Part 13

A ki figyelemmel olvassa e naplót, szólt Achille a könyvet betéve, észre kell vennie a nagy különbséget, mely az imént olvasott lapok, s a könyv többi tartalma közt létezik. Az egész kötetben nincs oly határozott hely, mint e két lap. E sorokon nincs nyoma többé a kétkedő töprengéseinek, sőt félreismerhetlenül szembeötlik rajtok bizonyos ingerült határozottság, bizonyos mohóság, melylyel irójuk ama gondolaton kap, melylyel foglalkozik. És ez igy is volt. Most, hogy érzé, miszerint a válságot messze nem halaszthatja, most szinte örömmel ragadta meg az alkalmat, vádat emelhetni kedvese ellen, s egy héten át annyit foglalkozott e gondolattal, mintha mindenekelőtt önmagát akarná meggyőzni arról, hogy Odalie csakugyan vétett ellene. Mintha nem bizva magában, hogy képes lesz kivinni azt, a mit az ész és becsület követel tőle, támaszt keresne ingadozó lelke számára azon gondolatban, hogy Odalie csak kaczérkodott vele, nem számításból, de ösztönszerűleg el akarta magával hitetni, hogy Odalie megcsalja és ez pillanatokra sikerült is.

De csakis pillanatokra. Lelke mélyében sokkal erősebben meg volt, mert meg kellett, hogy legyen győződve kedvese szerelméről, semhogy e vádak valóban gyökeret verhessenek lelkében. Mesterséges kártyavár volt ez egész okoskodás, melynek a legkisebb szellőre össze kellett omlania.

Ez meg is történt csakhamar.

Egy napon elmondá előttem is, a mit asnièresi kirándulásunk óta különféle variátiókban naponként beirt naplójába s elmondá oly módon, mintha itéletemet kivánná okoskodása helyes vagy helytelen volta felett.

– Hallgass el, kérlek, – viszonzám komolyan méltatlankodva e vádak felett, – ne sértsd tovább gyanúddal e gyermeket ki ha valaha hibázott, ezt akkor tette, midőn szíve választása rád esett; midőn olyannak adta szerelmét, ki nem tud benne hinni, azért, mert még a magáéban sem hisz. Hogyan kételkedhetel te Odalie szerelmében? Én nem tudom, mondta-e neked nyíltan, nem tudom, mennyit conjugáltátok ez igét: szeretni; de azt látom, hogy e gyermek téged évek óta szeret úgy, a mint te sohsem tudtál szeretni. Te érdeket mutattál iránta annyit, a mi elég volt szerelmének táplálására, aztán elhanyagoltad. Féléveken át feléje sem mentél; szeretett. Nem kerestél alkalmat őt láthatni, nem használtad fel a kinálkozó alkalmat, vele találkozhatni s ő szeretett. Szeretett annyira, hogy a múlt télen maga szólított fel találkozásra, – e büszke, hiu leány, ki előtt hajlongva hódolnak tuczat számra az udvarlók, maga keresett fel téged. Te kínoztad egész télen át s ő szeretett; szeretett annyira, hogy midőn Constance elutazott, kitette magát a veszélynek, melylyel titkos látogatásaid felfedeztetése fenyegette. Vádolhatod magadat, de ne vond kétségbe Odalie szerelmét, ne sértsd ez angyali teremtést, kit tán megérteni sem birsz.

– Igazad lehet, szólt Anatole elcsüggedve, – vádoljam magamat? És van miért! Ah, minő nyomorultnak kell tartania! Igazad van Achille, én nem értem meg Odaliet. Nem értem, miként szerethet engem. Három év óta vajjon tettem-e valamit, a mit tennie helyzetemben férfinak illett volna? Ott álltam előtte szenvedve és tétlenül, mint egy gyönge báb, ide s tova vettetve lelkem fájdalmai által, a nélkül, hogy egy perczre mutattam volna neki, hogy férfi vagyok. Nem mertem szerelméről lemondani. Oh, ha tudná, miért nem mertem? De nem, ezt nem szabad megtudnia. Ő nem értené meg azt, a mi engem kétségbeejt; tapasztalatlan lelke kétségbe vonná szerelmemet, vagy kikaczagna. – Nem szabad megtudnia! Elnyögtem neki panaszos hangon, hogy imádom, s nem volt erőm arra törni, a mi boldoggá tehetne; vagy kiragadni magamat oly érzelem karjaiból, mely mindkettőnket szerencsétlenné tesz. Igazad van Achille, én nyomorult vagyok!

– Nem így értettem, – mondám, látván, hogy barátom kezével eltakarva arczát, karszékébe rogyott.

– De én így értettem! kiálta fel Anatole a keserű önvád hangján, s felemelkedve üléséből merően nézett maga elé. Aztán lassanként összeszedte gondolatait, s oly határozott hangon, minőt rég nem hallék tőle, folytatá: Tisztában vagyok magammal. Köszönöm hogy figyelmeztettél nyomoruságomra, most már tudom, mit kell tennem.

– Mit akarsz tenni? kérdém megdöbbenve azon hideg nyugalmon, melylyel e szavak ejtve valának.

– Elmondom és itélj, – viszonzá Anatole elszántan. – Te azt állítod, hogy Odalie szeret vagy legalább szeretett mindeddig; s nekem hinnem kell, különben nem tudnám becsülni. De azt nem tagadhatod, hogy Randeauval kaczérkodott, hogy barátnői előtt nevetségessé tett, hogy két héten át nem tartá meg a találkozót, melyet adott volt. Hogyan akarod e kettőt összeegyeztetni? – Én csak egy magyarázatot tartok lehetségesnek. Odalie belátja, hogy boldogok nem lehetünk, tehát véget akar vetni e viszonynak, mely minél későbben szakad meg, annál több fájdalomba fog kerülni. S vajjon mit kell nekem tennem? Mint becsületes embernek nincs választásom. Oh tudom, hogy erre két év előtt kellett volna gondolnom! De jobb későn, mint soha. Elő kell segítenem szándékát. Szakítani kell vele és – _szakítani fogok!_

A hang, melyen e szavak ejtve valának, oly elszánt és nyugodt, az átmenet, mely Anatole lélekállapotában mutatkozott oly gyors vala, hogy én megdöbbenve néztem reá.

– Ah, hidd el Achille, – kiálta fel kezemet megragadva, – meg fogom tenni. Hidd el, oly erősnek érzem magamat!

Szokatlan fény tündökölt e pillanatban szemében, s hangján azon emelkedettség ömlött el, mely nagy elhatározásokat jellemez. De e lelki erő felvillanása csak nehány pillanatig tartott. Pár percz múlva Anatole megtörve rogyott székébe.

XVII.

Anatole lelkeben élt az elhatározás, hogy szakítania kell Odalieval. A szerelmes hangosan protestált e határozat ellen, mely a boldogságnak még pillanatnyi csalékony külszínét is semmivé tette, de a becsület szava még hangosabban szólt a szív feljajdulásánál, s már is oly szemrehányásokat tett a férfinak, melyeket a szerelmes képtelen volt megczáfolni. Anatole átlátta, hogy minden nap, mely az eddigiekhez hasonlóan lefoly, csak hitegetése egy remélő kebelnek, hogy minden pillantás, melyet Odalieval vált, egy-egy hazugság, nem szíve, hanem az élet valósága felett, hazugság, mely csak növelheti a reményt ott, hol ő csupán reménytelenséget lát. Feltette magában, hogy a legelső alkalommal szakítani fog kedvesével.

Néhány nappal ez után Constance megérkezett Londonból. Anatole hirűl véve megjövetelét, sietett őt felkeresni, azon szilárd elhatározással, hogy még egy utolsó találkozást fog kérni Odalieval, s azon felbontandja ama kötelékeket, melyek mindkettőjökre annyi fájdalmat hoztak. De midőn szemben állott Constanceszal, úgy érzé, hogy nem bír azon biztossággal, mely szándéka végrehajtására szükséges vala. Most már csak egyben kételkedett, abban, hogy nem fogja határozatát megvalósíthatni. Az elszánás, Odalieval szakítani, annyira kimeríté ez elcsigázott lélek akaraterejét, hogy a tettre már alig maradt belőle.

– Mondja csak, – szólt Constance, – midőn szemben ültek egymással, mi történt önök közt távollétem alatt?

– Tud ön valamit? – kérdé Anatole.

– Mindent tudok, – viszonzá Plangenetné. – Odalie az ön látogatásainak elfogadása által a legnagyobb veszélynek tette ki magát és ön – vajjon mivel viszonozta ez önfeláldozást? azzal, hogy azon estélyen Passyban alig megy feléje. Odalie erőt vesz magán és nyájasan fogadja nagynénje kedvenczét Randeaut, csupán azért, hogy minden gyanút eloszlasson és ön úgy viseli magát, mintha joga volna kételkedni, úgy udvarol Bertholet kisasszonynak, hogy barátnői nevetik Odalie képzelgését, ki azt hiszi magáról, hogy szerettetik!

– Ah, bocsánat asszonyom, – kiáltott fel ideges izgatottsággal Anatole, kit e szemrehányások azon bizonytalanság érzetéből, mely néhány percz előtt még lelkét elfogta, egyszerre az ellenkező végletbe vetettek, – ön vádol, pedig itt, ha valakinek van joga vádolni, az csak én lehetek. Odalie nem helyesen értesíté önt a történtekről. Engedje, hogy én mondjam el önnek a dolgokat. Passyban kevesebbet valék Odalie körül, de nem féltékenységből, csak kíméletből, nehogy rá vonjam nagynénje gyanúját. Odalie ezért két héten át nem fogadott. A harmadik héten Randeau volt nála akkor, midőn nekem kellett volna ott lennem, s Odalie kétszeres gonddal készült elfogadására. De ez nem elég. Elmondá a Bertholet kisasszonyoknak, hogy féltékeny valék. Ezt tette ő. – És én? Miben állt udvarlásom Bertholet Melanienak? Mindössze abban, hogy három éles nyelvű leány előtt nem tártam ki szenvedéseimet, hogy nem raktam elibök egy vérző szívet, mely nekik kétségkívül nagy mulatságukra szolgált volna. Ez az én bűnöm, asszonyom. Szenvedtem és nem hirdettem úton útfélen, hogy szenvedek. De kiért szenvedtem? Odalieért, ki míg engem gyötört, mással kaczérkodott, s barátnőit rovásomra mulattatta!

– Ah hallgasson, hallgasson, – vágott közbe Constance.

– Lehetetlen, asszonyom, végre kitör belőlem, a mi oly régen nyomja lelkemet, s e pillanatban csak azt sajnálom, hogy Odalie nincs itt, hadd hallaná ő is, mit szenvedek általa!

– Mit mond ön? – kiáltott föl Constance megdöbbenve.

A két beszélő annyira fel volt ingerülve, hogy egyikök sem vette észre ama kis neszt, mely e pillanatban a másik szobában hallatszott. Egy selyemruha susogása volt az, mintha valaki belépett volna a szomszéd terembe, melynek félig nyitott ajtaján át kényelmesen kihallgathatja Constance társalgását Anatolelal.

– Önnek, asszonyom, – folytatá Anatole mind jobban felhevülve, – oly hálával tartozom barátságáért, melyet nem érdemeltem, hogy kívánjon tőlem bármit, nem fogok habozni, csak azt ne kívánja, hogy továbbra is higyjek Odalie szerelmében. Tudom, mit akar ön mondani. Ön a múltra hivatkozik. Megengedem, sőt hiszem, hogy Odalie szeretett, – vagy nem! _csak hitte, hogy szeret!_ Hitte, de nem úgy volt. Odalie nem tud szeretni, mert nincs szíve. Nem lehet őt nem imádni és én megvallom önnek, hogy szeretem, imádom e perczben jobban, mint valaha, de szerelmében hinni többé nem tudok!

– Jó, – szólt Constance erőltetett nyugalommal. – Én kihallgattam önt, most kérem hallgasson ki ön is engem. Ön csak találgat, míg én a bizonyosat tudom. Megengedem, hogy ön amaz estélyen nem volt féltékeny, de az áll, hogy magatartása e gondolatot költé nemcsak Odalieban, hanem egy rokonában is, kit ön szintén ismer, a fiatal D… Aliceban, ki, mint ön tudja, bizalmas barátnéja az egyik Bertholet kisasszonynak. Önre bízom megitélni, mit tartson valószínűbbnek: Azt-e, hogy Odalie beszélt az ön féltékenységéről Bertholetéknak, Odalie, ki szíve titkait oly féltékenyen őrzi, vagy Alice, kinek ez nem titka, s ki magát Odaliet csipős megjegyzéseivel üldözte amaz estélyen az ön magaviselete miatt. Menjünk tovább. Odalie önt két héten át nem fogadta, mert nagynénje megmondá Randeau úrnak, mely napokon kell jönnie, ha Odaliet egyedül akarja otthon találni. Randeau úr el is jött, s Odalienak és Mlle Blanchenak egész délutánokon át módjukban volt vele unatkozniok. De önnek még egy vádja van. Odalie «kétszeres gonddal» készült Randeau fogadására. Ezt nem tudom, barátnőm nem írta meg nekem Londonba, mikép öltözik Passyban, de azt tudom, hogy Odalie egy nap, midőn a Bertholet nővérek is nála voltak, félreérthetlenül kikosarazta Randeau urat, ki azt hitte, joga van kezére, mert két héten át untatta.

Anatole megszégyenülve állt Constance előtt.

– És igaz mindez? – kérdé rövid hallgatás után.

– Szavamra igaz, – felelé szilárdan Constance.

– Ah, úgy annál rosszabb reánk nézve! – sóhajtott föl Anatole kínosan.

– Annál rosszabb? mit jelentsen ez? – kérdé Constance, átható tekintetét Anatolera szegezve.

Anatole lelkét iszonyú küzdelem fogta el. A pillanat alkalmasnak látszott határozata kivitelére. Midőn vádjait, gyanúját Constance szavai által fényesen megczáfolva látta, az első érzés, mely elfogta, a megszégyenülés érzete volt igazságtalan gyanakvása felett. De e megszégyenítésből, mely a gyanakvó szerelmest érte, a férfi erőt merített azon határozat végrehajtására, melyet becsületérzése követelt tőle. Néhány pillanat alatt Anatole elszánta magát e fájdalmas «kötelesség» teljesítésére.

– Ez azt jelenti, asszonyom, – viszonzá fájdalmas hangon, melynek rezgése majdnem könnyet csalt Constance szemébe, – hogy elvesztém minden reményemet, – vagy nem! hogy átláttam, miszerint sohsem volt jogom remélni. Nem tagadom, volt idő, midőn mertem még a boldogságról álmodozni, de az már rég elmult. Megvallom önnek, s higyje el, pirulva vallom meg, hogy sohsem volt valódi hitem benne, miszerint Odaliet egykor boldoggá tehessem. Ah, tudom mit fog ön erre mondani. Megelőzöm önt, elismerem, hogy hibáztam, hogy vétkeztem Odalie ellen. Ah, de asszonyom, miben állt bűnöm? abban, hogy nem tudtam eltitkolni, mennyire imádom, hogy nem tudtam hideg, közönyös maradni az iránt, kinek egy mosolya elkábított. Oh, tudom, ez nem igazol; ez nem enyhítheti bűnömet. Bevallom önkényt, oh higyje el, megbünhődtem érte. Ön nem tudja, asszonyom, mennyit szenvedtem én e rövid életben, ön nem tudja, hogy egy hajótört léleknek csak romjait hordom magamban, hogy e roncsolt szív már aligha bírná elviselni a boldogságot is. Én Odaliet sohsem tehetem boldoggá. Ő más viszonyok, más körülmények számára született. Ezt beláttam. Bűnöm, hogy oly későn láttam be, de ha a bűnösnek szabad még egy kegyet kérni öntől asszonyom, úgy esedezem önnek, adjon alkalmat, hogy Odalietól elbúcsuzhassak és – és én igérem önnek, hogy elmegyek messze, messze, s nem térek vissza mindaddig, míg ő teljesen el nem feledett!

– De uram, – kiáltott fel most Constance félig megdöbbenve, félig elérzékenyülve, – én nem értem.

– De én értem! – szólalt most meg egy hang nyugodtan, de fájdalommal.

Odalie állt Anatole előtt. Megtudván Constance megérkezését, őt üdvözölni sietett, s hallván, hogy valaki van nála, a gyermekszobán át barátnője boudoirjába ment, hogy ott megvárja, míg egyedül lesz; midőn Anatole hangját felismeré, s a szomszéd szobából szavait kihallgatá.

– Odalie! kiáltott fel Anatole, s mintegy megvarázsolva tekintett a leányra, ki úgy állt előtte szépsége pompájában, arczán a fájdalom félreismerhetlen jeleivel, mint egy istennő, ki egy elveszett világ gyászát hordja szemében.

E pillanatban a komorna lépett be, s asszonyát kis leányához, Alexandrinehez hítta, ki a tengeri úton meghűté magát s most új köhögési rohamot kapott. Constance kisietett a szobából, részben azon reményben, hogy a két szerelmes jobban megérti egymást egyedül, mint egy harmadik jelenlétében.

Anatole egyedül maradt kedvesével. Halotti csend uralkodott a szobában. Végre Odalie megszakítá.

– Ön tehát utazni megy? kérdé a leány, nagy szemét Anatolera emelve. Nem volt e szemben sem harag, sem szemrehányás, csak fájdalom.

– Utazni megyek – – messze – nagyon messze! – Afrikába – Amerikába – – körülhajózom a világot – megyek új népeket felfedezni – igen, új népeket, kik nem tudnak szeretni – vagy nem tudnak gondolkozni – s ha megtalálom őket –

Odalie megrémülten tekintett kedvesére, ki ott állt előtte feldúlt arczczal, reá szegezve merev tekintetét, s midőn így az eltorzult arczba nézett és e zavaros szavakat hallá, egyszerre egy iszonyú gondolat villant meg agyában s erejét veszítve egy székbe rogyott.

Végre Anatole is észrevevé, hogy képtelenségeket kezd beszélni, s midőn meglátta Odaliet halálsápadtan leomlani, egy önkénytelen mozdulattal lábai elé veté magát.

Anatole görcsös hévvel ragadta meg Odalie kezét s elhalmozta csókjaival, azután egyszerre, mintha feleszmélne, felugrott, s egy isten hozzádot kiáltva kedvesének, elrohant.

Odalie hátrahanyatlott a székben s arczát elfedte kezével.

Midőn Constance nehány pillanat múlva a szobába lépett s barátnéját félájultan látta egy karszékben, oda futott hozzá.

– Az istenért Odalie! – és Anatole? kérdé körültekintve az üres szobában.

– Megőrült! sikoltá Odalie és megsemmisülten hullott barátnője karjaiba.

XVIII.

Odalie csalódott, – folytatá Achille, – Anatole nem őrült meg.

Estve oly nyugalommal beszélte el nekem a Constancenál történteket, mely meglepett. E lelki csönd hátterében ugyan félreismerhetlen vala a mély szenvedés, melynek az takarójául szolgált, de a nyugalom, mely e napon viseletét jellemzé, mégis inkább magán viselte az igazság bélyegét, mint bármikor két év óta.

– Hidd el, Achille, mondá, midőn elváltunk, – azt hittem, a válás Odalietől nehezebben fog esni, mint most tapasztalom. Fáj itt, oh nagyon fáj! nem tagadom, de mégis könnyebben érzem magamat, mint ma reggel. Becsületemre! kiált fel kétkedő arczomba tekintve, – sokkal könnyebben érzem magamat.

Lakásához értünk. Anatole egyszerre nyakamba borult és megölelt, szó nélkül, de szenvedélyesen.

– Az istenért Anatole – mi ez? kiálték fel aggodalmasan.

– Még rossz néven veszed, hogy szeretlek? kérdé Anatole.

– Ez jelent valamit – te –

– Ez azt jelenti, – szólt Anatole felkaczagva, – hogy – hogy ez az ölelés nem neked szólt. – Jó éjt Achille.

– A viszontlátásig!

– A viszontlátásig! kiáltá Anatole és fütyörészve haladt fel a lépcsőn.

*

Másnap reggel, – folytatá Achille egy könnyet törölve ki szeméből, de – e két levél jobban elmondja önnek a történteket. Az egyik Constancenak szól, a másik nekem. – Először elolvasom önnek a nekem szólót, – mondá Achille, s két levelet vett ki a naplóból és olvasá:

«Kedves barátom!

Ma estve, midőn elmondám neked a Constancenál történteket, meg valál lepetve azon nyugalom által, mely szavaimban nyilatkozott. Ez ünnepélyes órában tartozom vele barátságodnak, hogy számot adjak minden gondolatomról, minden érzelmemről neked, ki hosszú éveken át hű társa valál minden örömömnek, minden bánatomnak. Nem akarok sem másnak, sem jobbnak látszani előtted, mint vagyok; ki úgyis ismered minden gondolatomat, minden gyöngeségemet, s ki szerettél úgy a mint voltam, minden gyarlóságaim daczára. E pillanatban szükségét érzem még egyszer, utóljára kiönteni szivemet előtted, ki annak szenvedéseit oly baráti részvéttel kísérted.

Azt hivéd ma estve, kedves Achilleom, hogy azon víg kedélyhangulat, melylyel szerencsétlen viszonyom szomorú befejezéséről értesítélek, csak az erőszakos tettetés gyümölcse, azt hivéd, a kétségbeesés sikerületlen takarója, – hiszen fess egy kíntól eltorzult arczot és ügyes festész nehány vonással kaczagó satyrfőt fog csinálni belőle!

Csalódtál. Évek óta nem volt kedélyem oly nyugodt, lelkem oly megelégedett, mint ma, ha a megelégedés azon harmoniában áll, melyben terveink, szándékaink a körülményekkel összetalálkoznak. Megtaláltam az egyetlen utat, mely kivezethet a gyötrelmek azon labyrinthjából, melyben lelkem évek óta élőhalottként bolyong, megtaláltam az egyetlen elhatározást, mely körülményeimben lehetséges. Elhatározám magamat, hogy nem fogok tovább szenvedni; s a tudat, hogy ez volt utolsó napja azon gyötrelmeknek, melyekben elmémet néha közel éreztem a megzavarodáshoz, oly jótékony nyugalmat öntött lelkembe, melynek huszonnégy órával ezelőtt még nem hittem volna lehetőségében.

Magamon kívül, félőrültként rohantam el Constancetól, s indultam haza felé. Nem bántam meg a mit tettem, mert, bár nem valék rá elkészülve, hogy ma Odalieval találkozzam, élt bennem az elhatározás, hogy véget kell vetnem e viszonynak, mely ez imádott gyermeknek már annyi szenvedést hozott, minden kilátás nélkül a boldogságra. Láttam őt elhalaványulva leomlani, és átláttam, hogy e csapáson át kell esnie. De most, midőn önmagamat erőszakosan kirántám e szerelem karjaiból, midőn kedvesemről önkényt, nyiltan lemondtam, egy borzasztó üresség tátongott előttem, melyre vakságomban nem gondolék: _az élet őnélküle_. Az élet őnélküle, rám nézve kit szeret s ki őt imádom, – ez egy borzasztó ür a mindenségben, melybe tekintve érzém, hogy elszédülök. Elhatározám lemondani róla, eltaszítani magamtól e szerető szívet, – nem gondolva meg, hogy utánna az élet rám nézve egy kongó semmi, hogy ha az ő képét kitépem lelkemből, oly ür támad benne, melyet még szenvedéssel sem lehet betölteni. Most úgy érzém, mintha épen azt követtem volna el, a mi lehetetlen, – s ezzel elveték magamtól mindent, a mi lehetséges. Nem vagyok képes neked leírni mit éreztem ez órában, s ha le tudnám írni, megőrülnék belé.

Elmém zavarodni kezdett, s mindinkább magamba mélyedtem, midőn kocsim megállása egyszerre magamhoz térített. Kitekinték. Nagy néptömeg foglalta el az utczát, úgy hogy nem haladhattunk rajta keresztül.

– Mi történik itt? – kérdém kocsisomtól.

– A Szajnából fogtak ki egy embert, a ki beleugrott, viszonzá az öreg Martin nyugalommal.

E szavakra magam sem tudom miért, kiugrottam a kocsiból és sehová sem tekintve gyorsan utat törtem magamnak a tömegen keresztül a folyó partjához. A Szajna áldozata ott feküdt a parton, nedvesen, megbámulva a tömeg által. Egy szép szőke, alig tizenhat éves fiú volt egyszerű, de tisztességes öltözékben. Mindenki találgatta, mi vihette e gyermeket az öngyilkosságra, midőn egyszerre egy hasonkoru ifjú felismeri a halottat és sírva ráborul. Megragadám a fiút. Szegény megijedt tőlem s kérdésemre elmondá, hogy a halott jó barátja és iskolatársa. Egy kereskedőnél volt szálláson s szerette annak tizenhat éves leányát. Az apa, ki gyermekét egy gazdag barátjának szánta nőül, midőn a két ifjú szerelmét megtudta, rögtön felmondta neki a szállást, s azonfelül a collégiumba ment, s az igazgatónál bevádolta, hogy leányát elcsábítá. Az igazgató nyilvánosan, kiméletlen modorban megdorgálta a fiatal tanulót és szigorú büntetést rótt reá. De Anatole büszke fiú volt, s midőn szerelmét az iskola törvényszéke elé hurczolva látta, a szégyen szinte megfosztá eszméletétől. Szerelme e csapást, becsületérzése e megaláztatást nem bírta elviselni, s Anatole kiszökött a collégiumból, mely a szomszéd utczában van, neki rohant a Szajnának, – egy pillanat s az ifjút a halál örökre biztosítá minden fájdalom és gyalázat ellen!

A fiatal öngyilkost Anatolenak hítták, úgy mint engem – –

És e fiúban volt lélekerő elvetni magától egy életet, melynek csak jövője van, ily semmiségért? volt ereje a szenvedés és gyalázat helyett a halált választani? Pedig mi lehetett e gyermek fájdalma, e gyermek szégyene a férfiéhoz képest? Minő borzasztó lelki küzdelmeken kellett ez ifjúnak azon rövid idő alatt átmennie, míg a collégiumból a Szajnáig futott! De most itt fekszik, nyugodtan, fájdalom nélkül, örökre biztosítva minden csapás ellen, még oly csapások ellen is, melyek lehetőségére talán sohasem gondolt!

Gondolatokba merülten tértem vissza kocsimhoz. És mire hazaértem, már élt bennem az elhatározás, mely visszaadta nyugalmamat. Fiatal névrokonom megadta a példát, melyet követnem kell.

_Meg fogok halni!_

Oly jól esik most e szót leírhatnom. Te tudod Achille, hogy a halál gondolata nem új, nem idegen rám nézve. Mielőtt Odaliet megláttam, annyit foglalkoztam volt vele, hogy elveszté rám nézve minden iszonyát. Ah, mi más idők voltak azok, midőn vadásztam a szerelmet és szinte ösztönszerűleg megvetém saját érzelmeimet, ha éreztem valamit; midőn az élvezet tetőpontján oly üresnek találtam még a kéjt is, midőn testem lelkem valami végtelen élv után vágyott, melyben sohsem részesülhetünk, mert kiveszett lelkünkből a fogékonyság iránta, s midőn önkénytelenül vonzódunk a halál gondolatához, mint az egyetlenhez, melyet még nem ismerünk! Mily közel álltam éveken át a sírhoz, melyet önkezünk ás, s melytől csak egy eszme bírt eltávolítani, a lelkesülés Francziaország letiport szabadságáért! És mi más volt ismét életem, mióta Odaliet szerettem, – ah minő iszonyú tömegén a szenvedésnek kellett két éven át keresztül mennem! és mégis mint ragaszkodtam az élethez, melyet az ő képe tett becsessé!

Ah, vége ennek is! Az élet ismét elveszté becsét rám nézve, vagy nem – nem becsét, elveszté az elviselhetőséget. Határozatom szilárdan áll.

Meg fogok halni. S valjon nincs-e rá jogom?

Azt mondják: isten küldött a világra, tehát itt kell maradnod, míg vissza nem szólít; ha fegyvert emelsz magad ellen, fellázadsz isten ellen, mint az elégedetlen rabszolga, ki menekülni akar urától; éltedet nem szabad elvenned, mert istentől ered, szenvedj, tűrj, s ezáltal szerezz magadnak érdemeket istennél!