Part 8

Midőn Margaudnétól elmentem, a legkülönfélébb érzelmek vitáztak az uralomért lelkem felett. Odalie szeret! ez volt az első benyomás, melyet Margaudné szavai rám tettek. Midőn arczképemet váratlanul megpillantá, pirulása elárulta az öreg asszony előtt. Margaudné azon asszonyi kiváncsisággal, melynek az évek gyakran csak türelmetlenségét nevelik, faggatni kezdte őt, s a tapasztalatlan gyermek tagadása bizonyára csak még inkább megerősité Margaudnét gyanújában. Odalie látta, hogy el van árulva, tehát legalább hasznot akart vonni a dologból, s bízva egykori tanítónője discrétiójában, ki őt szeretetével mindig kitűntette, s ki iránt az anyátlan gyermek azon benső ragaszkodással viselteték, melyet egy nemes szív mindazok iránt érez, kik szeretetet mutatnak iránta, – elkérte tőle annak arczképét, kinek nevére szive hangosabban dobog. Oh, most már világos előttem minden! A mit én ártatlan fecsegésnek véltem, a miben nem láttam mást, mint eszközt egy kellemes társaság érdekességének növelésére: az galád ámítása volt egy ártatlan léleknek. Tehát annyira vérembe ment volna már azon tartalékot nem ismerő lelkiismeretlenség, melyből sokan erényt csinálnak a nők irányában, hogy tudtom nélkűl nyilatkozik szavaimban; annyira természetemmé vált volna-e a tettetés, hogy nyelvem és arczom akaratom ellenére szerelmet hazudik, a hol hiszi, hogy hitelre talál? Ah, pirulnom kell önmagam előtt, ha meggondolom, mennyire visszaéltem e gyermek tapasztalatlanságával! De mit használ ez Odalienak? mit enyhítheti az én bánatom az ő fájdalmát viszonzatlan szerelme felett?

De – hátha mégsem szeret? Bármennyire eltompítsa is a tapasztalás azon hatást, melyet egy nő szerelme önszeretetünkre gyakorol, bármennyire hozzászokjunk ahhoz, a mit «hódítás»-nak nevez a világ, – vajjon ki áll jót róla, hogy hiuságunk megszünt csak az által, mert már több ízben kielégíttetett? Ugy érzem, hogy ment vagyok e gyöngeségtől, legalább nőkkel szemben, – de nem a legnagyobb talány-e az ember épen önmaga előtt? Nem tapasztalunk-e sokszor oly érzelmet, melynek forrása iránt tisztában nem vagyunk magunkkal? Nincsenek-e néha nézeteink, melyeket magunk előtt sem tudunk teljesen indokolni? Ki állhat nekem jót róla, hogy midőn azt hiszem, miszerint Odalie szeret, e hitben nem nagy része van a hiúságnak, a nélkül, hogy tudnám? Hiszen Odalie oly szép, oly angyali gyermek, hogy a gondolat, általa szerettetni, szükségkép kell, hogy hízelegjen mindenki hiúságának, a ki emberi gyöngeségeivel együtt emberi természetét is le nem vetkezé!

Mit is tett ujabban e gyermek, a miről irántam való szerelmére véltem következtetést vonhatni?

Váratlanul megpillantja Margaudné albumában arczképemet. Nem képes elrejteni meglepetését és elpirul. De hát mit bizonyít ez? Egy fogékony kedélyű, ingerlékeny idegzetű nő oly könnyen meglepetik a legnagyobb csekélység által, s ha még csak annyi élettapasztalása és routinja van, mint Odalienek, nem képes uralkodni idegein. Az sem lehetetlen, hogy némi érdekkel viseltetik irántam. Látta, hogy foglalkozom vele, többet, mint másokkal, talán észrevette, hogy nem vagyok üres fejű és lelkü járdataposó, mint udvarlóinak száma – s valjon nem elég-e ez egy tizenhat éves leánynál arra, hogy érdekkel viseltessék valaki iránt? – De ez még nem szerelem, – nem! Ha Odalie valóban szeretne, e tisztalelkű gyermek sokkal szentebbnek tekintené szívének ez első gerjedelmét, semhogy oly könnyen kitárja egy öreg asszony előtt, ki kiváncsiságával ostromolja, s kire nézve végre is már szokássá lett egykori tanítványait szeretni. Ismerheti, ismernie kell Margaudné fecsegő természetét, s így biztos lehet róla, hogy titkát legelébb az előtt el fogja árulni, ki annak tárgyát képezi. Odalie sokkal büszkébb, semhogy, ha valóban szeret, ezt tudni engedné egy idegennek, ki végre is mindössze nehány évig zongoramesternője volt, s kit a gyermek szerethet szokásból, mint tanítónőjét, de nem szerethet azon bizalmas ragaszkodással, mely egy szűz kebel legédesebb titkait kitárja.

Ah, de mit áltatom magamat hiú okoskodással? – Szeret, vagy nem szeret? – ah, bár inkább ne tenné! Kétségbeesni más szerencsétlensége felett, melyet én okoztam, – erre úgy hiszem, még volna erőm; de szeretni, – ah, tudnék-e még én szeretni?»

Jan. 7.

«Ma a Boulevard des Capucinsen Margaudnéval találkoztam.

– Ah, csakhogy látom, – kiálta föl midőn megpillantott; – megvallom, már küldeni akartam magáért, de nem tudtam, hol lakik.

– Miben lehetek szolgálatára?

– Kisérjen szépen haza, kedves Anatole, aztán megtudja. Tudom, hogy az ily úrfiak nem szívesen kísérgetnek vénasszonyt, no de az egyszer kivételt tehet, nem fogja megbánni.

– Ah kedves Margaud néni! hogy bebizonyítsam, miszerint szerencsémnek tartom, ha kísérhetem, nem is kérdezem, mi az –

– Hiába is tenné az utczán. Majd otthon. Jerünk.

Hazaértünk szállására. Margaudné letette köpenyét, kalapját, aztán szekrényéhez ment, kivett egy papirost, a papirból egy képet s azt diadalmas tekintettel tartá elémbe.

– Fogja!

Odalie arczképe volt.

– Fogja hát, ismétlé Margaudné, – hisz a magáé –

– Ah, bocsásson meg kedves Margaud néni; igen köszönöm szívességét, de önnek igaza volt a múltkor, hogy nő képét nem szabad bírnunk beleegyezése nélkül –

– Ugy van fiam, úgy van; de azért csak vegye, Odalie küldi magának.

– Hogyan? – kiálték fel önkénytelen örömmel a képet megragadva, – ő küldi? De hát miként lehet ez?

– Üljön le szépen, elmondom. Új év napján az én kis Odaliem szokása szerint meglátogatott, s mint minap igérte, hozott egy új fotografiát. Többet hozott, hogy választhassak. Kértem tőle tehát kettőt. Szivesen adta. «Lássa, kedves gyermekem, mondám neki, azért kérek kettőt, mert nem tudom, nem kell-e az egyiket valakinek odaadnom.» Odalie kérdőleg nézett reám. «Ne féljen kicsikém folytatám, legfeljebb annak adnám oda, a kit ön méltónak tart rá, hogy képét otthon papája előtt rejtegesse.» – Ah, látta volna Anatole, e gyermek zavarát! Veres lett, elkezdett hebegni, nem tudta hova legyen. Végre megegyezett, de csak azon feltétel alatt engedte meg, hogy képét önnek adjam, ha ön nagyon, de nagyon kéri; s ekkor is úgy, hogy magának nem szabad tudnia, miszerint a képet az ő beleegyezésével kapja. Nos, akarja teljesíteni a feltételeket?

– Hogyne, Margaud néni, tehát kérem – nagyon kérem –

– Jó, jó, a többit elengedjük. Tegye el szépen s ábrándozzék előtte. Úgyis úgy összeillenek!

– Ugyan mit beszél Margaud néni!

– Nos, hát miért ne lehetne –?

– Miért? hát először, – viszonzám, azon reményben, hogy minél nyíltabban beszélek a dologról, annál jobban fog sikerülni Margaudné minden gyanúját eloszlatni, – mert eszem ágában sincs házasodni, másodszor mert nem vagyunk szerelmesek egymásba, harmadszor mert Duploque a császári tábornok sohsem adná leányát republikánusnak.

– Hahaha! – nevetett fel Margaudné, – szóról-szóra ezt hallám egy hét előtt ugyane helyen Odalietől. Ugyanebben a karszékben ült, melyben ön ül most, és épen ily komoly arczczal mondá: először nem akarok férjhez menni, másodszor nem vagyunk szerelmesek, és én biztosítám őt úgy, mint most biztosítom önt, hogy roppant kedve van a házasságra, s hogy fülig szerelmesek egymásba. Mit, maga protestál? Ő épen így protestált, de azért az első két pontra nézve egyiköknek sincs igazuk. A mi a harmadikat illeti, – hát csakugyan oly dühös republikánus lett magából?

– Javíthatatlan, Margaud néni.

– Ezt mondta Odalie is. Apjától hallotta, kit mindig elönt az epe, midőn a maga ujságát kezébe veszi, a ki önt istentelennek, szentségtörőnek tartja, ki nem ismer kegyeletet semmi iránt. De hát édes fiam, hogy is vetemedhetett maga annyira, hogy republikánus és ujságiró legyen egyszerre? Odalie azt mondta, – oh borzasztó! hogy ön még fogságba is kerülhet –

– Megeshetik.

– Deportátióra –

– Nem lehetetlen.

– Oh borzasztó! ki hitte volna? milyen jó, szelid gyermek volt!

– Dehogy voltam, Margaud néni, tudom én mennyi boszúságot szereztem önnek. Lássa, már véremben van, hogy a hatalmasokat gyűlölöm; és higyje el, nem tudnék nőt úgy szeretni, hogy kedvéért e gyűlöletről lemondjak.

Margaudné csak rázta fejét, s nekem össze kellett szednem minden ékesszólásomat, hogy gondolata kivihetetlenségéről meggyőzzem.

Most itt ülök s előttem Odalie arczképe, – saját beleegyezésével! Ah mily szép, mily bájos! E kép ugyan csak gonosz rágalom szépsége ellen, s ah, mégis oly elragadó! És e leány –

De mit bizonyít ez mai nap, midőn bárki képét ötven centimeért minden műárúsnál megvehetjük? Minő fontosságot tulajdoníthat Odalie az ily ajándéknak, melyhez oly könnyen juthatnék más úton is? – Meg aztán, – nem szabad tudnom, hogy a kép tőle jön. Ha értéket akart volna adni e papirnak, tudatta volna velem, hogy ő adja! – Nem tette, ő számított Margaudné discrétiójára, sőt feltételül szabta, hogy nem szabad tudnom, miszerint engedélyével kapom arczképét. Margaudné, isten tudja, mit nem beszélt neki rólam, mennyire szeretem, imádom, – ah, az öreg asszonyok oly lelkiismeretlenek az effélékben! nem gondolják meg, mily veszélyes játékot űznek velünk, midőn házasítási passiójukkal közénk állnak. Margaudné bizonyosan kérte tőle e képet egy szegény bolond számára, ki fülig szerelmes belé, s Odalie odaadta neki. Megtiltá tudnom, hogy tőle jő, de odaadta könyörületből –

Mit? E leány szánna engem? Ezt nem szabad, ezt nem lehet tennie! Nem ismer annyira, hogy szánhatna, s nem fog ismerni soha! Ez a joga ne legyen senkinek. Azt el tudnám tűrni, hogy gyűlöljön, el, hogy megvessen, – azt nem, hogy sajnáljon.

És ha nem sajnálat bírta rá, hogy képét odaadja? Ha azért adta, mert jól esik tudnia, hogy szívemen hordom képmását, – ha Margaudné elhitette vele, hogy szeretem, s ő csak szerelmemet viszonozni véli –?

Ah, fejem úgy zúg, úgy fáj valami itt szívemben!

Bármiként legyen, véget kell vetnem a dolognak. A farsang holnap megkezdődik. Odalieval bizonyára fogok találkozni. Meg kell tudnia, hogy nincs joga szánni és nincs oka szerelmemet viszonozni!

Ha vétkes voltam akaratom ellenére, jóvá kell tennem. Jobb későn, mint soha.

De ah – miért félek annyira e gondolattól?»

Ezekből megitélheti ön, minő lelki állapotokon ment keresztül barátom, mióta Odaliet meglátta, – szólt Achille, letéve Anatole naplóját. – A boulevardon gyönyörködött benne, mint egy szép képben vagy szoborban gyönyörködünk, a télen vonzódott hozzá, a mint vonzódunk egy kellemes társasághoz; de nem tekinté áldozatnak e társaságról lemondani. Az asnièresi találkozás okot adott azt hinnie, hogy Odalie szereti. Első gondolata az önvád volt ez észlelet után. Nem hitt magában, nem hitt saját szívében s szemrehányást tett magának azon érdek miatt, melylyel a leány iránta viseltetett. De a gondolat, hogy Odalie szíve nem hideg iránta, tudtán kívül növelte azon vonzalmat, melyet iránta érzett, annyira, hogy e gyermek állandó tárgya lett gondolkozásának. Mintha kétkedő lelke nem volna képes az initiativára még a szerelemben sem, daczára annak, hogy szíve fogékony vala, – Odalie vonzalmának félreismerhetetlen jeleire volt szükség, hogy szíve hangosabban dobogjon. De Anatole nem vallá meg magának, sőt nem is hitte, hogy szíve már érez. Vádolta önmagát, hogy könnyelmüen megzavarta egy szív nyugalmát, s kivánta, bár az ne történt volna meg. De azért a boldog szerelemnek bármily távol álló lehetősége, tudtán kívül, akarata ellenére, mind nagyobb tért foglalt, egyelőre gondolataiban, Odalie számára. De azért még minden kétségen felül álló lehetetlenségnek tartá, hogy a leányt valaha szerethesse. Ekkor vette egy újabb jelét Odalie vonzalmának Margaudné által. A kétkedés saját szívében oly erős vala, hogy Margaudné szavai csak önmagának tett szemrehányásait tették élesebbekké, melyeket hiában igyekezett okoskodás által lecsillapítani. E kedélyállapotot csak fokozta Odalie arczképe, melyet Margaudnétól kapott; s elhatározá őt teljesen kiábrándítani, ha van miből kiábrándulnia, – de midőn erre elszánta magát, nem vette észre, vagy nem merte magának bevallani, miszerint azon érdek, melylyel a leány iránt viseltetik, ki kedélyének ártatlan egyenességében a hosszú távollét daczára többször jelét adta iránta való vonzalmának, már oly közel áll a szerelemhez, hogy nagyobb feladat lesz rá nézve saját szívét megóvni, mint a hatást, melyet Odaliera tett volt, megsemmisíteni.

De Anatole nem hitt szivében, s a beállott farsangon azon szilárd eltökéléssel kereste Odaliet, miszerint egy vagy más módon «jóvá teendi, a mit ellene akarata ellenére vétkezett».

XI.

E télen Anatole és Odalie gyakrabban találkoztak egymással. Anatole annyi időt töltött a gyermekkel, a mennyit társaságban egy és ugyanazon nővel az illem megsértése nélkül csak tölteni lehet; s míg mások e körülményből barátom szerelmére vagy legalább «komoly szándékaira» vontak következtetést, ő azon meggyőződésben élt, miszerint minél többet kell Odalieval foglalkoznia, hogy annál alaposabban kiírthassa a leány szívéből azon érzelmet, melylyel netalán irányában viseltetik.

Anatole úgy okoskodott, hogy, ha sikerül magát Odalie előtt könnyelmű, frivol gondolkozású, prózai emberként bemutatnia, ezáltal oly áldozatot hoz a leánynak, melyet saját becsületérzése követel tőle.

Vannak természetek, melyeknek jellemző vonásuk, hogy könnyebben lehet hozzájok férni, mint másokhoz. Ne vegye e szót rossz értelmében. Nem oly nőkre czélzok vele, kikkel mindenről beszélhetünk, mert nincs semmi, a mi ellen vagy illemérzetök vagy lelkök féltett érzelmei óvást emelnének. A világért sem. A _tiszteletről_, mely a nőt megilleti, Odalieval szemben _nem lehetett_ megfeledkezni. De a kiket bizalmára méltatott, azokat felmenté az etiquette azon kicsinyes tyrannismusa alól, mely a társalgást csak feszélyezi, nehezíti, a nélkül, hogy méltóságát növelné. Vannak nők, kik az etiquette apró külformáinak annyi becset tulajdonítanak, hogy az ember önkénytelen gyanakvóvá lesz s végre azt hiszi, hogy csakis az etiquette nevében van joguk a tiszteletre; kik oly kicsinyes féltékenységgel őrzik azt, a miben a női méltóságot találni vélik, hogy megbocsáthatóvá lesz azt hinnünk, miszerint kissé rossz lábon állnak a valódi női méltósággal. Ragaszkodnak a külformákhoz a kicsinyesig, a nevetségesig, – és sértve érzik magokat ez aprólékos formák legcsekélyebb elhanyagolása által, mintha éreznék, hogy tisztelet dolgában igényeik a külszínen túl nem terjedhetnek. Sohasem a szellemdús, és többnyire nem a legerényesebb nők azok, kiknek társaságában egy művelt embernek leginkább kell ügyelnie arra, nehogy modorában, szavaiban tiszteletlenséget fedezzenek fel. Isten könnyebben hozzáférhető a királyoknál, kik érzik, hogy varázsuk kulcsa a távolságban rejlik.

Odalie nem tartozott nemének hétköznapi tömege közé. Érezte saját becsét, és ez önérzet feleslegessé tette rá nézve azon feszes távolság megőrzését, melyre csak a gyarlóságnak van szüksége. A kit méltónak tartott rá, azt oly bizalomra jogosítá maga iránt, mely közönséges természettel szemben aligha maradhatott volna veszedelmes következmények nélkül. De e gyermekben oly sok bájjal annyi büszkeség s a kedélynek gyakran meglepő nyiltságával annyi tartózkodás egyesült, hogy bármily bizalmas hang, melyet különben csak az engedhetett meg magának, kitől ő azt megkivánta, nem csorbíthatá meg azon tiszteletet, melylyel neki mindenki adózott.

E körülmény megkönnyíté a játékot Anatolera nézve. Teljesen bízott a sikerben, s annyiban joggal, mert modorán gyakran oly, a frivolitásig menő könnyedség, sőt könnyelműség ömlött el, melynek forrása nem rejlett ugyan sem nézeteiben, sem érzelmeiben, de mely némileg természetes következménye vala azon benső meghasonlásnak, melyen lelke ifjú korában keresztül ment, s azon erőlködésnek: nem mutatni a világnak oly fájdalmat, melyet az nem birna méltányolni. Anatole lelke évek óta fel vala dúlva, de tudta jól, hogy csak nevetségessé teszi magát az, ki nagy fájdalmakat hoz a mindennapi élet piaczára, melyen apró bajok és bűnök képezik a forgalom rendes eszközeit; s féltékeny gonddal őrizte lelke szenvedéseit a profánus szemek elől. Nem volt eléggé puritán arra, hogy visszariadjon az oly tettetéstől, mely senkinek kárt nem okozott; nem eléggé együgyű arra, hogy lelkét boldog-boldogtalan előtt az első kopogtatásra kitárja; nem volt oly betegesen sentimentális, hogy szenvedéseivel kaczérkodjék; érzelmeit saját, kizáró tulajdonának tekinté, melyet joga van minden illetés ellen megóvni, s így önkénytelenül a közönséges érintkezésben oly modorhoz, az élet felületes viszonyaiban oly magatartáshoz szokott, mely minden felületes szemlélő előtt a frivolitás nem mindennapi mértékének tűnt fel. Közönséges ismerősei víg, könnyelmű czimborának tapasztalták, a frivol Páris telivér gyermekének. A ki jobban ismerte és észlelte, felfedezte az ellenmondást érzelmei s szavai, gondolkozásmódja és modora között; de alig hiszem, hogy a maga jószántából bárkinek is megadta volna a kulcsot e talány megfejtéséhez. Én bírtam, mert keletkezni láttam e talányt, mert gyermekkorunk óta testvéri ragaszkodással ismertük és őriztük egymás titkait.

Anatole biztosnak tartá a sikert, és az is lett volna, ha egy tényezőt ki nem feled számításából: azon már nagy fokra hágott érdeket, melylyel Odalie iránt viseltetett. A hol Anatole józanságát megőrzé, oly nők iránti magatartásában, kikre vágyott, de kiket nem szeretett, oly ügyességgel, oly raffinirozott tökélylyel tudta játszani az epedő szerelmest vagy a féltékeny, gyanakvó imádót, a közönyöst vagy a szív rabját, ki szenvedélyének lánczait akarata ellen hordja, hogy ama kisebb-nagyobb kalandokban, melyek egy részét együtt éltük keresztül, nem egyszer bizonyos megdöbbenéssel néztem az ifjút, ki a legönkénytelenebb érzelmekkel úgy tudott játszani, mintha egy sakktábla pionjaival maneuvrirozna. Azon könnyű diadaloknak nagy részét is, melyeket éveken át mint szenvedélyes sportsman vadászott, főleg azon hidegvérnek köszönheté, melylyel kritikus pillanatokban minden szavának, minden mozdulatának hatását kiszámítani bírta; azon gyakran dæmoni kiméletlenségnek, melylyel ellenfelét præparálni tudta czéljaira.

De az ily siker előfeltétele épen az, hogy józanságunkat, hidegvérünket megőrizzük; és Anatole nem vette észre, hogy Odalieval szemben már szíve tolakodik előtérbe. Az eredmény, melyre e játék vezetett, épen ellenkezője is volt annak, a mit barátom szándékozott.

«Őszintén szólva, – mondá nekem egyszer, egy évvel utóbb Plangenet Constance, Odalie egyetlen, benső barátnője, egy alkalommal, midőn azt hitte, hogy panaszra van oka Anatole ellen, – én még most sem tudom, vajjon megérdemli-e Flavigneux úr azon barátságot, melyet iránta Odalie kedveért tanusíték. Úgy van, uram! s én csak Odalie angyali kedélyét bámulom, de higyje el, nem irigylem, s teljesen megnyugszom benne, hogy képtelennek érezném magamat példáját követni. Mit tett vele ez ember tavaly hat héten keresztül, miként kínozta, gyötörte e szegény gyermeket! Minden estve, mely ily korban a boldogság egy-egy napja fiatal leány számára, Odaliera nézve a szenvedés egy-egy korszaka volt. Alig találkozott Anatolelal, hogy másnap el ne jött volna hozzám, keblemen kisírni fájdalmát annak magaviselete felett, kit szeretett. Tanácslám is neki, hagyjon fel vele; hiába. Higyje el, gyűlöltem ez embert, mert miatta szenvedett e kedves teremtés, kit legjobban szeretek e földön. Nem tudtam magamnak megmagyarázni magaviseletét, míg végre rájöttem indokára. Az ön barátja sokkal büszkébb, s mint önök mondani szokták, elveiben sokkal szilárdabb, semmint megkisérthette volna a közeledést egy császári tábornok családjához, kit természetes ellenségének tekintett. Tudta, hogy ritkán lesz alkalma Odaliet láthatnia, tehát gondoskodni akart róla, nehogy a leány egykönnyen feledhesse. Flavigneux úr tud bánni az asszonyokkal; oh van szerencsénk ismerni híréből, mely bizony épen nem a legjobb, s legkevésbbé igazolja egy oly tiszta kebel vonzalmát, mint Odalie. Látta, hogy a leány szereti, tudta, hogy a szerelemnek nincs erősebb tápláléka, mint a fájdalom, melyet kedvesünk okoz; s hideg kegyetlenséggel gyötörte a szegény leányt, nehogy az elfeledje őt, kínozta, hogy annál becsesebb legyen előtte azon érzelem, melyet fájdalma árán növelt fel. Íme, uram, ez volt az ön barátjának viselete Odalie iránt, s ha erre gondolok, megvallom, még ma is kétkedem benne, ha vajjon igazán szereti-e e gyermeket.»

Így szólt Constance, ki testvéri ragaszkodással szerette ifjabb barátnéját; és ha – miután nem ismerte Anatolet – nem is volt igaza indokainak és szándékának, teljesen igaza volt magaviselete eredményének megitélésében.

Anatolenak sikerült szándéka azon mértékig, hogy fájdalmat okozott Odalienak; de annyiszor kiesett szerepéből, oly félreérthetetlenül elárulá szerelmét a leány iránt, melyet még önmagának sem mert bevallani, miszerint Odalie, a helyett, hogy kiábrándult volna vonzalmából, mind erősebb ragaszkodással viseltetett iránta.

Végre Anatole is belátta, hogy mesterséges terve hajótörést szenvedett saját szívén, s a farsang utolsó napjai egyikén ezeket írta naplójába:

Febr. 28.

«Szeretek! a mitől féltem s a mire vágytam, bár lehetetlennek tartám, bekövetkezett, szeretek, szeretem Odaliet! Hónapok óta valami kínos teher nyomta lelkemet, valami megmagyarázhatlan lidércznyomás elfojtá szívem minden dobbanását, – elmúlt! Mint a bánya éjjében dolgozó munkás, midőn a földre lép, megkönnyebbült szívvel üdvözli a napsugárt, úgy érzem e pillanatban, mintha egy sötét éj múlt volna le lelkemről, s napom újra, ragyogóbban mint valaha, felkelne. Szeretem Odaliet! ah, s oly jól esik most ezt bevallanom!

Szeretlek, Odalie, mert szép vagy, szeretlek, mert imádandó vagy, szeretlek, mert szeretsz! Azon kimondhatatlan, kábítóan jótékony érzés, mely lelkemet elfogja, midőn rád gondolok, azon lázas vágy, mely ereimet dagasztja, midőn magam elé varázslom alakodat, melynél szebbet egy isten fantáziája nem birna teremteni magának, mind azt susogja: szeretlek!

Ah, és te is szeretsz, Odalie! Nem mondtad, – oh de a nyelv úgyis csak tökéletlen kisegítője a szem ékesszólásának. A mint ma estve derekadat a keringő hangjára átkarolám, a mint magamhoz öleltelek, s érzém keblemen pihegő kebledet, láttam ajkad körül ama mosolyt, melyet a boldogság gondolata lopott reá, láttam szemedben azon vérlázító lángot, melyben a vágy összeesküszik a szerelemmel, – úgy néztél ki ártatlan arczoddal, tiszta homlokoddal, mint egy szent, midőn vétkezni szeretne! – Ah, e pillanatban mit nem adtam volna érte, ha kebledre dőlve, éltemet szerelmünk oltárán áldozhattam volna fel!

De nem, – élnem kell, élnünk kell, egyetlen szerelmem!

Visszaadtál önmagamnak. Évek óta kipótolhatatlan ürt érzek szívemben, mely a legcsekélyebb érintésre úgy fájt, most túláradni érzem a boldogságtól. Légy áldva érte, kedvesem!

Szeretlek, Odalie, szeretlek, szeretlek!»

XII.

A lelkesedés azonban, mely e szavakban nyilatkozik, nem tartott soká. Anatole képes volt még nagy lelki emotiókra, de nem birta azokat maradandólag elviselni. Lelke elveszté volt azon egészséges, ruganyos erőt, mely a gyermek-ifjút jellemzé, el azon kitartást, mely csak az erő gyümölcse, s a szenvedély láza és a kétkedés tehetetlensége közt ingadozott. Elveszté azon középutat, mely képes erőt kifejteni láz nélkül. Pillanatokra képes volt azon magaslatra emelkedni, melyen a fenséges kezdődik, melyen a nagy eszmék fogamzanak, s nagy tettek megérnek, – de hiányzott belőle a lélek azon magasztos szárnyalása, mely képes lett volna őt e magaslaton megtartani.

– Azon tíz hónap alatt, mely a történteket követé, Anatole egy kis kötetnyit írt naplójába, – folytatá Achille, jókora csomagot mutatva a naplóból. – Nem olvasom fel önnek; nagyon fájdalmas olvasmány ez még arra nézve is, ki előtt ő idegen volt. Ne értsen félre kérem. Tudom, hogy szívre, mely érezni képes, egy szenvedő ember sohasem teljesen idegen; de mégis megkimélem önt e lapok olvasásától, melyek egy meghasonlott lélek küzdelmeit festik oly viszonyokkal, melyeken egy virágzása delén álló szellem is csak nagy erőmegfeszítéssel bírna diadalmaskodni.