Part 4

A két öreg úr igen komikus jelenésnek tarthatta e tizenhatéves, haragtól pirosló lovagot, ki egy párisi cocottenak védőjeül csapott fel, mert mindketten hangos kaczajra fakadtak.

– Ismétlem uram, – szólt Anatole haragtól remegő hangon, – becsületes ember-e ön, hogy nem átall egy tisztességes leányt így rágalmazni?

– Tisztességes leányt? hahaha! Fiatal barátom, önnek elment az esze! – mondá az ismeretlen, a fiút végig mérve tekintetével.

– De uram –

– Eh, de hát ki ön? – kérdé most az ismeretlen úr.

– Ki vagyok? – kiáltott Anatole, – no, ha ön nem felel kérdésemre, mindjárt megmutatom ki vagyok –

Ezzel felemelve pálczáját, az ismeretlennek arcza felé vágott; ez azonban a csapást karjával szerencsésen elhárítá magáról.

– Sergeant! sergeant! – hangzott most többfelől, s a dolog vége az lett, hogy Anatolet minden erőlködése és protestácziói daczára a rendőrségre vitték.

Itt töltötte az egész éjszakát.

Reggel kihallgatták, s a vallató biztos, értesülvén a dolog állásáról, megfeddé Anatolet túlbuzgalmáért, mely botrányra vezetett, de tekintettel ifjú korára s Cotin Hermance iránti rokoni viszonyára, csekély bírság lefizetése után szabadon bocsátotta.

Hazaérve első dolga volt Hermancehoz sietni, ki még félig alva feküdt ágyában. Anatole halkan lépett a szobába, nehogy az alvót felriassza, s csendesen ágya szélére ült, azon biztos reményben, miszerint Hermance fényesen kitisztázandja magát az ellene szórt rágalmak alól.

– Ah te vagy Anatole! – szólt a leány pillanat mulva, midőn felocsudva észrevette az ifjút. Hogy vártalak tegnap! Későn jöttem haza szinház után, azt hittem, már alszol s meg akartalak lepni. Szép halkan bemegyek az én kis kedvesem szobájába, – oda lépek ágyához – tapogatódzom – üres! Szomorúan visszajöttem tehát, de nem tudtam aludni. Úgy vártalak, – annyira fel valék izgatva, és te nem jöttél! Ki tudja, hol mulattál pajtásaiddal, míg én itthon epedtem utánad!

Hermance átkarolta az ifjút s elhalmozá forró csókjaival. Úgy nézett ki emésztő tűzzel szemében, vágytól dagadó kebellel, mint a megtestesült bűn. Ha Anatole nem lett volna tizenhat éves, egy pillantás e szembe, e kebelre meggyőzte volna arról, hogy a mit tegnap hallott, nem volt rágalom.

Anatole erőt vett lelke felháborodásán, s a lehető legnagyobb nyugalommal elbeszélte kedvesének éjjeli kalandját.

A leány figyelemmel hallgatá, aztán hangos kaczajra fakadt, mely oly kínosan hatott Anatolera.

– Nem rossz! – kiálta fel, – tehát te szegény fiú, a rendőrszobában töltéd az éjt, és pedig miattam! de ne félj Anatoleom, kárpótolni foglak, még ma. Itthon töltöm az egész estét, meg fogjuk magunkat boszulni a sorson!

– De hát mit szólasz ahoz, a mit az az ember mondott rólad? – kérdé az ifjú, félve és remélve lesvén a választ Hermance ajkáról.

– Mit is mondott? hogy az öreg Cocloquet monopoliumot gyakorol rajtam? hahaha, nem rossz kifejezés! – te tudod legjobban Anatole, miben áll Cocloquet monopoliuma, hahaha!

– Hogyan, – kiálta fel Anatole elsáppadva, s felugrott Hermance ágyáról, mintha valami ijesztő látványtól riadna vissza, – tehát igaz volna –?

– Mi?

– Hogy te Cocloquet kedvese vagy?

– Hát nem tudtad, kicsikém?

– Nem! – kiáltott fel Anatole elszorult hangon s mintegy elbódulva a hallottaktól kezébe rejté arczát.

– Anatole, ne légy gyermek, – biztatá most a leány, – jer no, csak nem haragszol rám?

Anatole kimondhatatlan kínokat szenvedett e pillanatban. Félóra előtt még rút hazugságnak tartá a mit hallott, s midőn most maga a leány beszélte neki azt, a mit midőn mások mondtak, rágalomnak tartott, midőn Hermance nevetve vallá be neki, hogy másnak kedvese, – ez megzavarta az ifjú minden gondolatát. Szívét szorulni érzé, mintha meg kellene szakadnia.

Hermance ez állapotban látva fiatal kedvesét, mely oly távol állt saját vágyaitól, kaczérsággal akarta őt kiengesztelni. Halkan felkelt ágyából s egyszerre elébe állt azon indiszkrét toiletteben, mely csak az éj diszkrét homálya számára vala rendeltetve.

A leány elragadó szép volt. Piczi rózsaszín lábai szinte elenyésztek a szoba tarka szőnyegén, s a finom batiszting, mely testét födé, annak egy részét tartaléktalanul tárta Anatole elé, míg a többi, a mit eltakart előle, annál ingerlőbben tetszett keresztül a fátyolszerű szöveten.

Anatole előtt mindez nem volt újság, de azért e látvány mégis megvesztegette szemeit s Hermance észrevette, hogy arczkifejezése szelidülni kezd, midőn reá tekint.

– Csak nem haragszol én kis kedvesem? – kérdé a leány, meg akarván ragadni a kedvező pillanatot, melyet bájai hatásának köszönhetni vélt, s gömbölyű fehér karjait az ifjú nyaka köré fűzte.

– Menj – megcsaltál, – szerettelek és te mást szerettél! – nyögé tompa hangon az ifjú, kibontakozva kedvese öleléséből.

– Én, mást szerettem? – kérdé a leány nagy szemeket meresztve Anatolera, a bámulat oly félreismerhetlen kifejezésével, mely magán viselte az igazság bélyegét.

– Hiszen magad mondád, hogy Cocloquet kedvesed – nos, hát nem úgy van?

– No igen, de csak nem gondolod, hogy ezt a vén tökfilkót szeretem? – viszonzá a leány kaczajjal.

Anatole visszatántorodott e nevetés elől.

– Eh! gyerek vagy Anatole! – kiálta fel erre a leány s hátat fordítva neki boszúsan veté magát egy chaise-longuera.

Anatole szeme csak most nyílt meg teljesen. Az ártatlan, tapasztalatlan ifjú nem merte hinni a gyalázatot, míg félreérthetlenül nem állt előtte. Most, midőn Hermance saját ajkáról hallá azt, a mit különben képtelen lett volna elhinni, midőn szívének első szent érzelmét így meggyalázva látta, kitört belőle a fájdalom, mely lelkét eltölté, s ingadozó léptekkel közeledett a leányhoz, hogy szemére hányja megbecstelenített szerelmét.

De a mit most hallott, már nemcsak szerelmét sérté, hanem vérig sebezte becsületérzését. Nyelve egyszerre megtagadta a szolgálatot. Most, midőn szerelméről akart szólni a nőnek, ki azzal oly könnyelműen visszaélt, megszólalt benne a büszkeség szava s ajkát elnémítá. Mily kín lehet oly nő által megcsalatni, kit annyira megvetünk, hogy büszkeségünk tiltja neki még szemrehányást is tenni megrablott szerelmünkért!

Anatole gépiesen az ablakhoz lépett, s annak hideg üvegéhez támasztá forró homlokát, midőn egyszerre Hermance hangja magához téríté azon önkívületből, melybe fájdalma sodorta.

– Nos Anatole, még sem értesz? – kérdé a leány félig vidám, félig szánakozó hangon chaise-longueja támláját simogatva kezével.

Azon cynismus, mely e hangban nyilatkozott, Anatolet kijózanítá. Most már tudott uralkodni szívén, most már csak haragot és megvetést érzett kedvese iránt. Érzé, hogy lesz ereje szívéről hallgatni.

– De értelek! – kiálta fel keserűen, haragtól remegő hangon, – oh, most már világos előttem minden! Azon változás, mely anyagi viszonyaitokban beállt, s melynek én csupa gyöngédségből nem mertem okát tudakolni, a kényelem, mely körülvesz, a fény, melylyel öltözködöl, – lakásod, ruhád, mulatságaid, – mindez becsületednek ára, Hermance! Eddig vak valék, most már látok! – És atyád? az ő betegségét is a te szégyened okozta! te okoztad, hogy e derék, becsületes ember, kinél jobb apával egy családot sem áldott meg az ég, hónapok óta élet és halál közt lebeg, folytonos haldoklásban, tehetetlen tagokkal, de érző szívvel, mely naponként kétségbeesik leánya gyalázatán, – az a te műved, nyomorult! Meggyaláztad nevedet, megölted atyádat!

Hermance egy könnyet törölt ki szeméből s mindenkép igyekezett magát az elérzékenyüléstől megóvni. Végre megszólalt.

– És te vádolsz engem, Anatole, hogy meggyaláztam nevemet? te, ki annyiszor segítettél azt meggyalázni!

Anatole meghökkent e szavakra.

– Igazad van, – szólt tompa hangon. – Bűnös vagyok. De te tettél azzá – te csábítottál el. De nem! – kiálta fel gyorsan, büszke tekintetével végig mérve a leányt. – Sokkal nyomorultabb vagy, semhogy megoszszam veled a felelősséget tetteimért! Nem vádollak. De ne félj, – tevé hozzá a megvetés hideg hangján, – nem fogok adósod maradni.

Anatole megfordult és távozni akart a szobából, de ez utolsó szavak hallatára Hermance arczát elfutá a vér, s a leány villámgyorsan felszökve ülőhelyéből az ajtóhoz ugrott, s az ifjúnak útját állta.

– Megállj! – kiáltá az Anatole szavai által vérig sértett leány, – innen ki nem mégysz, míg meg nem hallgatsz.

Oly sajátságos látvány lehetett az: egy kipirult, szikrázó szemű, félmeztelen leány, a mint egy tizenhatéves ifjútól azt követeli, hogy hallgassa meg, mert becsületét akarja védelmezni!

Anatole szó nélkül ült le egy karszékbe, jeléül hogy kész őt kihallgatni. Hermance visszatért a chaise-longuera, aztán látva, hogy Anatole féloldalt ül feléje, s nem szándékozik hozzáfordulni, egy zsámolyt vett, azt odatette az ifjú lábai elé s reá ült.

Anatole fél lépésnyivel hátrább tolta székét, a mennyire a fal engedé.

Hermance ez elutasító mozdulatot látva, egy sóhajt nyomott el keblében, aztán, kevés vártatva, megszólalt.

– Hallgass meg kérlek, – szólt halk hangon, melyre a fájdalom ráüté félreismerhetlen bélyegét; – két czímen van jogom kívánni, hogy kihallgass, mielőtt elitélnél: rokonod vagyok és kedvesed valék. Igazad van, Anatole, midőn vádolsz, igazad van, midőn kárhoztatsz; de mégis érzem, hogy nem érdemeltem azon megvetést, melylyel most szóltál hozzám. Bűnös vagyok, meggyaláztam magamat, de tudod-e, miért és kiért? Szüleimért! Esküszöm, Anatole, csupán szüleimért. Te nem tudod, hogy ezelőtt öt hónappal hitelezőink megtámadták anyámat, s ő kénytelen volt őket kielégíteni, nehogy atyámat börtönbe hurczolják. Ez felemészté összes még fenmaradt vagyonunkat. Száz frankunk maradt. Több se égen, se földön. Száz frank három ember egész életére! – Nos, nem kaczagsz Anatole? Atyám, e lelkileg megtört, munkaképtelen agg, anyám, ez angyali jóságú, de jóléthez szokott teremtés, kit minden csekélység szerencsétlenné tud tenni, kinek egy parányi kényelemről lemondani sokkal nehezebb, mint másnak egy nagy boldogságról, annak valának kitéve, hogy egy-két hét mulva nem lesz mivel csillapítaniok étvágyukat. Már láttam magam előtt szegény atyámat koldusbottal kezében járni házról-házra, s anyámat az útszélen elveszni, – és sehol a világon még lehetősége sem a menekülésnek! Ha férfi lettem volna, – ki tudja? – tán loptam, raboltam, gyilkoltam volna, hogy szüleimet az éhség kínjaitól megóvjam. Oh Anatole, te nem tudod, mi a nyomor, mi az éhség! – Hiányzott bennem a férfi ereje, a férfi bátorsága; leány voltam, dolgozni nem tudok, – sohasem tanítottak reá! – gyönge leány, – kinek nincs egyebe, mint szépsége. Nos Anatole, miért nem káromolsz?

Anatole megindulva nézett a leányra. Hermance szavaiban annyi keserű, annyi lélekrázó igazság volt, hogy az ifjú önkénytelenül elérzékenyedett s Hermance egy könycseppet vélt láthatni szemében.

– Megtörtént, – folytatá a leány. – Elvesztém ártatlanságomat, el – visszahozhatlanul. De megismertem a szerelmet is, melynek kéjeit addig csak ösztönöm sejté, – szólt Anatolera emelve nagy kék szemét és zsámolyáról térdre ereszkedve, oda támaszkodott az ifjú térdeire. – Cocloquet elhalmozott pénzzel, de oly vágyakat keltett bennem, melyeket nem bírt kielégíteni. Te itt valál közel, nem idegenkedtél tőlem, – szép vagy Anatole, és én szerettelek! Igen, szerettük egymást, hányszor vallád meg, mennyire boldoggá tettelek? – és most megvetsz, mert szerencsétlen vagyok!

Anatole szíve természetes jóságával szánni kezdé a leányt, s midőn az térdre állt előtte, már le akart hajolni hozzá, hogy felemelje, midőn Hermance egyszerre szerelmére emlékezteté. E szavakra, midőn elgondolá, kire pazarlá szerelmét, sértett büszkesége elnyomta a szerelem, el a szánalom szavát, s Anatole gyorsan felugrott székéből, félre lökte maga elől a leányt s szótlanul, de rohamos léptekkel kisietett a szobából.

Hermance megrémült az ifjú tekintetétől. Anatole feldúlt arcza s otthontalan tekintete láttára megmagyarázhatlan félelem fogta el a leányt s magánkívül utána rohant kedvesének.

Anatole saját szobájába sietett volt, s Hermance ép akkor érte utól, midőn az ifjú baljával feltépte kabátját s jobb kezével egy tőrt ragadott fel, mely asztalán feküdt, és azzal szívének szúrt –

E tőr volt összes atyai öröksége…

A leány egy kétségbeesett kiáltással megragadá hátulról az ifjú karját – –

E reggelen, folytatá Achille, találkozásomnak kellett volna lenni Anatolelal, de ő nem jövén el a kitűzött helyre, közelfekvő szállására mentem. Midőn az előszobába nyiték, Hermance segélykiáltása üté meg fülemet. Berohantam. A leány emberfeletti erővel küzdött Anatolelal, ki jobb kezét, melyben tőre villogott, hiába igyekezett Hermance öleléséből kiszabadítani.

Egy pillanat múlva ketten küzdénk Anatolelal s nekem sikerült a tőrt kifacsarnom kezéből; mire Anatole elalélva összerogyott.

E jelenet után erős ideglázba esett.

V.

Anatole heteken át élet és halál közt lebegett.

Ketten ápoltuk Hermanceszal. A leány nem volt szerelmes Anatoleba, de szerette azon kedélyes bensőséggel, melylyel barátainkat, örömeink társát szeretjük, azon őszinte, de más vonzalmat ki nem záró ragaszkodással, melynek néha bámulva szemléljük önfeláldozási képességét oly nőknél, kiknek szerencsétlen sorsa az, a mi Hermanceé vala.

Órákat tölték együtt Anatole ágya mellett a leánynyal, kivel azelőtt csak nehányszor, futólag találkozám, s volt alkalmam kiismerni őt azon bizalmasság folytán, mely oly gyorsan fejlődik ki férfi és nő közt, midőn gondoskodásuknak egy közös tárgya fűzi össze őket.

Elmondá nekem is a maga és családja történetét oly modorban, oly szavakkal, hogy ha akkor láttam volna e leányt először, megesküdtem volna, hogy igazat beszél. A világ kis és nagy komédiásai közt alig lehet könnyebben rá ismerni az igazság szavára, mint oly embereknél, kiknek hivatásuk hozza magával, hogy rendszerint tettetett érzelmekkel lépjenek mások elé; mert rendesen annyira elszoknak az igazság egyszerű, természetes hangjától, hogy midőn e hangot halljuk tőlük, meg lehetünk győződve, miszerint az tudtokon kívül, ösztönszerüleg szól belőlük; miszerint nem azért beszélnek így, mert akarnak, hanem mert, midőn valóban igazat akarnak mondani, nem tudnak máskép.

Hermance természetében megvolt minden hiba, minden gyöngeség, mely a nőt a bűn útjára vezérli, némi nagyítással el lehetett volna róla mondani, hogy «hivatással bír» azon pályára, melyre balvégzete sodorta, – ha férjhez ment volna, meglehet, hogy a legágbogasabb szarvakat Párisban férje viselte volna; de mindezek daczára nem a könnyelműség, nem az erköcsi elvetemedés vitték a kora bűn útjára. Ugyanily könnyelműséggel, ugyanily hiányával minden mélyebb erkölcsi érzésnek naponként száz és száz leány megy férjhez Párisban, tisztán, ártatlanul. Legtöbb nőt nem szilárdan vallott erkölcsi elvek, hanem a körülmények óvnak meg az elveszéstől; s viszont alig van nő, kinek bukásában ne körülményei játszanák a főszerepet. Hermance kedvezőbb anyagi viszonyok közt csakhamar férjhez ment volna, s ha nem szolgált volna is a hű hitvesek példányképeül, a gyalázat ama megbélyegző nemétől, mely most érte, kétségkívül ment maradt volna. Nem akarom a leányt védeni. Azt hiszem, hogy a legelőnyösebb viszonyok közt is aligha vénült volna meg a nélkül, hogy egy vagy más botlás emléke ne terhelje lelkiismeretét, de hogy _ily korán_ és hogy _így_ bukott, azt pusztán a család szerencsétlen anyagi körülményei okozták; és elősegíté a párisi társadalmi élet romlottsága, mert alig van hely a világon, hol a szépséget hálásabban lehetne érvényesíteni, mint itt, hova Európa élvezni jár; és alig van társadalom, mely egy bukott nőt ritkábban kényszerítene pirulni, mint volt a párisi a császárság alatt, melyben a demi-monde úgy szólván bizonyos erkölcsi jogosultsággal bírt, melyet el nem ismerni annyi volt, mint «elmaradni a világtól.» Ily viszonyok közt, kevesebb könnyelműség és szilárdabb erkölcsi nézetek mellett Hermancenak nagyobb áldozatába került volna becsületét szüleiért feláldozni; s miután megtette, kevésbbé találta volna magát helyzetébe, jobban érezte volna szerencsétlenségét, s lehet az is, hogy lelke megtört volna a bűn és szégyen tudatának terhe alatt; de az kétségtelen, hogy a legszebb, legszigorúbb elvek daczára, e tehetetlen apa és szerencsétlen természetű anya mellett, kinek vétkes gyöngesége a családot végső segélyforrásaitól megfosztá, – azon nevelés mellett, melyet kapott, kénytelen lett volna ugyanez áldozatot meghozni, vagy elnézni, a mint szülei koldusbotot fogva mások könyörületétől kérik a mindennapi kenyeret. Hermance veleszületett könnyelműségének csak annyi része volt a leány új életmódjában, hogy kevesebb önlegyőzésébe került lemondania a jogról: másoktól tiszteletet követelhetni; s hogy e visszavonhatlan lemondás után aránylag könnyű lélekkel bírta annak következményeit elviselni.

Ha elgondoltam a család kétségbeesett helyzetét, ha felvettem, hogy Hermance nem tudhatta előre, miszerint az áldozat, melyet szüleiért hoz, atyját meg fogja ölni, ha Cotinnéra gondoltam, a jó hitvesre, ki becsületben őszült meg, tán csak azért, mert nem volt alkalma az ellenkezőre, a szerető anyára, ki gyermekét a nyomor napjaiban is úgy kényezteté, mintha még saját négyemeletes házukban laknának, e gyönge, minden erkölcsi tartalék nélküli lélekre, mely oly készségesen fedezte leánya bukását anyai beleegyezésével, – nem bírtam megvetéssel nézni a szerencsétlen leányt, ki aggódó gondoskodással hosszú éjeket virrasztott egy ifjú beteg-ágyánál, kinek szerelmét sem nem viszonzá, sem méltányolni nem bírta, s kitől nem remélhetett jutalmul mást, mint hideg megvetést.

Szántam a szegény leányt, de azért magam sem valék képes viseletével kibékülni. Meg tudtam volna neki bocsátani mindent, csak azon könnyelműséget nem, melylyel magát helyzetébe beletalálta. Azon szinte cinismusig menő objektivitás, melylyel Hermance magaviseletéről beszélni tudott, s mely Anatole gyöngéd érzéseit tán ép annyira sérté, mint maga a tett, melyet elkövetett; azon könnyűség, melylyel a leány képes volt, az élet minden bármily kevéssé ideális felfogását mellőzve, helyzetét annak _gyakorlati_ oldaláról fogni fel, visszataszítólag hatott rám is. Ha Hermance lesujtva a szégyenérzet által, hallgatag lemondással viselte volna sorsát, könnyű lett volna a könyörület terén átlépni a méltányosság határait; de azon leánytól, ki tudott élvezni és örülni az életnek, midőn a gyalázat bélyegét viselte homlokán, ösztönszerűleg idegenkedtem. Szántam, de azon részvét nélkül, melyet az oly szerencsétlen iránt érzünk, ki azáltal, hogy nem tud megnyugodni sorsában, tanúságát adja annak, hogy jobbra lett volna érdemes.

Nehány évvel utóbb Anatole teljesen osztá véleményemet Hermánce felett, sőt elnézésében túl is ment a kellő határon. Azon körökben, melyekbe balsorsa sodorta, alkalma nyilt a női botlásoknak legkülönbözőbb nemeit megismerni, de a botlás lehető _indokai_ közül e körökben alig találkozott mással, mint a test fékezhetlen ösztönével s az anyagi érdekkel. Tuczatszámra foglaltak helyet emlékezetében oly nők, kik az erény és kötelesség parancsait lábbal taposták csupán élvvágyból vagy haszonlesésből, s nem akadt köztük egy is, kinek botlása csak egy nemesebb, de megtévedt lélek ballépésének lett volna következése. E körök hatása alatt Anatole rövid idő mulva azon végletbe esett mely rosszul magyarázott méltányosságból túlkönnyen kész kimenteni a könnyelműséget. Tapasztalása azt mutatta, hogy az anyagi érdek oly hatalmas szereplő a női tévedésekben s oly diadalhoz szokott ellensége a női erénynek, hogy hajlandó volt Hermancet szinte teljesen kimenteni és bukását kizárólag a sors rovására irni. E felfogás, saját laza erkölcsi nézetei által támogatva, csakhamar a materialismus azon kietlen nemének veté karjaiba, mely minden erkölcsi elemet nélkülözhetni vél okoskodásaiban; s Anatole elméjében két évvel utóbb a női becsület már oly benső, okszerű kapcsolatban állt az élet financiális oldalával, hogy azt hiszem, ha mathematikus lett volna, okvetlenül feltalált volna egy algebrai formulát a – női erény kifejezésére.

De e végletbe csak néhány évvel utóbb sodorták sivár tapasztalatai. Most szerelmi csalódása elfogulttá tette azon nő iránt, kit nem a szív, hanem csak a humanitás álláspontjáról lehetett igazságosan megitélni. Anatole meggyűlölte és megvetette a leányt, ki midőn szerelmét czinikus módon felhasználta vágyai kielégítésére, pirulni kényszeríté legszentebb érzelmei felett. Az ifjú szerelmében megcsalatva s becsületérzésében meggyalázva érzé magát s Hermanceban saját szégyenének megtestesülését látta. Betegsége alatt nehányszor, midőn magához térve gyakran visszatérő paroxismusából, Hermancet ágya mellett pillantá meg, oly szenvedélyesen, a gyűlölet és utálat oly félreismerhetlen kitörésével parancsolá ki a leányt a szobából, hogy az utóbb csak olyankor mert bejönni egykori kedvesét ápolni, midőn ez mélyen aludt vagy midőn a láz megfosztá eszméletétől.

Anatole lelkére mély, átalakító hatással voltak ez események. A gyönge szív ily csapás által lesujtva, gyakran sohasem képes többé felemelkedni, egy passiv jellem ily szenvedések után csak arra jó, hogy emlékoszlopául szolgáljon szerelmese hitványságának. Anatolet a sors e csapása oly érzékenyen érte, hogy az elkeseredés első perczében fegyvert emelt önmaga ellen, s idegrendszere nem állván ki e megrázkódást, veszélyes kórnak esett martalékául, – de midőn ez elmult, erőszakos reakcziót idézett elő lelkében.

Nem láttam még embert, ki tizenhat éves korában mélyebb megvetéssel viseltetett volna a nők iránt, s kinek ezt kevésbbé lehetett volna hibául felróni, mint Anatolenak. Nem bűne, szerencsétlensége volt ez neki. Testben és lélekben ép, erőteljes ifjú volt, fogékony minden szép és nemes iránt, szívvel, mely szeretni, lélekkel, mely lelkesülni tud, s a jellem feltétlen szeplőtlenségével, mely a legszebb reményekre jogosított a férfi iránt: midőn balvégzete oly nő karjaiba sodorta, kinél a szerelem csak palástjául szolgált az érzékiségnek. Azt hiszem, szívünk kincseit alig pazarolhatjuk el hálátlanabbul, mint, ha tizenhat éves korunk tiszta érzelmét oly szerelem oltárára hozzuk áldozatul, melynek csak – segédpapjai lehetünk. Alig van valami, a mi oly mérvben megfoszthat egy fiatal lelket ártatlanságának és költészetének zománczától, mint az oly nő, ki azt szerelme segélyével cselekszi. Anatole a fiatal szív első fellángolásával szerette Hermancet. Ez viszonzá _vágyait_, de nem tudta viszonozni _érzelmeit_. Míg Anatole egy ifjú szív öntudatlan lelkesülésével borult ideálja lábaihoz, ez őt egy buja nő mohó élvvágyával ölelte keblére.

Úgy hiszem, misem szolgálhat annyira egy fiatal szívnek demoralizácziójára, mint, ha oly nőt szeretünk, kit becsülni nem tudunk; s e pusztitó hatást még qualifikálta Anatolenál azon tudat, hogy Hermance, amióta csak szerette, _kezdet óta_ érdemetlen volt szerelmére. Szerelmesünk bukásában gyakran még vigaszunkra szolgálhat egy szebb idő emléke, midőn még tiszta volt és méltó szerelmünkre. Anatolenak még e szomorú vigasz sem jutott osztályrészül. Kedvese nem szerette soha, s már megvetést érdemelt akkor is, midőn először vallá be neki szerelmét. Ekként az egyetlen érzelem, mely lelkén uralkodott, a megvetés emésztő érzése volt kedvese iránt. Nem talált Hermancenak sem jelenében sem multjában semmit, a mi jogczímül szolgálhatott volna becsülésének, nem gondolt saját tapasztalatlanságára, mely nem látta meg azt, a mi oly könnyen meg volt látható, szíve fájdalmában nem hallgatott az észre, mely annyi enyhítő körülményt tudott a leány mellett felhozni, s azt feltétlenül elitélte, sőt irtózott tőle. A tapasztalatlanság szokásaként generalizálni kezdte véleményeit; s így a tiszta lelkű, nemes gondolkodású, minden gyanakvástól idegen, őszinte kedélyű ifjú rövid idő mulva annyira jutott, hogy a szerelem azon nemén kívül, melyre Hermance megtanítá, az összes nőnem számára csak egy érzelem maradt lelkében: a megvetés.

Ugyanazon ifjú, ki két hónap előtt megesküdött volna egy kitartott nő tisztaságára, most minden nőben a gyalázat és hűtlenség egy-egy papnőjét vélte feltalálni.