Part 6

A szó, melyet a szerencsétlen gyermek kiejtett, szerelme legyőzhetlen hatalmát hirdeté; de sápadt arcza s megtört tekintete kiáltó szemrehányást fejeztek ki, és zokogásának szakadozott hangjai mintha lelkének gyilkosát vádolták volna.

Anatole látta, hogy Hélène szereti őt ellenállhatlan szenvedélylyel, látta, hogy kész feláldozni szerelmeért ártatlanságát, de hogy kétségbeesik az áldozat nagysága felett.

Az erény halálos kínjai valának ezek, mely elszánta magát az öngyilkolásra.

Most már megérté Anatole kedvese fájdalmát. Lelkében egyszerre megszólalt egy jobb hang, s természetének eredeti nemessége kétségbeesett harczba keveredett azon erkölcsi cynismussal, azon frivol életnézetekkel, melyeket szentségtelen kezek csempésztek beléje.

A küzdelem rövid volt, de szenvedélyes és elhatározó.

Néhány pillanat mulva Anatole térden állva kért bocsánatot kedvesétől, s midőn szavát visszaadta neki, Hélène újjászületve a boldogságtól borult keblére s zokogott, – de e zokogás nem többé a kétségbeesés vergődése, hanem egy terhétől megszabadult lélek megkönnyebbülése volt.

E jelenet forduló pontot képezett Anatole életében.

E pillanattól fogva megváltoztatá Hélène iránti magaviseletét. A leány önkénytelenül tartózkodóbb lett iránta e végzetes percz óta, s ő szintén visszavonult az illem korlátai közé. A bizalmasságnak azon veszélyes neme, mely a szegény leányt az örvény szélére sodorta, többé vissza nem tért. Anatole s Hélène, mintha összebeszéltek volna, egyszerre megváltoztak. Anatole, midőn bucsúzott, csak kedvese homlokát érinté ajkával, s Hélène többé a világért sem tudott volna arczába nézni, midőn őt ilyenkor gyöngéden megölelte.

A leány lelkéből azon tisztátalan gondolatok, melyekkel kedvese néhány hónapon át mulattatá, eltüntek, mint egy gonosz álom; s ifjú lelkének ártatlansága visszanyerte uralmát, megaczélozva azon öntudatosság által, mely a veszély ismeretéből ered.

Midőn ez estve Anatole Hélèneéktől eljött, s az utczán alkalmat nyert gondolatait összeszedni, átgondolta magaviseletét néhány hónap óta, mely a mai jelenetre vezetett, és megborzadt önmagától. A szégyen pírja futotta el arczát, midőn arra gondolt, mint hazudott szerelmet e leánynak, mint növelte csalfa szavaival azon érzelmet, melyet viszonozni nem bírt; s midőn visszaidézte lelkébe azon rendszeresen raffinirozott modort, melyben az ártatlan gyermek lelkét demoralizálni igyekezett, hogy testét megejtse, visszariadt az erkölcsi cynismus azon kietlen nagysága elől, mely saját tetteiben nyilatkozott. Mindeddig könnyelműségből, mely nem jellemének tulajdona, de szerencsétlen lélekállapotának következménye volt, sohsem elmélkedett Hélène iránti viszonyáról, s midőn most a leélt néhány hónapon végiggondolt, legyőzhetlen undort érzett önmaga iránt.

De épen ez bizonyítá, hogy a válság szerencsés véget ért.

Midőn ez estve megvallá nekem a legutóbb történteket, melyeket addig, míg fel nem adta szándékát, discrétióból elhallgatott előttem, megrettentem azon aljasság felett, mely viseletét jellemzé, s melyre őt képtelennek tartám. Nem is kisértém meg haragomat fékezni, s méltatlankodásomban oly dolgokat mondtam neki, melyek, azt hivém, örökre véget vetendenek barátságunknak. De Anatole, nagy meglepetésemre, nyugalommal, majdnem elégedetten hallgatá szidásomat, melyre barátságunk által feljogosítva érzém magamat.

– Igazad van! – kiálta fel aztán keserűen, – szidj, gyalázz, nincs az a káromló szó, melyet meg nem érdemelnék, – hisz én oly nyomorult vagyok!

Először életemben, könnyeket láttam peregni szeméből. Inkább ösztönöm, mint itélő tehetségem sugta, hogy hallgassak el szemrehányásaimmal, melyeknek el kelle enyészniök Anatole önvádolásának keserűsége előtt.

Anatole csak egy eszközt látott, melylyel Hélène ellen elkövetett hibáját jóvá teheti, ha kezét nyujtja annak, ki szívét bírni vélte. Én lehetetlennek tartám a házasságot egy húsz éves vagyontalan tanuló s egy fiatal vagyontalan leány közt, főkép, midőn az egyik fél nem viszonozza a másiknak szerelmét, s csak megérdemelt vezeklésnek tekinti azt, miben a másik boldogságát reméli feltalálni. Igyekeztem őt lebeszélni e gondolatról, elibe festém a jövőt, mely ily viszonyok közt szerencsés alig lehet, de Anatole nem hajtott tanácsaimra. Becsületbéli kötelességének tartá kedvesének kezét felajánlani, s e téren nem lehetett vele megalkudni.

Másnap megkérte Hélènet atyjától. De az apa, ki leánya viszonyának természetéről ép úgy nem tudott semmit, mint nem tudott azon indokokról, melyek Anatolet e lépésre birták, vetóját állítá a «két tapasztalatlan rajongó szerelmes» elé. Irónnal kezében bebizonyítá Anatolenak, hogy nem tudna nejével megélni, kivel hozományt nem kap, hogy legalább öt-hat évig eltart, míg oly állásra tesz szert, melyben szabad a házasságra gondolnia, hogy tehát egyelőre – a mi itt éveket jelentett – szó sem lehet a házasságról.

Ekként nem teljesíthetvén azt, a mit becsületérzése követelt tőle, Anatole átlátta, hogy más kiútat kell keresnie, s tanácsomat kérte e tekintetben. Véget kellett vetni e viszonynak, de oly módon, mely a lehető legkevesebb fájdalmat okozza azon szegény gyermeknek, kire már annyi szenvedést hozott. Hélènenek nem volt szabad megtudnia, hogy Anatole nem szereti; mert a tudat, hogy rútul rászedetett, ily körülmények közt életét veszélyeztethette volna az ábrándos, érzelgős hajlamu leánynak. Anatolenak tehát folytatnia kellett a viszonyt, várva a kedvező alkalomra, melyben azt felbonthatja.

Anatole kezdetben mitsem akart hallani e tervről, be akarta őszintén vallani Hélènenek, mily rútul megcsalta, s készebb volt elviselni gyűlöletét s megvetését, mintsem tovább folytasson oly szerepet, melynek bűnös voltát most már érezé. De végre belátta, hogy őszinte vallomásával csak növelné kedvese szerencsétlenségét a nélkül, hogy magának használna, s elszánta magát bűnhödésül folytatni a játékot mindaddig, míg befejezhető lesz a nélkül, hogy Hélènet végkép lesujtsa.

És így történt. Néhány hó mulva Hélène atyja más vasuti állomásra tétetett át, s a távolság, mint annyi mást, ezen viszonyt is felbontá. Hélène szerencsétlennek érzé magát, midőn a távollét hatását Anatole lankadó szerelmében tapasztalá, de megmaradt számára a vigasztalás, hogy szeretett és szerettetett; s bár sokáig nem tudta feledni szívének első bálványát, néhány évi elválás után atyja unszolására mégis férjhez ment egy becsületes emberhez, kinek oldalán, ha boldogságot nem is, de megelégedést talált.

VIII.

Hélène volt Anatole veszni indult lelkének megváltó angyala.

Benne és általa az ifjú a nőnemet oly oldalról tanulta megismerni, mely eddig rá nézve nem létezett: az igaz érzelem s az erény oldaláról. Midőn párhuzamot vont a fiatal leány közt, ki szíve első szent, imaszerű gerjedelmével közeledett feléje; ki azon tartaléktalan, megindító odaengedéssel bízta magát reá, melyre csak azon nő képes, ki kedvesét tiszteli, féli és imádja egyszerre; ki a vértanuság költészetével eltelten kész lemondani arról, a mi szemében egyenértékű az élettel, hogy követelő szerelmesének egy szeszélyét kielégítse, s ki, midőn ez kegyetlen kivánatáról lemond, azon kicsapongó örömmel borul kedvese lábaihoz, melylyel a halálra itélt a vérpad lépcsőjén a kegyelmet üdvözli, – midőn párhuzamot vont e szerelemmel párosult erény, e lemondó ártatlanság közt és azon a szerelem nevével takaródzó élvvágy, azon önző s követelő szenvedély közt, melyet annyiféle alakban tapasztalt a társadalom legkülönfélébb ranglétráin álló férjes és férjetlen nőknél, kiknél eddig kereste élvezeteit és szerezte tapasztalásait: Anatole visszaborzadt azon körtől, melyben eddig forgott, s megundorodott önmagától, a ki e körben jól tudta magát érezni. Megtanulta Hélèneben tisztelni a nőnemet, melyet megvetett volt, mielőtt még ismerte volna.

S ez nem csak nézeteiben a nőkről, hanem egész érzelmi és erkölcsi világában jótékony forradalmat idézett elő. Szerelmi csalódás volt szerencsétlenségének forrása, s egy jellemtelen nő, kiről a tapasztalatlan ifjú mértéket vélt vehetni minden nőre, ragadta azon erkölcsi kietlenség útjára, mely lelke nemes érzéseit már-már elnyeléssel fenyegette. Most, midőn oly leányt tanult megismerni, ki iránt lehetetlen volt tiszteletet nem éreznie, ki előtt lelke mélyében pirulni érzé magát, midőn irányában követett eljárására gondolt, most világosan állt előtte eddig követett erkölcsi irányának félszegsége, s be kellett vallania önmagának, miszerint a mit életbölcseségnek gondolt, csak nyomorult, alaptalan sophismák összege vala. Most azon bizarr rendszer, melyet az erény és tisztaság megtagadásával a rideg hasznosság képmutató elveiből alkotott magának, összeomlott, mint egy hazugságokból rakott kártyavár; az erkölcsi egyensúly helyreállt lelkében, s természetének nemesebb elemei osztatlanul uralkodtak ismét minden tette, minden gondolata felett.

Anatole szakított múltjával, a mennyire emberi erővel lehetséges vala, de, bár egész lénye gyökeres átváltozáson ment keresztül, bár szellemileg s erkölcsileg mintegy újjászületett: volt egy szomorú következése e múltnak, mely utóbb élete minden szenvedéseinek forrásává lett.

Tizenhat éves korában, a mennyiben ily ifjan lehet, Anatole az volt, mit erős léleknek nevezünk, tele hittel, tele lelkesüléssel. Ha zavartalanul fejlődhetik férfikoráig, barátom valószinűleg a lélek és jellem azon óriásai közé tartozott volna, melyeknek irigyelve bámuljuk szellemi ruganyosságát. De mielőtt még lelke az idő és tapasztalatok apró viszontagságai közt megérhetett volna, Hermanceban való csalódása oly csapást mért reá, mely egy megállapodott, erőteljes férfit is megingatott volna, s mely egy erkölcsi fejlődésének kezdetén álló ifjút szükségkép lesújtott. Felegyenesedett ugyan e csapás után, de csak azért, hogy oly viszonyokban keressen vigasztalást, melyek a csalódott szerelmes beteg kedélyét csak elmérgezék; míg végre megtalálta a helyes utat, de ismét oly érzelem segélyével, mely mély nyomot hágy maga után a kedélyben. Az elkeseredés, a gyűlölet, a megvetés Hermance ellen, az erkölcsi cynismus, melyre a kicsapongás hosszú négy évében szert tett, s végre önmagának azon megutálása, melyet Hélène iránti eljárása keltett fel lelkében: sokkal pusztítóbb szenvedélyek valának, semhogy nyomtalanul tünhessenek el egy ifjú kedélyről, melyet rövid néhány év alatt, egymást követve, felszántottak. A felnőtt férfi, megerősödött organismusával veszteség nélkül eltűri ugyanazon csapást, mely ifjú korában leterítette volna lábáról. Anatolenak elmúlt megvetése a nők iránt, megtanulta becsülni az erényt, s ellenállhatlan vonzalmat érzett minden szép és nemes iránt, – de lelke meg volt törve, elveszté azon ruganyosságot, azon hatalmas szárnyalást, mely az élet bizonyos válságos pillanataiban egyedül képes az embert azon magaslat színvonalán megtartani, melyről nem szállhat alá, ha nem akarja önmagát megtagadni. Anatole _elveszté hitét_. Azon erőtadó fennköltséget, mely az önmagában és másokban hinni, a saját erejében s szerencséjében bízni tudó szellemet kitünteti, mindinkább az elme gyakran szőrszálhasogató okoskodásai, a kutató és soha meg nem nyugvó ész aggódó kételyei kezdték helyettesíteni; s ez Anatolet modorában _blazirttá_, lelke mélyében _kétkedővé_ tette.

Egyelőre e szomorú kétkedésnek nem látszottak meg rajta nyomai. Utóbb gyászos hatalommal lépett az előtérbe, midőn érzelmei és körülményei tápot adtak neki; de most úgy látszott, mintha Anatole minden tekintetben újjászületett volna.

Mindenekelőtt elhatározá, hogy életmódját gyökeresen meg fogja változtatni. S azon mód, melyen e határozatot végrehajtá, bámulnom kényszerített egyrészt azon mély önismeret által, melyet elárult, másrészt az önkénytes lemondás azon ritka erélye folytán, melylyel járt.

Anatole belátta, hogy eddigi életmódjában nagyban elősegíté azon bőséges ellátás, melyben Detrolles által részesíttetett. Ismerte saját természetének élvezetvágyát, hajlamát a kicsapongásokra, s nem bízott magában, hogy hosszabb időn át képes legyen önkényt ellenállani a kínálkozó alkalomnak. Tehát kényszeríteni akarta magát a lemondó életre; s ennek legbiztosabb útja volt: kevesebb pénzzel rendelkezni és többet dolgozni. Anatole átlátta, hogy egy kicsapongó mulatságokhoz szokott ifjúra a szabad idő s teli tárcza ellenállhatatlan csáberővel bírnak, tehát megfosztá magát mindkettőtől. Néhány hónappal ez események után, midőn mindketten elvégeztük az egyetemi tanfolyamot, Anatole alkalmazást keresett egy ügyvéd irodájában, s bár alárendelt, de mégis oly állást kapott egy szerkesztőségben, mely párosulva az előbbivel, a szükség ellen biztosítá. Ezzel elment nagybátyjához, megköszönte neki eddigi gondoskodását s kijelenté, hogy ezentúl nem fogad el tőle semmi támogatást. A jószivű Detrolles, ki öcscsének még hibáit is szerette, sehogysem akarta e lemondást elfogadni, s Anatole határozott nyilatkozatai daczára, csak akkor egyezett az évdíj megszüntetésébe, midőn Anatole, az igazság erőszakos lábbal tapodásával elhitette vele, hogy képes három-négyezer frankot keresni évenként, s megigérte neki, hogy, bármikor megszorul, hozzá fog folyamodni.

Sohsem fogom feledni azon büszke örömet, melylyel Anatole nagybátyjától hazajőve látogatása eredményét elmondá. A még alig húsz éves ifjú szemében a legnemesebb öröm lángolt, midőn kifesté magának az életet, melyet ezentúl követni fog; egy munkával és fáradsággal teljes, de független életet, mely nem érzi többé a függésnek, önálló lélekre nézve legnyomasztóbb nemét: a hálát, melylyel érette másnak tartozunk.

És ez élet csakugyan olyan volt a valóságban, minőnek azt Anatole fantáziája megalkotá. Sohasem láttam még embert, ki ily ifjan, oly lelkesüléssel, oly meggyőződéssel vetette volna magát a munkára, mint ő. Midőn főnöke irodájában dolgát elvégzé, a szerkesztőségbe sietett, onnan haza, s a késő éjfél még íróasztalánál, könyvei közt találta az ifjút, ki estve csak azért vált meg kedvencz tanulmányaitól, hogy reggel annál korábban visszatérhessen hozzájok. Élete munka és tanulmány közt folyt le; arra kényszerítve volt, hogy megélhessen, erre hajlamai vonták, melyek ellenállhatlan erővel utalták a politikai pályára. De mindemellett nem esett a másik végletbe, nem lett azzá, a mivé a sok és rendszeres munka s erős tudományos passiók annyi embert tesznek: pedánssá, könyvmolylyá. Nem tagadta meg magától az élvezet minden nemét, nem zárta el magát még a nővilágtól sem. Felhagyott előbbi viszonyainak túlnyomó részével, jobban megválogatta ismerőseit, más elvekkel bírván, más elvekre talált, s bár életmódja nem szolgálhatott volna jogczímül a canonisatióra, jóval magasabban állt a párisi fiatalság erkölcsiségének színvonalánál. Szóval, a ki csak e három-négy év alatt, meddig ez életmód tartott, ismerte Anatolet, s elnézte, mint tudja idejét a munka, tanulmány és élvezet közt felosztani, mint képes mindhárom téren nem hétköznapi eredményeket felmutatni, mint képes az élet látszólagos ellentéteit a gyakorlatban kiegyeztetni, – azt kellett hinnie, hogy oly emberrel van dolga, kiben minden érzelem a maga helyén van, kinek kedélyéletében minden rugó egy öntudatos terv szerint működik, kinek lelkében zavartalanul él azon isteni harmónia, melyből a valódi erő és lelki nagyság születik.

Évek teltek el ekként csendes és kitartó munkában, s Anatole azon napról-napra fokozódó intensitással folytatta tanulmányait a politikai téren, mely a valódi hivatottságot jellemzi. Feltünő volt azon lélektani ellentét, mely barátom politikai nézetei s érzelmi és erkölcsi fogalmai közt létezett. A laza erkölcsi fogalmakkal biró ifjú oly puritán szigort fejtett ki politikai nézeteiben, mely meglepőleg s tiszteletet követőleg hatott másokra; a minden komolyabb érzelemtől irtózó kedély a politikában oly erős meggyőződéssel bírt, mely már közel járt a szenvedélyhez; e kétkedő, folyton kutató és tépelődő szellem oly minden ellenmondást kizáró határozottságot árult el, e hitetlen lélek oly mély hittel csüggött politikai eszméin: mintha a természet e téren akarta volna kárpótolni kedélye feldúlt hitéért. Míg érzelem-világán a skepsis és negatio osztoztak meg, s azt úgyszólván maradandó passivitásra kárhoztatták, természetének minden positiv eleme politikai eszméiben s meggyőződéseiben látszott összpontosulni. Anatole mint ember és politikus – ha szabad e nevet egy e pályára készülő ifjúra alkalmaznom, – sajátságos párosulását mutatá fel a töprenkedésnek és apodikticitásnak. Az ifjú, ki már képtelennek tartá magát komoly érzelemre, s mégis mintegy félt tőle, a politikában megingathatlan meggyőződésekkel bírt; az erkölcsi elveiben meglehetősen laza férfi, ösztöneinek, csupán lelki hajlamainak engedve, azon politikai eszmék zászlaja alá esküdött, melyeknek úgy a politikai életben mint a társadalomban csak a legszigorúbb magán- és közmorál képes maradandó alapul szolgálni; az atheista vallásos buzgósággal hitt politikai eszméi igazságában s egyedül üdvözítő voltában. Anatole testtel, lélekkel republikánus volt; egyike azon végzetes politikai természeteknek, kikben minden kedélyvilágukban beállt változás, még a legemésztőbb szenvedések is csak arra látszanak szolgálni, hogy makacsabbá, kiírthatatlanabbá, erőszakosabbá tegyék azon lelkesülést, melylyel meggyőződésükhöz ragaszkodnak.

Nemsokára alkalma nyilt eszméi hatalmát megkisérteni.

Az 186*-dik év őszén Bruxellesben egy addig ismeretlen névvel alájegyzett röpirat jelent meg, mely szokatlan hévvel támadta meg a császárságot. A szabad szó deczember 2-dika óta száműzve vala Francziaországból, s a törvényhozó testület csekély ellenzéke a szabadszólás jogát inkább csak formailag fentartani, mintsem tényleg gyakorolni igyekezett. A császári kormány teljes erejében állt fenn, hatalma varázsával elkápráztatva minden ellenségeit, mintha még elkövetett hibái is csak új támaszául szolgálnának hatalmának. Az elégedetlenek száma nagy volt, de még nem mert sorakozni, nem volt bátorsága fellépni. Sajtóban és szószéken a császárság teremtményei és bérenczei adták a hangot, kiknek nagy és ragyogó tömegével szemben törpe minoritásnak tünt fel azon bátrabbak kis serege, kik opponálni merészeltek. Ezrek és milliók gyűlölték az imperialismust, s a politikai és társadalmi corruptiónak azon, tőle elválhatlan rendszerét, melyet ugyancsak a legutolsó háború fedett fel a maga teljes meztelenségében, de melyet az élesebb látásúak már a cæsarismus nagy gépezetének minden functiójából kiéreztek. De ez elégedetlenség a lélekben, legfeljebb a ház falán belől maradt; azonkívül mindenki tisztelettel és félelemmel hajolt meg a császár mindenható kormánya előtt, mely egy nagy név monopoliumából jogot derivált magának az omnipotentiára.

Ily viszonyok közt ama röpirat, mely a tehetség félreismerhetlen jeleit viselte magán, melyben egy mély meggyőződésű, lánglelkesedésű toll szólt polgártársaihoz, s melynek bátor, sőt vakmerő hangja a nagy forradalom nyelvére emlékeztetett, korszakot alkothatott a franczia közvélemény fejlődésében, vagy nyomtalanul elhangozhatott, mint a pusztába kiáltott szó. A kormány mitsem tett a könyv elterjedésének meggátlására, daczára annak, vagy tán ép azért, mert az szokatlanul merész hangon volt írva. Azt hiszem, ha ugyan e dolgokat Thiers tollával és modorában írja le valaki, nem kerülte volna el sorsát, mely a császárság bírái kezében kétséges nem lehetett. De azon írót, ki inkább egy Desmoulins vagy St. Just, mintsem egy Thiers nyelvét beszélte, a kormány tanácsosnak látta nem bántani. A franczia cæsarismus tán legügyesebb, legraffinirtabb nyilvánulása volt a tyrannismusnak, melyet a történelem ismer. Azon kormány, mely a közönséget minduntalan koholt conspirátiókkal hozta izgalomba, melyeket a legitim absolutismus, még ha igazak is, elfojtani törekszik, – hogy a társadalmi rend feldúlásától való félelemben okot találjon hódoló engedelmessége megkettőzésére: sokkal ravaszabb volt, semhogy ez esetben nyilt erőszakkal lépjen fel és ok nélkül vértanukat teremtsen. Ok nélkül mondom, mert midőn Anatole fellépett, Francziaország nem az volt, a mivé a háború alatt és után lett. A császárság alatti Francziaországot élvezetvágy és szabadság dolgában mesés türelem jellemzék, s Anatole szenvedélyes fellépése sokkal nagyobb ellentétben állt a jelen apathikus nyugalmával, semhogy rögtön veszélyessé válhatnék.

Utóbb a következmények megmutatták, hogy a császárságot sem e raffinirozott speculatio a közvélemény hangulatára, sem fukar kézzel mért szabadelvű engedményei meg nem menthették. De akkor a ház még szilárdan állott s urai üdvösebbnek találták, ha a fiatal izgató «elpuffogtatja munitióját», mintha azt netán alkalmasabb időre félretenni kényszeríttetik. A közönség nagy része pedig rosszalta azon szenvedélyes modort, mely Anatole első fellépését jellemzé.

A hatalom részéről ekként Anatolet mi kellemetlenség sem érte, de annál kritikusabb következményei valának fellépésének a magánéletben. Midőn röpiratának kiadatása után való nap a szerkesztőségbe ment, melyben alkalmazva vala, a lap igazgatója «sajnálattal» értesíté, miszerint «kénytelen lemondani a szerencséről, tollát tovább is felhasználhatni.» A hírlap, melynél Anatole külföldi ügyekben dolgozott, ellenzéki organum vala ugyan, s e tekintetben ép oly elvi ellensége a császárságnak, mint ő; de a köztársaságot ép úgy perhorreskálta, mint az imperialismus; és így Anatole jövedelmének felétől elesett.

Innen ügyvédi irodájába ment, s egyenesen felkereste főnökét. Joignet úr egyikét bírta a legkiterjedtebb praxisú párisi közjegyzői irodáknak, s nem ugyan meggyőződésből, de érdekből feltétlen híve vala minden fennálló kormánynak. Sokkal féltékenyebb volt fiatal segédei előtti népszerűségére, semhogy Anatolet azzal fogadta volna, hogy elbocsáttatását jelentse ki neki; de mégsem állhatta meg, hogy szemrehányásokat ne tegyen neki e «merész és meggondolatlan» fellépésért, s el ne panaszolja, hogy irodája egyik tagjának e tette által ő maga is compromittálva érzi magát, s nem lát eszközt e compromissio jóvátételére. Anatole tapintata és becsületérzése megérté, mit kell tennie, és főnökétől rögtöni elbocsáttatását kivánta, melyet Joignet úr nagy vonogatódzások közt ugyan s látszólag kelletlenül, de a valóságban szívesen meg is adott.

Ekként Anatole egy nap alatt elesett mindkét alkalmazásától, s egy sous jövedelem nélkül állott a világban, mint tíz év előtt, midőn atyja meghalt. Egy évvel előbb Detrolles is sírba szállt, s az ifjúnak nem volt semmi támasza a világban.

IX.

Anatole sorsa ekként egy könyv sorsától függött, melybe politikai eszméit lerakta.

Kezdetben úgy látszott, mintha e könyv határozott fiascot csinálna. Az első napokban a hírlapok mintha összebeszéltek volna agyonhallgatására; egyik sem említé. Az egyik rész félt a kormánytól, a másik nem akart ez eszmék terjesztéséhez azok czáfolata által hozzájárulni. Anatole csak magánvéleményeket hallott munkájáról, s ezek többet-kevesebbet mondó clausulák mellett írói tehetsége felett egytől-egyig elitélték a könyv modorát és irányát.

Végre a kormány egy félhivatalos organuma megtörte a hallgatást s megkisérté a röpiratot czáfolni. Ettől bátorságot kaptak az ellenzék közlönyei; egy hét mulva Francziaország minden lapja Flavigneux Anatole röpiratával foglalkozott; a könyv ezer és ezer példányban elterjedt, s szerzője nevét Francziaország minden zugába elvitte.

A siker teljes volt. Olvasták még azok is, kik nem oszták minden nézetét, s örömmel üdvözlék benne az első bátor hangot, mely fel mer szólalni. Mindenfelé kapkodták a könyvet, mely egymásután számos kiadást érve a sajtó terén utat tört a szabad discussiónak.