Part 12

És ha elgondolom, hogy jöhetne idő, midőn te szemrehányásokat tehetnél nekem, hogy én tettelek szerencsétlenné, én tettem koczkára sorsodat, én ragadtalak ki a jólét, a megelégedés karjaiból, – mint tett Cotinné férjének, – vagy ha ajkad nem is ejtene egy szónyi szemrehányást, ha képes volnál hallgatni és lemondani, – de ha nekem látnom kellene, hogy lemondasz arról, a mi életedet kellemessé tette, – ah, a gondolat, hogy mialatt szenvedsz, elviselhetetlen volna rám nézve!

Oly sajátságos az emberi természet! Hiszem Odalie hogy szeretsz, és e pillanatban képes volnék meghalni, bár tudom, hogy halálom lesujtana, – volna erőm e csapást mérni rád, – de érzem, hogy nem volna erőm téged kitenni egy bizonytalan jövő nélkülözéseinek. Oh, a fájdalom, melyet a szív érez, lesujthat, a szerencsétlen szerelem kínja megölhet, – de a szükség, a nyomor meg is gyalázhat, – és mi a halál a gyalázathoz képest?

Van szenvedés, mely akkor is nemesíti a lelket, midőn kinozza. De hány lelket gyalázott már meg, hány nemes kedélyt nem taszított már az aljasság fertőjébe a nélkülözés, az inség? Oh mondjon a világ bármit, _azon szenvedésben, melyet a nyomor okoz, mindig van valami lealázó!_

És ennek Odalie, – _ennek_ nem merlek kitenni!

Gyávaság-e ez?

Nem, lelkemre nem! Magammal nem törődöm. Ép oly boldog tudnék lenni a nyomorban, mint most boldogtalan vagyok a bőségben. De lehetek-e bátor Odalie helyett is? gyávaság-e féltenem őt oly veszélytől, mely ellen nem biztosíthatom? férfiasabb volna-e magammal ragadni a gyönge leányt oly viszonyok közé, melyeken ereje oly könnyen megtörhetik? Nem volna-e lelkiismeretlen visszaélés egy gyermek tapasztalatlanságával, a gyanutlan nőt oly veszélyeknek kitenni, melyekről neki fogalma sincs, de melyeket én irtóztató példákból ismerni tanultam?

Nem, ezt nem tehetem, – nem szabad tennem!

Oh, hiú okoskodások!

Hány ember van hasonló helyzetben, mint én, és nem törődik a lehetséges rosszal, hanem reméli a valószinű jót, reméli azon biztossággal, melyet az önérzet ád, – és nem retten vissza a boldogságtól csak azért, mert vége boldogtalan is lehet! Hol van több erő, e meggondolatlanságban-e, vagy az én lelkem töprengéseiben? Mi méltóbb a férfihoz: nem látni meg a veszélyt, mely fenyeget és könnyelműen vagy vakmerően feléje menni, s feléje ragadni mást is, ki ránk bízza magát, – vagy felkutatni minden akadályt, mely pályánkon utunkat állhatja, s latra vetni kedvesünk erejét, ha vajjon képes lesz-e vele megküzdeni?

Oh, mit tudom én! E pillanatban csak azt érzem, hogy, ha kevésbé ismerném az életet, ha nem tudnék gondolkodni, hanem átengedve magamat szerelmem nagyságának, habozás nélkül törnék czélom felé: még tán volna számomra boldogság!

És ha csakugyan lehetne?

Vak képzelődés! Mily boldog lehetnék, ha tudnék gondolat nélkül élni, leszedni a percz gyümölcseit, mint az állat lelegeli a rétet, nem gondolva a tegnapra, nem törődve a holnappal, – mily jó volna így élni minden kétely, minden gondolat nélkül!

Nem lehet! Kivánjátok a tűztől, hogy legyen hideg és a víztől, hogy vessen lángot, – de ne kivánjátok embertől, ki kételkedni tud, hogy szünjék meg gondolkozni!»

Ime, szólt Achille letéve a naplót, az utolsó szem a kételyek azon lánczolatából, mely Anatole lelkére nehezedett. Évek óta, midőn szerelméről töprenkedett, az eredmény, melyre jutott, mindig az vala, hogy Odalieval boldog nem lehet; de bármily szigorú logikai okoskodás vezette ez eredményre, az mégsem állt lelke előtt soha oly tisztán, oly megczáfolhatlanul, hogy kételkedő lelke elől a további töprenkedésnek útját teljesen elzárta volna. Egy boldog óra, melyet kedvesével töltött, mindannyiszor rést ütött elmélkedésein, s e résen keresztül tört egy-egy halvány sugára a reménynek, a nélkül hogy meg merné magát nevezni. Anatole néha úgy érzé, mintha még nem volna _minden_ út elzárva előtte, mely a boldogságra vezet, de e pillanatokban, midőn remélni szeretett volna, a nélkül, hogy merné magát a remény karjaiba vetni, szinte félt e végső kiútat kutatni, nehogy ismét csalódjék. Ha a lehetetlenségre gondolt, mely Odalietól elválasztá, valami ismeretlen hang mintha azt sugta volna, hogy még lehet menekvés, és ő, félve a valótól, nem kereste e névtelen szózat eredetét, nem mert alakot adni a sejtelemnek, – de a sejtelemtől nem bírt megválni.

E végső homály, melyet nem mert felderíteni, most felderült magától. Odalienak minden czélzás nélkül ejtett szavai, midőn szemébe tüntették a nagy különbséget, mely a leány reményei és saját reménytelensége közt létezett, erőszakosan elzárták azon parányi rést is, mely lelkébe a reménynek még bejáróul szolgálhatott. Elzárták azáltal, hogy kényszeríték végre komolyan megfontolni helyzetét. S midőn ezt tette, a szerelmes mellett a _férfi_ is szót kért a tanácskozásban, s azt a végső elhatározásra készteté. Ez ismét hosszú sorát támasztá fel a kételyeknek, melyek végzetes ékesszólást merítének azon szomorú emlékezetből, mely lelkében a Cotin névtől elválhatlan vala. Az első tapasztalás, melyet ifjú, még majdnem gyermekkorában tett, az első lélekrázó szerencsétlenség, melynek nemcsak szemtanúja volt, de melynek szíve legbensőbb, első érzelmével részese vala, az ifjú fogékony lelkére kitörölhetetlen benyomást gyakorolt. Első nagy élettapasztalása az volt, hogy a legnemesebb szív, a legtisztább erény, a leghűbb szerelem sem képes az embernek biztosítani sem boldogságát, sem becsületét, ha az élet anyagi csapásokkal látogatja meg. Első szerelmének lélekrázó csalódása, azon emésztő gyűlölet és megvetés Hermance iránt, mely azt felváltá, azon sivár, kéjvadász élet, melynek karjaiban feledést keresett, s végre az undor, melyet ez élet miatt önmaga iránt érzett: ifjúságának minden bűne és szenvedése, szívének minden édes és kínos emlékezései csak arra szolgáltak, hogy e tapasztalást mind kiírthatlanabbul bevéssék lelkébe.

És e mult minden eseményei csak ez első tapasztalás ékesszólását növelték. Anatole annyi erkölcstelen nőt ismert életében, hogy bármennyire meg kellett győződve lennie Odalie lelkének emelkedettségéről s jellemének szilárdságáról, nem látta kizárva a lehetőséget, hogy bukhassék. Sohsem említé előttem e tárgyat, sőt meg vagyok róla győződve, hogy Odaliera nézve e gondolat sohsem mert alakot ölteni még legkétségbeesettebb töprengéseiben sem, de élt lelke mélyében sejtelem gyanánt, a nélkül, hogy önmagának is bevallaná. Éveken át legsivárabb oldaláról ismerte a nőnemet, s ha Hélène megtanítá is hinni a női erényben, skeptikus lelke már képtelen volt azon erős, bizalmat adó hitre, melyre kedvesének joga volt. Szomorú erkölcsi tapasztalatainak egyik eredménye épen az volt, hogy női botlásokban a jellem rovására nagyobb fontosságot tulajdonított a körülményeknek, mint józanul kellett volna. Mintha Cotinné együgyűsége s gyöngeségének, mintha Hermance üres és könnyelmű lelkének épen semmi része sem lett volna a család bukásában, az anyagi szükséget tartá e család szomorú végzete _egyetlen_ okának. S e felfogás, évek során át, oly nők társaságában, kik közől nem egy nemcsak élvezetet, hanem hasznot is keresett a könnyelműségben, annyira megfészkelte magát lelkében, hogy majdnem rögeszmévé vált benne a gondolat, mintha Charlotte és Hermance körülményei közt minden nőnek szükségkép Charlotte és Hermance sorsára kellene jutnia, mintha a szükség _mindig_ bukással, a nyomor _mindig_ gyalázattal járna. Ez egy eset mintegy kivételt nem ismerő szabálylyá erősödött gondolkozásmódjában. Elméletben nem tartá a női jellemet az erő, az emelkedettség bármily fokára képtelennek, de a mint a gyakorlati élet terére ment át gondolataiban, rögtön azon kételyek fogták körül, melyeket a gyakorlati életben szerzett tapasztalatai hagytak hátra lelkében, s e tapasztalatok úgyszólván monopolizálták elméjét. Mert Anatole annyira kétkedő volt, hogy azon egy el nem vitatható, mert tapasztalt eset, mely minden kételyt kizárt, ijesztő positivitásával egész gondolkodásmódján uralkodott.

Ehhez járult még azon körülmény, hogy anyagi dolgokban teljesen hiányzott természetéből azon gyakorlati érzék, mely annyi embernek sorsát felviszi. Anatole azon emberek közé tartozott, kik, ha öt vagy tizezer franc jövedelmök van évenként, legfelebb száz, kétszáz franccal költenek többet, mint mennyit bevettek; de ha egy vagy két millióval rendelkeznének, okvetlenül tiz vagy huszezernyi deficittel fejeznék be évi számlájukat, ha ugyan számolni tudnának. E tulajdonnak hatását, mely különben a mai üzérkedő világban gyakran kellemes benyomást tesz az emberre, még okozta azon anyagiakban szerencsés sors, melynek Anatole, vagyontalansága daczára részese vala, s mely sohsem adott neki alkalmat a pénz becsét megismernie. Kezdetben bőven kapta, nagybátyja jóságából, utóbb érezhető fáradság nélkül kereste tolla és szorgalma által. A mily könnyen jutott a jóléthez, oly könnyen tudott róla lemondani, de még ekkor is, – mintha végzete lett volna, hogy e téren sohse szerezzen oly tapasztalásokat, melyek az embert csak megedzik, melyek, midőn megtanítják, miként kell munka és kitartás által a sorson diadalmaskodni, hozzá szoktatják a küzdelemhez, a győzelemhez, – oly könnyen s oly gyorsan jutott ismét ahhoz, a miről lemondott, hogy nem maradt ideje szemébe nézni az élet viszontagságainak.

De multjának mindezen végzetesen összevágó elemei daczára, szent hitem, hogy Anatole sohsem jutott volna ennyire, ha egy látszólag csekély, de a valóságban fontos körülmény nem esik a mérlegbe a reménytelenség javára. Ha a császári tábornok küszöbe nem lett volna áthághatatlan a republikánus író számára, ha Anatole eljár Duploque úr házához és tölt kedvesével annyi időt, mennyit más viszonyok közt okvetlen töltött volna, Odalie folytonos látása csakhamar kedvező fordulatot idézett volna elő lelkében. Ha láthatta volna Odaliet a mikor akarta, ha naponként beszélhet vele, ha folyton érzi mosolya varázsát, ha élvezheti zavartalanul azon gyönyört, melyet egy imádott nő társasága nyújt, nem lett volna képes ellenállni szívének, szerelme diadalt ült volna kételyein, s rövid idő mulva oltárhoz vezette volna Odaliet. De így, elzárva kedvesétől, azon ritka, gyakran véletlen és sohsem zavartalan találkozásokra utalva, melyeket a társaság nyujthatott, szerelméből alig merített mást, mint szenvedést. Hetekig, gyakran hónapokig kellett lesnie a perczet, melyben Odaliet láthatta, s midőn az megérkezett, gyorsabban elröppent ismét, semhogy száz idegen szem ellenőrzése alatt kizsákmányolható lehessen. Egy cseppje a boldogságnak e találkozásokban a szenvedés öblös kelyhében elenyészett; s azon egy-két szép óra is, melyet az utolsó hónapokban Constancenál és a passy-i kertben élvezett, kevesebb volt, és későbben jött, mintsem hogy boldogsága megmérkőzhetett volna két kínos évnek felhalmozott gyötrelmeivel. Anatole kétkedő, sokat szenvedett lelke csak a szerelem boldogságából meríthetett volna erőt, bátorságot; s e helyett éveken át csak a szerelem gyötrelmeiben részesült.

Lelke hónapokon át zsákmányaul esett a leggyötrőbb töprengéseknek, az egyetlen, a ki ezekkel a harczot megvívhatta volna, a szeretett lény távol volt tőle, és csak a fájdalom volt az, a mi Anatolet szerelmére emlékezteté. Ily körülmények közt, megfosztva ideálja látásától, megfosztva az élvezett boldogság támogatásától, Anatole teljesen magára maradt, egyedül lélekölő kételyeivel, élökön a Cotin-ház végzetének lesujtó tapasztalatával. Ez volt azon rém, melytől Anatole nem bírt megszabadulni. Oly emlék volt ez, melynek sebe idővel beheged és jó időben megtüri, hogy feledjék, de kiújul az első viharra, mely kedélyéletünk csendjét megzavarja. Anatole tán évek óta nem elemezte gondolataiban azon viszonyokat, melyek e szerencsétlen család vesztét okozták, talán sikerült elszoktatnia emlékezetét e történet részleteitől; de midőn most parancsolólag állt előtte a kérdés: lehet-e, szabad-e fényhez, jóléthez szokott leányt ingatag sorsához kötnie? – most azon első tapasztalásnak, melynek anyaga fel volt halmozva emlékezetében, tanulságai erőszakos hatalommal rohanták meg lelkét. És Anatole, ki egykor kész lett volna oltárhoz vezetni a nem szeretett, de szerény sorsban nevelkedett Hélènet, most nem merte Odalie sorsát a magáéval összekötni.

XVI.

Ez elmélkedések s az eredmény, melyre vezettek, nem maradhattak hatás nélkül Anatole kedélyállapotára. Mindeddig még volt egy homályos pont töprengéseinek láthatárán, mely lehetett életadó esőnek és pusztító fergetegnek felhője, mindeddig még nem állt előtte parancsolólag a szükség, magát egyre vagy másra elhatározni. Most Odalie szavai kiragadták azon gondolattalan apathiából, melynek karjaiba adta magát, s becsületérzése hangosan követelte a férfitól, hogy gondolkozzék s tegyen a szerelmes helyett. Mindeddig még nem vala úgy feltéve előtte a kérdés, hogy ne lehetett volna halogatni a feleletet. De most fel vala téve félreérthetlenül, – s a feleletnek nyomon kellett rá következnie.

A kételyek baljóslatú chaosa oszlani kezdett, s Anatole most már kénytelen volt tisztán látni maga előtt helyzetét. Szemben állt a rideg, _reménytelen_ valóval: s ezt nem titkolhatá tovább maga előtt. Most már alakot öltött a sejtelem, nem volt többé, a mi szívét tovább hitegetheté.

Nem vitte ez Anatolet gyors elhatározásra, kinek lelkében lassan érlelődött minden érzelem, szinte öntudatlanul, míg végre kitört, hogy jogait követelje. Igy történt most is. Már meg vala győződve róla, hogy nincs joga még ámítani sem önmagát a reménynyel, hogy rövid idő alatt el _kell_ magát határoznia; de még nem határozta el magát sem tűrni a reménytelenséget, sem meghátrálni előle. A mily gyors volt esze a gondolatban és akarata a tettben, midőn meggyőződéséről, vagy más, a szívet nem illető ügyekről vala szó; oly lassú volt az elhatározásban, midőn az érzelmeitől függött. Ama lelki válság, mely végre oly szomorú katasztrófára vezetett, e naptól fogva keletkező félben vala kedélyében, de hetekre még, s egy lelke és idegrendszere minden erejét megrázkódtató jelenetre volt szüksége, hogy beteljesüljön. Ama kínos éj, melyben ez utolsó sorokat írta naplójába, veté el lelkébe a végzetes magot, melynek végre ki kellett kelnie; e naptól fogva hordta és ápolta kedélyében a halálos csirát a nélkül, hogy tudott volna róla.

Másnap volt a passy-i községháznál a kitüzött ünnepély.

Anatole elment, de ez estve kevesebbet foglalkozott Odalieval, mint különben. Nem akart gyanut költeni a nagynéniben, ki szüntelen huga körül volt, Randeau urat protegálva, mintha segíteni akarna neki az udvarlásban, s néhány rövidebb társalgást kivéve távol tartá magát kedvesétől. Mutatni akarta Odalienak, hogy nem féltékeny, mit a leány Randeauval szemben egyenesen sértésnek tekintett volna; s azzal vigasztalta magát, hogy másnap délután lesz alkalma a kert árnyában zavartalanul élvezhetni Odalie társaságát. Ez elhatározás, bármily józan logikai okoskodás eredménye vala, más körülmények közt roppant önlegyőzésébe került volna Anatolenak, vagy tán képtelen is lett volna magát reá elszánni, de most a mult éjji lelki megrázkódást követett kimerültség annyira lehangolta egész idegrendszerét, hogy Anatole csekély fáradsággal tudta magát a lemondásra elhatározni.

Kedélyén bizonyos apathia vett erőt, mely csak azért képesít néha nagyobb elhatározásokra, mert megtompítja azon érzéseket, melyek különben ez elhatározások útjában állnak. E lelki állapotban másnap délután ismét kiment Passyba, azon határozatlansággal érzelmeiben és tetteiben, mely gondolataiban már szünni kezdett. Ez alkalommal azonban Mlle Blanche, kit másszor már az utcza végéről felismert, nem volt látható. Félóra mulva még egyszer visszakerült a házhoz, de a híradónak nyoma sem vala. Azt hitte, valami előre nem látott véletlen gátolja meg ez úttal találkozását Odalieval, s még kétszer elment Passyba a kitüzött napon és órában.

Nem látott senkit. Semmi sem változott a ház rendes szokásain, az ablakok és ajtók nyitva valának, a mi bizonyítá, hogy a lakók otthon vannak, – de sem Mlle Blanche, sem Odalie nem valának láthatók. Midőn harmadszor hiába ment ki Passyba, türelmetlensége tetőpontjára hágott, s azon elhatározással közeledett a kert ajtajához, hogy benyit, történjék bármi. Keze már a kilincsen vala, midőn a kert jobb oldaláról élénk beszélgetés hangzott feléje. Visszavonult. A mint hosszában elment a kerítés mellett, a társalgásban, melyben négy-öt hang vett részt, egyszerre Odalie szavát vélte felismerni.

– De mi jut eszébe uram? – kiálta fel Odalie ingerült hangon.

– No, majd ha a néni hazajön, – szólt most belé engesztelőleg egy hang, melyben Anatole Bertholet kisasszonyéra vélt ismerni.

– Jó, tehát én felebbezem ügyemet a nagynénihez, – viszonzá egy férfihang, mely ismerősen csengett Anatole fülébe, a nélkül hogy tudta volna, kié.

Az első pillanatban, midőn Anatole kedvese ingerült hangját meghallá, azt hitte, valaki megsérté Odaliet, s be akart rohanni a kertbe, őt védelmezni; de a társalgás csakhamar oly mulatságos fordulatot vett, a mint Anatole, Mlle Blanche és Bertholet kisasszony kiváló nevetéséből észreveheté, hogy Anatole úgy látta, csak nevetségessé tenné magát és ok nélkül kompromittálná Odaliet, ha berohanna megboszulni oly sértést, mely valószinűleg el sem követtetett.

Néhány nappal a történtek után együtt mentünk ki Asnièresbe Bertholet családját meglátogatni. A házban azt mondták, hogy a hölgyek hátul vannak a kertben, a lugosban. Arra tartánk tehát. Anatole feltünő víg volt, azon mesterséges jókedvvel, melyet csak a nagy szenvedés bír magára erőszakolni. Az út a kertben ama lugas megett vezetett el, melyben Bertholeték valának, s úgy kanyarodott jobbra, a lugas bejáratához. Midőn e czél felé tartva, épen a lugasnak sürü lombokkal belepett hátfala mellett mentünk el, hangos nőcsevegés üté meg fülünket, s egyszerre Anatole nevét hallók, mire mindketten ösztönszerűleg megálltunk.

– És csakugyan oly Othello lakik e párisi gavallérban? kérdé egy ismeretlen női hang.

– De milyen! – viszonzá Bertholet úr egyik leánya. A minap Passyban egy mulatságon Odalienak bemutatták a kis Randeaut, tudod, azt a kis köpczös millionáriust, kinek együgyűségén azóta annyit mulattunk. Odalie úgy bánt vele, mint az egész világ: udvariasan. Erre azonban Anatole urat megszállja a féltékenység ördöge, s többé egész estve feléje sem ment Odalienak…

– Hanem kétségkívül a terem valamely szögletébe ülve, haját homlokába borzolva, dühös tekinteteket vetett reá, – hahaha! ezek a férfiak oly mulatságosak, midőn féltékenyek! – kaczagott az ismeretlen hang.

Anatole ajkaiba harapva elpirult ezek hallatára, de intett nekem, hogy hallgassunk.

– Különben, – jegyzé most meg Bertholet úr másik leánya, – én nem csodálom, ha Flavigneux úr féltékeny, van rá oka.

– Mit, oka? – kérdé testvére.

– Igen, igen. Vagy nem vetted észre, hogy midőn utoljára Passyban valánk, Odalie úgy öltözködött fel, mintha valami nagy ünnepélyre készülne? Kérdeztem, mit jelent e fényes toilette falun, mire ő kitérőleg felelt. De aztán rájöttem. Egy óra mulva megjelent Randeau úr, – neki szólt a fényes toilette!

– No már akármit mondasz Cecil, én ezt nem hiszem, – szólt a másik Bertholet nővér. – Hogy tudna Odalie oly esetlen, ügyetlen ember iránt vonzalmat érezni, mint Randeau? Milliói ugyan vannak, de kiállhatatlan tulajdona még több van, s azonfelül van annyi tapintatlansága, hogy ezeket sohsem tudja feledtetni!

– Már az igaz, hogy tapintatlan. A minap is Passyban, – ah az jó volt, – de zavarba is hoztuk ám miatta!

– Mi volt az? mi volt az? tudakozódék az ismeretlen hang.

– Csekélység, – viszonzá Bertholet kisasszony, – de jellemző ez emberre nézve. Akkor volt harmadszor látogatáson Duploqueéknál. A tábornok nem volt otthon, a nagynéni a szomszédban volt uzsonnán, s egyedül valánk Odalieval. Ekkor a mi Randeaunknak eszébe jut valami s oly arczczal, mintha valami szerfelett szellemdus dolgot készülne mondani, felszólítja Odaliet, üljön fel vele kocsijára, ő vállalkozik rá, hogy sebes lovain tíz percz alatt elviszi a boulognei erdőbe.

– Mit, egyedül vele? – szörnyűködék az ismeretlen.

– Egyedül, kettecskén. Odalie persze visszautasítá az ajánlatot, s oly tekintetet vetett a jó Randeaura, melytől ez veres lett mint a rák; aztán mi vettük elő s úgy meggyötörtük, hogy tudom, nem fog többé eszébe jutni valakit megkocsikáztatni.

– A szemtelen! mormogá Anatole karomat megragadva; aztán megindult. Mire a lugas bejáratához értünk, Anatole a nála szokásos gyorsasággal visszanyerte teljes önuralmát. A hölgyek kissé zavarba jöttek annak váratlan megjelenésén, kin egy percz előtt még szellemök élét gyakorolták, de Anatole úgy tett, mintha azt észre sem venné. Teljesen beletalálta magát egy felületes párisi boulevard-lakó hangulatába, s oly könnyelmű merészséggel udvarolt egész délután Bertholet úr egyik leányának, hogy ha a hölgyek elmenetelünk után még foglalkoztak vele, kétségkívül azon megállapodásra jöttek, hogy ez az ember nem lehet féltékeny, mert nem szerelmes; legalább nem – Odalieba.

De e tettetés annyira igénybe vette minden lelki erejét, hogy midőn estve elmentünk, Anatole kimerülten rogyott a kocsiba s Párisig szavát sem hallottam. E naptól fogva nem láttam többé mosolyogni. A legtöbb időt ismét otthon, lakásába zárkózva tölté egyedül végzetes töprengéseivel, melyek a hallottak által új lökést nyertek, s mindinkább a válság felé terelték lelkét. De szóljon helyettem saját naplója.

«Odalie a passyi estélyen azt hitte, féltékeny vagyok Randeaura. Azért kerülöm. Eszem ágában sem volt. Észre sem vettem ez embert. Mi egyéb vihette tehát Odaliet e gondolatra, mint a rossz lelkiismeret? Bizonyosan érzé, hogy Randeau iránti magaviselete bűn volt ellenem, s tartózkodásomat látva, nem gondolhatta azt egyébnek szemrehányásnál kaczérságáért. Ez világos.

Randeau meglátogatja. Odalie tudja, hogy oly napon szándékozik jönni, midőn nagynénje nincs otthon, oly napon, mely az előtt nekem vala fentartva, s nemcsak, hogy másnapra nem téteti át vele a látogatást, hanem még felcziczomázza magát az új udvarló fogadására. Mi lehetett ez más, mint folytatása a maire estélyén kezdett kaczérkodásnak?

És még minő folytatása! A szegény Randeau ugyan nem bírja megitélni, minő mértékére a bizalomnak jogosíttatik fel egy fiatal leány behálozó kaczérsága által, elveti a sulykot, s oly ajánlatot tesz mások jelenlétében Odalienak, mely szemtelen lenne, ha nem volna oly ostoba: – de azt meg tudja itélni, vajjon akarja-e őt valamely nő egyáltaljában bizalomra, közeledésre bátorítani, vagy nem. Odalie ugyan visszautasítá Randeau ajánlatát, de ez csak azt bizonyítja, hogy a derék lovag tapintatlanul kisérté meg a helyzet előnyeit felhasználni. Annyi áll tehát, hogy csak Odalie folytatott kaczérsága volt az, a mi Randeaut e meggondolatlan ajánlatra ragadhatá.

Vajjon megegyezik-e ez a szerelemmel? Vajjon ha csakugyan szeretne Odalie, tehetne-e így; s miután így tett, elmondhatná-e oly felületes barátnőnek, mint Bertholet kisasszony, azt, a mit neki elmondott? Mert ki más beszélhetett volna ennek az én féltékenységemről, mint maga Odalie? És lehet-e ilyet idegennek elmondani, a nélkül, hogy nevetségessé ne tennők a féltékenykedőt?

Odalie tehát kaczérkodik Randeauval, s engem pellengérre állít barátnői előtt! Ah, vak valék-e, hogy bízni tudtam e leányban, kinél még az is kaczérság, a mi szívnek, az is hiúság, a mi érzelemnek látszik? Oh én oktalan! hinni tudtam, hogy e szép és hiú leány, ez elkényeztetett gyermeke a párisi társaságnak, szeretni tudjon oly embert, kit hiúságból szeretni nem lehet! meg hagytam magamat nyomorú módon csalatni egy nő által, kinél minden játék, minden tettetés! Játékszerűl odavetém magam egy szivtelen leánynak, ki tán nem nézett egyébnek objektumnál, melyen kísérleteket tehet, melyen magát gyakorolhatja azon művészetben, mely oly kapós a párisi nagyvilágban!»