Part 2

Karonfogva mentünk keresztül nehány termen, midőn egyszerre az egyikben egy alak tünt szemembe, melynek láttára önkénytelenül megálltam. Egy 22–23 éves nő állt ott, vagy öt-hat férfitól körülvéve, kikkel vígan társalgott. Megvallom, e pillanatban nem tudtam volna megmondani még azt sem, szőke volt-e, vagy barna. Vannak nők, kiket elnézhetünk sokáig, a nélkül, hogy hajok s szemök színe iránt tisztába jöjjünk magunkkal. Az új tünemény azon nők közé tartozott, kiket látva nem jut eszünkbe szépségöket elemezni; kiknek bájai, andalító harmóniájukban oly egészet nyújtanak, melylyel szemben elvesztjük azon hidegvért, mely az öntudatos szemléléshez szükséges. Elnézhettem volna órákig, s csak azt tudtam volna, hogy soha még ennyi bájt egy nőben nem láttam. Vannak nők, kikről hívebb fogalmat adhatunk az olvasónak, ha nem is kisértjük meg leírásukat; ha fantáziájokra bízzuk elképzelni ama női eszményképet, melyet lelke egyszer megálmodott; s megvallom, soha sem érzém a toll elégtelenségét annyira, mint most, midőn oly szépséget kellene az olvasóval megértetnem, melyet csak látni és ha teljesen élvezni akarunk, még érezni is kell. Mert e nő szépsége olyan volt, melyet nemcsak szemünkkel, elménkkel, hanem lelkünk, kedélyünk minden ízével élvezünk. Vonásai nem voltak szabályosak, s az ó-kori szépség királynője valószínűleg megtagadott volna vele minden rokonságot; de ha bámuljuk Vénust, melynek szépsége a vonások szabályos tökélyében rejlik, vajjon nem kell-e vele egy polczra helyeznünk az oly nőt, kinek szépsége nem a vonások anyagában, hanem az arcz szellemében, kifejezésében, a tekintet bájában s mosolya tiszta költészetében vakítólag lép elénkbe? Igy mosolyogni még nem láttam. E mosoly, mely szemében, ajkán s arczának minden izében honolt, ragyogott, mint a nap, s káprázatos glóriával vette körül az egész alakot, melynek fényében a körülötte sürgő fekete frakkok úgy tüntek föl előttem, mint egy csapat oktalan moly, mely meggondolatlan ösztönét követve, körülrepkedi a tüzet, hogy lángjában megperzselve szárnyait, lehulljon.

– Nézze ama nőt! kiáltám társamnak.

– Ah jöjjön, jöjjön, – szólt Achille türelmetlenül.

– Megálljon, ne foszszon meg e látványtól.

E pillanatban szemem találkozott a modern Vénus szemével. Tekintete elsiklott rajtam azon igézetes mosolylyal, melytől előtte már hat ember feje szédelgett, de egyszerre elsápadt, valami ideges remegés futott végig ajkán s arcza elborult.

– Kérem, jöjjön! sürgetett Achille karomnál fogva, s nekem akaratlanul követnem kellett. De azért nem állhattam meg, hogy a terem ajtajából ne vessek hátra még egy pillantást. E perczben a fazék fölhasználva egy rést, mely az udvarlók bástyáján támadt, odafurakodott Vénushoz.

Szótlanul haladtunk Achillelal nehány termen át s már a tornáczban valánk, midőn a fazék hangja üté meg fülemet, ki nagy lihegve futott utánunk.

– Ah uram, – szólt a fazék nagy búsan Achillehoz, – nőm önt meglátta s ez oly szomorú emlékeket idézett föl lelkében! Szegény asszony! Mindjárt gondoltam, hogy nem lesz jó önt látnia. No de mi nem tehetünk róla, – a véletlen – – Ön már megy? – Tehát isten önnel! – De ah – folytatá aztán hozzám fordulva – majd máskor lesz alkalmam önt nőmmel megismertetni. Addig is – most jut eszembe, hogy még be sem mutattuk magunkat egymásnak – oly szórakozott vagyok! – de hogy is ne, mikor a feleségem –?

A fazék kivett tárczájából egy névjegyet s átadta. Cserébe odaadtam neki a magamét, s az övét zsebre dugva siettem Achille után, ki már a lépcső közepén várt reám.

Csak ekkor vettem észre, hogy kalapomat fenn hagytam. Megkértem Achillet, várjon rám nehány perczig s visszasiettem azon terembe, hol a fazékkal találkoztam.

Ezalatt a zene ismét megszólalt volt.

A tánczterem ajtaján alig tudtam áthatolni. Egy sereg ember állta el, bámuló, elragadt tekintettel szemlélve valamit. Oda néztem.

Egy ifjú hölgy táncza vonta magára az egész társaság figyelmét.

Baljával gyöngéden és mégis biztosan tánczosa karjára támaszkodva egy merész galopp ütenyeire szédítően gyorsasággal lejtett körül a termen. Keble lázasan pihegett, majdnem ki-kitörve selyem korlátain, arcza mosolygott, valami túlvilági fenköltséggel, szeme mosolygott, de nem csábítóan, nyugalommal, mint az előbb: tűz lángolt e szemben, erőszakos, emésztő tűz, mely türelmetlenül követeli az oltó kezet, de büszke tekintete mintha hirdette volna, hogy nincs élő ember, ki e tüzet oltani bírná, – erei megdagadtak, s az egész alak, homlokára boruló fürteivel, arczán a kéjvágy kétségbeesésével, szemében amaz olthatatlan, otthontalan lánggal, megdöbbenté a szemlélőt. Ugy nézett ki, mint egy elitélt istennő, ki leszáll a halandók közé, hogy agyontombolja elveszett életét, – – ott forog, tánczol és élvez velök együtt és senki sem tudja megérteni, mit érez, mit élvez, minő kábító kéjt merít ő abból, a miben mások csak szórakozást tudnak találni – –

Lábam a földbe gyökerzett, s csak akkor tudtam alant várakozó társamról megemlékezni, midőn a tánczoló Vénus egyszerre megállt s egy csomó fekete frakk közt elveszett szemem elől.

Megtalálva a kalapomat Achille után siettem.

Szótlanul haladtunk végig a Corson a vendéglő felé, melyben minketten szállva valánk. Társamat e találkozás feltűnőleg elkedvetleníté, bocsánatot kért «izetlenségeért», s miután másnapra találkozót adtunk egymásnak, elváltunk.

Achille szobájába ment, én pedig kifordultam a térről, s még egy sétát tettem az ős Róma romjai közé. Eszem szűntelen ama párisi tündéren járt, s a hold méla sugarainak elvitázhatlan hatása alatt szinte ábrándozni kezdtem a szép asszonyról. De szerencsémre, józan eszem még nem hagyott el egészen, s midőn a prózai reflexiók mezejére eljutva, a fazék mennyei jóságát fazékné asszonyom életmódjával, s az Achillelal való találkozás sajátszerű hatásával combináltam, lelkem csakhamar megnyugodott és hazatértem.

E reflexiók eredménye természetesen olyan volt hogy másnap, midőn Achillelal találkozám, nem hozhattam a dolgot szőnyegre. Annál inkább meglepett, midőn ő maga fordítá rá a társalgást.

– E jó ember magaviselete teljesen alkalmas arra, hogy nejét kompromittálja, mondá Achille. Ön kétségkívül azt hitte tegnap, hogy köztem és e nő közt «történt valami», mint mondani szokták, különben eddig bizonyosan kérdezősködött volna felőle.

– Nem tagadom, viszonzám.

– Pedig biztosítom önt, hogy csalódott. E nő nem szereti férjét; s a mint láthatta, nem is szeretheti. De megcsalni nem fogja soha. Hiu, kaczér és szenvedélyesen szeret mulatni, de becsületes. Ha valamivel rágalmazzák, azt csak férje ügyetlenségének köszöni. – E szegény asszony annyit szenvedett! – tevé hozzá Achille mély sóhajjal.

Elhallgatánk. Achille nehány percznyi szünet után ismét megszólalt.

«Azon nehány hét alatt, mióta szerencsém van önt ismerni, mondá, ön többször észrevehette, hogy gyakran jut eszembe egy név, melyhez ifjuságom minden emlékei kötvék, s melyet nem tudok kiejteni fájdalmas visszaemlékezés nélkül. Mondám önnek, hogy e név legszomorúbb lapját tölti be életemnek. Most ismerem önt annyira, hogy tudom, méltányolni fogja e szenvedéseket. Ha tehát van kedve meghallgatni, elmondok önnek egy modern tragédiát, melynek hőse legjobb barátom vala. Igen egyszerű történet, de az egyszerű tragédiák a legszomorúbbak. Igen prózai történet és költő aligha fogna rá vállalkozni, hogy ékes versekben drámát faragjon belőle. A költők vagy zsarnokok, vagy rabszolgák. Az apró szellemek nem mernek eltérni az adott szabályoktól; s a nagy szellemek, kik e szabályokat alkotják, türelmetlenül megkívánják, hogy az emberi szív még szenvedéseiben is törvényeikhez alkalmazkodjék, mintha nem lehetne szenvedni az ars poetica elméletei ellenére is! Kicsinylik a reális életet, megkövetelik az emberi szívtől, hogy elvont theóriáik szerint érezzen, nem gondolva meg, hogy épen a rideg való okozza a legtöbb szenvedést; általános szabályokat állítanak föl, midőn épen az élet konkrét viszonyai teszik a legtöbb embert boldoggá vagy boldogtalanná. Megvallom, már le akartam írni e történetet, de mindeddig visszatartott az, hogy nem mertem barátom szenvedéseit pedáns kritikusok szeszélyeinek kitenni, kik képesek volnának elvitatni a jogosultságot oly szerencsétlenségtől, mely egy embernek életébe került. Mi nekik az, hogy valaki szenvedett és meghalt vagy megőrült, – ha szenvedésében nem találnak oly lélektani összeütközéseket, melyek szabályaik keretébe beillenek, indokokat, melyeket a megszokás már udvarképesekké tett a költészetben? Kimondják, hogy az egész dolog képtelenség, valószínűtlen és mesterkélt csinálmány. Valószínűtlen és mesterkélt az, a mi alatt egy lélek megtörik! – A költők ignorálják az életet a maga prózai valódiságában. Megkövetelik az embertől, ki a társadalomban él, melyben annyi kicsinyesség és ferdeség van, hogy úgy érezzen, mintha el volna szigetelve korától, mintha nem ismerné annak fogalmait s nézeteit, nem osztaná uralkodó előitéleteit s gyöngeségeit, mintha lehetséges volna magát függetlenné tennie azon viszonyoktól, melyekben életét tölti, melyekben lelke és elméje képződött, a társadalomtól, melynek egyéniségét köszöni! És mégis, – ha író volnék megkísérteném papirra tenni e történetet. Ön az, s én fölhatalmazom rá, ha érdemesnek tartja, írja meg, a mit mondani fogok. Lesznek, a kik nem fogják elismerni e szenvedések jogosultságát: a eszthetikus mathematikai határozottsággal be fogja bizonyítani, hogy azon lelki küzdelem, mely e történet tárgyát teszi, egyáltalában lehetetlen, s ki fogja mondani nagy képpel a bölcs itéletet, hogy Flavigneux Anatole nem szeretett. Nem szeretett az, kit szerelme ölt meg! De a közönség nemcsak ezekből áll. Mindazok, kik a mai társadalom bűneit és félszegségeit, előitéleteit s gyarlóságait ismerik, kik méltányolni tudják a mindennapi élet viszonyainak hatalmát az emberi lélek, a relativnak hatalmát az absolut fölött, s főkép azok, kik a párisi életet ismerik, mely a modern társadalom minden előnyeit és hiányait meghatványozott mértékben egyesíti magában, – ezek meg fogják érteni e történetet, s hősében azt fogják látni, a mi volt: _a modern társadalom erkölcseinek áldozatát_. Lesznek olyanok is, kik saját szomorú tapasztalásból ismerik e szenvedéseket és rokon lélekkel áldozni fognak egy megértett fájdalomnak. Itélje meg majd, osztja-e véleményemet, s ha igen, írja meg e könyvet, mely úgy hiszem, nem lesz minden haszon nélkül. Társadalmi rendszerünk egy mélyen gyökerező baját e könyv oly alakban fogja feltárni, melyben a világ azt még kevéssé ismeri; mert a költők az ily viszonyokat, – és hány szív törik meg csendben e viszonyok alatt! – méltatlanoknak tartják a földolgozásra, s a közönség nagy zöme nem képes magát iróink iránya alól emanczipálni. Előre mondom, ne várjon tőlem érdekfeszítő bonyodalmakat, érzékcsiklandozó leírásokat. E történetnek legfőbb érdeme az igazság. De úgy hiszem, ez az érdemeknek nem legkisebbike.» – –

Íme Achille elbeszélése.

I.

Flavigneux Anatole atyja, Flavigneux Anselme diszpéldánya volt a könnyelmü párisiaknak. Tekintélyes vagyon birtokában, harmincz éves koráig csupán annak tékozlásával foglalkozott. Ekkor, részint szokásból, részint, hogy a vagyonán ejtett csorbát némileg helyreüsse, megházasodott. Elvett egy gyöngéd érzésű, ábrándos lelkű leányt, kinek betegesen izgékony idegrendszere s nehány százezer francnyi hozománya volt. A házasság oly emberek életmódjában, mint Flavigneux Anselme, nem nagy változásokat szokott előidézni. Flavigneux oly gyöngéd, udvarias volt neje iránt, mintha nem is lett volna neje, rokonszenvet is mutatott iránta, midőn egy fiúval megajándékozá, de különben változatlanul folytatta előbbi könnyelmű életmódját.

A házas élet e neme az érzelmes, ábrándos kedélyű nőt azonban ki nem elégítheté, s Flavigneux asszony házassága ötödik évében meghalt. Flavigneux gyászt hordott nejéért, mint illett, de tovább folytatá életmódját. Amint Anatole tizedik évét betölté, intézetbe küldé; s itt atyját minden félévben egyszer látva élt a gyermek tizennégy éves koráig, midőn egyszer hírűl hozták neki, hogy atyja meghalt. A törvényszék gyámot rendelt neki, de a gyámnak alig volt mire felügyelnie, mint gyámfia személyére: mert az aktivák és passivák annyira kiegyenlítették egymást atyja halála után, hogy midőn Flavigneux Anselme a lóról lebukva, nyakát szegte, egy elegáns temetkezés költségei Anatole örökségét teljesen kimerítették.

Anatole egyedül állt a világban; egy gazdag embernek kényelemben, bőségben nevelt tizennégy éves fia, egy sous nélkül zsebében. Gyámja kivette az intézetből, melyben többé nem volt miből fizetni a magas tandijat, s a fiú rokonaihoz fordult, felszólítván őket, tennének valamit a gyermek nevelésére.

A felszólítás azonban felesleges vala. Volt Flavigneuxnak egy unokatestvére s kalandjaiban pajtása, ki azon jószivűséggel és bőkezűséggel, mely a romlatlan lelkű könnyelműséget jellemzi, sietett árván maradt öcscsét támogatni. Detrolles György könnyelműség dolgában szakasztott mássa volt régi barátjának, Anselmenek, kivel két évtizeden át együtt űzték kalandjaikat; s a különbség köztük csak az vala, hogy Detrollesnek uralkodni képes és takarékos neje volt, ki férjének kicsapongásai elé tudott korlátokat szabni. Detrolles becsületes ember volt és jó családapa, ki nejét és gyermekeit minden könnyelműsége mellett tiszta szívből szerette. Neje, egy okos, tapintatos nő, megismerve férje jó és rossz tulajdonait, meghajolt a kényszerűség előtt s emezeknek engedett annyi szabadságot, a mennyi amazoknak megóvására szükséges vala. Neje okosságának s mérsékletének köszönheté Detrolles, hogy Anselme halála után annak fiáról úgy gondoskodhatott, a mint szíve jóindulata kivánta.

Elhúnyt barátjának vagyoni állásáról értesülvén, Detrolles magához hivatá Anatolet s azon bőkezűséggel, melyet pazarlásaiban megszokott volt, kijelenté neki, hogy mindaddig, míg állást és foglalkozást nem szerez magának, évenként ötezer frankot fog tőle kapni. Detrolles azt akarta, hogy öccse a lehető legjobb nevelésben részesüljön s hogy a nélkülözés semmikép ne gátolja tanulmányaiban s a szerint, a mint ő ismerte az életet, erre évi ötezer frank elkerülhetlenül szükséges vala.

Anatolet erre gyámja vissza akarta küldeni az intézetbe, de a fiú hallani sem akart többé róla. Terhére volt az intézeti fegyelem s önálló hajlamú lelke annál inkább megunta a folytonos felügyelet alatt való életet, mert érezte magában, hogy van kedve tanulni, hogy tehát nincs szüksége szüntelen ellenőrző szemekre. A fiú nagybátyjához folyamodott s ez neki adott igazat a gyám ellenében. A gyám kénytelen vala engedni annak, ki gyámfia nevelésének költségeit fedezte, főkép miután Detrolles úgy rendezte be a dolgot, hogy az évdíjat havi részletekben magának Anatolenak adta kezébe. A gyám kifogásokat tett ez ellen, figyelmezteté Detrollest, hogy ennyi pénzt adni egy gyermek kezébe a legjobb mód azt pazarlóvá tenni, mire nem lesz módja, ha felnő. De Detrolles nem tudott ellentállani Anatole kéréseinek, sőt tetszett neki azon önállóság, azon akaraterő, mely a fiú szavaiban nyilatkozott, midőn függetlenséget követelt; és a jó nagybátya úgy okoskodott, hogy épen az fogja Anatolet férfivá tenni, ha minél előbb hozzá szokik saját ügyeit vezetni.

Anatolet tehát szállásra és ellátásra egy szegényebb hivatalnokhoz adták, ki tanulókat tartott magánál mellékkereset gyanánt. Itt ismerkedtünk meg egymással. Anatole havi pénzének fele sem volt szükséges szállása, tartása és tanulmányai költségeinek fedezésére. A többit tehát mulatságra fordítá.

Nem szükséges ön előtt bővebben indokolnom, mikép lett ily viszonyok közt Anatole nehány hónap alatt bevégzett korhelylyé, kit a késő éj, néha a kora reggel vetett csak haza szállására. Lakásadónk kezdetben megfeddé néhányszor Anatolet, mire ez húsz frankkal megtoldta a havi díjat s ez áron teljes függetlenséget vásárolt magának. Nem tudom, meddig tartott volna ez életmód, s mivé tette volna végre Anatolet, ha egy általa okozott botrány egyszerre végét nem szakítja. Már egy év óta élte a gyermekifjú e korhely életet, melyben a tanulásból fenmaradt óráit kártya és bor közt töltötte el, midőn egyszer reggel épen nem jött haza; de e helyett néhány órával utóbb az iskolából izentek szállásadójának, hogy vitesse haza. A jó ember futott az iskolába és ott találta Anatolet félig ittasan, kiterítve, betört fővel, melynek vérzését még alig tudták elállítani. Anatole ez éjjel reggelig kártyázott s elvesztvén egész havi pénzét, melyet az nap kapott Detrollestől, elkeseredésében inni kezdett pajtásaival, kik közül a szerencsés nyerő ajánlkozott az italok árát fedezni. A nap már fényesen sütött, midőn Anatolenak eszébe jutott, hogy iskola is van a világon. Megindult tehát s mámorosan, ingadozó léptekkel a kollegiumba ment. Midőn a terembe nyilt előadás közben benyitott, a tanár nem nézheté szó nélkül a tizenöt éves fiút, ki félrecsapott kalappal fején, rendetlen öltözékben, a mámor félreismerhetlen jeleivel arczán s magatartásában, ingadozó léptekkel közeledett feléje. Nehány szigorú szóval kiparancsolá a teremből, de Anatole a helyett, hogy engedelmeskednék, szitkozódni kezdett s felemelt ököllel rohant tanárára. Ez félreugrott a csapás elől, mire Anatole elvesztve az egyensúlyt, oly szerencsétlenül bukott a tanár asztala előtt a földre, hogy fejét az asztal sarkán betörte.

Az esés után néhány hétig az ágyat kellett őriznie. Midőn megtudta a botrányt, melyet ittas állapotában elkövetett, élénk becsületérzése pirulni kényszeríté önmaga előtt. Megfogadta, hogy borhoz és kártyához többé nem nyúl, s én, ki tanúja valék fogadásának, tanúja voltam annak is, hogy azt lelkiismeretesen megtartá.

Gyámja ez alkalmat felhasználta, hogy meggyőzze Detrollest, miszerint a fiút okvetlenül intézetbe kell küldeni és pénz dolgában szükebbre fogni, ha nem akar professionális korhelyt nevelni belőle. A gyám könnyen igazolható bizalmatlanságból nem hitt Anatole igéretének, miszerint meg fogja változtatni életmódját; de a fiúban oly erős volt az elhatározás felhagyni e korhely élettel s annyira meg tudta nagybátyját győzni szándékának szilárdságáról, hogy ez ismét a fiú pártjára állt. Némi változást azonban Detrolles is szükségesnek látott életmódjában. Más iskolába kellett küldeni Anatolet, hogy ne legyen kénytelen szégyene szemtanúi előtt pirulni. Aztán, úgy okoskodott Detrolles, Anatolet bizonyosan a rossz példa rontá meg; oly helyre kell tehát adni szállásra, hol nem lakik más három-négy tanulóval együtt, egy becsületes család körébe, mely jobban fel tudjon rá ügyelni.

Talált is ilyet csakhamar, mely annálinkább megfelelt igényeinek, miután rokonságban állt a fiúval. Cotin György távoli rokona volt Flavigneuxnek. Egykor vagyonos kereskedő, utóbb szerencsétlenül csődöt mondott s most teljes visszavonultságban élt Páris egy külvárosában. Detrollesnak e gondolat annálinkább tetszett, mert Cotint és nejét mint talpig becsületes, reális, erkölcsös embereket ismerte még a régi időkből s mert azt hitte, hogy nemcsak pénzért, hanem rokoni szeretetből is jobban fel fognak a fiúra ügyelni, mint bárki más.

II.

Cotinék kaptak az alkalmon, midőn Detrolles őket számos évek múlva ismét felkeresvén, felkérte, fogadják magokhoz öcscsét szállásra és ellátásra. Anatole szintén örömmel lépett e család körébe, melyről már gyermekkorában a legjobbat hallotta. Emlékezett reá, hogy Cotin Györgyöt és nejét nem egyszer hallá dicsértetni, mint a derék, becsületes házastársak mintaképét. És nem ok nélkül. A Flavigneux család minden ismerősei és rokonai közt alig volt ház, mely több tiszteletet érdemelt volna, mint e derék kereskedőé, ki ötven éves korában egy húsz éves ifjú gyöngédségével szerette nejét, kinek vágyait a negyven éves nő odaadó szerelme teljesen kielégíté s ki mindent elkövetett, hogy három gyermekét a lehető legjobb nevelésben részesítse.

Anatole, azon reményben, hogy e tiszteletreméltó család kebelében annál könnyebb lesz fogadását megtartania, őszinte örömmel sietett eddig személyesen nem ismert rokonához; s a most már hatvan éves Cotin György annál nagyobb, annál igazabb örömmel fogadta az ifjút, mert ennek szőke fürtei és lángoló szeme őt saját két fiára emlékezteték, kiket éltök virágában vesztett el. Hasonló meghatottsággal sietett őt ölelni Cotinné, mondva neki, hogy tekintse őt anyjának s legyen teljes bizalommal iránta. Anatole csakugyan úgy érzé, mintha második atyát és anyát talált volna Cotinékban s midőn Hermance lépett a szobába, Cotin tizennyolcz éves leánya, kora szépségének viruló pompájában és Cotinné azt mint leendő testvérét mutatá be neki, Anatole ily testvér és ily anya mellett teljesnek érzé boldogságát.

De nehány hét alatt be kellett látnia Anatolenak, hogy a Cotin család kebelében sok, talán minden megváltozott. Minél jobban megszokták őt a háznál, s minél bizalmasabb lábon álltak egymással, annál inkább módjában volt észrevennie Anatolenak, hogy a boldogság e házból elköltözött. Nem egyszer élénk czivódásban találta Cotinnét férjével s bár e jelenetek mindannyiszor félben szakadtak, valahányszor Anatole a szobába lépett, fel kellett előtte tűnnie, hogy nem puszta nézetkülönbségek okozták e heves vitákat. A szállás, melyet Cotinék birtak, oly kicsiny volt, hogy Anatolenak még külön szobája sem vala s csak a jövő félévben igértek számára szobát fogadni a szomszéd lakásból, mely akkor megürülendő vala. Anatole tehát egy szobában hált Cotinnal, a másikban Cotinné Hermanceszal, míg a harmadik ebédlő, szalon és minden egyéb vala egyszerre. Ilyen szűk helyre szorulva rokonaival, nem maradhatott sokáig titok előtte az, a mi a ház békéjét megzavarta.

A szükség volt e család szerencsétlenségének forrása. Cotin és neje jólétben tölték teljes életöket s a míg ebben tartott, misem zavarta meg boldogságukat. Egymás szerelmében s gyermekeik szeretetében szívök minden vágyai kielégítésre találtak. Cotin György ötvenötödik évébe lépett, midőn egy év alatt két fiát s egy nagykereskedőház bukása folytán egész vagyonát elveszté. A becsületes csőd után, melyben hitelezői teljesen kielégíttettek, maradt számára még néhány ezer frank, melynek kamatjaiból egy nélkülözésekhez szokott család nagy takarékosan megélhetett volna. De Cotinék jóléthez valának szokva s Cotin György lelkének minden erejét fiainak s vagyonának veszte annyira megtörte, hogy képtelen volt megmaradt pár ezer frankjával új üzletet kisértni meg. Nem maradt tehát számukra egyéb, mint visszavonulni s lehetőleg meghúzniok magokat. Cotin György lemondott a kényelem minden neméről, hogy családja existencziáját megkönnyítse, neje azon szent elhatározással lépett a szegényes szállásba, hogy életét csupán férje vigasztalásának szentelendi; e két ember lelkében a gyöngédségnek, szerelemnek és erénynek oly kincse vala felhalmozva, mely nem egy, de tíz életet boldoggá tehetett volna, – és ők mégis szerencsétlenek valának. Cotinné nemcsak gyöngéd nő és szerető hitves, de egyszersmind gyönge nő és oktalan anya vala. El tudta magát a legnagyobb áldozatokra határozni, mert az elhatározásban szíve támogatta, ez pedig tiszta és romlatlan vala; de nem birta elhatározását végrehajtani, mert jellemének gyöngesége képtelen volt az élet keserű valóságával megküzdeni. Bármint feltette volt magában, hogy fel fog hagyni mindazzal, a mi a megélhetésre okvetlen nem szükséges, midőn kenyértörésre került a dolog, nem volt ereje egy vagy más apróságról lemondani, melyet oly magától értetődőnek tanult ismerni előbbi jó körülményei közt. Férje nem egyszer figyelmezteté őt, legyen takarékosabb, mire panasz és szemrehányások következtek. Minden ily családi jelenetnek vége ugyan az volt, hogy Cotinné férje nyakába borulva bocsánatot kért tőle és könyezve fogadá, hogy ezentúl máskép lesz minden; – de azért minden a régiben maradt s a kis tőke, melynek kamatjaival kellett volna a család létezését biztosítani, koronként megkisebbíttetett a háztartás folyó költségeinek fedezésére.