Part 1

HERCZEG FERENC MUNKÁI

ANDOR ÉS ANDRÁS

HERCZEG FERENC MUNKÁI

Andor és András

Budapesti történet

BUDAPEST, 1911

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

HERCZEG FERENC

Andor és András

Budapesti történet

BUDAPEST, 1911

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Kilencedik ezer._

_Minden jog fenntartva._

Az illusztrációkat rajzolta: Márk Lajos.

A könyvdíszt rajzolták: Nagy V., Hazay, Nagy S., Sarkadi, Éberling, Tary, Lakatos, Szentgyörgyi, Pálka-Pavlicsek, Karl, Myskovszky, Frecskay, Hoffmann.

Nyomtatta a Budapesti Hirlap nyomdája.

I.

A budai vár egy kihalt utcájában, Mulleroy Alvin gróf cs. és kir. táborszernagy palotája előtt vagyunk. Az épület jezsuita-stílusban emelt, egyemeletes szürke ház; a palota elnevezésre való igényeit a kapu fölött levő kis üvegtető jelképezi. Az utcán strázsáló baka sétál fel-alá. Öt lépést tesz jobbra, aztán mereven és szögletesen, mint az automata, megfordul és balra tesz öt lépést. Olykor óvatosan felsandít az emeletre, hogy nem nyílik-e ablak, mert a táborszernagy úr néha le szokott rá nézni, hogy elég mereven csinálja-e a fordulatot.

A nyitott kapu alacsony bolthajtása alatt ül Vendelin, a portás, pipával a szájában, német ujsággal a kezében. Az udvaron – ez az udvar szakasztott olyan négyszögletes, sivár és mocskos, mintha kaszárnyaudvar volna kisebbített kiadásban – nyeregszerszámot tisztogat a lovász. A lovász ingujjban van és kockás utisapkát visel a fején. Pucolás közben halkan dudolja: Grűsz Gott, Herr Brezina, hat er g’sagt…

Vendelin. Szakra! Szakra!

A lovász _(németül)_. Mi baj, Vendelin úr?

Vendelin. Szakra, hogy fog megint mérgelődni az excellenc! Hermanstadtban két katonatiszt megvagdalt egy cibilt.

A lovász. Meghalt?

Vendelin. Nem, de ujságíró! Ebből szép szósz lehet.

E pillanatban valaki belép a palotába. Egy nagyon fiatal, nagyon vékony, nagyon csinos és nagy gonddal öltözött fiu. Ez Kapuváry András. Zavartan néz körül, a lányos arca vérvörös lesz, amint megszólítja Vendelint.

András. Én Kapuváry András vagyok, a _Magyar Szabadság_ kiküldött tudósítója. Kérem, jelentsen be a táborszernagy úr ő nagyméltóságának.

Vendelin. Nix ungrisch!

András _(ugyanezt elmondja debreceni németséggel)_.

Vendelin. Na, ez nem rossz! A kegyelmes úrral akar beszélni? Mért nem mindjárt a császárral?

András _(megszeppenve)_. Kérem, névjegyet is hoztam a szerkesztő úrtól, aki személyes ismerőse a kegyelmes úrnak…

Vendelin. Bánom is én! Mondja meg a szerkesztőjének, ha beszélni akar a kegyelmes úrral, akkor írjon neki, mert ennek az a módja.

András _(némi habozás után egy forintot vesz ki a zsebéből)_.

Vendelin. Csak tartsa meg a forintját, magának nagyobb szüksége lesz rá, mint nekem. Ajánlom magamat!

A lovász _(tendenciózusan énekli)_. Grűsz Gott, Herr Brezina, hat er g’sagt, hat er g’sagt…

András _(megsemmisülten zsebre teszi a forintját. A szégyentől, a haragtól, a keserűségtől remegve megy ki az utcára. Magában szól:)_ A portástól nem kérhetek elégtételt – ő párbajképtelen. De provokálni fogom a táborszernagyot… Majd megkérem Péterffyt, hogy legyen szekundánsom, ő tartalékos huszárhadnagy… Vagy sértő levelet írok neki, hogy ő legyen kénytelen provokálni… Ha gyávának nevezném a lapomban –? A szerkesztő mindig olyan dolgokat bíz rám, amelyeket lehetetlen megcsinálni… Nem, ez nem nekem való mesterség! Ha tudtam volna, hogy így lesz, inkább főbe lőttem volna magamat idejekorán… Ámbár talán most se késő még?

E pillanatban robogó bérkocsi áll meg a palota előtt. Alacsony termetü ember szökik ki belőle. Malaclopó köpenyeget visel, alatta bársonygalléros szmokingot és puhamellü sárga selyeminget. Az orrán szemüveg, a göndörhaju fején köcsögkalap van.

Vendelin éppen be akarja csukni a kaput, amikor dörgő hangon rászól a cilinderes: Megálljon! Nem hallja?

Vendelin. Mi az?

A cilinderes. Minek csukja be a kaput, amikor látja, hogy be akarok menni? Na? Szaladjon azonnal és jelentsen be az öregnek. Egy-kettő!

Vendelin. Csakhogy az nem megy olyan könnyen. Ha beszélni akar a kegyelmessel, akkor írjon neki.

A cilinderes _(hidegen)_. Hallja, barátom, tartsa meg magának a bölcseségét és tegye meg azt, amit mondtam, mert különben úgy ki fogják magát innen lódítani, hogy a lába se éri a földet. Kongassa meg azt a harangot!

Vendelin _(vállat von, majd habozva megkongatja a vendégharangot)_. Majd meglássuk, mit szól hozzá a komornyik úr!

Komornyik _(megjelenik az emeleti lépcsőn)_. Vasz iz, Vendelin?

Vendelin. Ez az úr azt mondja, hogy beszélni akar a kegyelmessel!

A cilinderes. Nem én akarok beszélni a kegyelmessel, hanem ő akar beszélni velem. Megtettem neki a szivességet, hogy feljöttem, de ha tetszik, el is mehetek megint.

Komornyik. A kegyelmes várja az urat? Nekem nem szólt erről semmit.

A cilinderes. Ez az ő baja! Jónapot!

Komornyik. Tessék egy percig várni. Kit jelentsek be?

A cilinderes. Gombos Andor szerkesztő urat.

Öt perc telik el. A komornyik újra megjelenik és fölvezeti Gombos Andort az emeletre. Újabb negyven perc telik el. Andor úr lejön az emeletről, vastag szivarral a fogai között. Vendelin udvariasan megemeli a kalapját és Andor egy gavalléros mozdulattal húsz krajcárt ad neki.

Vendelin. Kezeit csókolom, nagyságos úr!

Komornyik _(leszól a lépcsőn)_. Vendelin, csukja be a kaput, de hamar és ne eresszen be többé senkit!

András _(aki folyvást a kapu előtt állott és növekedő ámulattal nézte végig a történteket, magában szól)_. Ej, most már tudom, hogyan kell ezekkel bánni! _(Elszántan a kapuhoz lép.)_ Hé!

Vendelin _(becsapja a kaput András orra előtt)_.

A cilinderes alias Andor _(a kocsija előtt áll és felhúz egy pár igen mocskos keztyűt, amely valaha fehér volt. Közbe gonosz hidegvérrel elnéz András feje fölött. Jól tudja, hogy az most majd megpukkad az irigységtől és ebben neki nagy gyönyörüsége telik)_.

András _(hirtelen elhatározással Andorhoz lép s megemeli a kalapját)_. Engedje meg, hogy bemutassam magamat, én Kapuváry András vagyok…

Andor. Gombos! Látásból már ismerem a kollega urat és örülök, hogy személyesen is megismerhetem. _(A kocsishoz.)_ Hajts utánam, kedvem van egy kis gyalogsétára.

András. Ha nem volnék a terhére –

Andor _(magában)_. A jó fiu akar valamit.

András _(naiv őszinteséggel)_. Igen kellemetlen helyzetben vagyok –

Andor _(elneveti magát)_. Azt meghiszem!

András. A szerkesztőm megbizott, hogy interjuvoljam meg a táborszernagy urat –

Andor. A nagyszebeni botrány ügyében –

András. Az interju azonban nem sikerült s most nem tudom, mit szól majd hozzá a szerkesztőm.

Andor. A szerkesztője e pillanatban szivesen tenne száz forintot egy ellen, hogy Alvin bácsi önt kidobatta a palotájából.

András. Hát akkor miért küldött ide?

Andor. Hogy a kiadója előtt az ön élhetetlenségével mentegesse magát. Ha ő azt hinné, hogy az öreg hajlandó szóba állani a sajtóval, akkor nyakra-főre rohant volna föl maga.

András. Ön ismeri a grófot?

Andor. Alvin bácsit? Futólagosan. Egyszer írtam róla – az erdélyi hadgyakorlatok alkalmából, – akkor bebizonyítottam, hogy tökfilkó. Ha nem lett volna olyan erős a protekciója, a cikkem megjelenése után tüstént elcsapták volna… Ma újból meggyőződtem, hogy nem intelligens ember.

András _(ámulva)_. Nem –?

Andor. Ha én egy évig kénytelen volnék Kinában élni, merő kiváncsiságból is megtanulnám a kinai nyelvet. Ez az úr tizenöt esztendő óta lakik itt és egy szót se tud magyarul. Ha beszélni akar az ajtaja előtt posztoló bakával, hát tolmácsra van szüksége. Lehet az ilyen embert intelligensnek nevezni? Bizonyára nem.

András. A generális várta önt?

Andor. Dehogy! Ezt csak a cselédek kedveért mondtam. Nagyon le fogja ma még hordani a cselédeit, hogy bejelentettek, de ahhoz már nem volt bátorsága, hogy maga elutasítson. Alvin bácsi ugyanis gyűlöli a sajtót, de fél is tőle. Nem nagyon bátor ember.

András. S nyilatkozott a nagyszebeni esetről?

Andor. Hogyne! Váltig arra kért, hogy ne írjunk semmit, közbe pedig elfecsegett mindent, amit tudott, még a hivatalos titkait is elfecsegte. Az ilyen indiskrét ember nem is követelhet diskréciót s én mindent meg fogok írni.

András _(fájdalmas irigységgel)_. Az _Igazság_-ba fogja megírni?

Andor. Nem dolgozom már az _Igazság_-nak. Azt szőröstül-bőröstül megvette a kormány s én kiváltam a szerkesztőségből. Majd megírom egy másik lapnak. Bár mostanában nem érdemes dolgozni egyiknek sem, az összes lapok szatócskezekben vannak. Jövő esztendőre talán magam alapítok egyet – a pénz már együtt van – akkor majd megmondjuk a _Magyar Szabadság_-ra is az igazat.

András _(sértetten)_. Pedig a mi lapunk független lap.

Andor. Én önöknél mindent értek, csak egyet nem: hogyan lehetséges az, hogy a kiadójuk még mindig szabad lábon van? Ha nem halt volna meg Mátyás király és nem volna oda az igazság, akkor az önök kiadója Illaván ülne, a szerkesztőjük pedig a hülyék intézetében. Mióta van ön a lapnál?

András. Három hónap óta.

Andor. Ilyen későn kezdte?

András. Én most húsz esztendős vagyok.

Andor. Én huszonkettő, de hét esztendő óta vagyok ujságíró. Négy évvel ezelőtt már kormányt buktattam.

András _(a meglepetéstől dermedten)_. Ön –?

Andor _(nyugodtan)_. Én. Az ellenzéki képviselők, akik között nincs egyetlen intelligens ember, azt képzelik, hogy ők buktatják a kormányokat. Pedig azokat az utca buktatja és az utca én vagyok. Szokott ön politikával is foglalkozni?

András. Nem igen.

Andor. Tehát írói hajlamai vannak? Fiatal koromban magam is írtam néha verset, de most már felhagytam vele. Szamárság! Magyarországon csak egy jogosult szépirodalmi műfaj van, a társadalmi regény. Ha volna időm, írnék egy regényt, abban bemutatnám a magyar glóbuszt olyannak, amilyen. A képviselőházat, az akadémiát, a bankokat. Magyarországon csak kétféle ember van: olyan, aki lop és olyan, akitől lopnak. Az előbbiek a zsiványok, az utóbbiak az együgyüek.

András _(megbotránkozottan)_. Kell még egy harmadik emberfajnak is lennie.

Andor _(naivan)_. Miért gondolja?

András. Én példának okáért nem lopok.

Andor. Mennyi fizetése van a lapnál?

András _(zavartan)_. Egyelőre csak harmincöt forintom van.

Andor. Akkor tehát a második osztályhoz tartozik, azokhoz, akiktől lopnak.

András. Az együgyüekhez?

Andor. Igenis. Minden szerkesztőségben van egy ember, aki elvégzi az egész munkát. A _Magyar Szabadság_ szerkesztőségében ön ez az ember. Ön a többiek helyett is dolgozik, önt meglopja mindenki, a kiadótól kezdve, az utolsó riporterig mindenki. Ez az ország ma a szabad lopás országa és ennek a zsidóság az oka.

András _(megsemmisülten hallgat)_.

Andor. Önt Kapuvárynak hívják?

András. Annak.

Andor. Ez nem jó név, szerénytelen hangzásu, meglátszik rajta a magyarosítás.

András _(megbotránkozottan)_. Az én nevem nem magyarosított név.

Andor _(gúnyosan)_. Talán a kedves nagyapját is Kapuvárynak hívták? Kapuvár talán az önök családi dominiuma volt?

András _(tüzesen)_. Igenis, Kapuvár a mi családi dominiumunk volt és a Mátyás-korabeli dédapámat is Kapuvárynak hívták.

Andor _(zavartan)_. Hát ön nem – izraelita?

András. Római katolikus vagyok.

Andor. Úgy? Akkor bocsánatot kérek… Én azt hittem, hogy már mindenki izraelita.

András _(némi fölénnyel)_. Ön az?

Andor _(bizonyos méltósággal)_. Az vagyok, még pedig nem csak véletlenül, de meggyőződésből. A zsidóság ennek a nemzetnek a kovásza. Ha mi nem volnánk, önök már régen becsukhatták volna a boltot. Hová megy ön most?

András. A lakásomra s onnan a szerkesztőségbe.

Andor. Kapuváry bácsi, mondok magácskának valamit. Menjünk estére az orfeumba. Nekem jó emberem az öreg Eisbart, majd szerzek tőle páholyt. Eljön?

András. Szívesen mennék, de nem hiszem, hogy eleresszen a szerkesztőm.

Andor. Hogyis ne! Ha elviszi neki az interjút, biztosan elereszti. Oda fogom magának adni az interjút. Legalább megpukkad az _Igazság_, ha benne lesz a _Magyar Szabadság_-ban. Szenzációs dolog, mondhatom, az öreg Alvin úgy vallott, mint a parancsolat. Persze nem szabad elmondania, hogy tőlem kapta.

András. Hogyan, át akarja nekem adni –?

Andor. Igen, ha kartelre lép velem. Ami híre önnek van, azt ideadja nekem, én pedig odaadom a magamét. Egyelőre nekem nem kell semmi, mert nincs állásom, de majd ha lesz, akkor hasznát fogom venni az ön értesüléseinek. Most azonban el kell válnunk. Fölnézek egy percre Szilvásy báróékhoz, akik földieim. Egy óra mulva találkozunk az Oceán-kávéházban, majd átadom önnek a kész interjút, ott lemásolhatja. Estére pedig elmegyünk az orfeumba. Ha esetleg nem volna ma pénze, az nem baj, van nálam elég. Máskor majd ön fizet. Viszontlátásra Kapuváry bácsi!

András. Igazán nem tudom –

Andor _(a kocsiba ül. A kocsishoz:)_ Dob-utca 72/b! _(Magában morfondiroz:)_ Megpróbálom Schwarz bácsival, hátha ad húsz forintot. Ha nem ad, ami valószinü, akkor itt a felöltőm meg az órám. Úgyis meleg van mostanában és mivel nincs foglalkozásom, nem is vagyok időhöz kötve. Hanem ez a Kapuváry igazán derék fiu! Nagyon derék fiu!

II.

Az Oceán-kávéház.

A kávéház budapesti mór motivumokkal tarkított félig bizánci, félig barok ízlésben van berendezve. A padmaly képeit neves, de rosszhírü művészek festették. A márványoszlopok közt hatalmas tükrök és bronz kandeláberek pompáznak. A pénztárosnő arany ikonesztázion alatt ül. Az asztalokon rengeteg magyar és külföldi lap, amelyek között blazirtan turkál a törzsvendég. A pincérek igen elegánsak; a vendégekről ez nem állítható. Tizenkét krajcár a fekete kávé, amelyet ezer gyertyaerejü villamos lámpák fénye mellett iszik meg az ember. Senki sem képes megérteni, hogyan élhet meg a kávés. Igaz, hogy a kávés maga sem érti és a kávéház ennélfogva sűrűn cserélgeti a gazdáját. A pincérek, a vendégek és a pénztárosnők mindig ugyanazok, de minden évnegyedben új kávés hajlong az ajtó mellett. Az új kávés többnyire valami trafikos vagy ruhatisztitó, aki egy-két ezer forintot takarított meg és akit elcsábít a fényes üzlet. Ha túlad a kis pénzén, megint új trafikos vagy ruhatisztító lép az örökébe. Szóval, az Oceán olyan üzlet, amely a gazdáiból táplálkozik és mivel igen nagy üzlet, tehát sok gazdát fogyaszt.

A nagy tükör alatt van az írók asztala, amely önmagát – és ez a kornak szóló keserü szemrehányás – a _Bolyhos-Asztal_-nak nevezi. Tagjai olyasmit képzelnek magukról, hogy ők ádáz harcban vannak a társadalommal, de különösen az irodalommal. Ennek a harcnak vannak vezérei és névtelen hősei, győzelmei és vereségei, árulói és martirjai. A harci lárma olykor betölti a kávéházat és megrészegíti a küzdőket. Igen fáj nekik, hogy sem a társadalom, sem az irodalom nem akar róla tudomást venni, hogy ők harcban vannak vele. Az asztal álmainak tárgya egy nagy napilap alapítása, „amelyben mindent meg lehet írni“. Egyelőre az asztal tagjai különböző pénzszerző sajtóvállalatok tüzérségi ütegeibe vannak beosztva, mint névtelen közlegények.

Most négyen ülnek az asztal körül: három ujságíró és egy fiatal ügyvéd. Az ügyvéd jó családból való, vagyonos fiu, amellett szerény, okos és művelt ember. Egyetlen hibája, hogy nagyon kedveli az ujságírókat. Ezek viszont mélységesen lenézik őt, az embert és mesterségét egyaránt nagyképünek és nevetségesnek találják, olykor azzal is gyanusítják, hogy titokban uzsoráskodik.

Gombos Andor belép a kávéházba. Frakkban van. Az ajtóban egy ismeretlen egyén fogadja mély meghajlással. Andor visszahökken, valami rút gyanu fogja el, hogy a hajlongó egyén az ő hajdani szabója. A főpincértől megtudja aztán, hogy ez az _új úr_.

Andor _(a bolyhos asztalhoz lép)_. Adj Isten! Nem járt itt Kapuváry András?

A főbolyhos. Gomboska, maga undorító azzal a Kapuváry Andrással. Hét hónap óta mindig vagy maga keresi őt, vagy ő magát. Mikor fognak már végleg egymásra találni?

Andor. Gyerekek, én nem értem, hogy tudtok nyugodtan ülni. Olvastátok a _Heti Lapok_-at?

Az albolyhos. Ki olvassa egyáltalában a _Heti Lapok_-at?

Andor. Egy verse van benne Andrásnak – egy verse…

A mellékbolyhos. Szerelem vagy hazafiság? Életuntság vagy játszi humor?

Andor. Én elég cinikus fráter vagyok, nem fogok tüzet egykönnyen, de lelkemre mondom, ilyen verset nem írtak Arany János óta.

Az albolyhos. Miért éppen Arany óta? Miért nem Petőfi óta?

A főbolyhos. Mondja, Gomboska, de komolyan: igazán elolvasta maga Aranyt meg Petőfit?

Andor. Kedves mester, ön egészen hülye lett, amióta tőkepénzes. Adjon nekem holnapig tíz forintot!

A főbolyhos _(a lapja olvasásába mélyed)_.

Andor _(leül)_. És ilyen embernek, mint Kapuvárynak, riportot kell csinálni! Igazán gazember az egész magyar sajtó.

Az albolyhos. Hát én nem csinálok riportot? És te nem csinálsz? És ő nem csinál? Mindenki azt csinál.

Andor _(meggyőződéssel)_. Én riportot csinálok, mert azt tartom, hogy csak a riporter az igazi ujságíró. Te pedig ne hasonlítsd össze magadat Kapuváryval. Annak a fiunak van esze és szive, az hisz, szeret és érez.

Az albolyhos. Aj!

A főbolyhos. Gombos úr, ki fogjuk innen vezettetni.

Andor _(hizelegve veregeti a főbolyhos térdét)_. Kedves mester, tíz forintot! _(Kínos szünet után.)_ Kapuváryban megvan a nagy alkotók naivitása. Shakespeare is naiv volt.

A főbolyhos. Elolvasta maga Shakespearet?

Andor. A naivitás! Az alkotó, szűzies naivitás! Mi nem vagyunk naivok egy cseppet sem. Mi mindent tudunk, mindent értünk, keresztül látunk minden szitán, éppen azért kell nekünk egész életünkön át riportot írnunk. Kedves mester, ön példának okáért a világ legokosabb embere. A kaszirnő is azt tartja. Ön sokkal élesebb eszü, mint volt Kisfaludy vagy Vörösmarty, éppen azért az ön heti csevegései, amelyekkel a _Magyar Szabadság_ hasábjait be szokta mocskolni, egyszerüen utálatosak. Holnap egyébként elmegyek Gyulai Pálhoz és felolvasom neki Kapuváry két versét. Ha nem ajánlja be rögtön a Kisfaludyba, akkor –

Az albolyhos. Akkor –?

A főbolyhos _(tíz forintot tesz az asztalra)_. A dolog ugyanis annyiban van, hogy Gombos súlyosan megterhelt egyén. A nagyapja házizsidaja volt valami úriembernek és Gombos is a házizsidóság titkos perverzitásában szenved. Figyeljétek meg, Gombosnak mindig van egy keresztény barátja, akiért rajong, akiért lót-fut és akit kiszolgál. Ő ezt önzetlen barátságnak nevezi, pedig ez átöröklött rabszolgahajlama neki. Egyszer meg is járta már. Kitudódott ugyanis, hogy az úriember, aki mellett ő akkor a házizsidó szerepét játszotta, maga is kikeresztelkedett izraelita. Gombos nagyapja, az öreg Gomperz, megfordult a sírjában…

Andor _(zsebre teszi a tíz forintot)_. Kedves mester, ha ingyen megerőlteti a kis csirkeelméjét, hogy fogja majd holnap megírni a _Magyar Szabadság_ heti csevegését?

Az ügyvéd. Én elolvastam a Kapuváry versét, mondhatom, nagyon tetszett…

A főbolyhos _(megvetően végigméri)_.

A mellékbolyhos. Nem kisebb polgári per az, uram!

Andor _(élesen)_. Ügyvéd úr, jegyezze meg magának: Kapuváry úr nem szorult az ön védelmére!

Az ügyvéd _(békülékenyen)_. Hiszen csak úgy mondtam…

Mind _(kétségbeesetten összenéznek, mintha azt akarnák mondani:_ Micsoda állat!)

Andor. Gyerekek, Kapuváry nekem fölolvasott egy részletet a drámájából is.

Az albolyhos. Jambusokban, remélem?

Andor _(elszántan)_. Igenis, jambusokban! Nevettek ezen? Majd pukkadni is fogtok még! Én is nevetségesnek találtam eddig a verses drámát, mivel elavultnak tartottam a műfajt…

A mellékbolyhos. Halljátok? Ő műfajról beszél! Hol késnek az önkéntes mentők?

Andor. De most azt mondom nektek, a fiu rácáfolt a mi kávéházi bölcseségünkre. Az én ösztönöm csalhatatlan! Wekerlének is én mondtam meg, hogy miniszter lesz belőle és most föl merném tenni az életemet egy pikkoló kapuciner ellenében, hogy Kapuváry egypár esztendő alatt oly magasra fog emelkedni, ahová mi el se látunk a vakondokszemünkkel.

Az albolyhos. Oly magasra, hogy meg sem ismeri többet a fullajtárját, aki az útját egyengette.

Andor _(gondolkozás után)_. Meglehet. De a jövő Petőfi fullajtárjának lenni: az is valami!

A főbolyhos _(szinte meghatottan)_. Nini, hiszen Gombos komolyan beszél? Pincér, hamar a _Heti Lapok_-at! Hadd lám már azt a verset!

A főbolyhos belemerül a rövid vers olvasásába. Mind elhallgatnak az asztalnál. Andor figyeli az olvasó arcát; közbe belesápad az izgatott várakozásba.

Andor. Nos –?

A főbolyhos _(az asztalra teszi a lapot és vállat von)_.

Andor. Kedves mester, igen kérem, ne dícsérje előttem a verset, mert ha megdícsérné, akkor biztos volnék benne, hogy rossz. Én ugyanis régóta tudom, hogy ön olyan irigy természetü, akár az eb.

A főbolyhos _(komolyan)_. Pedig, fiam, ez jó vers!

Andor _(megdöbbenve)_. Komolyan mondod, öreg?

A főbolyhos. Jó vers!

Andor _(sugárzó arccal)_. Nos, mit mondtam? Arany óta az első igaz tehetség. Ámbátor, ha azt mondom: Arany óta – ez csak egyike azoknak a nyomorult koncesszióknak, aminőket a legtisztességesebb ember is kénytelen tenni az Akadémiának. Nekem van Aranyról egy külön véleményem, egyszer majd meg fogom írni –

E pillanatban Kapuváry András belép a kávéházba. Az _új úr_ mély meghajlással fogadja.

Andor. Ott jön a fiu! Nem talál ide! _(Fölkel, Kapuváryhoz siet.)_ Gyere az asztalunkhoz, a fiúk boldogok lesznek, ha megismerhetnek, valamennyien nagy tisztelőid… Egy emberre vigyáznod kell azonban – ott ül az asztal végében, – valami uzsorás fiskális, az nem tartozik közibénk…

Bemutatás. András igen nyájasan fog kezet mindenkivel, kivéve az ügyvédet, akit Andor utasítása szerint csak hűvös meghajlással köszönt. A szerény, de biztos modora, meg a leányosan szép arcra tüstént megtetszik mindenkinek, leginkább az ügyvédnek.

Andor. Éppen rólad beszéltünk, vagyis inkább a versedről. A bolyhos mester azt mondta – pedig a mester ugyancsak kemény kritikus, – hogy a te versed irodalmi szenzáció. A világ még sokat fog róla beszélni.

A főbolyhos _(akadémikus fölény hangján)_. Bocsánat, én nem azt mondtam! A szenzáció szót semmi esetre sem használtam. A jó versnek nem is szabad szenzációsnak lenni, mivel a szenzáció szóval az erős, de rövid hatásokat szoktuk jelezni. A Kapuváry úr verse sokkal művészibb munka, semhogy ezzel a jelzővel illetni lehetne.

Az albolyhos _(közbevág)_. Ugyan mennyi honoráriumot fizetett a szerkesztő?

Andor _(egy gyilkos pillantást vet a bolyhosra, egy második pillantással pedig mintegy a társaság nevében bocsánatot kér Andrástól)_. Kapuváry nem ír pénzért, neki passziója az írás – ő nem szorult rá.

András _(naiv hangon)_. Óh, nagyon is rászorulnék!

Andor _(előkelően)_. No igen, mert független szeretnél lenni a családodtól – _(a társasághoz)_ Kapuváry édesatyja főispán volt.

András _(fülig pirulva)_. Az édesanyám özvegyasszony és igen szűk viszonyok közt él…

Andor _(egy utolsó vakmerő kisérlettel meg akarja menteni a barátja arisztokratikus nimbusát)_. Úgy nézzetek erre a fiatal úrra, hogy ugyancsak viharos mullja van. Sokat költött, tengerpénzt vert el lóversenyen, szeparéban – mit tudom én hol… Most persze bekövetkezett a hét sovány esztendő…

András. Igazán nem értem, honnan veszed ezeket. Valami ellenségem terjeszthet rólam ilyeneket.

Andor _(magában)_. Micsoda borju!

András. Én sohasem költhettem, az iskoláimat is stipendiumokkal végeztem.

Andor _(a stipendium szó hallatára vérvörös lesz)_.

A főbolyhos _(a stipendium szó hallatára atyai jóindulattal néz Andrásra)_. Hallom, a kollega úr most egy igen érdekes drámán dolgozik?

András. Próbálkozom a darabírással, de most oda jutottam, hogy nem tudok se előre, se hátra menni. A redakció is sok időmet veszi el.

Andor. Ki fogunk valamit eszelni, hogy ellehess redakció nélkül is.

A főbolyhos. Persze, az jó volna! Nagyon érdekelne, ha részletesebben megismerhetném a drámai terveit, föltéve, hogy ez nem ellenkezik az elveivel.

András _(elpirulva)_. Óh, én örülök, ha valaki meghallgat türelemmel.