mit akar? – mormogta fehér fogai között. Egy ideig zavarodottan bámult maga elé, aztán lassan elöntötte a vér az arczát. Felugrott a karosszékből:

– Ez már mégis hallatlan!… Mást mer szeretni a nyomorult!… No megálljon!… Hol is az a gyűrű… hová is tettem?

Gondolkozva állt meg egy pillanatra, utóbb a szekrény felé indult:

– Persze, mielőtt elutaztam… igen, akkor húztam le az újjamról.

Az egyik fiókban, mindenféle lommá alacsonyult emlék között akadt rá Szendrey gyűrűjére. Szórakozottan forgatta újjai között, majd méltatlankodva kiáltott fel:

– Mégis csak sok! Ezt nem vártam volna tőle! – Felpillantott s kissé félrehúzta a száját:

– Első eset, hogy olyat tesz, a mit nem vártam… Tetszik nekem!… Igazán, megölelném, ha itt volna… Miért is nincs itt?

Szép szeme, mintha a napfény arany hímpora lepte volna el, veszedelmesen kezdett csillogni. Sebesen végig ment nehányszor a szobán, végül megállt a karosszék előtt, mely hajdan László úr helye volt és mindenféle gorombaságot mormogott. Markában ezalatt haragosan szorongatta a gyűrűt.

Sehogy sem fért a fejébe, hogy ő utána még valaki mást lehessen szeretni. Elviselhetetlen volt előtte ez a gondolat s menten hivatni is akarta Szendreyt, hogy számon kérje tőle új szerelmét.

– Ez lesz a legokosabb! – de mikor a csengőre tette a kezét, egyszerre elszomorodott:

– Nem fog eljönni, az a másik nem ereszti. Mit tegyek, mit tegyek?

Egy percig tehetetlenül állt a szoba közepén:

– Soha ilyet – suttogta töprengve – megbolondultam vagy mi, de hisz én… én… Érthetetlen, hogy is nem jutott előbb eszembe.

Szomorúan bámult le maga elé a földre, aztán megcsóválta fejét és lassan felhúzta újjára a gyűrűt. Nagyot sóhajott, majd kezét a háta mögé rejtette s mintha valakivel vitatkoznék, beszélni kezdett:

– Nem adom, nem adom, mert az enyém és nem adom, mert nem adom! Punktum! De hát ha érte jön és egyszerűen elveszi?… Érte jön?… Hm!… Igaz ez lenne a legokosabb? Csak jöjjön ide, ha van bátorsága, nézzen a szemembe!

Menten leült íróasztalához és megírta a levelet.

«Egy feltétel alatt visszaadom a gyűrűt, jöjjön el érte.»

Azután felöltözködött László kedvencz ruhájába és sétálni küldte a férjét. Izgatottan várakozott. Minden kocsizörejre az ablakhoz futott s egyik czigarettát a másik után szívta el. A muló perczek növelték nyugtalanságát, szíve úgy dobogott, mint soha életében…

Mikor pedig besötétedett és Szendrey csak nem jött, úgy érezte, nem tudna többé megválni a gyűrűtől és komolyan kijelentette önmaga előtt, hogy – szerelmes!

Egész éjjel nem hunyta le a szemét s már korán reggel talpon volt. Alaposan összeszidta a komornáját, az öltöző asztaláról pedig siettében leverte az illatszeres üvegeket. Reggeli után megint sétálni küldte a férjét, hadd soványodjék…

Dél felé járt az idő, mikor végre csengetést hallott. Minden vére a fejébe szökött, kis kezeit remegve kulcsolta szivére s nyakát előre nyujtva figyelt egy perczig. Megismerte László lépteinek zaját:

– Ő az, – susogta elhaló hangon, – ő az!… Eljött, ó hogy szeretem!…

Mikor azonban az ajtó megnyilt, már kényelmesen hevert a kereveten s egy találomra felkapott könyvből olvasni látszott. Mesés közönynyel emelte fel a tekintetét.

Ott állt előtte Szendrey László. Arcza keskenyebb, halványabb volt, mint régen. Szigorúan pillantott reá. Ez kihozta az asszonyt sodrából. Elfojtott hangon tagolta a szavakat:

– Szendrey… Isten hozta! –

– Nagyságos asszonyom…

– László… hát így találkozunk? – Kissé félrefordította a fejét s csábító bájjal hajolt előre, aztán számítóan hátrált meg… Szótlanul álltak ott egy helyben.

Szendrey szeme égni kezdett, karjai kínos zavarban fonódtak össze mellén, mikéntha el akarta volna takarni a szívét, arcza lassan-lassan biborvörösre vált.

Tilda egy pillanatig még farkasszemet nézett vele, aztán hirtelen elhatározással, mintha már megnyerte volna a játszmát, kecsesen nyujtotta oda László úrnak a kezét.

– A gyűrűt akarta… itt van…

És a férfi mohón kapott a keskeny kis kéz után. Összeszorította a fogait s kezdte lehúzni a gyűrűt. De az érintés megremegtette őt, a tulajdon keze sem akart neki engedelmeskedni, a vére emlékeztette az emlékekre, mik az asszonyhoz kötötték. Összerázkodott, ajka kinyilt aztán… egyszerre csak odatapadt a gyűrű mellé.

– Nem lehet lehúzni, – tördelte kétségbeesetten.

– Soha többé! – suttogta az asszony diadalmasan.

A MAESTRO.

Mindenki ismerte az öreg Maestrot, a Rialto-híd tájékán. Évek óta látták tétlenül üldögélni egy félig kész vázlat előtt, ott a San Jacoppo templom árnyékában, a kicsiny márványhídon. Rendszerint a reggeli órákban került elő valamelyik szűk sikátorból s ballagott el nagy lustán megszokott helyére. Felállította rozoga festőállványát, rátámasztotta a vázlatot, kezébe vette ecseteit, palettáját, aztán leült a kőpárkányra s kalapját, miként a koldusok, letette maga mellé a földre.

A templom-ajtóban, mintha mi sem változott volna a piazzetta környékén, zavartalanul csörgette kulcsait a sekrestyés, az asszonyok közönyösen teregették ablakaikban a kimosott rongyokat s az aranyműves tovább ásítozott boltozott kapuja alatt. Egyikük sem vette észre a Maestrót, senki se köszöntötte jöttekor, mert hiszen olyan természetesnek találták megjelenését, mint a minő természetes volt az ő szemükben, hogy déltájban besüssön a nap a szűk utczákba s alkonyatkor a lagunák néma vize felett kigyúljanak a piczi zöld lámpák a gondolák csúcsán.

Csak akkor, ha a Rialton túlról vetődött néhány naplopó suhancz vagy utczai gyerkőcz a San Jacoppo vidékére, hangzott fel olykor az elkoptatott régi csúfolódás:

– Még most sem készült el a képed?

– Maestro!… Maestro Tintoretto!… Még mindég ezt a képet mázolod?

Az öreg piktor arcza haragosan torzult el kusza, ősz sörénye alatt. Öklével megfenyegette a gúnyolódókat, de aztán ismét csak elmerült szokásos egykedvűségébe. Üres szemmel bámult a vázlatra. Nézte az odavetett szinfoltokat, melyek a piazzetta egyik árnyas zugát s az ódon házak falai között, omladozó hídak alatt, a tengerbe vesző lagunát sejttették.

Ott a képen, az opálos vizen barna folt látszott… talán egy gondola. A házak ablakai között vörös és sárga firkantások sorakoztak egymás mellé… talán a száradó rongyok… errébb egy sötét fal felett sűrű füstre emlékeztető mázolás, – talán a szomszédos kert fái. Csupa talán, csupa bizonytalanság volt az a kép, melyre egy kis jóakarattal rá lehetett ugyan fogni, hogy a San Jacoppo környékét ábrázolja, de a mi éppen olyan jogon ábrázolhatta volna Venezia akármelyik más festői zugát is.

Hogy hol és mikor készült a vázlat, azt senki sem tudta, még Marietta, az öreg csipkeverő asszony sem, a ki pedig az aranyműves boltja feletti csúcsíves ablakból évtizedek óta figyelte, mi történik a piazzettán.

Hajdanában, a míg meg nem únták, estende a kút körül különböző vélemények hangzottak el Maestro multjáról.

A marcatobeli halkereskedő és a sekrestyés megegyezett abban, hogy bolond az öreg s csakis a San Servilioból – az őrültek házából – kerülhetett ide. A templomi koldusok ellenben, a kik irigyelték tőle még a mocsárszagú levegőt is, azt a hírt terjesztették, hogy mielőtt festő lett, zsebmetszéssel és útonállással foglalkozott.

Salvo, a félszemü gyümölcsárús, a ki az aranyművessel és Signor Santinival, a gondolatulajdonossal, az előkelő osztályt képviselte a düledező szegletházban, egyszerű rágalomnak minősítette ezt az állítást.

– Bolond beszéd – dörmögte boszusan – én tudom, amit tudok. A Maestro mindenkor tiszteletreméltó, tevékeny életet élt! – És e kevély kijelentés után vagy ezredszer elmondta, hogy az öreg piktor jó családból származik, mert az ő nagybátyjával rokonságban van, hogy hajdanában gyufát, utóbb ujságot árult a Márcus-téren, aztán gondoliére és vezető volt és végül sekrestyés lett a Santa Maria Formosa templomában. Mikor onnan valami jelentéktelen ballépés miatt elkergették, beállt inasnak egy világhírű festőhöz, a kinek nevét azonban elfeledte a bölcs Salvo.

Ebből az időből származhatott az a nevezetes vázlat, melylyel hosszú hűtlenség után egy szép napon visszakerült Carlo Gavagnini szülőföldjére – a napsütötte ódon piazzettára, ahol Maestronak – Maestro Tintorettonak nevezték el őt.

Évek teltek el azóta. Az öreg festő és vázlata már réges-régen részévé lett a piazzettának, hozzátartozott, akár a lagunákra kikönyöklő czímeres erkélyek, az ütött-kopott campanile, vagy az az eperfa mely áthajolt a megbarnult kőfalon s unalmában a saját képének köszöngetett le a zavaros habokba.

A Maestronak nem voltak nagy igényei, hát eltengődött valahogyan. Telelni rendesen egyik kórházba ment, azokban a hónapokban pedig, mikor hemzseg a temérdek utazó Veneziában, gondtalanul éldegélt csekély keresményéből. Bársonykabátja, művészkalapja, – úgy számitott, – eltart, a meddig ő, gyümölcsre, halra, meg a vasárnapi kenyérre telt abból, a mit az üzlet hozott. Az üzlet! Az volt a Maestro életének legfontosabb mozzanata… Ha idegenek vetődtek a tájra, hogy megnézzék a Rialto sziget legrégibb templomát, megálltak egy perczre az öreg piktor háta mögött. Ő ekkor szorgoskodva kezdte kevergetni palettáján a festékeket. Homlokát beárnyalta kezével, aztán vállára hajtotta fejét s összehúzott szemmel pillantott a vízre. Megesett néha, hogy az érdeklődők hosszasabban is időztek a vázlat előtt, ilyenkor a hatás kedvéért még egy-két merész vonalat is rajzolt ecsetjével – a levegőbe. Közbe-közbe lopva sandított le lábánál heverő kalapjára, melybe ő már reggel belehelyezett néhány rézpénzt. Igy sejttette a kiváncsiakkal, hogy a művész nem veszi rossz néven az adakozást! Az inglésik többnyire észrevették a szerény czélzást s mielőtt odébb mentek volna, néhány soldot dobtak a festékfoltos fövegbe.

Mihelyt az idegenek eltüntek az utcza fordulójánál, megkönnyebbülten sóhajtott fel a Maestro. Nem szinészkedett tovább, őszinte lustasággal görnyedt össze s pihente mindaddig a munka fáradalmait, míg új áldozatok nem közeledtek. Már messziről megismerte a pénzes inglésik lépteinek zaját, – mert a maga szakmájában nagy lélekbúvár volt, – s azután csekély változatossággal megismételte az előadást.

Igy éldegélt az öreg festő hosszú idők óta. A vezetők, gondolások szentesítették különös kereseti módját, mert hát Veneziában azt tartják, hogy mindenki úgy éljen, a hogy tud; a gyerekek pedig néhány centesimiért utczahosszat kiabálták az idegenek fülébe:

– Itt fest a Maestro… – il famoso Maestro Tintoretto!…

Egy verőfényes tavaszi napon, mint rendesen, ott ült a vén piktor megszokott helyén. Az üzlet nem igen virágzott. Reggel óta csak egy templomjáró vén kisasszony s szöges czipőkben, hegymászó bottal a kezében, valami Tirólból leszabadult német turista tévedt a környékre.

Délfelé járt már az idő, mikor egyszerre éktelen zenebona hallatszott a szomszédos sikátorból. A Maestro prédaszimattal emelte fel fejét, aztán hirtelen munkához látott.

A következő pillanatban egy hórihorgas angol bukkant fel a szemhatáron. Utjában egész raj szurtos gyerkőcz kisérte. Mindannyi vezetni akarta, mindannyi kiabált:

– Erre, erre signor Conte!

– Itt a templom… itt ül a Maestro… il Tintoretto… Apró kezek nyúltak felé:

– Un soldo! Un soldo!…

Az angol nehány rézpénzt dobott a gyerekek közé. Pokoli dulakodás támadt. A sok kölyök egymásnak esett. Gomolyagban hemperegtek a kövezeten. Az idegen hidegvérrel lépkedett el felettük. Mikor a hídra ért, hirtelen megállt a Maestro vászna előtt.

Kikotorta zsebéből szemüvegét s mintha legalább is egy új Tintorettot fedezett volna fel, fejét jobbra-balra billegetve, szakértő arczczal vizsgálta a vázlatot:

Utóbb még szóba is eredt az öreg piktorral. Hamisitatlan angol kiejtéssel beszélt olaszul s közbe úgy mozgott a szája, mintha legalább is fát akart volna vágni a fogaival. Szerette saját magát hallani s tetszett neki, hogy a Maestro megértette a mit mondott.

– Érdekes dolog! Mennyiért adná el ezt a képet?

Tintoretto mester, aki már készült szerepének játszására, meghökkent. Ilyesmit sohasem kivántak tőle. Zavarodottan dadogta:

– Örülök, Signor, hogy felismerte a vázlat becsét, – de fájdalom, nem tudok megválni tőle… Látja, ilyen ostobák vagyunk mi igazi művészek!

– Verissimo, – nyögte ki némi gondolkozás után az angol.

– Pedig rossz idők járnak manapság a művészekre. Azelőtt herczegek, grófok pártfogolták…

Az angol egykedvüen bólintott. A Maestro vérszemet kapott:

– Ha Dogék uralkodnának Venezia fölött, ki tudja, tán udvari festőjük lehetnék… így pedig… szégyenlem kimondani,… olykor éheznem kell.

Fenn a campanilében delet harangoztak. A Maestro sóvárogva nézett a szomszéd utcza kis osteriája felé, honnan olajba sült calamaretti illata hatolt ki hozzá.

Az idegen néhány perczig csodálkozva bámult a «Dogek udvari festőjére». Aztán gondolt egyet s abbeli örömében, hogy talált valahára egy olyan olaszt, a ki megérti őt, ha olaszul beszél, megbocsátotta az ártatlan dicsekvést és meghívta a piktort, hogy jöjjön vele az osteriába.

A Maestro nem kérette magát sokáig. Kiszedte a pénzt kalapjából s fejébe csapta fövegét. Az állványt s a vázlatot a helyén hagyta és a San Jacoppo két legtisztesebb koldusának a gondjaira bízta… Egy pillanat múlva megelégedetten lépett be új pártfogójával a kis vendéglő kapuján.

Hosszan elbeszélgettek odabent. Az angol gazdagon etette-itatta a festőt, tömte, hogy ne juthasson szóhoz s ő annál zavartalanabbul gyakorolhassa olasz nyelvtudományát. Nem vették észre, hogy mulik az idő.

Kint a piazzettán mind melegebben sütött a nap. A koldusok megunták a várakozást és elaludtak a lépcsőkön.

A gyerkőczök ott a templom körül még mindig verekedtek, a távolból barcoiuolok elnyújtott kiáltása hangzott. A tenger felől zajtalanul közeledett a lagunán egy gondola. Kikötött a híd alatt. Barna arczú fiatal ember és egy csinos fiatal leány szállt ki a partra.

A férfi zsebéből vázlatkönyv kandikált elő, kezében festékes dobozt vitt. Karjával átölelte a leány derekát s hízelgő franczia nyelvén suttogott mindegyre a fülébe.

Boldogok és vidámak voltak. Minduntalan elnevették magukat… Mikor a hídra értek, a franczia festő megállt s kaczagva mutatott a Maestro árván hagyott vázlatára:

– Nézd Suzon, ennek a képnek a mestere megszaladt a műve elől!

Az utczagyerekek észrevették az idegeneket s lélekszakadva rohantak feléjük:

– Ott a templom Eccellenza! – ordítoztak szolgálatkészen. De a festő nem figyelt szavukra, őt most csak a vázlat érdekelte:

– Ki mázolta ezt a képet?

A gyerekek elnevették magukat:

– Hát a Maestro… il famoso Tintoretto!…

– Tintoretto? – a franczia nem értette a dolgot.

– Persze, hogy ő, – vihogta az egyik fiú, – azt mondják, száz éve festi, nem is készül el vele soha!

Ezt még kevésbbé értette a fiatal művész, de mert jó kedve volt, jót akart tenni. Mosolyogva fordult a leányhoz:

– Tudod mit, nagyszerű gondolatom támadt: befejezem ezt a képet.

Leült a vázlat elé. Kiszedte festékeit a dobozból és munkához látott. A gyerekek szájtátva bámulták minden mozdulatát. Az új iskola széles modorában dolgozott. Körme hegyével tagolta a vonásokat, újjával tompította az éles szineket…

Festés közben olykor kedvese szemébe tekintett, aztán áthajolt a híd könyöklőjén s lepillantott az aranyfényű habokba. És mintha csak a leány szeméből vagy a laguna felszinéről lopta volna el a visszatükröződő képet, olyan híven, ragyogóan éledt meg keze alatt a kis világ… Végül még egy-két széles vonás s a piazzetta ódon költészete felett kisütött a nap a vásznon.

Egy perczig kedvtelve nézte bájos alkotását, aztán, mintha megunta volna a tréfát, kézen fogta a leányt és nevetgélve tovament.

– Jön a Maestro! – hangzott fel a téren.

A koldusok ébredezni kezdtek s a csipkeverő Marietta kihajolt ablakából.

Az öreg piktor kissé mámorosan jött lefelé az utczán. Mindenki hallotta, hogy dalolt, mikor a hídra lépett. A festőállvány előtt, mintha villám érte volna, gyökeret vert a lába. Elképedve meredt a vászonra… aztán megértett mindent. Összecsapta a két kezét, reszkető fejéhez kapott és keserves sírásba tört ki:

– Végem van… végem van! Miből fogok élni ezentúl!… O Dio, elvették a művészetemet!…

ELTÉVEDT CSÓK.

Későre járhatott már az idő, mert mindenki mondott már valami rosszat az asszonyokról. A zaj közepette egyedül Csánky Tamás, a nagyhirü, de kissé elvénült gavallér szívta hallgatagon szivarját s szinte csodálkozva eszmélt föl gondolataiból, mikor a társaság mind követelőbben hangoztatta, hogy most ő rajta a sor:

– Mesélj már te is valamit, öreg!…

Egy huszártiszt átszólt hozzá a dohányzó füstbevesző tulsó szegletéből:

– Csak azt mondd meg, szőke-e vagy barna… Engem csak a barnák érdekelnek!

A huszár egymaga nevetett ízetlenségén s kaczaja, akár a sarkantyúja pengése, üresen hangzott el a levegőben. A háziúr kedveskedve feszengett székén és udvariasságból mosolygott. Egy sárgaarczu emberke: Nicotin báró pedig a hivatásos dohányzók majomszerü ügyességével röpítette át a szobán a kandalló torkába tizedik szivarjának a végét.

Egy perczre feszülten figyeltek valamennyien.

– Nos barátaim, – kezdte az őszülő gavallér vontatottan, – én, bár szégyenlem bevallani, nem igen beszélhetek a szerelemről, mert hát engem nem szerettek olyan hévvel, mint benneteket… Hogy is mondjam… engem nem szeretett igazán soha senki.

A komolyság fölengedett, néhányan mosolyogtak, a huszár és egy fiatal képviselő merészen nevetett az üres cognacos üvegek árnyékában.

A képviselő azután felállt és átment a szomszédos szobába ferblizni egynehány gavallérral, a kik elunták a várakozást, a huszár pedig elaludt.

Csánky Tamás jóformán magára maradt a háziúrral és Nicotin báróval a kis dohányzó szegletében és mivel már nem biztatta senki sem, egyszerre megoldódott a nyelve: