Part 7

Néhány hónap mulva Anatole felszólítottatott, lépjen be mint szerkesztő egy újon megindult hírlap irodájába. Örömmel fogadta e meghívást, mely fényes anyagi helyzetet nyujtott neki azon egy feltétel alatt, hogy azon eszmékért küzdjön, melyekért lelkesült. És Anatole küzdött értök. Nem azon impozáns nyugalommal, melyet a szilárd meggyőződés egy derült, önmagával harmoniában levő kedélyből merít, hanem azon lázával a lelkesülésnek, a hit azon fanatismusával, melyben lelke mintha kárpótlást akarna keresni letarolt szívvilágáért. Anatole mohó vágygyal ragadta meg a tollat, melylyel most már naponként szólhatott a közönséghez s neve rövid idő alatt a köztársasági párt symbolumainak egyikévé lett.

Ez új élet, vagy helyesebben szólva, e hadjárata az agitatiónak, még alig tartott néhány hónapig, midőn egy nyári estve a Champs-Elyséesn sétálva egy ifjú leányka vonta magára barátom figyelmét. Egy első pillanatra feltünő, kellemes benyomású gyermek jött velünk szembe egy idősb nő társaságában s nekem szemembe ötlött egy jelentékeny pillantás, melyet az alig 15–16 éves leányka vetett barátomra. Anatole e naptól fogva nem mulasztá el a Champs-Elyséest felkeresni s ritka eset volt, hogy ne találkozott volna a gyermekkel, ki nevelőnője kiséretében napi sétáját végzé a fasorokban. Néhány hét mulva e véletlen találkozások mintha hallgatag megegyezéssel kitűzött találkákká lettek volna; a leányka nevelőnőjével a kitűzött órában rendesen megjelent s lehetetlen volt arczán fel nem ismerni az öröm rosszul palástolt kifejezését, midőn barátomat megpillantá.

Anatole «utána járt» e gyermeknek azon ártatlan gondatlansággal, mely huszonnégy éves ifjúnál, midőn napi munkáját végezvén néhány órai szórakozást keres, ép oly természetes, mint megbocsátható; és én kisértem barátomat, mint kisértem volna bárhová, mert mióta hírlapíró lett belőle, csak az estve nehány óráját volt módunkban együtt tölteni. Tetszett neki a kis leány, mint tetszett nekem is, mert lehetetlen volt nem tetszenie; de a szerelemtől Anatole oly távol állt, hogy még arra sem gondolt, a mi ily esetben első dolga minden szívnek, mely hangosabban dobog: megtudni, ki azon kedves gyermek, ki oly ellenállhatlanul tud a Champs-Elyséesn mosolyogni. Így a véletlennek köszönhetők, hogy megtudtuk, miszerint az Duploque tábornok leánya, Odalie.

Egyszerre augusztus elején Odalie elmaradt a sétatérről. Néhány napig még arra vettük utunkat s Anatolet láthatólag bosszantá a kis leány eltűnése, de már egy hét mulva nem jutott többé eszébe a Champs-Elyséesre menni.

Beállt a tél, be a farsang, mely huszonnégy éves ifjakra nézve, mint mi valánk, alig múlhatik el nehány bál nélkül. Anatole szenvedélyes tánczos volt s a mily lángoló hévvel írt délután czikket a császár kormánya ellen, ugyanoly szenvedélylyel forgatá meg éjjel a hölgyeket egy gyújtó hatású keringő ütenyeire, nem tekintve imperialistikus vagy legitimista eredetökre s nem keresve a kivágott ruhák közt mást, mint – csakis a kivágott ruhákat.

Egy estve együtt léptünk egy bálterembe, midőn barátom egyszerre karomat megragadva felkiált: Nézd! ott van ő! A terem túlsó végén Odaliet pillantók meg. A gyermekből, ki a sétatéren rövid ruhában futkosott fel s alá nevelőnőjével s néha már tíz lépésnyire elnevette magát, midőn Anatolet megpillantá, leány lett. Midőn Anatolet egyszerre néhány lépésnyire magától meglátta, Odalie elpirult, – de ez nem a pajkos gyermek pirulása volt többé, nem a gyermek mosolya, mely oly vonzóvá tette őt a nyáron; ez a _szűz_ pirulása volt, kit szive figyelmeztet rá, hogy _férfi_val áll szemben, azon férfival, kit először tudott a többiektől megkülönböztetni. Nem nagy fáradságába került Anatolenak ismerőst találnia, ki őt bemutassa, s nehány pillanat múlva barátom élénk beszélgetésbe eredt a Champs-Elysées kis tündérével.

A fogadás, melyben Anatole részesült, nem az volt, melyet hétköznapi nyelven «előzékenynek» szoktunk nevezni. Odalie még nem bírt azon routinenal a társaságban, mely egyenlő mértékkel méri a mosolyt és udvarias szavakat mindenkinek; nem főleg oly emberrel szemben, kiről azt kellett hinnie, hogy szerelmes belé. Nem volt e fogadás udvarias, de hideg sem, nem volt szivélyes, de nem is visszataszító s a gyermek modora mintha mondani akarta volna: tudom hogy szeretsz, meglehet, én is szeretlek, de még most nem szabad megtudnod. Anatole ezt _nem érté_ meg, de azért e fogadás mélyebb hatást tett rá, mintha Odalie repeső örömmel sietett volna eléje; nehány percz múlva eltalálta a hangot, melyen e gyermekkel beszélni kell, eltalálta annyira, hogy midőn reggel távoztunk, örömtől ragyogó arczczal mondá:

– Jól megy barátom! isteni gyermek ez az Odalie! jól megy, már egyszer – összevesztünk!

– Mit beszélsz?

– Összevesztünk! érted? – ah, én úgy gyűlölöm a nőket, kikkel nem lehet összeveszni…

– De hát mi czélod vele?

– Mi czélom? A patvarba, – szép leány, pompásan tánczol, elragadóan fecseg, imádandólag apprehendál, – mulatni akarok vele barátom, mulatni! Szerencsére meg vagyok híva holnaputánra Leplessishez, a negyven halhatatlan e díszpéldányához, ki még bált is ád, melyen a kis Odalieval ismét találkozni fogunk, mulatni, tánczolni, és…

– És ismét összeveszni…

– Összeveszni, hogy kibékülhessünk. Ah Achille, te prózai ember vagy, te nem tudod, mit tesz az, egy olyan nővel vitatkozni, veszekedni, összeveszni, mint ez a kis Odalie, ki mikor mosolyog, szép mint egy királyné, s ha duzzog, szép mint egy istennő! Aztán, mikor az ember biztosnak érzi szivét, midőn tudja, hogy komoly következései a dolognak nem lehetnek, – kettős élvezet egy ily kis tündér társasága, kinek még azon jó tulajdonsága is van, hogy nem szereti a bókokat.

– Anatole, Anatole, gondold meg, könnyelmű játékot űzesz; hátha Odalie…

– Belém szeret? hahaha! Barátom, ha a császári rendőrségnek van fekete könyve, melybe rólunk minden igaz és koholt rosszat beírnak, úgy azt, vagy legalább az én «folyószámlámat», Duploque tábornok leánya vezeti. Ez az ennivaló kis gyermek, midőn nevemet meghallá, majdnem keresztet vetett magára ijedtében; s aztán, midőn látta, hogy én is a kaukázusi fajhoz tartozom, mely legalább ember emlékezete óta nem él emberhússal, szives volt elmondani, minő gonosz ember vagyok. –

– Nos és be bírtad bizonyítani az ellenkezőt?

– Ohó? Ezt az ügyetlenséget nem követtem el. Ráhagytam mindent. Ez zavarba hozta; láttam. Most tudom, az fúrja kis fejecskéjét, ha vajjon igaz-e mindazon rossz, a mit rólam hallott. Eddig hitte, most már kételkedik. Holnaputántól kezdve igyekezni fog meggyőződni róla, és így…

– Így akarod elbolondítani?

– Ah! így nehány estve biztosítva van számomra egy érdekes társalgás. Jer Achille, egy pohár punch mellett ábrándozzunk a kis Odalieról, holnap – holnap úgy sem lesz időm rá gondolni; czikket kell írnom a katonai kormányzat ellen, mely némi tanulmányt igényel. A patvarba, nem lehetetlen, hogy Duploque tábornok is kikapja benne a magáét,… no de se baj, majd letánczoljuk a leányával!

Felelni akartam, de láttam, hogy hasztalan volna. Barátom meglehetősen ideges volt s bálban a zene, a ruhák suhogása s azon szellemi bouquetja a női társaságnak, mely egy finom estélyen elömleni szokott, Anatole idegeire mindig izgatólag hatott. Máskorra halasztám tehát a tanácsadó unalmas kötelességét teljesíteni, annálinkább, mert magam is azt hittem, hogy ez elragadtatásnak semmi nagyobb jelentősége nincs, mint a minőt Anatole tulajdonít neki.

Nehány estély azonban, melyen barátom ismét találkozott Odalieval, megváltoztatá véleményemet. Sokkal többet voltak együtt s nagyobb érdekkel társalogtak, semhogy figyelmes vizsgáló, mint én valék, gyanúra ne ébredt volna. A farsang, mely ez évben különben is igen rövid volt, már vége felé járt, midőn egyszer Anatolet arravaló hangulatban találtam, hogy egy erkölcsi prédikácziót egykorú barátjától megtudjon emészteni. Anatole látva, hogy ezen át kell esnie, nyugodtan egy karszékbe ült, kezével barátmalmot csinált s zavartalan hidegvérrel hallgatta a scrupulusaimat és intéseimet.

– Ah Achille, szólt aztán, ha tudnád mily unalmas vagy! csak barátságod mentheti ki ez attentatumot idegeimre. De, hogy megnyughassál, hogy átlásd, miszerint az örvény, melynek szélén állok s melybe Odaliet magammal akarom ragadni, csak a te fantáziádban létezik, megkisértem definiálni véleményemet a leányról. Megállj. Meglehet, hogy nem fogom magamat elég szabatosan kifejezni, mert még nem gondolkoztam a dologról s valóban most sem tenném, ha te pisztolyt nem szegzesz mellemnek. Lássuk tehát. A nyáron egy hónapon át utána mászkáltam a Champs-Elyséesn. Én mosolyogtam, ő elnevette magát nem egyszer, midőn meglátott. Nekem tetszett, mert azt el fogod ismerni, hogy ritka szép; én alkalmasint azon hatást tettem reá, melyet azon férfi tesz egy rövid ruhában járó gyermekre, ki először méltatja figyelemre. Tán észrevette, hogy nem oly szemmel nézem, mint gyermeket, hanem olyannal, minővel nőt szokás nézni, s ez hízelgett a kicsinek. Kaczérkodott velem, mint mi deákkorunkban kaczérkodtunk az első szivarral, melyet sikerült meggyújtanunk. Nyáron apja fürdőbe vitte magával, hosszú ruhát adott rá s e saison bevezetése volt a világba való lépésének, mely a farsangon bekövetkezett. Odalie az első bálba megy, telve lámpalázzal, telve azon izgatottsággal, melylyel a párisi társaságnak, e nagy ismeretlen mennyiségnek megismeréséhez volt járulandó. Biarritzban udvarolt már neki egy tuczat siheder oly modorban, melyben azon sihederek udvarolnak, kiket tuczatonként szoktunk számolni s kiknek egyéniségét legkevésbbé sem sértenők meg, ha nevek helyett számokkal jeleznők őket. Biarritzban Odalie gyors eszével tanult annyit, hogy teljesen megedzettnek érzé magát minden férfitársaságra, s csakugyan képes is lett volna egy finom társalgót írni saját udvarlói számára. De ez még csak annyi volt, mint midőn a szárazon tanítanak valakit úszni. Odalie megtanulta a «tempókat», – de vízben még nem volt; s megtanulta nem emberektől, hanem a biarritzi számoktól. A farsangon apja bálba viszi és íme, első estve azzal találkozik, ki a Champs-Elyséesn aktiv tanúja volt a gyermek pajzán kaczérságának. Odalie, a Biarritzban nyert mértéket alkalmazva az emberre, meg van róla győződve, hogy az szerelmes belé. Ez kezdetben zavarba hozza. De ez ember megismerkedik, beszél, tánczol vele és a kis leány minden nagy gonddal gyűjtött észleleteit meghazudtolva látja. Ez az ember nem mond neki bókot, még csak oly czélzást sem, melyből bókot lehetne kimagyarázni. Odalie érzi, hogy ennek az embernek nem száma van, hanem neve. Húsz leány közül tizenkilencz sértve érezte volna magát hiúságában s másnap kosarat adott volna. Odalie hiúságát ez szinte bántá, de több esze van, semhogy olyasmit rossz néven vegyen, a mi miatt húsz közől tizenkilencz felhuzza orrocskáját. Lásd barátom, ez az egész. Én nem arról beszélek vele, hogy milyen szép szeme van s minő ízléses a toilletteje; s Odalie, bár szintén hiú, nagyon hiú, de eszes gyermek, – és ez okból szivesen eltársalog velem.

– De hisz ez ellenmondás…

– Oh te logikus! persze hogy ellenmondás! de mit keressz te a nőkben egyebet ellenmondásoknál? Minden nő, a kiben van valami, a mi felül emeli a mindennapiságon, ellenmondásokból van összerakva; de ott van a szellem vagy a szív, mely ez ellentéteket megegyezteti.

– Ah, tehát a szív mégis benn van a játékban?

– A világért sem! – Ah! sóhajta fel Anatole elkomolyodva, az én szivemet kiszítták Hermance et Comp. és véréből pirosítót csináltak hervadó arczukra! És Odalie? Ah, e gyermeknek van szeme, melylyel bájosan tud nézni, van ajka, melylyel elragadólag tud mosolyogni s van esze, melylyel már meglepően tud élni, de szive – az nincs, vagy legalább _még_ nincs. De eh! mit is beszélünk annyit e tárgyról? A farsangnak egy hét múlva vége, még egyszer találkozni fogok vele egy bálon, tánczolunk, fecsegünk, összeveszünk s kibékülünk, – aztán – aztán ki tudja, látjuk-e egymást többé?

– Tehát nem szándékozol…

– Hozzájok menni? A manóba! mit gondolsz, minő szemmel nézne rám Duploque tábornok, ha szállásán egyszer bemutatnák neki, mint leányának udvarlóját, a… szerkesztőjét, ki neki és urainak naponként annyi impertinentiát mond szemökbe? Vagy azt gondolná, hogy meg akarok térni és beléptemet felszólításnak venné arra, hogy ajánljon árt, melyért kész vagyok magamat eladni; vagy azt hinné, hogy jobb véleménynyel vagyok róla s politikai barátairól, mint a minőt pirulás nélkül vallani tudnék. Egyikre sem akarnék okot adni. Aztán mire való is volna ez? – Én és Odalie, – mi közünk nekünk egymáshoz? – Ha találkozunk, jó; ha nem találkozunk, az is jó. – Láthatod Achille, hogy józan vagyok, ah, – tevé hozzá keserűen, – nagyon is józan vagyok; úgy érzem, mintha itt szív helyett csak egy óramű volna, mely ketyeg és jár minaddig, míg láncza le nem fut, vagy rugója el nem törik s aztán a czímlap nyugalma jelenti: ez a gép lejárta magát!

X.

Így történt. A farsang elmúlt s Anatole és Odalie nem látták egymást, kivéve nehány véletlen, futó találkozást az utczán vagy színházban, mely épen csak annyi időt adott Anatolenek, hogy köszönjön, s Odalienak, hogy – elpiruljon.

Odalie a nyarat Passyban tölté atyja villájában s így vagy hat hónap óta nem látta Anatolet, midőn egy augusztusi délután véletlenül találkoztak ismét Asnièresben, egy bankár házánál, kinek leányai növendéktársai valának Odalienak.

A helyett hogy én mondjam el önnek a következőket, folytatá Achille, fel fogok önnek olvasni nehány helyet Anatole naplójából.

Aug. 18.

«Hélène szelleme, ne kísérts! vagy, ah igen, jer, állj elémbe óvó emlékül, nehogy még egyszer ismételjem azt, mit annyiszor megbántam! Nem tudok semmi bizonyosat, de annyit láttam és hallottam, hogy már van okom magamat vádolni. Ma délután Bertholet házánál valék Asnièresben s ott Odalieval találkoztam. Alkonyat felé egy sétát tettünk s vagy egy órahosszat együtt és legelől járva, zavartalanul beszélgettünk. Ez a gyermek bámulatosan fejlődik. Féléve, hogy nem láttam s szépsége úgy mint elméje több évi haladást tanúsít. Beszéltünk egy teljes óráig – mit tudom én miről.

– Féléve, hogy nem találkoztunk, Odalie, – mondám, midőn elváltunk, kezét megfogva; – valjon ismét egy félév fog eltelni, mielőtt láthatnám?

– Az csak öntől függ, – szólt rám tekintve nagy fekete szemével.

Éreztem, hogy e tekintet szivemig hatott, s varázshatalma majdnem arra vitt, hogy érzékeny frázissal feleljek. Ez ellen lelkem ösztönszerűleg összeszedte erejét s félig sohajtva, félig mosolyogva mondám: ki tudja, nem jobb volna-e, ha csakugyan nem látnók egymást ismét egy félévig?

– Ha ez önnek örömet okoz… rebegé a gyermek, de nem tudta, vagy nem akarta befejezni a mondatot. Fejét félrefordítá, hogy ne lássam e perczben arczát, de remegő keze, s azon elfojtott megilletődés, melyet hangjában találni véltem, elmondá azt, a mit arczáról leolvashattam volna.

Nem tudom leírni, mit éreztem e pillanatban, nem tudom elképzelni, mit akartam mondani, csak azt tudom, hogy megszorítám remegő kezét, de nem szólhattam, mert Bertholet kisasszony e pillanatban kisérőjével együtt hozzánk lépett.

Ennek a leánynak mégis van szíve! – Ah és nekem? mi az a mi e perczben úgy fáj lelkemnek? a szív feltámadása-e ez, vagy csak azon űr fáj-e, melyet évek óta érzek lelkemben? – Nem, az nem lehet, hogy Odalie szeressen, engem, ki őt nem tudnám szeretni!

De hát, ha nem tudom szeretni, miért ragadtam meg ma az alkalmat, vele egy óráig egyedül lehetni? –

Ah, mit tudom én! Csak azt tudom e perczben, hogy nem szabad vele többé beszélnem. Amióta lelkem tönkrement, mindig csak szerencsétlenséget hoztam másokra. Nem, ez az angyali gyermek ne szenvedjen miattam.

Kerülni fogom vele a találkozást.»

Sept. 30.

«Hiában igyekszem erőt venni magamon, minduntalan rajta kapom magamat, hogy Odaliera gondolok. Mindig magam előtt látom e virágzó gyermekalakot, a mint kis fejét félrefordítá, s remegő kezével kezemben mondá: ha ez önnek örömet okoz –

Ah, miért is voltam Asniéresben!

Ritkán élveztem szebb látványt, mint minőt a Champs Elyséesn nyujtott Odalie. Vig volt, mintha érezte volna, hogy rövid időn búcsút kell vennie ama kortól, melyben nem szükség féket vetnie kedélyére; a gyermekkor öntudatlan örömének ragyogásával mosolygó arczán úgy nézett ki, mint a fürge pacsirta, mely hajnalban megittasodva a nap sugaraitól, üdvözli a természetet. Ha festész lettem volna, egy mezei virágcsokrot adva kezébe lefestettem volna, s ha híven találom, mindenki elragadtatva nézte volna vásznamon a feselő tavasz personifikátióját.

Télen, midőn megláttam, ez alak kettős fényben úszott. A gyermekkor leáldozó napjának elhaló alkonyi világába már belesütöttek az ifjú kor fénysugárai; pajzán kedve nagy önmegtagadással hordta az illem békóit, szelleme még tapogatódzott, de már-már eltalálta a helyes csapást, – egy szép jövő képe vala ez, mely iránt a jelen kicsapongó reményekre jogosít.

Értem és ismerem az élvezet számos nemét, de azt hiszem, alig van nemesebb élvezet, mint melyet egy szép és ártatlan leány személyének s társaságának bája nyújthat. S én élveztem a télen Odalie társaságát, élveztem azon öntudatossággal, mely analizál és okoskodik.

De mi volt a pajzán gyermek, mi a vidám leány a szűzhöz képest, kinek tekintetében annyi a bensőség, hangjában annyi az érzés, hogy egy pillantás alatt feledhetlenné tudta magát tenni?

Lehetséges volna-e, hogy Odalie szeret? Ő a maga körében, atyja barátaitól, ha hallott valamit rólam, az csak rossz vala. Istentelen, minden gonoszra képes szörnyetegnek festettek volt le előtte azért, mert gyülölni tudom a császárságot. De hátha épen ez oltott belé érdeket irántam?

Odalie hiú és kacér, ezt láttam a télen elégszer, s gyönyörködtem e tulajdonokban, melyek szépségét csak emelték. De azon hang, melyen Asnièresben szólt hozzám, – nem, az nem lehetett kaczérság!

Nem akarom hinni és mégis gondolnom kell hogy szeret. Mit tudja ő, mennyit szenvedett e lélek, lehet-e ily gyermeknek fogalma a szív oly elfásulásáról, mely engem szinte képtelenné tesz a boldogságra? A nők ízlése gyakran oly sajátságos útakra vetemedik, s vajjon lehetetlen volna-e hogy Odalie oly embert szeressen, ki önmagát csak szánni képes?

Oh! ha hinnék istenben, imádkoznám érte, oltsa ki ez angyal szívéből ez érzelmet, ha már csakugyan létezik, – nem tehetem. Nem tehetem azt, a mivel annyi ájtatos lélek kuruzsolja lelki szenvedéseit, hogy isten nevével szedi rá saját lelkiismeretét. Nem csalhatom meg magamat, s ha Odalie csakugyan szeret, – ah, mi teheti jóvá azt, a mit e gyermek ellen vétettem?

Érdeket mutattam iránta, nem tagadhatom. Ki tudja, ha nem teszem, nem tér-e felettem is napirendre úgy, mint többi ismerősei felett? Ah, Achillenak igaza volt; bűnös játékot űztem vele, bár akaratlanul; lelkemre, akaratlanul.

De ah, – hátha még tudnék szeretni? Mily boldogság volna szeretni ez angyalt és viszont szerettetni általa! –

Eh, térj magadhoz Anatole. Te és szeretni? minő képtelenség!»

Nov. 10.

«Ma meglátogattam a derék Margaudnét. Szegény asszony annyit bajlódott velem gyermekkoromban, míg annyira vittem, hogy a «Reverie»-t mások fülének veszélyeztetése nélkül el tudtam játszani, hogy megérdemli, miszerint öreg napjaiban néha felkeressem. Azt hiszem alig tartozunk nagyobb hálával valakinek, mint azoknak, kiknek nevelésünket köszönjük, s vajmi csekély részt törleszthetünk e tartozásból, ha évenként nehányszor pár pillanatot szentelünk egy öreg férfinak vagy nőnek, kinek egykor pajkosságunkkal annyi bosszúságot okoztunk. Ma névnapja volt, s én nem mulaszthatnám el, azon örömet nyújtani neki, melyet tiszta lelkének az egykori tanítvány hálája okoz.

– Ah, épen jó hogy jön, édes Anatole, – szólt Margaudné, miután szerencsekívánataimat a nála stereotyp, de igaz szívből fakadó érzékenységgel fogadta – kérnem kell magától valamit.

– Parancsoljon velem, Margaud néni.

– Tavaly oly jó volt maga, hogy hozott nekem egy arczképet, s én azt albumomba tettem legkedvesebb arczképeim közé. De ime, – tegnap megraboltak. Ne ijedjen meg, magam adtam oda, minden erőszak nélkül. Nos, nem is kérdi kinek?

– Akárkinek adta, kedves Margaud néni, sietni fogok mást küldeni helyette, ha elfogadja.

– Épen ezt akartam kérni. És miután nem akarja megtudni –

– De már miért ne?

– Nos hát tudja meg, egy szép kis leány kérte el tőlem a maga fotografiáját. Tanítványom volt egykor ő is; legszebb, legjobb, legkedvesebb tanítványom. Tegnap nálam volt, meglátogatott; azon kiváncsísággal, mely nálunk nőknél oly természetes, átlapozta albumomat és egyszerre, midőn az ön képére nyit, – megrezzen és elpirul, – sz. Denisre mondom, elpirult! Én természetesen kérdezősködtem, faggatni kezdtem; az én gyermekem mind nagyobb zavarba jön. Végre erőt vesz magán és így szól hozzám: «Margaud néni! ön ismer engem, ön nem fog félreérteni, ha valami illetlen dolgot kérek.» Képzelheti édes Anatole, hogy megijedtem e bevezetésre. Szerencsére nem soká hagyott kétségben, hanem hozzám szökött, megölelt és fülembe súgta: «Adja nekem ezt az arczképet!»

– És ön odaadta Margaud néni –

– Odaadtam; remélem nincs kifogása ellene –

– Legkevésbbé sem, főkép ha megtudom, hogy ki volt –

– Na lássa, mondá Margaudné kételkedve, én ugyan megigértem az én kis lányomnak, hogy el nem árulom, no de magának, – az én kis pajkos Anatoleomnak csak megmondhatom; nemde, maga nem fog elárulni?

– Mily gondolat Margaud néni! Tehát a kis leány –

– Duploque Odalie.

Érzém, hogy elsápadtam e név hallattára. Margaudné elnevette magát.

– No szép; ő pirul, maga sápad, – no szépen vagyunk gyermekek. Tehát ismerik egymást?

– Úgy – társaságból – nehányszor találkoztunk.

– Nos és úgy-e szép gyermek az én kis Odaliem, mit? – szólt Margaudné ingerkedve s kezében tartott albumát kinyitva felém tartá.

Odalie arczképét láttam benne.

– Ah, Margaud néni, kiálték fel elfeledkezve magamról, ha merném Duploque kisasszony példáját követni –

– Ohó, kedves fiam, hiába követné. Leány arczképét nem illik valakinek bírni az illető tudta nélkül. Más az magukkal, egészen más. Ne is kérje, nem adom.

– No hát nem kérem, Margaud néni.

– Pedig, pedig, kedves Anatole, – kezdé Margaudné egy jelentékeny pillantást vette rám, melyet mély fohász követett – milyen szép pár lenne magukból!

– Mit gondol Margaud néni! kiálték fel, elnyomva érzéseimet, – én és –? soha, soha!

Igyekeztem szabadulni. Érzém, hogy nem volnék sokáig képes hideg véremet megőrizni. Margaudnéból még nehányszor kitört azon gondolat, melyre némely öreg asszonynak már szinte magától rájár a nyelve, ha egy fiatal férfira és leányra gondol, – de én mindannyiszor elütöttem jámbor fohászait.