Part 3

E gazdálkodásnak előbb-utóbb válságra kellett vezetnie; s e válságot Hermance növekedése csak sietteté. A leány szép volt, tele észszel és élettel; anyja csüggött rajta s nem vette észre, hogy saját hibái, az élvezetvágy és a jellem gyöngesége, fokozott mértékben vannak meg gyermekében. Cotinné imádta leányát, ragaszkodott hozzá, mint egyetlen vígaszához a szerencsétlenségben s nem bírta a szép, de hiú és könnyelmű leánynak egy kivánatát sem megtagadni. Ez pedig majdnem szívtelenségig menő könnyelműséggel követeléseit oly magasra fokozta, mintha fogalma sem volna szülei vagyoni állásáról. Hermance toiletteje s apró mulatságai ekként majdnem annyiba kerültek, mint az egész háztartás. Cotin György sokkal gyöngébb volt, semhogy erélyesen közbelépve ez életmódnak véget tudott volna vetni; a szegény öreg csak panaszkodni birt. Naponként figyelmezteté nejét, miszerint nehány év mulva teljesen koldusbotra jutnak s nem lesz meg mindennapi falatjuk; – de a gyönge asszony, most már leányának könnyelműsége által is tovább ragadtatva, nem tudott a dolgok állásán változtatni. Az egyetlen, a mit tenni birt, az vala, hogy el tudta titkolni férje előtt, miszerint összes tőkéjökből már alig van hátra két-három ezer frank és hogy ez is alig elegendő az adósságok fedezésére.

E ponton állt a Cotin család, midőn Anatole lépett belé. Az öreg Cotin, ki előtt neje a végső nyomor közellétét eltitkolá, azzal vigasztalta magát, hogy azon havi kétszáz frank, melyben vele Detrolles Anatole eltartására nézve megegyezett, helyreállítandja háztartásában az egyensúlyt. És úgyis lett volna, ha ama tőke, melyet Cotin számításainak alapjául felvett, még létezett volna. Ennek hiányában azonban Anatole havidíja csak tökéletlen segély vala. Anatole nehány hét alatt felismerte a család helyzetét. Látta, hogy Cotin és neje oly gyöngéden szeretik egymást, mint egy ifjú házaspár és látta, hogy éltök folytonos czivódás és keserűségek közt folyt le. Megszerette és szánta e becsületes, de gyönge embereket s felajánlá Cotinnénak saját erszényét, melyen az asszony nem is mulasztott el koronként apróbb kölcsönök contrahálásával könnyíteni.

Anatole azt hitte, hogy azon csekély támogatás, melyben nagynénjét részesítheti, ép oly jó hatással bír, a mily jó szívből van adva s e hit némileg ellensúlyozá benne a fájdalmat, melyet szegény rokonai szerencsétlensége felett érezett. Most már, részben pénzhiányból is, idejének legnagyobb részét otthon tölté, tanulva, vagy az öreg Cotin elbeszéléseit hallgatva, vagy Hermanceszal csevegve, kivel csakhamar oly bizalmas lábon állt, mintha gyermekkoruk óta együtt növekedtek volna.

Rövid idő alatt Anatoleon megtörtént az, a mi ily körülmények közt oly könnyen megesik egy tizenhat éves tanulón: beleszeretett Hermanceba. A két ifjú természetében sok volt a hasonlóság, de még több az ellentét. Anatole természetének egyik uralkodó eleme az élvezetvágy vala, ép úgy, mint Hermanceénak, de míg az ifjú eszével és elhatározásával tudott uralkodni e hajlamokon, ha kellett, a leány vagy nem bírt, vagy nem akart korlátokat vonni kedvtelései elé. Anatolenak nem valának szilárd erkölcsi elvei. Sem könnyelmű atyja, ki szeretetreméltó lelkiismeretlenséggel űzte női kalandjait, sem hasonkorú pajtásainak társasága nem volt alkalmas szilárd erkölcsi elveket csepegtetni lelkébe, az intézetben nyert nevelése pedig olyan volt, mint minden iskolai nevelés: erkölcsi elvek helyett a vallás érthetetlen formuláival terhelte meg elméjét, melynek semmi közük a morálhoz. De ha nélkülözte is lelke azon erős erkölcsi tartalékot, melyet csak az anya vagy atya szerető gondoskodása olthat fiatal lélekbe; természete mégis alapjában nemes, érzelmei tiszták valának s e jó tulajdonok, támogatva azon élénk, az ingerlékenységig kényes becsületérzés által, mely őt már e korban kitünteté, szinte kipótolák e tekintetben nevelése hiányait. Hermancetól a természet megtagadta azon erkölcsi érzéket, mely egyedül képes a nőt az élet válságos viszonyaiban fentartani s nevelése mitsem adott neki, a mivel azt pótolhassa. Könnyelmű, hiú gyermek volt már tizenöt éves korában, ki nem ismer nagyobb feladatot, mint tetszeni és mulatni; s anyja, példája által, melyet leányának szolgáltatott, midőn életének főczélját hasonlókép a kellemes időtöltésekben keresé és majomszeretete által, melylyel őt körülvette, e gyöngeségeket Hermanceban azon határig fokozta, melyen túl a jellemgyöngeség jellemtelenséggé válik s melytől csak egy lépésnyire van a becstelenség. Mindkettejökben hiányzott az egészséges erkölcsi érzék; de míg Anatolet élénk becsületérzése képes volt oly magasra emelni, hová a puszta erkölcsi elvek fel nem érnek; addig Hermance, könnyelműsége s azon veszélyes befolyás által, melyet anyja gyakorolt reá, képes vala oly mély sülyedésre, melyet maga az, hogy lelke minden erkölcsi tartalékot nélkülözött, nem indokolhatott volna. Ez éles ellentét oly jellemnél, mint Anatoleé, valószinűleg lehetetlenné tette volna a Hermance iránti szerelmet, ha mint férfi ismerkedik meg a leánynyal, mert a férfijellem minden tulajdonai közt alig van kérlelhetetlenebb, türelmetlenebb a becsületérzésnél. De Anatole tizenhat éves gyermek volt, midőn a nálánál idősb Hermancet megismerte.

De mit feszegetem én itt e két ember jellemét? mi köze egy tizenhat éves ifjú szíve vonzalmának a lélek és jellem határozó tulajdonaihoz? Kifejlődött, megállapodott természeteknél ezek döntő elemként határozhatnak a szív érzelmei felett; a férfi szerelmében nagy része van saját s kedvese jellemének és életnézeteinek is, de egy tizenhat éves ifjú szerelme az alkalom és a tapasztalatlanság szüleménye.

Anatole gyermek vala, az első fiatal, szép nő, kit ismert, Hermance volt; naponként órákat töltött a leánynyal, játszott, csevegett vele, – kell-e több szerelmének indokolására?

Az ifjú szerette a leányt, szerette azon öntudatlansággal, hogy ne mondjam, gyanútlansággal, mely az első szerelmet jellemzi; szerette úgy, mintha nem is volna magával tisztában az iránt, hogy vonzalmának tárgya a másik nemhez tartozik. Anatole önkénytelen hajlamot érzett Hermance iránt, mintegy magától értetődő, indokolásra nem szoruló vonzódást, mely őt a leányhoz közelíté; s engedett ez érzelemnek, vagy tán inkább ösztönnek, a nélkül, hogy azt elemezni megkisértené. Ha tudta volna, hogy Hermancet szereti, kétségkívül magába vonult volna s nem mert volna többé oly bátran közelíteni a leányhoz; de így, szerelmének öntudata nélkül, a mit kora tapasztalatlanságának köszönhetett, oly elfogulatlanul, oly minden utógondolat nélküli odaadással engedé át magát a leány társaságának, mintha még fogalma sem volna róla, hogy ketten oly két nemhez tartoznak, mely két nem csak a szenvedély nyelvén érti meg egymást teljesen.

A Cotin-házban senki sem vette észre, hogy Anatole Hermancet szereti. Cotin és neje örömmel nézték a «rokoni vonzalmat» a két fiatal közt s Hermance csak víg és kedves játszótársat látott az ifjúban. A leány vígságában féktelen, szeszélyeiben kicsapongó volt, – de modora még inkább hasonlított egy pajkos fiú magaviseletéhez, mintsem oly leányéhoz, ki már öntudatával bír nemének. S ez még alig is volt meg a leányban. Hermance azon lányok közé tartozott, kikben, természetök elevensége daczára, aránylag későn érvényesíti magát az, a mi a leányt nővé teszi. S így nem egyszer Hermance játék közben ölébe ugrott az ifjúnak s Anatole ölelte és csókolta hugát, – mindkettő még minden sejtelme nélkül annak, hogy élvezet is lehet abban, mi csak a pajkosság gyümölcse vala.

Vagy öt hónapot töltött ekként Anatole a háznál, midőn különféle jelekből azt vélte észrevehetni, hogy Cotinék vagyoni viszonyaiban kedvező fordulatnak kellett beállnia. Cotinné néhány hét óta vidorabb volt s nem czivódott férjével. Az asztal jobban el vala látva s Cotinné már három hét óta nem fordult volt új kölcsönért öcscséhez. Hermance szebb ruhákban járt, mint azelőtt s minduntalan hol színházban, hol társaságban volt valamely barátnéjával, honnan, hogy mikor jött haza, Anatole nem tudta, mert olyankor már aludni szokott.

Nemsokára megjött a lakváltoztatási idő, s Cotinék a szomszéd lakásból nem egy szobát fogadtak fel Anatole számára, hanem az egész lakást, mely három szobából s konyhából állt. A konyha átalakíttatott előszobává, melyből egy ajtó nyílt balra egy szobába, egy másik jobbra két szobába. E második szobának azonfelül külön kijárása is volt a melléklépcsőre. Az egy szobát Anatolenak adták, a két szobás lakosztály pedig Hermance számára rendeztetett be, oly kényelemmel, sőt elegancziával, mely Anatolet rendkívül meglepte. Az ifjú nem tudta magának megmagyarázni a dolgok e fordulatát, de gyöngédtelenségnek tartotta volna a kérdezősködést, midőn azt látta, hogy Cotinné és leánya oly egykedvűen intézik e változtatásokat, mintha mindez nem is lehetne máskép. Anatole azon könnyűséggel és gyanútlansággal, mely korának tulajdona vala, csakhamar beletalálta magát e változásba. Elfoglalta szobáját és teljesen boldognak érzé magát, midőn Cotinné és Hermance megelégedett arczába tekintett.

Ez időtájt Detrolles nehány napra falura vitte magával Anatolet. Midőn visszatért, az öreg Cotint ágyban, betegen találta. Nem eresztették be hozzá, azt mondák neki, hogy deliriumban fekszik s oly dolgokat beszél, hogy azt fiatal embernek nem jó hallani. Két hét tölt el, mielőtt Anatole Cotint ismét láthatá, és megborzadva riadt vissza tőle. Az öreg Cotin mint egy halotti váz ült karszékében, midőn Anatolet bevezették hozzá. Mintha két hét alatt két évtizedet vénült volna. Tagjai el valának aszva, megeresztett, tövises ősz szakálla bizonyos vad kifejezést adott e különben oly szelíd arcznak. Tekintete megtörve nyugodott maga előtt, de midőn szemét felveté, valami otthontalan merevség látszott e tekintetben, melyről Anatole első pillanatra azt hitte, hogy az őrület jele. Ily állapotban látva a derék öreget, Anatole borzalmában felsikoltott, aztán odarohant beteg nagybátyjához. Ez megkísérté feléje tárni kiaszott karjait és szólni akart valamit; de jobb karját nem tudta emelni s nyelve csak értelmetlen hangokat hebegett. Cotin Györgyöt megütötte volt a guta. Nem halt bele, de nem épült ki többé belőle. Élt még néhány hónapig, de élte folytonos haldoklás vala.

Anatole végtelen részvéttel viseltetett a szegény öreg iránt, de végre belenyugodott a kikerülhetlen végzetbe. Oly természetesnek kellett találnia, hogy egy öreg, gyönge embert megüt a szél, főkép, miután Cotinné, ki temérdek könnyet ontott férjeért, elszámlálá neki mindazon ismerőseit, kik gutaütésben haltak meg; mely számlálásnak eredménye az lett, hogy minden második embernek, ki a hatvanig felviszi, kikerülhetlen sorsa a szélhűdés. Hermance is csakhamar megvigasztalódott s Anatole a lélek azon ruganyosságával, mely egy tizenhat éves kedélyben a legellentétesebb érzelmeket oly közel hozza egymáshoz, tudott, a szegény tehetetlen öreget meglátogatván, átfutni Hermance-hoz s a leánynyal eljátszani, nevetgélni, fecsegni, mindaddig, míg az ki nem küldte szobájából, a mi este nyolcz órakor többször megtörtént, a nélkül, hogy Anatole valami feltünőt talált volna benne.

III.

Amióta Cotinék anyagi körülményeiben e változás beállt, az Anatole és Hermance közti viszony lassanként veszteni kezdett gyermekded bizalmasságából. Alig múlt el néhány hét s Hermance nem volt többé azon víg, kedélyes játszótárs, kinek Anatole addig ismerte. Nem mintha meghidegült volna iránta, nem idegenkedett tőle, sőt figyelmes szemlélő épen az ellenkező észleletre jutott volna. Hermance most is sok időt töltött öcscsével, de viseletében kimértebb, nyugodtabb, komolyabb volt, a nélkül azonban, hogy hidegebb lenne iránta. Nem ugrándozott, nem enyelgett vele többé azon tartaléktalan pajzánsággal, mely azelőtt mulatságaikon uralkodott s ha Anatole egyszer-másszor utána kapott, vagy véletlenül megölelte, Hermance néha elpirult s rendreutasítá. Anatole eleinte nem látszott észrevenni, vagy ha észrevette is e változást, nem tulajdonított neki fontosságot s egyikét látta benne azon szeszélyeknek, melyekben Hermance természete bővelkedett.

Egy alkalommal Hermance épen rakosgatott valamit szobájában, midőn Anatole a nyitva maradt ajtón belépett. Az ifjú lépteinek zaját elnyelte a szőnyeg s halkan közeledve hugához, azt hátulról gyorsan megölelé s egy csókot lopott vállára. A leány, midőn így egyszerre váratlanul magát átölelve látta s keblén az ifjú összekulcsolt kezeit érzé, melyek érzékenyen tapadtak mellére, megrázkódott egész idegrendszerében s oly szenvedélyesen és oly szavakkal utasítá rendre az ifjút, minőket ez még nem hallott tőle. Anatole meglepetve Hermancenak e sajátságos modora által, mely eddig ismeretlen vala előtte, nehány szóval bocsánatot kért tőle és kisietett a szobából. De alig ért saját szobájába és veté magát boszúsan a pamlagra, előtte állt Hermance. A leány pillanatnyi felhevülése elmúlván, utána futott Anatolenak, kérte, ne vegye rossz néven hevességét s midőn ez biztosítá, hogy nem haragszik, pajzán mosolylyal ölébe ült, átkarolta nyakát és csókot nyomott ajkára.

Megtörtént ez azelőtt akárhányszor, de Anatole úgy érzé, mintha ma érintené ajka először Hermanceét. Azt a hosszú, szenvedélyes csókot, melyet most kapott, nem a játszótárs adta többé könnyelmű pajzánságában a játszótársnak, hanem adta a nő, ki már élvezni tud, az ifjúnak, kit szeretne rá megtanítani.

E percztől fogva érzé Anatole, hogy nővel áll szemben s hogy e nőt szereti. De érzé egyszersmind ifjúságát s tapasztalatlanságát, érzé azon fölényt, melyet az idősebb s routinirtabb leány reá gyakorolt s ez oly elfogulttá, oly zavarttá tette Hermanceszal szemben, hogy daczára most már élénken érzett szerelmének, kerülni kezdte a leányt. Hermance néha kérdőre vonta öcscsét, miért tölt vele kevesebb időt, mint azelőtt, de a mód, melyen ezt tevé, midőn lángoló szemével ránézett, vagy kezét megszorítá, Anatole zavarát, mondhatnám félénkségét még inkább növelte.

Anatole kezdett kevesebbet lenni otthon, s estve rendesen eljárt színházba, hogy ne kelljen együtt lennie a leánynyal, kit szeretett s kihez, mióta tudta, hogy szereti, alig mert többé közelíteni.

Egy estve színház után hazaérve világot akart gyujtani, de a gyufás dobozt üresen találta helyén. Nem tudott magán máskép segíteni, mint, hogy Hermancetól kérjen gyújtót, kinek szobájában, mint jövet az utczáról látta, még világos volt. Kiment tehát a közös előszobába s Hermance ajtaján koczogtatott.

– Ki az? hangzott belőlről a leány hangja.

– Én vagyok.

– Te vagy Anatole? jer!

Anatole benyitott. Az első szoba setét vala és üres. Hermance a másikban volt, melynek ajtaja ki vala nyitva. Az ifjú az ajtóhoz lépett, de megpillantván Hermancet, a mint könyvvel kezében chaiselongueján feküdt, önkénytelenül visszahökkent.

Midőn meglátta Hermancet kacér pongyolájában, mely bájainak hatását még fokozta, Anatolet eddig még nem ismert mértékben támadta meg azon zavar, azon elfogultság, azon megmagyarázhatlan vonakodás, mely hátravon és előrehajt egyszerre, melyet néhány hét óta érzett a leánynyal szemben. Ideges remegés fogta el egész valóját, futni akart, de lába mintha a földbe gyökerezett volna, nem tudott elmozdulni a küszöbről s tekintetével akaratlanul rámeredt a szép leányra, ki mosolyogva nyújtá neki kezét.

– Nos Anatole? – szólt a leány kérdőleg, észrevéve az ifjú megdöbbenését.

Anatole végre erőt vett magán s szemét a földre sütve közelebb lépett s remegve fogta meg a leány kezét.

– Gyufát akartam kérni tőled Hermance, csak most vettem észre, hogy az enyim elfogyott…

– Gyufáért jöttél? – kérdé a leány sajátságos hangon.

– Csak nem haragszol? – szólt az ifjú engesztelőleg.

– Dehogy haragszom. Sőt épen jó, hogy jöttél, elfecseghetünk egy kicsit. Nem tudok aludni. Jer Anatole, ülj ide. – No de jer hát!

Anatole szék után nyúlt.

– Ah ne hozz széket, jer ide, hozzám, szólt a leány.

– Olvastál? – kérdé Anatole s Hermance könyve után nyúlt, hogy ne kelljen szemébe néznie.

– Olvastam. Igen érdekes könyv. Nézd csak. Nem ismered?

– «La Nouvelle Héloïse,» – olvasá Anatole. – Nem, nem ismerem.

– Úgy majd odaadom, ha elolvastam. Nagyon érdekes, hidd el.

– Úgy? – szólt Anatole, letevé a könyvet, melynek hatása ott lángolt Hermance szép szemében.

– De mi lelt? – kérdé a leány, – úgy ülsz itt, mint a bűnös, ki haragban van lelkiismeretével; rám sem mersz nézni…

– Dehogy nem – viszonzá az ifjú megemberelve magát s tekintetét felemelé a leányra.

Hermance azon szépségek közé tartozott, kik a legjózanabb erényt is képesek megingatni. Halvány arcza, széles piros ajkai, finom alkatú orra, megvilágítva két emésztő tüzű setétkék szem által s ébenfekete fürtöktől környezve, oly egészet alkottak, hogy a festész fantáziája nem képzelhetne magának illőbbet, ha Bacchusnak akarna papnőt festeni. Anatole, midőn e szemekbe tekintett, mintegy megmeredve szegzé tekintetét a leányra.

– Mily szép vagy Hermance! – rebegé önkénytelenül.

– Tetszem neked? kérdé a leány kaczéran s míg egyik keze az ifjúéban nyugodott, a másikat felemelve, megsímogatá vele Anatole arczát.

– Bocsáss Hermace – rebegé Anatole zavarban, – ne kínozz Hermance…

Hermance elereszté az ifjú kezét, de Anatole nem tudott felkelni. A leány rászegzé igéző tekintetét s Anatole szédülni érzé fejét e pillantás hatása alatt.

– Csókolj meg Anatole! – susogá Hermance, feléje tárva karjait.

Anatole futni akart, de nem birt. Érzé, hogy a vér fejébe tolul, hogy arcza ég, – de midőn a leány szemébe nézett, nem birt ellenállani s ösztönszerűleg odaborult Hermancera és megcsókolá.

A leány átkarolta az ifjút s szenvedélyes csókokkal halmozá el arczát. Ujjai haja közé tévedtek s kis keze az ifjú fürteivel játszott, míg ez úgy érzé, mintha lélekzete el akarna akadni.

Eddig ismeretlen érzések támadták meg Anatolet. Szerelmi ábrándozásaiban nem egyszer elképzelte magának a boldogságot, melyet a viszontszerelem nyújt s most, midőn e boldogságot elértnek látta, úgy érzé, mintha csalódott volna álmaiban. Karjaiban tartá a szeretett nőt, magába szívta annak éltető lehelletét, ki szivét hangosabban dobogni megtanítá, – de mi volt ez azon boldogsághoz képest, melyet rajongó lelke megálmodott?

Egy tizenhat éves ifjú szerelme inkább ábrándozás, mint szerelem.

Én nem hiszek a szerelem azon pedáns osztályozásában, mely azt platonikusra és nem-platonikusra osztja. Ha hinnék is a léleknek a testtől önálló létezésében, ha azon tulajdonok és működések összegét, melyet hétköznapi nyelven «léleknek» nevezünk, többnek tartanám is az agyvelő legsubtilisabb functiójánál, nem hinném, hogy létezhetik szerelem, melyben csak a lélek vesz részt, az anyag hozzájárulása nélkül.

Olvassa el bárki a szerelem valódi evangeliomát, melyet a nagy britt költő hagyott reánk. Még eddig senkinek sem jutott eszébe tagadni, hogy az érzelem, mely Romeot és Juliát összefűzi, valódi, tiszta szerelem; s vajjon «platonikus»-e a Montecchik és Capulettik sarjadékainak szerelme?

Azon émelygős, férfiatlan ábrándozás, mely az új korban írt középkori regényekből sóhajt felénk, azon kevéssel beérő, saját tehetetlenségével kaczérkodó érzelgősség, melyben némelyek a «tiszta» szerelmet vélik felfedezni, mindössze oly lélekállapot, mely csak azért nem tartozik a pathologia körébe, mert ellenszerét a tudomány még fel nem fedezte.

Tökéletlen, beteges érzelem az, melyet egészséges, kifejlett organizmus meg nem terem.

A holdkórosok birodalma ez és a gyermekeké.

Anatole ez utóbbi volt.

Nem sok kellett volna neki arra, hogy boldognak érezze magát.

Ha Hermance csak sejteti is vele, hogy szerelmét viszonozza, Anatole rajongásában képes lett volna érte bármire. Beérte volna vele, ha lábainál ülhet és szemébe tekinthet, ha láthatja őt és hallhatja szavát; s egy kézszorítása az ideálnak boldogabbá tette volna, mint most a kedvesnek ölelése.

Anatole nem érzé magát boldognak.

Azt látta, hogy szerelme viszonoztatik, – mert vajjon mi lehetett volna Hermance csókja az ifjú szemében más, mint szerelmi vallomás? – de ő másként képzelte magának az első vallomást.

Midőn karjaival magához ölelte kedvesét, érezve szívének minden dobbanását, s midőn Hermance villogó szemébe tekintett, úgy tetszett neki, mintha nem ez volna azon nő, ki álmait foglalkoztatá.

Anatole jellemében a legnagyobb ellentétek egyesültek. Tudott szeretni oly mély, oly intensiv érzéssel, mely maradandóságra nézve megközelíté egy szentimentális szív sóhajainak hosszadalmasságát; s tudott lábbal tapodni minden érzelmet, tudott könnyelmű játékot űzni a szív legönkénytelenebb gerjedelmeivel. De ez utóbbi tulajdont csak később érlelték meg benne az élet körülményei.

Most még egy tapasztalatlan lélek, egy gyermekded lélek ábrándosságával rajongott Hermanceért. A leány szerelmével boldogítá őt, de a mód, melyen ezt tevé, nem felelt meg érzelmeinek.

Most, midőn szerelmének már nem lehetett vágya, mely még kielégítés után epedjen, midőn váratlanul teljesedni látott oly reményeket, melyeket még táplálni sem mert, – Anatole kezdetben nem tudott boldog lenni; mert nem volt többé miért – ábrándoznia. S az ábránd ellensége a valónak.

De e hányatás ideális érzelmeinek eloszlása s a kínálkozó szerelmi boldogság élvezete közt, csak átmeneti stádium lehetett; s oly természetnél, minő az Anatoleé volt, az adott helyzet teljes, önkénytes elfogadására s kizsákmányolására kellett vezetnie. Azon otthontalan érzés, mely a gyönyör első kisérletét követé, elmult s Anatole karjaiba vetette magát az élvező szerelemnek.

Anatole ezután, midőn esténként hazajött, rendesen megkisérté Hermance ajtaját, mely csak ritkán volt zárva, jeléül annak, hogy a leánynak feje fáj s nincs kedve őt fogadni. S így mialatt Cotinné mitsem sejtő gyanútlansággal aludt a szélhűdött, lassan haldokló férjet őrizve, a család nagyreményű sarjadéka a harmadik szobában édelgett elcsábított ifjú kedvesével.

IV.

Hónapokig tartott már e viszony, midőn egy estve a nagy operaház előcsarnokában Anatole megpillantá Hermancet, a mint egy öreg úr karján jött ki a szinházból. A kisérő haja s bajusza tiszta fekete s öltözéke a legválasztékosabb vala, de szemének kialudt lángja s arczának el nem titkolható ránczai félreismerhetlenül jelezték benne az érdemekben megaggott kéjencet. Hermance, királyi alakjával s vakító szépségével, melynek a gazdag toilette még növelte hatását, magára vonta az egész férfitársaság figyelmét; s e bámulat megérdemelt voltának öntudatában büszkén lejtett végig a csarnokon kisérője karján, ki jobbra-balra nehány köszönést viszonozva, sietett hölgyét kivezetni az ostromló szemek e kereszttüzéből.

Hermance nem vette észre ifjú kedvesét, ki szótlanul állt a fal mellett, nem tudva minek tartsa unokahuga kisérőjét. Mindenre gondolt, csak arra nem, a mi igaz vala, s a kínos bizonytalanság és habozás nehány pillanata mulva meg akart indulni, hogy utána menjen Hermancenak, azon reményben, hogy utól fogja érni, míg kocsijokra várakoznak. Nem tudta félti-e vagy nem, nem tudta mit gondoljon, csak azt látta, hogy egy bizonytalansággal áll szemben, melynek el kell oszlania. Feltette tehát magában, hogy követni fogja Hermancet és kisérőjét, bárhová menjenek, midőn egyszerre két úr társalgása vonta magára figyelmét, kik mellett elhaladt.

– Ugyan nem tudja ön, ki azon szép nő, kit Cocloquet barátunk most emel hintajába?

– Hogyan? nem ismeri még a párisi demi-monde legújabb csillagát, Cotin Hermancet? – viszonzá a másik.

Anatole elsápadt e szavakra, s egy oszlop megé vonult, mely a két társalgó mellett állt, onnan hallgatva tovább beszédjöket.

– Hogyan, e szép leány –?

– Egy bukott kereskedő leánya, ki Cocloquet barátunkon kezdé első experimentumait. Most még monopoliumot gyakorol rajta az öreg, de nem adok neki két hónapot –

Anatole vére felforrt e szavakra, s merészen odalépett az ismeretlen elé.

– Uram! becsületes ember ön? – kérdé szikrázó tekintettel, – hogy nem átall egy becsületes leányt rágalmazni?