Part 5

Ez indokolatlan, és csakis egy tizenhatéves elme éretlensége által menthető megvetés a nőnem iránt azonban azt eredményezé, hogy Anatole gyorsabban heverte ki szenvedéseit, mint bírta volna különben. Nehány hónappal azután, hogy betegségéből kiépült, az ifjú visszanyerte előbbi életkedvét és elevenségét; de a költészet azon isteni hímpora, mely az ártatlan kedélyt befedi, örökre le volt pusztítva lelkéről. Anatole ismét az előbbi víg, mulatni szerető ifjú lett, de vígságán félreismerhetlen volt bizonyos keserűség, s kedélyét érdesebbé tették azon emésztő érzések és lesujtó tapasztalások, melyeket az ifjú lélek nem birt nagy veszteségek nélkül elviselni.

Betegségéből felgyógyulván Anatole rögtön elhagyá Cotinék házát, kikről csak néhány év múlva hallánk hírt és pedig azt, hogy Hermance anyja, a most már özvegy Cotinné kiséretében Litvániába ment letelepedni egy gazdag orosz földesúrhoz.

Midőn Anatole a Cotin-családtól elköltözött, bátyja beleegyezésével együtt fogadtunk szállást s önállóan rendeztük be magunkat. Én, megvallom, bár egy évvel idősebb valék nálánál, nem minden aggodalom nélkül határoztam el magamat az önálló életmódra, melyben tetteinkért csak magunknak vagyunk felelősek, de melyben a felügyeletet is magunknak kell vinnünk önmagunk felett. Anatole azonban eloszlatá aggodalmaimat, s oly csábító színekben festé le nekem a független életet, melyben azért, amivé leszünk, csupán önmagunknak tartozunk köszönettel vagy szemrehányással, hogy mindketten azon büszke örömmel kezdtük az új életet, mely a gyermek lelkét eltölti, midőn olyasmit tesz, a miről azt hiszi, hogy közelebb hozza a férfihoz.

Tanulás és mulatság közt folytak napjaink, s azon kisded bizalmas körnek, mely kollégiumi társaink közül körülöttünk alakult, mindkettőben Anatole volt vezére, hangadója. Nem láttam még ifjút, kiben ily korán ily határozottan nyilatkozott volna az emberi természet két uralkodó iránya: a tett- és élvezetvágy. A tettek mezejét e korban ránk nézve tanulmányaink képviselték; s e tekintetben Anatole vala példányképünk. Nem volt ő a kollégium legjobb növendéke, mert ehhez nemcsak tanulási kedv és képesség, hanem igen gyakran igénytelen engedelmesség, és más, eredményeikben problematikus becsű tulajdonok is szükségesek; de ő tanult és tudott köztünk legtöbbet az iskola rendes tantárgyain kívül; ő volt köztünk az egyetlen, kinek türelme vala Páris főbb hírlapjainak minden czikkét elolvasni, s kinek a politikai életben már véleményei valának; ő tudott már okoskodni és kételkedni, midőn társainak túlnyomó része még vakon esküdött a mester szavára.

Ép ily, vagy tán még nagyobb mértékben vezéröknek ismerték őt társai, midőn mulatságról vala szó. Mindnyájan tapasztalatlan ifjak, szinte gyermekek valánk még, kik mindaddig szülői vagy nevelői felügyelet alatt álltunk; neki tizenhét éves korában már múltja volt – társai szemében. Ez bizonyos fölényt adott neki barátai felett, melynek jó következése az volt, hogy a bor és kártya örömei körünkben soha meg nem fészkelték magokat.

Kevésbé előnyös volt talán azon hatás, melyet Anatole más tekintetben gyakorolt társaira. Ő volt köztünk az egyetlen, kinek már «viszonya» vala. Hermance történetének részleteit ugyan csak én ismertem, de a többiek is tudtak annyit, hogy egy «szélesebb körökben ismert» nőnek volt kedvese, s a mi fő, oly kedvese, kiért ama nő egy másik férfit megcsalt; s e tudat bizonyos nymbussal vette körül Anatolet társai között, kik közől a legidősebb tizenkilencz éves volt, s kik szerelem dolgában még alig haladtak tovább, mint, hogy a Théâtre lyrique vagy Odéon harmadik emeletéről ábrándoztak Thália egyik-másik papnője után, a mi rendes foglalkozását képezi a tizennyolcz éves siheder tanulóknak.

Ama routin, melyet a hamar érett ifjú Hermance társaságában sajátított el, mely azonban természetesen csakis társainak ifjúi ügyetlensége mellett tűnt fel ügyességnek, nagyban imponált a kis társaságnak. Mindenki őt vette példányképül, tőle kért tanácsot, s miután segélyével egynek-kettőnek sikerült egy kis grisette szerelmére szert tennie, Anatolet az egész collégium valóságos Don Juanként tisztelte.

Eleinte azt hittem, hogy szerelmi csalódása után kerülni fogja a nőket; de nem úgy történt. Hermanceban megveté az összes nőnemet, de nem tudott róla lemondani. Hermanceszal való viszonya, épen _minősége_ által, annyira hozzászoktatá lelkét a kicsapongás gondolatához, hogy az ifjúi kor bátortalansága úgyszólván egy csapásra elmúlt belőle, és eloszlatá azon elfogultságot, melyből tapasztalatlan kedélyben a nők iránti tisztelet származik. Nem becsülte a nőket, de élvezni akarta. S ama tudat, hogy tizenhat éves korában, midőn a nők legtöbb embert még gyermekszámba vesznek, őt már egy szép nő önkényt kedvesévé választá, s társainak nagy véleménye, kik asszonyi dolgokban őt valóságos orákulumnak tekintették, támogatva természeti hajlamai által, melyek ellenállhatatlanul vonták a női társasághoz, Anatoleba annyi merészséget s oly önbizalmat öntének, hogy rövid idő múlva már oly körökben kezdett forgolódni, melyek társaira nézve még a jámbor óhajtások világába tartoztak.

Könnyen elképzelhető, hogy ez épen nem vált barátomnak hasznára. Ugyanazon előnyök, melyek őt társai szemében irígység tárgyává tették, csakhamar oly viszonyokba sodorták, melyek mindenre inkább szolgálhattak, mintsem azon káros hatás ellensúlyozására, melyet Hermance esete gyakorolt a mélyen érezni tudó ifjúra.

Azon ellentét, melyet Anatole jellemében egyrészt nemes érzelmei, élénk becsületérzése s szivének ritka fogékonysága a mély és komoly érzelmekre, képeztek Hermance bukása folytán meghasonlott kedélyével, erkölcsi elveinek lazaságával a közönséges asszonyi dolgokban, s azon aggodalommal minden mélyebb érzelemtől, mely szerelmi csalódásának következménye vala: az ifjú modorán is meglepő bizarrságban nyilatkozott. Anatole képes volt a legnemesebbre, midőn szívétől vette az utasítást; de midőn szíve nem volt a játékban, annyi felületes könnyűséget, annyi frivolitást tudott kifejteni, mely párosulva korának természetes félszegségeivel, oly sajátságos jellemet adott az ifjú társalgásának s egész magaviseletének, hogy nem egy routinirt, világedzett nő tekintete megakadt a fiatal tanulón, ki korában szokatlan merészséggel tudott magánál idősebb nőket szóval és tettel sarokba szorítani, de viszont maga is fülig pirult, ha egy szép asszony erősen szemügyre vette.

Vajjon fessem-e önnek részletesen azon életmódot, melyben egy harminczéves nő a másiknak kezébe adja az ifjút, kit merészsége és tapasztalatlansága kettőzött könnyűséggel visz a kaczérság kivetett hálójába, – melyben egy tizennyolcz éves ifjú megtanulja a házasságtörést a lelkiismeret minden scrupulusai nélkül, megtanul nyugodtan szemébe nézni a férjnek, kinek becsületében gázolt; megtanul szerelmet hazudni válaszul oly szerelmi biztosításokra, melyek csak az illem kedveért adattak; belegyakorolja magát az érzelem minden szójárásába, minden hangjába, a hanglétra minden fokán végig, a kétségbeesés mély bassusától fel a boldogságával kaczérkodó szerelem vidám sopránjáig, – a nélkül hogy egy parányit is érezne belőle; elsajátítja magának az élvezetvágy azon conventionális nyelvét, mely meghamisítja a szavak becsületes értelmét a külszín kedveért; s végre, hétköznapi használatra alkot magának oly erkölcstant, melynek csak ruganyosságából vonhat hasznot: hogy azt, a mit így magánál tapasztaltabb és romlottabb nőktől eltanult, megkisértse másokra alkalmazni, hogy a harmincz éves asszonyoktól elsajátított fogásokkal tizenhatéves leányok csábitására adja magát, – fessem-e részletesen azon fokozatos processust, melylyel az erkölcstelenség egy fiatal lelket annyira átalakít, hogy apostolává lehessen?

Anatole is faragott magának ily «erkölcstant» házi használatra, mely a realismus meztelen elvein alapult s ethikai szempontból beillett volna a valódi morál paródiájának. «_Élvezni mindazt, a mi másnak aránytalan megkárosítása nélkül élvezhető_», – volt ez erkölcstan alapelve; melynek kellő méltánylására azonban hozzá kell tennem, miszerint egy gyanútlan férjet megcsalni, kivel előbb semmiféle bensőbb viszonyban nem állt, vagy egy fiatal leányt elcsábítani, ki «körülményei által mintegy prædestinálva volt e sorsra» – nem tartozott «mások aránytalan megkárosításai» közé. E veszedelmes morál mellett csak mély becsületérzésének köszönheté Anatole, ha oly tettekre nem vetemedett, melyek csak a «jellemtelenség» nevével jelölhetők meg találólag; s ha daczára annak, hogy ez irányban elkövetett mindent, a mi tőle kitelt, nem kellett pirulnia a becsület itélő széke előtt; mely azonban, ne feledjük, a mai társadalomban más codex szerint itél, mint a morál törvényszéke. Számos kisebb-nagyobb viszonyaiban sohasem áldozott fel magának oly nőt, vagy nem fogadta el olyannak áldozatát, kit szerelme «előreláthatólag» szerencsétlenné teendett; sohasem igért házasságot nőnek, kinél csak mulékony örömeket keresett; s az ifjú, ki irigylendő hidegvérrel tudott szemébe nézni a férjnek, kinek neje néhány pillanat előtt karjaiban hevert, habozást nem ismerő határozottsággal utasítá vissza egykor egy tanárának, ki őt megkedvelve házához hitta, és feltétlen bizalmával tünteté ki, nejét, ki szellemtelen unatkozásában a férje gyanujától ment ifjút vétkes szerelmének társává akarta tenni.

Éveken át folytatta Anatole ez önfeledt életet. Óvakodó volt ott, a hol szíve számára veszélyt sejthetett, de annál nagyobb gondatlansággal kereste és űzte a szerelem azon könnyebb nemét, mely időtöltésül szolgálhat, a nélkül hogy a szív belevonatnék a játékba. De ily élet, ily korban, – van-e nagyobb veszedelem egy ifjúra nézve?

Még alig tölté be huszadik tavaszát, s azon cynikus könnyelműség, azon szinte rendszerré vált erkölcstelenség, mely csak a kicsapongás czéljainak szolgált, s azon szerencse, mely Anatolet a nők mellett soha el nem hagyta, már-már azon útra terelték, melyen a léha kéjenczek teremnek: midőn a véletlen egy új ismeretségbe sodorta, teljesen különbözőbe azoktól, melyeket lelke nagy romlására négy éven át kultivált.

VI.

Hélène egy vasuti hivatalnok leánya volt. Szép és ártatlan, korra nézve három évvel, lélekben egy fél századdal ifjabb Anatolenál, valóságos gyermek hozzá, valóságos angyal azon nőkhöz képest, kiknek karján Anatole eddigi tapasztalásait szerezte. De Anatole sokkal elfogultabb szemmel nézett minden nőt, semhogy e különbséget észrevette volna. A leány szép volt, s egy ártatlan kedély jóhiszemű nyiltságával közeledett feléje. A ki a nőket megveti, a nélkül, hogy kerülni tudná, többnyire oda jut, hogy már beszélni sem képes fiatal nővel a nélkül, hogy ne udvaroljon neki. Igy járt Anatole is. Midőn előszöri találkozásuk alkalmával egy negyed órára egyedül maradt Hélènenel, – tagjával azon nemnek, melyet megvetett, s a mi több, oly tagjával, ki előtte szemét lesüté s nem tudta a társalgást megkezdeni, – nem jutott eszébe semmi, a miről e gyermekkel beszélhessen; elkezdett tehát neki szépségeket mondani, általános frázisokat, melyek személy- és égaljkülönbség nélkül a világ minden zugában alkalmazhatók. Nem tudom, észrevette-e más is, de én úgy tapasztaltam, hogy sok esetben, fiatal férfi és nő közt, azon modor, melyben megismerkednek, azon hang, mely ismerkedésök alkalmával első társalgásukon uralkodik, irányadólag hat későbbi ismeretségök egész folyamára. Oly nővel, kivel első találkozásuk alkalmával Mozartról s Beethovenről beszélgettek, második találkozásnál könnyebben fognak Mayerbeerről s Wagnerről, mintsem bálról vagy futtatásról beszélni. Anatole, ki első ízben a banálissá vált bókok tárházát üríté ki Hélène előtt, kinek tapasztalatlan lelke készpénz gyanánt fogadta minden szavát; midőn másodszor találkozott a leánynyal, ki oly élénk örömmel nyujtá kezét a látogatónak, mintha már alig győzte volna várni azt, ki oly szép dolgokat mondott volt neki, – Anatole úgy érzé, hogy lehetetlen másról beszélnie mint azon thémáról, mely először közelítette őket egymáshoz. Nem akarata ellenére, – mert Anatolenak már volt annyi «iskolája», hogy szerelem nélkül is tudjon udvarolni, – de akarat nélkül, önkénytelenül udvarolni kezdett az ártatlan gyermeknek.

Hélène atyja egész napját irodájában tölté; anyja végtelen jó, de végtelen együgyű teremtés volt, ki leányát imádta s a világért sem tudott volna ellenére tenni, és így, midőn észrevette, hogy gyermeke mily türelmetlenül számolja a perczeket azon óráig, melyben Anatole eljönni igérkezett, nemcsak hogy véget vetni nem igyekezett ez ismeretségnek egy siheder egyetemi tanulóval, melynek jó vége alig lehetett, hanem még tőle telhetőleg előmozdítá a viszony fejlődését. A leány szép volt, vonzódott hozzá, s Anatole látogatásai mind gyakoriabbakká lettek.

Néhány hét mulva Anatole láthatta, hogy szerettetik. Ő maga nem szerette a leányt, de vonzalmat érzett iránta, minőt e kedves gyermek iránt nem érezni lehetetlen volt; és tetszett neki az, a mit még nem volt alkalma látnia: egy ártatlan szív szerelme. Hermanceszal való viszonya kezdetén nem egyszer önmagát kapta rajta Anatole, hogy – elpirult ügyesebb és józanabb kedvese előtt; most mást látott pirulni maga előtt. Az ártatlan gyermek, ki még önmagának sem tudott számot adni érzelmeiről, kinek szíve önkénytelenül dobogott, midőn Anatolera gondolt; midőn ez jött vagy ment, midőn egy vagy más szót ejtett előtte, mely a szív hangján volt vagy lehetett mondva, gyakran elpirult és földre süté nagy kék szemét, mint – minden tizenhét éves tapasztalatlan leányka. Ez előtte új látvány ellenállhatlan hatással volt Anatolera, s ő élvezte azt, nem mint szerető kedves, hanem mint műértő gourmand.

Fiatal nőnek alig van erősebb fegyvere a pirulásnál, ha forrása az ártatlanság, s Anatole mindennapos lett Hélène szüleinek házánál. Ily viszonyban az egyik lépés önkénytelenül követi a másikat, Anatole mind hevesebben ostromolni kezdé Hélènet, s egy biztos pillanatban, midőn a mama a harmadik szobában talált magának valami tennivalót, elcsattant az első csók, melytől Hélène úgy remegett, mint valami veszélytől, melynek félelmes voltát csak növeli az, hogy kiterjedését nem ismerjük.

Hélène úgy tapasztalta, hogy az első csóknak nem volt semmi rosz következése, a mama rosszul alkalmazott diskrétióval néha akár egy órára is magokra hagyta a fiatalokat, s néhány hónapi ismeretség után Hélène már minden pirulás nélkül nyujtá kedvesének csókra piczi ajkát, midőn az ajtó a távozó gondviselés háta megett bezáródott. Hála a mama jóságának, Anatole órákhosszat térdelhetett kedvese előtt, gyönyörködve a fiatal leánynak szerelemtől ragyogó szépségében, s az ifjú pár oly jól beletalálta magát e helyzetbe, hogy nemsokára Hélène, a mint egyedül maradtak, szó nélkül ölébe ugrott kedvesének s átölelte őt, ajkairól színi azon édes mérget, melynek veszélytelenségéről már meg volt győződve.

Egy ily délután, midőn a mama ismét nem volt otthon s Anatole néhány órát együtt töltött kedvesével, egy rút gondolat villant meg lelkében. Eddig terv és szándék nélkül bolondította a leányt csupán azon okból, mert az «hagyta magát» bolondíttatni, most, midőn ajk ajkon, szív szíven, keblére ölelve tartá az angyali teremtést, elhatárzá őt vágyainak feláldozni.

Nem akarom menteni barátomat. Ocsmány volt e gondolat, s a mód, melyen valósítása előkészíttetett, a jellemtelenséggel határos, de gondolja ön magát Anatole helyzetébe, a mint ölében érzé e bájoló gyermeket, kinek minden szava, tekintete, minden csókja szerelmet lehelt, – gondolja meg, mennyire kitéptek lelkéből Hermance és utóbbi viszonyai minden nemesebb erkölcsi felfogást, mennyire meggyűlöltették vele saját nemöket, mily lélekállapotba taszíták, midőn saját vágyaiknak feláldozták, és fog mentséget találni szerencsétlen barátom számára.

Nem tudom minő eszmék fordultak meg e pillanatban Anatole agyában, meglehet, hogy megvillant lelkében a bosszú gondolata is, tanácsolva neki, hogy adja vissza Hélèneben a nőknek azt, a mit első kedvese rajta vétkezett; – elég az ahoz, hogy e percztől fogva Anatole rendszeresen kezdé ostromolni Hélènet, nem szerelemmel, hanem azon szenvedélylyel, mely tervei végrehajtásában néha makacsabb még a szerelemnél is.

A körülmények végzetesen kezére dolgoztak Anatolenak. Hélène anyja azon nők közé tartozott, kik míg maguk az erénynek s ártatlanságnak majdnem idylli magaslatán állnak, ritkán nevelnek a társadalomnak mást, mint minden botlásra képes tagokat. Azon tulajdonok közől, melyek az «anya» névnek valódi értelmét megadják, csak kettő volt meg benne: a határtalan szeretet gyermeke iránt, s a szív feltétlen jósága. Misem állt távolabb tőle, mint azon szigor, mely ép úgy kötelessége az anyának, mint a szeretet. Nem volt képes irányt adni gyermekének, ki a közönséges morál banális szabályain kívül alig nyert más tanácsokat anyjától, mint közmondásokba foglalt életbölcseséget; nem volt képes kijelölni azon határt, melyen túl fiatal leány életében a gyermek ártatlan mulatságai megszünnek, s a nő botlásai kezdődnek. Gyanutlan lelke még a legmindennapibb óvatosságra sem gondolt, s pusztán szíve jóságától indíttatva teljes szabadságot engedett Hélènenek, nem gondolva meg, hogy e szabadságot Anatole fogja felhasználni.

És Anatole lelkiismeretlenül visszaélt az anya végzetes jóságával, s a gyermek tapasztalatlanságával. Elkezdte csábítani a leányt «a művészet minden szabályai szerint», számító kitartással igyekezett aláásni jobb érzelmeit; s Hélène szépsége saját könnyelműsége által elragadtatva, a körülmények kedvezése által támogatva, csakhamar annyira vitte a dolgot, hogy úgy látszott, mintha Hélène természetében már csak egy érzelem uralkodnék kizáró hatalommal: a szerelem.

Anatole végre elérkezettnek vélte az időt fáradságának gyümölcseit szedhetni.

Egy alkalommal, midőn ismét magokra maradtak, Anatole a helyett, hogy kedvese lábaihoz üljön, vagy őt ölébe ültesse, komor képpel felkelt s szemét meredten maga elé szegezve hosszú léptekkel kezdett fel s alá járni a szobában.

Hélène bámulva nézett reá s okát tudakolta viseletének.

Anatole mogorván hallgatott.

Hélène hozzá ment, karjába ölté karját s úgy kérdé, mi baja.

Anatole kitérőleg felelt.

Hélène kedvese nyaka köré fonta karjait, szemébe nézett aggódó tekintetével s úgy tudakolta, mi bántja, hogy Anatole tanácsosnak látta megszólalni. Felhordott egy sereg apróságot, oly semmiségeket, minők szerelmesek közt naponként előfordulnak, s melyek szerinte azt bizonyíták, hogy Hélène őt nem szereti; elkezdett deklamálni a nők hűtlenségéről, Hélène kaczérságáról s oly vádakkal illette a szegény leányt, melyeknek valótlanságáról maga volt legjobban meggyőződve. Hélène eleinte bámulva mereszté nagy szemét kedvesére, aztán midőn meggyőződött róla, hogy Anatole mindezt komolyan mondja, midőn azt hallá, hogy hűtlenséggel, kaczérsággal vádolja őt, ki egyedül benne és általa élt, kinek egész élete csak egy nagy szerelmi fohász volt az ifjúhoz intézve, zokogva veté magát egy karszékbe.

– Oh, – kiálta fel Anatole keserű gunnyal, megállva áldozata előtt, – könnyek! régi eszköz, csak más fegyvere a kaczérságnak! Azt hiszed, nem látok e könnyeken át lelkedbe, – nem látom benne csalfaságodat?

– Anatole, – rebegé a szegény gyermek, – ne ölj meg! Tudod, hogy szeretlek, hogy imádlak!

– Azt be is kellene bizonyítani, mondá tompa hangon az ifjú, megállva a szoba közepén s egy félig lángoló, félig szenvedő tekintetet vetett a leányra.

Hélène bizalmat, szerelmet látva e tekintetben, felugrott a karszékből s Anatolehoz rohanva, keblére veté magát, felkiáltva: de hát mivel bizonyítsam be?

– Mivel? – ismétlé gépiesen Anatole, aztán villámgyorsan felragadva a leányt a pamlag felé vonszolá.

– Mit akarsz, Anatole? – sikoltott Hélène megrémülve.

Anatolenak nem volt szüksége szóval felelni e kérdésre. Vérben forgó szemei, idegeinek lázas remegése s azon erőszakos gyorsaság, melylyel kedvesét a pamlagra vonni igyekezett, egy pillanat alatt megnyiták Hélène szemeit.

Hélène már kicsinált dolognak tartá, hogy menyasszonya Anatolenak, a csábító minden mérges szavának hátterét egy hosszú élet boldogsága képezte volt, s e legitim boldogság rovására és nem annyira reményében, mint biztosságának öntudatában feledkezett volt meg a szegény leány annyiszor szavairól, – de most, midőn kedvesét képéből kikelve látta magára rohanni s érzé homlokán vad kéjt lehellő csókját, – most egy pillanat alatt átlátta gyöngeségét, s azon gondolat, hogy el van veszve, és pedig el van veszve önvétkéből, megfosztá eszméletétől.

Anatole nem találva ellenállásra, vérszomjas vadként veté magát prédájára, s karjába ragadta ájult kedvesét.

Egyszerre megállt. Most vette csak észre, hogy Hélène elájult.

Ez megzavarta minden számítását.

Felhasználni az önkivület tehetetlen perczeit egy gyönge nőnél, tolvajként lopni meg szerelmét, – ez ellenkezett büszkeségével, s tán ellenkezett hiuságával is.

– Nem, – kiálta fel magában bosszusan, – ne mondja rólam, hogy visszaéltem ájulásával. Meg akarlak rabolni, igen, de nyilt harczban, melyben szenvedélyem s szerelmed győzze le erényedet, nem orv módon, mint a tolvaj!

A pamlagra fekteté az eszméletlen leányt s maga a szoba másik végében egy karszékbe veté magát, hideg kezébe nyugtatva forró homlokát.

Végre Hélène magához tért. Midőn egyedül találta magát s érzékeit összeszedheté, megkönnyebbült lélekkel tekintett körül; s a mint Anatolet kezeibe rejtett arczczal ülni látta a szoba másik oldalán, első gondolata volt, hogy kedvese könyörületének köszönheti e kiméletet.

– Anatole, – rebegé hálás hangon, – köszönet, köszönet!

Az ifjú hozzá ment.

– Úgye, nem bántasz többé? – kérdé a leány, kezét megragadva.

– «Bántani?» Nem! De megállj, Hélène. Azelőtt, midőn eszmélet nélkül láttalak itt feküdni, visszavonultam. Most itt vagyok ismét. Be kell bizonyítanod, hogy szeretsz!

– Az istenért, Anatole…

– Hallgass rám, Hélène, – szólt Anatole erőltetett nyugalommal. – Anyádat hallom jönni. Most tudod, mit kivánok tőled szerelmed bizonyságául. Holnap eljövök és – nemde szerelmem…?

– Nem, soha! – kiálta fel a leány fájdalommal.

– Hélène! Sohsem hallottál még esküdni. De most esküszöm neked becsületszavamra, hogy, ha holnap igent nem mondasz, sohsem látsz többé ebben az életben!

Hélène szólni akart, de anyja belépett.

Félóra mulva Anatole eltávozott, a győzelem biztos reményével lelkében. Midőn útközben elgondolá Hélène szerelmének nagyságát, midőn visszaidézte lelkébe a csábítás azon lelkiismeretlen eszközeit, melyekkel hónapok óta aláásta a leány lelkének nemesebb érzelmeit, – lehetetlennek tartá, hogy győzelme biztos ne legyen.

Másnap, igéretéhez képest elment.

VII.

Anatole megdöbbent, midőn Hélènet megpillantá. E virágzó arcz sápadt volt, mint a viasz, szép lelkes szemei a könnyektől ki valának veresedve, tekintetök elvesztette üde lángját, vonásai el valának torzulva; Hélène úgy nézett ki, mintha hosszú, veszélyes betegségből kelt volna fel, melyben fájdalmas küzdelmet kellett kiállnia a kór szenvedéseivel.

A szegény leány egész éjjel nem hunyta volt be szemét. Lelke egy borzasztó küzdelemnek esett martalékul, egyszerre a legerőszakosabb érzelmek elkeseredett harcza dulta fel e kedélyt, mely eddig csendes életörömnél s ártatlan boldogságnál egyebet nem ismert.

Anatole elnyomta megdöbbenését s gyöngéden megfogta kedvese kezét, érzelmes hangon kérdé:

– Nos, Hélène?

A leány teste minden ízében remegett, arczát halotti halványság lepte el s elfojtott, alig hallható hangon rebegé:

– Igen!

Anatole a diadal örömével tárta ki karjait, hogy keblére ölelje kedvesét, de a leány elfordult tőle s székébe omolva szívszaggató könnyekben tört ki.

Anatole visszadöbbent e látvány elől.

Tegnap, midőn váratlanul megtámadta, s akarata ellenére kényszeríteni akarta, természetesnek találta, hogy ez fájt neki, s hogy könnyekre fakadt. Ma, midőn késznek nyilatkozott teljesíteni kivánatát – ma meglepte Anatolet azon fájdalom, mely Hélène minden vonásából, minden hangjából hozzá szólt.

Első pillanatban _nem értette meg_ Hélène szenvedését.