Part 11

Mlle Blanche, ki egy kora színvonalán álló társalgónőnek kötelességeül tekinté, úrnőjének ártatlan kalandjaiban segítségére lenni, az ily napokon ki szokott ülni a ház elé Ponson du Terrailnak valamely rémregényével kezében, s ha Anatole véletlenül arra vetődött, Mlle Blanchetól megtudhatta, nem áll-e semmi fogadtatásának útjában. Itt a passyi kert fasoraiban tölté Anatole a legboldogabb órákat kedvesével. Nem beszélhetett vele gyakran, de ama nehány találkozás, mely egészen zavartalanul folyt le köztök, képes vala az ifjút pillanatokra oly boldogságba ringatni, melyben nem gondolunk a jövőre.

Egy estve Anatole és Odalie ismét itt sétáltak a fák alatt, míg Mlle Blanche őrszemen vala a kapu előtt. A beszéd tárgyát a két szerelmes közt természetesen szerelmök s kilátásaik képezték. Odalie ismételten, isten tudja hányadszor, élénk színekben festé le Anatolenak azon ellenszenvet, melylyel a tábornok nem személye, de politikai működése iránt viseltetik. A legnagyobb akadály, mely a két szerelmest egymástól elválasztá, Anatole politikai szereplése levén, ez természetesen gyakran szőnyegre került közöttük, s nem egyszer sajátságos jelenetekre adott alkalmat, midőn az ifjú kedvesével önkénytelenül valóságos politikai vitákba keveredett. Odalie rendesen atyjától ellesett argumentumokat hozott fel, s nagy szenvedélylyel védte atyja politikai nézeteit és Anatole, bármily egyenlőtlen volt a küzdelem közte és a fiatal leány közt, sohsem győzhette le ellenfelét, mert az mindig más álláspontot foglalt el, mint ő: a szív álláspontját, a szerető leányét, ki Anatole republikánus elveinek nem az elvek miatt, hanem csak azért volt ellensége, mert az elvek álltak boldogságának útjában. Ez este is erőteljes philippikát tartott kedvesének politikai működése ellen, melyen valószínűleg több éjen át törte szeretetreméltó fejecskéjét, s melynek vége az engesztelhetlenség proklamálása vala Anatole és a tábornok között.

– Igaza van Odalie, – viszonzá Anatole búsan, – én el is vesztém már minden reményemet.

– Úgy? kérdé a leány félig szemrehányó, félig bátorító hangon, mely oly sajátságosan hatott Anatolera, mintha e hangban egy mentő kéz nyúlna feléje.

– És ön nem? kérdé Anatole a leány kezét megragadva.

Odalie kedvesére tekintett, s pillantásában annyi büszkeség és szerelem, annyi remény és bátorítás volt, hogy Anatole első perczben nem talált szót azon érzelmek kifejezésére, melyek szívét e pillanatban megrohanták.

Felelni akart, de e perczben megjelent Mlle Blanche, figyelmeztetve az ifjakat, hogy megkondult az esti harangszó, mi azt jelenti, hogy a nagynéni e pillanatban búcsut vesz a kávézó társaságtól, s a tűkör előtt rendbeszedvén netán derangirozott hajfürteit, megindul azon útra, melyet tíz percz alatt szokott megtenni.

Mindhárman a kert ajtaja felé indultak. A most már hármasban vitt társalgás egy tánczmulatságra tért át, mely két nap múlva volt tartandó valami jótékony czélra a passy-i városházon, s melyre egy ott lakó ismerősétől Anatole is kapott meghívást. Odalie jó kedvűen elmondá Anatolenak, miszerint nagynénje vele megy a bálba, hogy ott bemutassa neki egy régi és kedves ismerősét Mr. Hyacinthe Randeaut, ki kevés észszel és több millióval nem kellemetlen külsőt és «tisztességes szándékot» párosít magában, s kin ő kénytelen lesz ismét új kísérletet tenni a kosáradásban, mely nemes művészetben már meglehetős gyakorlatot szerzett magának.

– E szerint nem is tudom, fogok-e önhöz közelíthetni holnapután? szólt mosolyogva Anatole, – ki tudja, hátha a néni önt már az estve minden perczére előre elengagirozta Randeau úrral?

– Ohó! – viszonzá Odalie, – az nem megy, magamról csak magam rendelkezem!

A hang, melyen e szavak ejtve valának, komolysága által annyira elütött a társalgás eddigi hangjától, hogy Anatole megrendülve egész valójában, mély érzésű, kérdő tekintetet vetett a leányra.

A kis társaság e pillanatban a kert kapujához ért.

Anatole kezét nyújtá a búcsúra, s Odalie remegő kézzel fogadta a feléje nyújtott kezet, de szemébe nézett kedvesének oly pillantással, melynek határozottsága sajátságos ellentétben állt kezének remegésével. A leány ajka susogott valamit, s Anatole ismét hallani vélte:

– Magamról csak magam rendelkezem!

XV.

Anatole lázas izgatottságban tért vissza Párisba. Ez egyszerű jelenet kimondhatatlan hatással volt reá. Odalie nem először nyilatkozott így előtte, de míg máskor a leány ily nyilatkozatai nem bírták gondolatai menetét megváltoztatni, most a kételyeknek egy új világát látszottak előtte feltárni, melynek chaosában lelke nem bírt egyhamar eligazodni.

Nehány hét óta rég nem tapasztalt szélcsönd állt volt be Anatole kedélyében. Szomorú kételyeinek azon lánczolata, mely a múlt évben közel vitte a megtébolyodáshoz, a gyakori ismétlés által szinte elveszté izgató hatását lelkére. Azon kínos gondolatok, melyeknek kiindulási pontját szerelme s nyugpontját a boldogság lehetetlensége képezte, szinte szakadatlanul azon kétségbeejtő rendben járták meg elméjét, mely vagy a rögeszméknek ád életet, vagy eltompítja a lelket. Amazok örvényét szerencsésen elkerülte; lelke hozzátörődött a fájdalom gondolatához, azon lemondással, mely legalább némi nyugalmat ád. Azon izgalmak is elmúltak, melyeket a télen Odalie kaczérsága támasztott lelkében, s a Passyban töltött szép órák teljessé tették benne azon apathiát, mely képes a jelent élvezni, a nélkül hogy reméljen, a nélkül hogy féljen a jövőtől. E lelki csönd kétségkívül nem volt valódi nyugalom, de volt legalább azon neme a nyugalomnak, melyre Anatole még képes vala. E nyugalmat Odalie szavai erőszakosan megzavarták. Midőn Anatole úgy látta kedvesét maga előtt, mint a ki nem adja meg magát a kétségbeesés azon hazug lemondásának, melylyel ő önmagát ámítá, hanem reménynyel mer szemébe tekinteni a jövőnek, első pillanatra megdöbbenté azon különbség, mely kettejök lélekállapotában félreismerhetlen vala. Míg Odalie szavai reményt és határozottságot árultak el, ő nem érzett magában erőt másra, mint a lemondásra, képességet másra, mint a reménytelenségre. Ama nagy űr, mely saját kételyeit Odalie reményeitől elválasztá, sohsem sem tűnt szemébe oly kiáltó mélységben, mint most. Ez első észleletnek consequentiái elmaradhatlanok valának. Önkénytelenül fel kelle merülnie előtte a kérdésnek, melyiköknek van igaza? annál inkább, mert e pillanatban inkább érzé, mint bármikor, hogy magaviselete nem állt összhangzásban lelkének lemondásával.

Anatole theoriában lemondott volt a boldogságnak még reményéről is; és a valóságban nem tudott még a boldogság látszatának élvezetéről sem lemondani. Ily módon magaviselete mintegy szavai czáfolata gyanánt tünhetett fel Odalie előtt. Anatole úgy érzé e perczben, hogy akarata ellenére ámította kedvesét, – mert vajjon feltehette-e Odalie a férfiról, hogy ne legyen képes azon szilárdságra, melyet ő érzett magában, s hogy ha erre nincs ereje, ne legyen képes tettleg is lemondani a jelenről, midőn már lemondott a jövőről?

Az önvád ismét felüté fejét lelkében, s oly parancsolólag tette fel a kérdést előtte, hogy a felelet kikerülhetlen vala. Kinek van hát igaza, annak-e a ki remél, vagy annak, a ki kétségbeesik?

Hazaérve Anatole több órán át kínos töprengések közt járt fel s alá szobájában. Végre leült asztalához s elővette naplóját.

Több lapon át kúszált, nehezen olvasható sorok töltik be a könyvet, folytatá Achille barátja naplóját felnyitva, melyeknek minden tollvonása a láz görcsös rohamosságát árulja el.

Achille olvasá:

«Magam felett csak magam rendelkezem!

Mi daemoni erő van e szavakban, hogy nem akarnak megválni emlékezetemtől? Bárhová tekintsek, bármire gondoljak, lángbetűkkel megírva tűnnek fel előttem, s mögöttük a háttérben Odalie alakja jelenik meg, magasztosan, mint egy istennő, a mint a reménynek megparancsolja, hogy újra szülessen!

Jelentéktelen dolog, egy felesleges kérdés volt az, a mire e szavak válaszul szolgáltak, – de a hang, melyen ejtve valának, a tekintet, mely kisérőűl volt adva melléjök, mást tett kérdéssé e felelet előtt.

A kérdés a remény lehetősége volt és ő igennel felelt reá!

Ah Odalie, mily nagy, mily dicső valál e pillanatban!

És mily nyomorult vagyok én, hogy neked, a gyönge nőnek kellett az elsőnek lenned, ki a menekvést a bátorságban keresi!

S vajjon nem lehetne-e igazad?

Vajjon a kitartás, melyet a remény támogat, nem győzhetné-e le végre azon akadályokat, melyek egymástól elválasztanak? Lehet-e atyád gyűlölete erősebb, maradandóbb szerelmünknél? Oly képzelhetlen volna-e, hogy sikerül végre ellenállását megtörnünk, hogy szíve felenged leánya fájdalmán, hogy visszariad a gondolattól, magára vállalni a felelősséget egyetlen gyermekének boldogtalanságáért?

Hány példa bizonyítja az ellenkezőt! Hányszor győzött már a kitartás, a hűség az apák makacsságán s gyűlöletén! S ha nem indulna is meg fájdalmunkon, valjon nem állhatnak-e be oly események, melyek feleslegessé tehetik rá nézve miattam téged is sújtani?

Oh mennyi kedvező eshetőség buzdithat bátorságra s kitartásra! És ha szíve kemény marad és sem irántad való szeretete, sem a külvilág eseményei nem hajthatják meg makacságát, vajjon nem uralkodik-e felette is a mulandóság törvénye, s nem valószínű-e, hogy egy szomorú, de kikerülhetlen esemény visszaadja neked a jogot sorsodról rendelkezni?

De vajjon szorulunk-e a leglassúbb s legdrágább szövetségesre, az időre? Nem áll-e hatalmunkban közelebb hozni az órát, melyben egyek lehetünk, ha kell – erőszakkal is?

Oh Odalie, már többször kisértett agyamban e gondolat, de sohsem tudott, vagy nem mert úgy testet ölteni előttem, mint e pillanatban. Gyakran súgta ösztönöm, hogy van egy út, mely még nincs elzárva előttünk, – de midőn rád gondoltam, e sejtelem nem tudott bennem gondolattá szilárdulni. Nem tudtam, nem mertem elédbe lépni e szavakkal: _Hagyd el atyádat és jer velem!_

S vajjon miért nem mertem?

A világ érzéketlen része ugyan lázadásnak tekinti az atyai hatalom ellen, ha a leány apja előitéletei kedveért nem fogadja resignátióval osztályrészéül a szerencsétlenséget, a rágalom kész követ dobni a nőre, midőn hőssé teszi a szerelem költészete – de végre is, ne volna senki, a ki elismerné a női szív jogát a boldogságra? nem volna-e képes a világ, mely oly kérlelhetlen és elnéző tud lenni egyszerre, igazolni a leányt, ki az atyai zsarnokság ellenében az önvédelem jogához folyamodik?

S vajjon megsértenélek-e vele szívem szerelme, ha mondanám neked: ha igazán szeretsz, jer, tépjük szét az előitélet lánczait és tettünket igazolni fogja boldogságunk?! S vajjon lehetetlen volna-e, hogy képes volnál e lépésre, melyre midőn a szerelem elszánja magát, oly magasra emeli a lelket, hova a rágalom, a kétkedés el nem ér?

Két út van előttünk, mely közt választhatunk.

Várni türelemmel, békében, bízva időben, – vagy tenni határozottan, erőszakkal bízva ügyünk igazságában.

Te még nem estél kétségbe e végzetes válaszúton! – és én?

Oh Odalie, hogy tudsz elég nagylelkű lenni, meg nem vetni a gyáva férfit, ki nem mert e válaszútra még elvezetni sem!

Mert nem mertem, – megvallom, nem volt rá bátorságom! És valjon miért nem volt?

Ah, tudom-e miért nem volt?

Kételkedhetem-e szerelmedben a nélkül, hogy vétkezném ellened? s nem az által adnád-e annak legkiáltóbb bizonyítványát, ha kedvemért lemondanál atyádról, vagy az idő kezébe tennéd le sorsodat?

Mi tartóztat tehát vissza, hogy rábírjalak szerelmünk nevében, kösd sorsodat sorsomhoz, örökre, visszavonhatlanul?

E gondolat oly csábító és mégis, – érzem, hogy irtózom tőle. Imádlak és nem merlek kérni sem arra, segíts tűrni, kitartani, sem arra, hogy ragadd meg velem együtt az egyetlen eszközt, mely boldoggá tehet!

De hát miért nem merem? mi tart vissza?

Oh te megfoghatatlan rém, mely agyamban kisértesz, ölts testet, mondd meg, ki vagy és hogy hívnak?

Becsület a neved? – úgy nincs itt mit keresned. A becsületet itt nem fenyegeti veszély.

Hitetlenségnek hívnak? azt hiszed, nem bízom szívemben, kételkedem Odalie szerelmében? – Távozzál. Hiszek.

Gyöngeség vagy-e, hétköznapi gyávasága egy pulya léleknek, mely fél egy férfi haragjával szembeszállni? – El veled nyomorult, nem ismertelek soha!

Mindez nem vagy.

Úgy hát mi vagy, az ördögbe! mi vagy? lépj elő, mutasd meg magadat, hadd szálljak veled szembe, – ne kisérts sátán, – ismerni akarlak, ismerni –

Ah közelítesz már, – így jól van! a chaoz oszlik, – vonalakat látok – közelebb jő – egész emberi alak – ősz fürtök – ősz szakáll – – mi ez? e merev tekintet, e hangtalan ajak, – oh Cotin György szelleme!

Csakugyan te vagy-e, szerencsétlen agg, élő halott emléke egy család gyalázatának? Igen, e tehetetlen tagok, melyek csak reszketni bírnak, e szélhüdött nyelv, mely csak hebegni tud, ez otthontalan tekintet, melyből pokoli kínok viszfénye sugárzik felém, – áh ismerlek, te vagy a _nyomor áldozata!_

Megszólalsz? – te még beszélni tudsz? – visszatért ajkadra a szó hatalma, hogy elmondjad szenvedésidet elrémítő például tapasztalatlan lelkeknek? – Jó tehát, – szólj. Figyelek.

Mit beszélsz?

Ifju valál, huszonhat éves, erős, egészséges ifjú, telve tettvágygyal és munkaképességgel, – épen mint én –

Charlotte a legszebb leány volt Párisban, fiatal, viruló, a test és lélek minden kincsével gazdagon megáldva, szüleinek bálványa, idegenek bámulatának, ismerősök tiszteletének tárgya – épen mint Odalie –

Megláttátok és megszerettétek egymást; éveken át a párisi élet minden csábjai, a hosszú távollét daczára hűk maradtatok egymáshoz, szerelmetek naponként növekedett, nőtt a boldogság, nőtt a szenvedés által, – épen mint a miénk –

Végre tiéd lehetett ő, a legszebb leány, a legszeretőbb asszony. Boldogságod felülmúlhatatlan vala. A szeretett nő oldalán tekintélyes vagyon ura, munkaképes férfi voltál, – mi sem hiányzott szerencsédből. Megvolt mindaz, a mi boldoggá teszi az embert, s misem hiányzott abból, a miből a megelégedés születik. A sors három gyermeket adott, három szép ifjú csemetét; két fiút támaszúl az apának, egy leányt öröműl az anyának. Szerelmeteknek e hármas záloga csak növelte boldogságtokat. Nőd a legerényesebb, leghűbb nő vala a világon. Soha egy felhő nem jelent meg boldogságod egén, melyet Charlotte hű szerelmének napfénye árasztott el sugaraival, soha egy szellő nem zavarta meg a megelégedés ama jóltevő légkörét, mely nőd és gyermekeid vidám kedélyéből illatozott felé. Igy élted napjaidat, kiérdemelve a föld minden hatalmasainak irígységét. Az idő haladt. Az évek évtizedekké váltak, s évtizedenként letűntek a mulandóság örök tengerébe; népek keltek fel és buktak el, trónok támadtak és enyésztek el, csak a te szívedben nem változott semmi. A félszázad dere megüté fürteidet és szeretted nődet, mint midőn először megláttad és gyermekeidet, mint mikor először ejté ki ajkuk az apa nevét. Nőd úgy csüggött rajtad, mint évtizedek előtt, s a mely része szívének gyermekeié vala, általok és bennök még azzal is téged szeretett. Fiaid felnőttek, reményteljes ifjak, az érző szív és nemes lélek felkent örökösei, s már számítád az éveket, midőn leveszik válladról a munka nehéz terhét, hogy friss erővel haladjanak a pályán, melyen te harmincz éven át szerencsével, becsületben megálltál. Oh, hogy volt erőd elviselni ennyi boldogságot.

Egyszerre megfordult a koczka, ten vétked nélkül, véletlenül. A halálos járvány ledöndötte hajlott korod mindkét támaszát, egyszerre, könyörtelenül. Ez első csapása volt a sorsnak. Lesujtott. Elvesztéd reményedet a jövőben. Fel akartál hagyni a munkával, hogy a megérdemelt nyugalom karjaiban, nőd és leányod szeretete által vigasztalva sirathasd elveszett fiaidat. Rendezni kezdéd ügyeidet, midőn egyszerre egy pénzkirály bukása magával rántott az örvénybe. Egy második, harmadik, tán tizedik ember könnyelmű koczkára tette vagyonát, s merész üzérkedéssel maga ellen lázítá a szerencsét, – és neked kellett egy ismeretlen bűneért megszenvedned! Becsületes valál, nem károsítottál meg senkit, kifizettél minden apró embert, míg neked adósod maradt még isten is, – ha van!

Ha van? – kételkedni kezdtél benne. Szegény öreg, csak most kezdtél benne kételkedni, nem akkor, midőn jóllétben éltél és boldogságban, – pedig e jóllét volt nyomorod forrása, és ha istened adta, úgy ördögi szándékkal adta!

Maradt annyid, a miből lehetett megélni. De mi a puszta megélés arra nézve, ki félszázadot töltött el nélkülözést nem ismerő jólétben? A megélés csak arra képesíti, hogy érezni tudja veszteségét. Mindegy. Nem ijedtél meg tőle. Kényelemhez szoktál és bőséghez, és volt erőd lemondani mindkettőről. Nődre gondoltál és gyermekedre, ezentul ők lesznek minden örömed. Oh, de rosszul számítál! Balvégzeted azon forrásból eredt, melyből a megelégedést vártad; ugyanaz tett boldogtalanná, kiben egy hosszú életen át boldogságodat találtad fel. Oh ördögi igazságszolgáltatás, mely ugyanazon kézzel sujtasz, mely addig az üdv útján vezérlett!

Charlotte hű hitves volt, de gyönge asszony, szerető nő, de oktalan anya. Soha még tán gondolatban sem vétkezett ellened, soha más férfi képe nem volt szívébe zárva, mint a tiéd, – de hiú volt és szeretett mulatni, ártatlan volt, de szeretett élvezni, – épen mint Odalie, – – oh nem! nem annyira, mint Odalie!

Nem annyira mint Odalie, – és mégis eléggé arra, hogy mindnyájatokat elveszítsen. Oh iszonyú vétkezése egy ártatlan kebelnek!

Charlotte szeretett, de gyönge volt. Ha halálával visszaadhatta volna eltünt szerencsédet, tán képes lett volna azon hősi önfeláldozásra, azon rajongó elszántságra, melylyel a hindu nő elhalt férjét a lángokba követi. Erre nem volt szükség. Nem kellett hőstetteket elkövetnie. Más feladat várt reá, kicsinyes, prózai. És erre képtelen vala. Te nem is kérted, és ő igérte, és szentül feltette magában, hogy le fog mondani csekély örömeiről, hogy felhágy apró mulatságaival, ártatlan asszonyi fényüzésével, melyek egy jobb korban életét füszerezték; – igérte és akarta ezt, soha nő jobb szándékkal nem akart valamit, – és mégis képtelen volt reá. Ama nő, ki egy nagy áldozatra, mely pillanatnyi hősi önfeláldozást feltételez, tán kész lett volna, – nem bírta ez apró mindennapi áldozatokat meghozni. Jó volt benne a szándék, de hiányzott a kitartás, hiányzott az erő oly áldozatokat hozni, melyek naponként megújulnak, lemondani oly dolgokról, melyekről _minden nap, minden órában újra kell lemondani_. Oh asszonyi gyöngeség, mely képes vagy nagy tettekre, és elbukol a kicsinyek előtt!

És a nőtől, ki maga nem tudott lemondani, leánya miként tanulhatott volna lemondást? Charlotte imádta gyermekét, nem gondolt a jövőre, és azon könnyelmű jószívüséggel, mely a gyöngeségnek átka, kielégíté minden szeszélyét, sőt támasztott benne újakat.

Charlotte szeretett és becsületes volt, de hiú és élvvágyó vala, – és mi lett a vége?

Egy család, mely évtizedeken át az erény és boldogság, tisztaság és megelégedés példányképe volt: saját gyalázatába temetkezik!

A becsületben megőszült apa tagjait megbénítja, agyát megzavarja a szörnyű fájdalom, midőn neve szégyenét megtudja!

A boldogságra nevelt leány piaczra hordja bájait, aprópénzre felváltja szerelmét, hogy a bűn filléreivel tengesse szülei életét!

Az erényben megvénült anya bérlelt kisérője, kerítőnője lesz egy párisi cocottenak, – saját gyermekének!

Egy élőhalott családfő, bukott leány és gyermeke gyalázatából tengődő anya, – oh iszonytató!

És a minek vége e vérfagyasztó bukás, annak kezdete a szerelem kimondhatatlan boldogsága volt!…

Mert szerettétek egymást, és boldoggá tettétek egymást, – épen úgy, mint én és –

Nem – nem!

Oh hallgass el kisértő rém, – elég volt, – ah elég ebből a gyötrelemből!

Hahaha! kaczagj tábornok, – nem fenyeget veszély. – – Flavigneux Anatole nem meri leányodat elvenni, mert fél, hogy nem tud vele – _megélni!_»

E sorok után Anatole eldobta a tollat, földhözvágta naplóját, felkelt, de alig tett néhány lépést a szobában, eszméletlenül rogyott ágyára. Midőn reggel jó későn bementem hozzá, ott találtam, rendetlen öltözékben, ágyán fekve. Melle nehezen lélekzett, feje forró volt a láztól s ajka érthetetlen szavakat rebegett.

Felköltém. E kínos éj annyira kimeríté, hogy a napot ágyban kellett töltenie. De megnyugodni nem bírt. A legellentétesebb gondolatok üzték egymást agyában, a legkínzóbb kételyek gyötörték lelkét, nem hagyva azt pillanatra sem megpihenni. Estve végre felugrott fekhelyéről, s ismét elővette naplóját, mintha szenvedése csökkennék, ha megosztja a papirral.

«Szeretni egy nőt és nem merni elvenni az élettől való félelemből, – minő nevetséges ez! És oh, mégis, mily kétségbeejtő igazság van e szavakban!

Nézzünk hát szemébe a keserű valónak.

Mi vagyok én? minő reményeim vannak? minő kilátásaim lehetnek?

Republikánus vagyok és ujságíró, egyéb semmi. Vagyonom nincs, nem volt, és nem lesz soha. Nem ily emberek gyüjtik a vagyont, mint én vagyok. Van két karom, mely dolgozni tud, van elmém, mely képes gondolkozni. Lehet-e ebből megélni? – Oh lehet! Alig vettem a tollat kezembe, s oly jövedelmem volt, melylyel bármely más pálya kezdetén gazdagnak tekinthetném magamat.

De az én pályámon? – Hol itt a biztosság, hol a garantia? Meg tudom-e mondani, fogok-e egy hónap mulva arczom verejtékével szert tenni annak tizedrészére, a mit ma játszva megkeresek? Egy nap, és tönkre lehetek téve. Nyomja el a kormány ma lapomat, – és holnap koldus vagyok, hacsak nem akarom tollamat eladni, s meggyőződésemet mesterséggé silányítani. Meglehet, hogy a szabadság napja felvirrad Francziaországra, s egykor nevetni fogom mai aggodalmaimat, de épen úgy meglehet, hogy a császári kormány ismét elnyomja a sajtót, s akkor megbuktam. Ki tudhatja, mikor tör ki egy háború, melyből a császárság új erőt merítve azzal kezdi diadalát, hogy mindnyájunkat földönfutókká tesz, kik ellenségei valánk?

Itt nincs menekvés. Ha nem akarok lemondani szent meggyőződésemről, sorsom a pillanat véletlen szeszélyétől függ, mint függött eddig. De törődöm is én ezzel, míg magamról van szó? Megkisértém már egyszer lemondani a bőségről, egyszer lemondani a jólétről, – és az elhatározás nem került fáradságomba.

Eddig még jól van minden. Milliók nem tehetnének boldoggá, s a szükség nem tehet szerencsétlenné.

De Odalie!

Szabad-e magamhoz kötni egy nőt, midőn nem tudom sorsát biztosítani? Kitehetem-e őt annak, a mit én el tudnék viselni, de a mi az ő lelkét megtörné?

Odalie gazdagságban született és nőtt fel. Atyja oly nevelést adott neki, éveken át oly életmódhoz szoktatá, mely messze felülhaladja vagyonát. Ha a tábornok ma meghal, leányára épen annyi vagyont hágy, a mennyit az két év alatt elkölteni szokott. Odalie csak gazdag férj oldalán találhat megelégedést.

Mi történnék vele, ha soromhoz kötné sorsát, s ma vagy holnap, tíz vagy husz év mulva, egy reggelen a nyomorra ébrednénk? E gyermek annyira hozzászokott az élet fényoldalához, hogy fogalma sincs az árnyoldalakról. Miként találhatná magát belé a nélkülözésekbe az, ki a szükséget csak hiréből ismeri?

Oh Odalie! volnál szegény ember leánya, ki megszokta látni az élettel való küzdelmet, kire nézve nem idegen a nélkülözés gondolata, ki tudja igényeit a lehetőséghez alkalmazni, s nem ismeri a jólét kényelmeit, – ah kedvesem, egy pillanatig nem haboznám, hogy lábaid elé borulva örök kötésre kérjelek! Akkor volna reményem, hogy, ha kell, tudnál lemondani velem együtt, hogy együtt viselve a nélkülözés terhét, egymás terhén könnyítenénk, – akkor hinném, hogy szerelmed képes nemcsak a szív, de az anyag minden viszontagságaival is megküzdeni, – de így! Oh! nem a nagy szenvedések teszik a legtöbb embert szerencsétlenné, hanem a kis bajok. Sok ember el képes türni egy nagy csapást, de a szüntelen apró tűszurások alatt ereje megtörik; s gyakran több lélekerő kell ahhoz, hogy soká tudjunk türni kis bajokat, mint rövid ideig nagy fájdalmakat. Oh, ez volt Cotinnénak is végzete!