Part 6

A férfi felordított, aztán megtántorodott. Csak egy pillanatig dulakodtak: egymást átnyalábolva, hanyatt-homlok buktak le mind a ketten a kövezetre. A festő belevágta fejét a gyalogjáró élébe. Arczát valami meleg nedvesség borította el. A csavargó a mellére térdelt s míg egyik kezével nyakát szorította a földhöz, a másikkal előkotorta bicskáját s csak úgy találomra beledöfte néhányszor ellenfelének vonagló testébe. Hiába akart védekezni, nem tudott, szájából dőlt a vér, karjai ernyedten hanyatlottak le, kiáltása fájdalmas nyöszörgésbe fult.

Amott, a kivilágított ablakon meglibbent a szoknya s egy boglyas fej bújt elő, aztán riadtan húzódott ismét vissza.

A csavargó ekkor már vad sietséggel motozta át tehetetlen áldozatának zsebeit.

Minden zsákmánya kilencz rézpénz volt! Nem akart hinni a szemének, újból kutatni kezdett, feltépte a festő ingét s dühében még odacsapkodta nehányszor a kövezethez a halvány sebesültet. Aztán káromkodva törölte bele véres kezét áldozatának összeszaggatott ruháiba, felállt s elmenőben még nagyot rugott rajta.

– Per la santa trinità, tévedtem!… Ezért ugyan nem volt érdemes!

Léptei indulatosan távolodtak az osteria felé…

A festő magára maradt, félig eszméletlenül, kábultan terült el a földön. Vonagló ajka körül lassan megaludt a vér s már csak mintegy álomban hallotta a korcsma zsivaját. Fájdalmat alig érzett és szinte még jól esett neki, hogy homlokát mindig új meleg áradat borítja el. Csak a kövezet volt nagyon kemény, az nyomta a hátát.

Tudta, hogy meg kell halnia, se baj. Minden közönyös volt neki. Egy pillanatra az édes anyjára gondolt, de nem bírta sajnálni azért, hogy majd bánatot okoz neki halálával. Vajjon ki írja meg haza a hírt?… Giulietta?… Az se látja soha a pénzét! Egy kis mozaik-gyűrű is eszébe jutott, a mit a kedvesének vett, ezt majd Giulietta húzza az újjára… Ejh, bolondság az egész…

Elhomályosuló szemével felnézett az égre és számlálni kezdte a csillagokat.

– Tudok-e még? Egy… kettő… kilencz… kilencz centesimi! Furcsa, épen ennyi volt!… Nem adtak érte semmit, csak a halált…

CZIGÁNYOK.

Csendes a róna. Szellő se lebben, hang se kél. Csak messze a rét felől hallszik felém a gulya kolompja…

A világ nem változik. Minden olyan, mint volt régen, mikor gyermekkoromban erre kergetőztem, mikor lepkéket fogtam amott a tetétleni halom tövében. Az akáczfasor zöld ágai ma is összeborulnak a fejem fölött s alattuk ma is fehéren fut neki az út a délibábos alföldi végtelennek… A tavaszi mennybolt csak itt-ott bukkan elő a sűrű lombok között és az apró kék mezőkben illatos pillangócsapatként libeg a gallyakon a sok akáczvirág. A vetés közül felém bólintgat a tenger pipacs meg búzavirág. Rám ismert a táj, még az út ezüstös pora is felismerte bennem régi czimboráját, tánczra kerekedik a kocsim körül s versenyt vágtat velünk.

Az útmenti Szűz Mária-szobor előtt hirtelen megáll a kocsi… Elszakadt a tartó-szíj. A kocsis valami sarkantyús rézangyalt emleget és bogozni kezdi a szíjat. A por tovább nyargal s elül pihenni valahol messze a fákra, utolsó fellege pedig, mint meghajszolt kutya hasal le a kerekek közé. Szemem a Szent Szűz szobrára téved… A vetés zöld hullámai szeliden zsongják körül omladozó talapzatát s kinyujtott kőkezéből egy kis pacsirta dalolja meg a tavaszt.

Emlékezem, akkor régen olyan szépnek láttam ezt a szobrot. Csillagos palástja kék volt, mint a búzavirág. Köntöse meg piros, mint a pipacs. De a sok vihar és a sok napsugár lelopta róla a színeket s most szomorúan, sápadtan mereng a körülte ismét fakadó virágokra, az évről-évre megújuló tavaszra… A kis pacsirta pedig csak énekel tovább.

Hát a vén czigány?… Egyszerre eszembe jut ő is. A mult időkben ez volt az ő helye. Mindig itt üldögélt a szobor tövében. Lábát az út árkába lógatta s mert mozdulni nem igen tudott már, hát a tekintete kóborolt el a végtelen síkon. Vajjon hová lett azóta, ő is, meg az a kis rajkó, a ki mellette nőtt fel az árokmenti bogáncsok társaságában? Víg gyerek volt az istenadta, napestig nevetett, dalolt, kéregetett. Rongyos, szurtos volt s a haja olyan fekete, akár az éjszaka s olyan boglyas, mint az a kúsza fűzes amott túl a Tisza partján. Hanem aztán ha hegedűlni kezdett!… Szemében kigyúlt az alföldi nap heve, visszatükröződött benne az arany kalász-tenger, a zöld akáczfasor – egy egész kis magyar világ. Mintha a fekete földből szítta volna a nótáját, nem volt annak vége soha. És mi gyerekek, biz’ Isten jobban tudtunk volna ilyenkor fohászkodni, mint orgonaszó mellett a templomban.

Képzeletemben megélednek a régi képek. Eszembe jut az az őszi nap is, a melyiken búcsut vettem Tetétlentől, az oszlopos ódon kuriától, a szérűskerttől, a szép alföldi rónaságtól – mindentől, a mit akkoriban szerettem. Elszorult a szívem. Kopárnak láttam magam körül a világot. Az út sáros volt, az árkokban meggyült az esővíz s az égen terhes őszi fellegek serege vonult fel.

Szomorúan értem ide a Boldogasszony szobra elé. Leszálltam a kocsiról s néhány friss rózsát, az utolsókat, oda tettem a Szűz lába elé. Öreg czigánybarátom akkor még az árok szélén tanyázott. A rajkó mellette kuporgott s a nyakába kanyarított nagy, szürke gallér, furcsán hólyagzott fel mindegyre a szélben. Egy agyagpipából ritkás füstöt eregetett maga elé.

Nem állhattam szó nélkül:

– Mit kerestek itt? Ilyen időben csak a garaboncziás jár erre!

– Küld az Isten mindig valakit; ad is neki útravalóul olyan szomorúságot, hogy vigasz neki a nótám, – dörmögte a czigány.

– Miért nem mentek födél alá?

– Itt van az ég, elég födél az nekünk!

Az öreg csak most vetette rám a szemét. Soh’sem felejtem el azt a fájdalmas tekintetet. Aztán felsírt hegedűjén a nóta s elvegyült a szél zúgásával, hogy: «A faluban a legárvább én vagyok»… Czigány ösztönével kivette a szívemből a bánatomat, beletette a nótájába, elsiratta – megvigasztalt… Most hát én voltam az a valaki, a kit az Isten az útjára küldött.

Mikor az őszi dalnak utolsó hangja is elhalt a nyirkos légben, ráhajolt a hegedűjére s mintha azzal beszélgetne, belemormogta a húrokba:

– Ugy-e, mi ketten meg a rajkó már csak itt maradunk. Őrizzük ezt a szép kis helyecskét. Oszt’ ha meghaltam, ide temessetek…

A gyerek kivette szájából a pipát és nyugtalanul pislogott felé.

– Lelkem, kölyköm, mindenkinek meg kell halnia, a czigánynak is, a kutyának is… Aztán nekünk jó az út árka. Olyan az, mint mi, a meddig tart, mindig mendegél, ha pedig egyszer megáll, akkor nincs is többé.

A fiú siránkozva kapaszkodott az öreg karjába s az ölébe fúrta a fejét. A vén czigány durva gyöngédséggel vert a vállára:

– Nem kell sírni, kincsem. Fáradt vagyok a pihenéstől, mehetnékem van már!

– Jó öregem, az Isten megáldjon! – Pénzecskémet az ölébe dobtam, aztán indultunk odébb. A sár felcsapott a kerekek körül s a lábon maradt tengeri kórók között zizegve iramodott tova a szél, megingatva az elszórtan égő kis pásztortüzeket. A kanyarodónál még egyszer visszanéztem. A vén czigány tenyerébe hajtotta a fejét, lába nyitott sírjába lógott s bolondos kölyke már megvigasztalódva pipált mellette…

– Mi lett az öreggel? – kérdem a kocsistól, a ki még mindig a tartó-szíjjal bajoskodik.

– Hogy mi lett vele? – dörmögi egykedvüen s hüvelykújjával a háta mögé mutat. – Hát semmi, ott fekszik az árok alján!

Csak most veszem észre, hogy az árok kissé beljebb fut, mint régen. A Szent Szűz lába előtt fel van hantolva a föld s felette kis sírkereszt tárja ki árván karjait…

A szél bágyadtan kezd dudolászni s az akáczfa fehér virágai, mint tavaszi hóhullás borítják el a sírhalmot.

– Hát a rajkó?

János kocsis kiveszi szájából a zsineget, a mivel dolgozott, aztán megint a foga közé harapja és felsóhajt:

– Megkövetem szépen, furcsa szerzet volt az!

– Beszéljen már, – nógatom türelmetlenül. De ő kegyelme azért csak nem siet, nagy tempósan meglatolja minden szavát s közbe a lovak lábát vizsgálja.

– Nem hallgatott okos szóra a kis kölyök. Pórul is járt szegény feje!

– Hát miért nem viselte senki a gondját?

– Könyörgöm, az ispán úr be akarta szegődtetni a Csillagos pusztára libapásztornak, de nem tetszett neki. Inkább ott élhetetlenkedett az öreg sírja mellett. Egyszer aztán, hogy, hogyan nem, máig sem tudom, valami zsivány atyjafia ellopta a hegedűjét… Lett ebből jajveszékelés, egyre azt hajtogatta, hogy nem volt más egyebe, csak a hegedűje meg a száraz czigánybőre és az egyiket, a drágábbikat elvitték tőle… Nagyon megesett rajta a szívem. Mondtam is neki, akad munka a majorban. Szegődjék be, jobb sorsa lesz, mint most.

– Nos és…

– Hát uram-fia mit nem válaszol a kis bitang? Hogy bizony nem tud a czigány hegedűje nélkül élni?… Erre aztán csakugyan a faképnél hagytam.

János kocsis elkészült a tartószíjjal s felczihelődik a bakra:

– Mehetünk!

– Megálljon csak! Hol van most az a gyerek?

– Igaz-a, a végit el is felejtettem… Hát egy reggel mikor a postáért Abonyba mentem, valamit setétleni láttam ott fenn a fán,… úgyám… felkötötte magát az istenadta.

Megemeli kalapját és keresztet vet, aztán nagyot suhint a lovak közé. Hajrá… Én pedig felnézek a lombos koronákra… Ki tudja? Talán akkor is ilyen kéken nevetett felettök az ég. Ezek a virágos gallyak meg tán akkor kulcsolódtak ilyen szorosan össze, hogy imádkozzanak a kis czigányért, a ki nem tudott a hegedűje nélkül élni…

TÉPETT ATILLA.

A nagy udvar szögletében összebujtak a gyerekek… egy öreg anyóka meséjét hallgatták. Fejük felett bólintgattak a kisvárosi ákáczok, a szellő pedig behajtotta hozzájuk a mezők tavaszi illatát.

Vasárnap délután volt és az anyóka mesélt; mint a hogy már évről-évre tette, mesélt a körülötte felnövekedő nemzedékeknek szokatlan dolgokról: hazaszeretetről, daliás időkről, a fia hősiességéről. Pedig ismerte már a házban mindenki az ő történetét, mégis kegyelettel hallgatták valamennyien s megadóan tűrték ártatlan kicsinylését. Mert hát az öreg asszony szemében csak azok a «régiek» voltak tiszteletreméltó emberek s bizony alaposan lenézte ezt a fiatal népet, hogy egyikük sem küzdötte át a negyvennyolczas évek forradalmi viharát… Csak egy esetet tudok, mikor valamelyik parasztgazda fellázadt megvetése ellen s epésen dünnyögte, hogy «ez is jobban tenné, ha hallgatna»… Az anyóka kicsinylően tekintett rá.

Gyakran megálltam én is ott az udvar szegletében s a gyermekek feje fölött nem egyszer pillantottam kiváncsian a szabadságharcz ez élő ereklyéjére. Öreg volt már, nagyon öreg s mikor a nap reá sütött, olyankor mindig megsajnáltam. A tündöklő fényben millió barázdái, mint a virágzó természetnek szóló megannyi szemrehányás tüntek elém.

Ma is látom még, ahogy ott ült nagy karosszékében az akáczfák alatt. Látom, a mint meseközben szegény öreg kezeivel reszketve igazgatta fejkötőjének agyonmosott fodrocskáit.

– Úgy bizony, gyermekeim, – mondogatta valami megható naiv bölcseséggel, – ti már nem tudjátok mi volt a szabadságharcz és kik voltak azok a hősök, a kik mind meghaltak értetek… De én tudom! – és azután mindig újra elülről kezdte a történetét s feledékenységében kedvesen zavarta össze az eseményeket, cserélte föl a neveket. Olykor azonban, mintha megérezte volna, hogy megcsalta az emlékezete. Bizalmatlanul nézegetett körül, majd szomorúan simította végig homlokát s egy pillanatig hallgatott…

Nagy, végzetes eseményekről néha csak futólag szólt, vagy éppenséggel megfeledkezett róluk, de arról, hogy Jellacsicsnak egy csúnya granicsárja világos nappal kilopta az ólból a csirkéit s a muszka kozákok megették a faggyúgyertyáit, hosszasan tudott mesélni. No meg egyetlen Sándor fiáról sem fáradt volna bele reggelig beszélni, hogy milyen derék, bátor gyerek volt az s hogy, ha engedi, elment volna már a háború kezdetén katonának. Tartóztatta, marasztotta, mert neki szegény özvegyasszonynak az a fiú volt minden boldogsága, meg aztán csak akkor töltötte be tizenötödik évét az istenadta s tavaszszal jobb híreket is hoztak a városkán átvonuló honvédek: «győztünk mindenütt»!…

– A míg győztünk, – sóhajtotta az anyóka, mindjobban meggörnyedve székében, – addig volt lelkem, hogy tartóztassam a gyereket. De mikor a szomszédoktól megtudtam, hogy új ellenség jön az országba, mikor meghallottam, hogy jön a muszka, akkor magam küldtem el Sándort, a városvégi táborba, habár gyerek is még, álljon be katonának.

Hogy elment a fiú, nekem sem volt otthon maradásom, messziről követtem az úton. A merre néztem, katonák jöttek-mentek és én, Uram Isten, nem hittem a szememnek. Az a sok katona körülöttem mind csupa gyerek volt… Más országban labdázni mentek az ilyen fiúk a mezőre, nem pedig meghalni.

Úton-útfélen szólt a verbunkosok nótája, egy nyitott csűrben pedig, a kecskelábú asztal mellett folyt a toborzás… Ott iratta be magát Sándor is. Én azalatt szóba eredtem egy vitéz őrmesterrel, a ki a városkánkból való volt s úgy szökött haza a Nádor-huszárokkal Csehországból. Elmondtam neki, mi járatban van a fiam és megkövettem szépen, vigyázzon a háborúban a gyerekre, aztán indultam hazafelé.

Útközben nagy terveket szőttem. Elképzeltem, mennyi dicsőséget szed össze majd a csatatereken az én édes fiam, hogy bámulnak majd a városkában a népek, ha visszajön s nem lesz hely a mellén a sok érdemrendtől, a hová boruljak… Mert hát tudnotok kell, gyermekeim, hogy jussom volt az ilyen gondolatra, nem került több olyan a környéken, mint az én Sándorom.

Már jó ideje tettem-vettem otthon, mikor a gyerek haza érkezett. A hogy megláttam, elakadt a lélekzetem a gyönyörűségtől. Sujtásos atilla feszült a derekára, bokrétás csákó volt a fején, kard az oldalán… nyalka huszár lett belőle, mialatt odajárt. Istenem, be szép is volt úgy… ha láttátok volna!… No de várjatok csak!…

Az öreg asszony fénytelen szeme, mint parázs a hamu alatt egyszerre kigyúlt. A botja után kapott és lassú, biczegő léptekkel megindult szobája felé. Nehány pillanat múlva újból megjelent közöttünk, vizsgálódva nézett körül, hogy időközben nem szökött-e meg egyikünk sem, aztán leült s ünnepélyesen terítette ki térdére azt a szinehagyott honvédatillát, a mit valamennyien olyan jól ismertünk már.

– Látjátok, szívecskéim, – mormogta az anyóka, mialatt megczirógatta a kopott kabátot, – látjátok, ez volt rajta azon a napon… Oh, édes Istenem, be szép volt is akkor… Hogy gyönyörködtem benne, ő pedig csak szótlanul, sápadtan nézett rám. Bizonyosan fájt a lelke, hogy meg kell válnia tőlem és nekem is csak ekkor jutott eszembe, hogy milyen veszedelembe kergetem azt a szegény gyereket. Isten látja lelkemet, megborzadtam bele és bevallom, egy szempillantásig szinte reménykedtem, hogy talán nem is akar elmenni, hogy talán itt marad nálam. De szólni még sem mertem és ő is hallgatott… Csendben raktuk össze a holmiját, később leültünk az estebédhez. Egyikünk sem evett. Minduntalan azon kaptuk rajta egymást, hogy lopva az órára pillantunk. Az idő repült s valahányszor ütött az óra, összerezzentünk. Tudtuk, hogy hajnalban tovább vonulnak a huszárok… mennek ütközetbe. A perczek múltak. Sándor ruhástul vetette magát az ágyra s én csak akkor mertem hozzá lopózni, mikor egyenletes lélegzését hallottam… Leültem mellé egy székre, aztán néztem… néztem és búcsúztam tőle. A szememmel csókoltam meg ezerszer, az ajkammal nem mertem volna, féltem, hogy felébreszteném. És miként történt, máig sem tudom, ott, ültőhelyemben elnyomhatott az álom, mert egyszerre csak trombitaszóra riadtunk fel mind a ketten… Egymásra néztünk.

Sándor csak ennyit mondott:

– Jönnek, anyám!

Én az ablakhoz futottam. Künn csakugyan derengett már a hajnal s öreg szolgánk épp kantározta az udvaron szegény uram paripáját. Akkor még volt lovunk, jó módban éltünk!… A kertek alatt énekelve jöttek a Hunyadi-huszárok, már hallatszott, mint dübörög a föld vágtatásuk alatt és pár pillanat múlva lassan bontakoztak ki a csákóforgók nemzetiszín rózsái a szürkület homályából.

Milyen borzasztó perczek voltak is azok, most sem értem, hogyan bírtam túlélni az utolsó ölelését… Oh, emlékezem, világosan emlékezem, hogy mikor megcsókolt, mondani akart valamit: «Édes anyám»… de azután elharapta a szót, erőszakosan tépte ki magát a karomból és futott az ajtóhoz. A kardja csörömpölésétől nem hallotta a kiáltásomat s én még csak a kedves kék szemébe se nézhettem búcsúzóul, olyan mélyen csúszott a nagy csákó a homlokára… Utolsó szavával vajjon mit akarhatott mondani? Bizonynyal azt, hogy büszke leszek még rá, de én tudni akartam és rohantam utána. Mire kiértem az udvarra, már a lován ült s aztán elvegyült a többi gyermek-katona között, a kik dalolva mentek meghalni a csatába… És azután… azután nem tudom, mi történt velem.

Változatlanul mesélte el történetét a mi anyókánk, még a szavak, melyekkel emlékeiről beszélt, még azok is változatlanul követték egymást. Szinte már előre tudtuk, hogy mi fog következni. Tudtuk, mint siratta meg a fia távozását, mint várt levélre, leste a hírt, a mely Sándor dicsőségéről fog beszélni. Majd beleőrült az aggodalomba; a kínos napok, álmatlan éjszakák egymást kergették és még mindig nem hallott semmit… Hej, igaz, hogy hősök voltak azok, a kik elmentek a csatába, de hősök voltak azok is, a kik küldték, a kik menni engedték őket!… A hír sokáig váratott magára, de végtére mégis csak elérkezett, az a vitéz őrmester hozta meg, a ki egy este bekopogtatott a szegény asszony ajtaján. Hazaengedték egy érdemrenddel, cserébe a féllábáért, a mit ott tépett el az ágyugolyó valamelyik csatatéren.

– A fiam… a fiam! – csak ennyit bírtam mondani – sóhajtotta kínosan a mi anyókánk, – a rokkant hős bajával nem is törődtem. Igaz ugyan, hogy könnybe lábadt a szemem, mikor reápillantottam, de azért mégis csak újból Sándorról kezdtem beszélni. Ezer kérdést tudtam volna. Hol van? Merre jár? Van-e már érdemrend a mellén?

Az őrmester csak nézett rám és hallgatott… Borzasztó félelem fogott el, egy iszonyú gondolatom támadt… Nem bírtam elviselni a csendet… Odaugrottam mellé és azt hiszem, hangosan, nagyon hangosan kiáltottam rá:

– Mi van a fiammal? – Most már beszélni kezdett, de olyan halkan, mint a légy dongása és mégis, mint a mennykőcsapás ütött a szívembe minden szava.

– Húgomasszony… Nem akarnék ráijeszteni, … hanem hát a mi igaz, az igaz; a Sándor gyerek aligha jön vissza többet!

– Elfogták?… Bajban van? – sikoltottam eszemet vesztve s csak, mikor a rokkant obsitos sírva fakadt, csak akkor értettem meg mindent.

Az anyóka egy darabig törölgette a szemét, gyengéden újból czirógatni kezdte az atillát és azután reszkető hangon folytatta:

– Látjátok, gyermekeim, abban a perczben a lelkemben minden érzés a fiam után halt, mert hisz mindannyi az övé volt… Nem maradt egyebem, csak a hősi emléke és ez a tépett atilla, amit, – áldva legyen érette a neve, – a jó öreg huszár hozott el nekem.

Végső napjairól keveset tudtam meg, csak annyit, hogy a táborban mindenki szerette s az őrnagy úr is úgy megbecsülte, hogy fontos írásokat bízott rá, vele küldte nem egyszer a tábornok úr leveleit is… Egy napon azután, éppen mikor ilyen fontos küldetésben ment, eltévedt a gyerek az erdőben…

Itt mindig elakadt a mi anyókánk hangja…

– Oh! hogy bírnám elmondani, mikor még az őrmester is befedte az arczát, ha erről kezdett beszélni, nem tudott a szemembe nézni… Eltévedt a szegényke, üldözőbe vették az osztrákok és a sok puskagolyó összetépte a szivét, no meg az enyémet is… Bizonyosan tudom, hogy szépen eltemették, érdemrendes új atillát is kellett, hogy adjanak rá, hisz a régit, azt elküldték nekem, a bajtársai pedig valamennyien megsiratták, mert tagadhatatlanul vitéz katona volt. Beváltotta, a mit róla hittem, hiszen nagyobb hőstettet nem vihetett volna véghez, mint hogy meghaljon a hazájáért.

– Imádkozzatok érette, gyermekeim, – mondotta végül ájtatosan az anyóka – és kérjétek az Istent, hogy ha nem is lehettek olyan hősök, mint a minő az én egyetlen szép fiam volt, legyetek legalább hasonlók hozzá.

… Igy mesélte el a szabadságharcz élő ereklyéje a történetét, a mióta csak visszaemlékeztek a házban…

*

Az őszutó egy hűvös borongós alkonyán hallgatott el azután meséivel mindörökre a mi öregünk. Elment egyetlen szép fia után, hisz oly régen készült a nagy útra.

Mikor beléptem a halottas szobába, már ott volt az egész háznép. Ő a szoba közepén feküdt kiterítve. Csak két kis rézgyertyatartóban égett a sápadt világ s kisérteties fényük a légvonatban imbolyogva szökelt fel-le a halott arczán.

Előrehajoltam… Nem volt azon a jó öreg ábrázaton semmi félelmes. A millió ráncz elsimult s a vonások tisztábban körvonalozódtak, szinte mintha megfiatalodott volna. Feje mereven süppedt a szegényes párnába s a mint néztem, lassan, lassan egy csodálkozó, ámuló kifejezést véltem felfedezni arczán. Álla sovány mellére támaszkodott, szeme félig nyitva volt s a szoba szegletébe meredt oda, a hol épp akkor nyitotta ki egy leány a rozoga kis szekrény ajtaját. Az ajtó felsóhajtott, mikor kinyilt, pedig nem volt odabenn semmi más, csak néhány elsárgult levél és az a szinehagyott honvéd-atilla, a mit valamennyien ismertünk. Itt a félhomályban már igazán alig lehetett megkülömböztetni, hogy hol ették meg a molyok, hol járták át a golyók a sújtásos szövetet…

Ez volt a mi anyókánknak minden gazdagsága, oda is terítették az atillát a lábára, hadd vigye magával. Mikor a leveleket párnája alá dugták, kissé előre csuklott a feje, mintha hálásan bólintott volna még egyszer utoljára, úgy, mint életében tette künn az udvaron.

– Hej, de szerette is azt a fiút a mi áldott öregünk, – sóhajtotta az asztalosmester, mialatt szakértő pillantással vizsgálta végig a koporsót.

– Úgy ám, pedig Isten tudja, nem érdemelte meg… nem lehetett az jóféle, a ki olyant tudott tenni… – dünnyögte egy termetes menyecske.

Figyelni kezdtem, de nem vehettem ki semmit a beszédjéből, mert egy másik asszony a szavába vágott:

– Jaj, lelkem, ne szóljon olyan hangosan itt a halott előtt, azt mondják, hogy azok még sokáig hallják, a mit mi beszélünk.

– Uram bocsáss, – suttogta a jó asszony ijedten s kezével befogta a száját.

Most már tudni akartam, hogy miről van szó s odamentem a menyecskéhez, de ő csak valami babonás tisztelettel intett a halott felé és nem válaszolt kérdésemre.

– Jöjjön ki az udvarra, ott majd mesélek.

Kimentünk az akáczfák alá. Kiváncsian néztem az asszonyra.

– Hát lehetséges lenne, hogy ne tudná?… Hát hősnek tartotta az öreg asszony fiát?

– Annak tartottam. Az anyóka mondta.

– No de hát ő nem is tudta, a szegény!

– Már hogy is ne, mikor az édes anyja volt.

– Éppen azért nem tudta, kinek lett volna szive, hogy megmondja neki.

– De mi volt?… Mondja már!

– Hát mi?… Az őrmester csak az anyókának mesélte azt, hogy a fia eltévedt azokkal a levelekkel, a mikről az öreg mindig beszélt, de mi tudtuk, hogy az osztrákoknak hordta őket. Az ellenség, – Isten őrizzen, azok nem bántották. A mieink csipték el a haszontalan árulót… honvédek lőtték agyon…

Álmélkodva hallgattam ennek az egyszerű asszonynak a szavát és megilletődve pillantottam a halottas szoba felé.

Vannak mégis jó emberek a világon!…

VIRÁGZÓ HANTOK.

I.

Végre egyedül voltak egy pillanatra. Magda diadalmasan nézett arra a szép szál Déznay Istvánra, a ki annyi ellenzés, annyi küzdelem után most már csakugyan a férje. István is rátekintett, de olyan különösen, mint soha vőlegény korában.

Az asszony elpirult és kissé félrefordította a fejét. Nem volt szép. Keskeny, finom arczában túlnagyok voltak álmodozó szemei. Ajkát valami örökös belső izgalom szorította össze, karcsu, szinte fejletlen alakja pedig, mintha egy láthatatlan kéztől félne, a mely mindjárt lecsap reá, még nagy boldogságában is riadtan hajolt előre.

Déznay hízelegve simogatta meg sötét haját:

– Mire gondolt most az én kis feleségem?

A gyermekasszony félénken emelte rá bársonyos szemét:

– Igazat kell vallanom?

Egy csók volt a biztatás.

– Nos hát… hát csak az jutott eszembe, hogy milyen gyorsan mulik az idő, ha az ember már egyszer asszony.

– Bolondos kis baba, – nevetett a férfi. – Én meg, hiszi-e, éppen azon tünődtem, hogy milyen lassan mulik az idő, ha az ember egyszer már férj és hasztalan szeretne egyedül lenni a feleségével. Egy órája mult, hogy hazajöttünk az esküvőnkről…