Part 10

És, ha szeretne is ennyire, ha képes volna szerelméért ily áldozatra, ha képes volna is nemcsak elszánni magát az ily életre, hanem azt meg is kedvelni, – vajjon biztosíthatná-e ez boldogságunkat? Lehet-e két szerelmes egyike boldog a nélkül, hogy a másik is az legyen? s vajjon kielégíthetne-e _engem_ az ily nyugalmas élet, melynek rendes voltát csak egyhangúsága mulja felül? – Meglehet, hogy egy ideig, tán néhány évig is, a szerelem boldogságának élvezete képes volna annyira elfoglalni, hogy ne vágyjam más után, – de tűrhető volna-e rám nézve hosszabb időre e gépies csendes életmód, mely nem nyujt semmit, a miért lelkesülnünk lehetne? Élni rendszeresen, dolgozni egy nap annyit, mint másnap, vasárnap pihenni, naponként ugyanazon étvágygyal leülni a megszokott asztalhoz, melynek programmja már előre meg van határozva a kalendáriomban, e mellett évenként egy-egy honpolgárral megajándékozni a társadalmat; megöregedni lassan, meghalni tisztességesen, eltemettetni zaj nélkül, megsirattatni a család által mint becsületes családapa, ki családjáért szorgalmasan dolgozott és gyermekeit rendesen elküldte az iskolába, a szomszédok által mint loyális polgár, ki adóját híven megfizette, s nem okozott soha bosszúságot a felsőbbségnek, – aztán elfeledtetni, mint egyik lánczszeme azon óriási zérusnak, melyet az emberek túlnyomó része alkot, – ah, pokolba az ily élettel! Oh, nem vetem meg azon polgári erényeket, melyek egyedül biztosítják a társadalom fenmaradását. Tisztelettel emelek kalapot a népnek minden tagja, e nagy ismeretlennek minden eleme előtt, – ő nélkülök nem volna miért lelkesülnünk, miért küzdenünk; és kész vagyok éltemet, mindenemet feláldozni nemzetem szolgálatában, – de visszalépni a nagy tömegbe, elenyészni a jótevő mindennapiságban, semmivé lenni, midőn valami valánk, – nem! ez ellen természetem minden íze fellázad! Meglehet, ha más körben nevelkedem, boldog lehetnék ily életben; de a ki egyszer megízlelte a politikai pálya izgalmait, melyre nem a véletlen vagy a kenyérkeresés vezette, az nem fog e pályától többé megválhatni. Csalódás, elkeseredés, politikai tönkrejutás letaszíthat a közélet teréről, erőszakos viszonyok elzárhatják azt előlem, de hogy önkényt lemondjak róla, hogy elhagyjam eszméimet, melyek lényem jobb felét képezik, – nem, ezt nem tehetem még szerelmem kedveért sem. Úgy érezném magam, mint a szárazra vetett hal, mint a növény, melyet idegen égalj alatt idegen talajba átültetnek, s mindkettőnek sorsa az enyészet. A politikai élet oly szükségletté vált már rám nézve, melyről le nem mondhatok a nélkül, hogy lelkem fele utánna ne szakadjon. Érzem, hogy boldogtalannak kellene lennem oly életben, mely leszorítana a politikai térről, s bármennyire imádjam Odaliet, érzem, hogy szerelme nem volna képes veszteségemet pótolni. Nem mintha kevésbbé csüggném szerelmemen, mint eszméimen, – jobban szeretni mint én, nem lehet. De _egyiránt_ lelkesülök érted hazám szabadsága és érted szívem szerelme! Lelkem két fele vagytok, egyik oly drága előttem, mint a másik. S ha kedvedért lemondanék politikai eszméimről, ez annyi volna, mint lemondani magamról. Nem volnék többé én; s vajjon a lélek, mely önmagát megfosztá legnemesebb eszményeitől, képes volna-e boldoggá tenni egy roncsolt szívet, mint az enyém, s egy szerelemtől túláradó kebelt, mint a tied Odalie?

Nem lehet! bármit gondoljak, bármint gyötörjem elcsigázott elmémet, – nem találok sehol egy pontot, hol megnyughatnám, – a legkínzóbb kételyek zavaros raja támadja meg elmémet, – és semmi a mi vigasztalna, semmi a mi kivezethetne e borzasztó chaoszból! – Mi lesz ennek vége? el fogom-e tűrhetni e helyzetet a nélkül, hogy szívem megszakadna, eltűrheti-e eszem a nélkül, hogy meg ne zavarodjék?

Ah! még e gondolat is elborzaszt, – ne gondoljunk többé reá!

De ah! lehet-e rád nem gondolni Odalie!?»

Íme azon elmélkedések, melyek közel egy éven át szinte kizárólag foglalkoztaták Anatole elméjét. Százszor és százszor elgondolta magában ezeket és mindannyiszor ugyanazon eredményre jutott. Nem volt napja az évnek, melyen latra ne vetette volna jövőjének minden eshetőségeit, s melyen e fájdalmas kételyek útját be nem futotta volna, hogy végén ismét ott álljon, a honnan elindult. E szomorú körfolyama az eszméknek a meddő töprengések azon örvénye felé ragadá őt, melyben a rögeszmék születnek.

Nem egyszer, midőn mélabúsan maga elé meresztett tekintettel találtam szobájában ülve, aggódni kezdtem, hogy a lelki kór, mely kínzá, valóságos betegséggé válhatik, mely a Bicêtret népesíti meg. Nem volt előtte bizonyos semmi, csak az, hogy a _jelenben_ szereti Odaliet, s hogy sohsem lehet vele boldog, – minden egyéb gondolat, mely agyát megszállta, a kételyek beláthatlan sorát vonná maga után.

E szakadatlan, naponként megújuló kínos töprengések néhány hó alatt oly apathiába taszíták Anatolet, mely valami kimondhatlanul otthontalan benyomást tett az emberre. Lelke annyira elveszté minden ruganyosságát, hogy úgy látszott, mintha kiveszett volna belőle még az is, a mi abc-jét teszi minden vonzalomnak: a vágy, kedvesét láthatni. Nem csak hogy nem kereste az alkalmat Odalieval találkozhatni; hanem még a kínálkozó alkalmat is elmulasztá. Margaudné, vénasszonyos túlbuzgóságában mindenkép igyekezett volna kedvencz gondolatát előmozdítani; de Anatole nem volt fogékony terveire. Nem tartá fenn a Constanceszal való ismeretséget sem, pedig világos lehetett előtte, hogy ha egyáltaljában van mód benne ideálját láthatni, azt legkönnyebben Plangenetné barátsága nyújthatja. Anatole nem kereste ezt, nem használta amazt. A nyár első hónapjaiban még megtette azt, hogy hetenként néhányszor kiment Passyba, hova Duploque tábornok már májusban kiküldé leányát, s hol Odalie, midőn először meglátta kertjéből Anatolet, mindennap ott várta a ház előtti verandán, honnan legalább köszönését fogadhatá. Nehány hónapon át minden másod, harmadnap itt váltott egy pillantást a két szerelmes, – a leány rendesen ott várta Anatolet ugyanazon helyen, mintegy néma biztosítékát nyújtva szerelmének, – és Anatole egy ideig öntudatosan élvezte azon fájdalmas gyönyört, melyet elérhetetlen ideáljának látása okozott, – de lassanként belefáradt az élvezetnek ez emésztő nemébe, s a helyett, hogy Passy főutczáján tegye esti sétáját, szobájában fel s alá járva átengedte magát lélekölő kételyeinek, azon tájékozatlansággal, azon érzéketlenséggel, mely nem egyszer a megőrülés bevezetése. A skepsis szelleme annyira aláköté lelkének minden erejét, hogy nem mert remélni s nem bírt lemondani.

XIII.

Közeledett a tél; a harmadik, mióta Anatole és Odalie egymást ismerték, s Anatole azon határozatlansággal ment elébe, mely vagy a könnyelműségnek, vagy az elcsigázott lélek apathiájának gyümölcse. Minden gondolata Odalie körül forgott, egész éjszakákon át e gyermek alakja tartá távol az álmot szempilláitól, de hogy mit fog tenni, ha vele ismét találkozik, arra nem gondolt.

Egy deczemberi napon az utczán Plangenetnével találkozott. Köszönésére Constance megállítá kocsiját, mi Anatolera nézve felhívás volt oda sietni. «Bocsánat, hogy megállítom», szólt Plangenetné, midőn Anatole a hintó ajtajához lépett, «csak azt akartam önnek mondani, hogy jöjjön el szombaton este theára, ha valakit látni akar.»

Constance elpirult e szavakra, s kocsisának jelt adott a tovább hajtásra, mielőtt Anatole még felelhetett volna.

Három nap választá el Anatolet a szombattól. Tudta, kiről van szó, s tudnia kellett, hogy Constance a mit tett, nem tette volna másért, mint Odalie kedveért. Tehát Odalie találkozni akar vele, s ezt tudtára adja nyiltan, őszintén, minden tartalék nélkül. A ki ismerte e gyermeket, tudhatta, mily önlegyőzésébe kellett e lépésnek kerülnie. Más ember el lett volna ragadtatva, ha kedvese kétségbevont szerelmének ily bizonyítványát veszi: Anatole már alig tudott neki örülni. A kitüzött napon meglátogatta Plangenetnét, inkább udvariasságból, melylyel a nőnek tartozni vélt, inkább azért, mert gyönge vala visszautasítani a kinálkozó alkalmat, semmint azért, hogy rég nélkülözött ideálja társaságát élvezze.

Soha szerelmes sajátságosabb s egy szerető szívre nézve szokatlanabb érzelmekkel nem ment az első találkozásra, melyet nem adott, hanem kapott, mint Anatole. De e találkozás rést tört apathiáján. Odalie oly szép volt s oly elragadó, minőnek Anatole még sohsem látta. Mintha, érezve a helyzet abnormis voltát, midőn magát egy harmadik helyen találta szerelmesével, szépsége fényével s női méltósága ellenállhatlan ragyogásával akarta volna azt Anatolelal feledtetni: a leány összeszedte szépségének s szellemének minden báját, hogy az egyensúlyt helyreállítsa. Ha Anatole, Constance salonjába nyitva, ott Odaliet egyedül találja, aligha tudott volna féket vetni érzelmeire, s lábához borulva elmondta volna neki, hogy imádja, aztán kérte volna, vesse meg, mert ő sokkal nyomorultabb, mintsem szerelmére méltó lehetne. De midőn Constance lépett elébe s némi zavarral nyújtá kezét az ifjúnak, Anatole sokkal jobban érzé helyzete előnyét, semhogy néhány perczczel utóbb, midőn Odalie megjelent, ne tudott volna uralkodni érzelmein.

E télen, részint Constance salonjában, részint társaságokban, Anatole többször találkozott Odalieval, mint bármikor. Barátomnak lehetetlen volt észre nem vennie, hogy e gyermek napról-napra imádandóbb lesz. Szépsége, mely a mult év óta ismét nagyot haladt, mind jobban fejlődő elméje és a szokásban nyert ügyessége által támogatva, még ünnepeltebbé tevé őt, mint azelőtt. Személyiségének varázshatása alatt Anatole enyészni érzé azon apathiát, mely lelkét elnyomva tartá s midőn szemben állt a leánynyal, pillanatokra ismét oly erőt érzett szivében, minőre csak az első szerelem képesít. Odalie kezdetben tartózkodóbb volt iránta, mit helyzete követelt; de ez Anatole lángját még fokozta s január hetedikén a két szerelmes azon boldogító öntudattal tért haza, hogy szerettetik, – hogy a másik félreérthetlenül bevallá neki szerelmét.

Hozzájárult még egy csekélység, a véletlen gyümölcse, de mely Anatolera nézve legalább annyi volt, mint Odalienak nyilt vallomása. Egy estve társaságban, Anatole Odalie és nevelőnője közé került az asztalnál. Hogy annál zavartalanabbul társaloghasson egyik szomszédjával, nem mulasztá el a másiknak poharát lehető gyakran megtölteni. Blanche kisasszony nem volt ellensége Champagne nedvének s jó ismerős házánál nem tartván szükségesnek szerfelett korlátozni ínyének ártatlan vágyait, minél többször alkalmat nyújtott szomszédjának a Ganymedes szerepére. A dolog vége az lett, hogy a bor megoldá a jó Mlle Blanche nyelvét s vacsora után, azon bőbeszédűséggel, melyre a nők csak képesek, elmondta Anatolenak, hogy Odalie már három év óta szerelmes belé, nem mulasztván el felhordani mindazon részleteket, melyeket tudott s melyek a gyermek érzelmeinek különféle fejlődési stádiumait jelezték.

Odalie vallomása, Constance magaviselete s Mlle Blanche elbeszélése, melyet a véletlennek köszönhetett, rövid pár hét alatt kiragadták Anatolet kedélyének szomorú fásultságából, de csak azért, hogy új szenvedésekkel sújtsák; adtak lelkének ismét némi fogékonyságot, hogy képes legyen ismét – érezni szenvedését.

Mert, ha kedvesének látása s azon varázsszerű hatás, melyet a leány Anatolera gyakorolt, képes volt vele néha feledtetni azon reménytelen jövőt, melynek gondolata kétségbeejté, ha Odalie mellett átengedte magát perczekre egy képzelt boldogság élvezetének, azon rövid gyönyört, melyet a jelen nyújtott, Odalie kaczérsága minduntalan megzavarta.

A leány naponként szebb és naponként kaczérabb lett. Sohsem láttam még nőben a szív és jellem legnemesebb tulajdonait oly mértékben párosulva a felületes asszonyi gyöngeségekkel, mint e fiatal leányban. E szerfelett hiú s mondhatnám, szenvedélyesen kaczér nőnek szivében mély érzés, jellemében rendkívüli erő lakott. Az ily nő szerelme már magában véve folytonos gyötrelem. Odalie Anatolelal szemben szerető nő volt, ki érzi nemének gyöngeségét s örömmel hajlik meg ama férfi ereje előtt, kit magának választott, – másokkal szemben valódi typikus alakja a párizsi társaságnak, egy kedves, szép, eleven, folyton csevegő nő a nagyvilági nők azon kiváltságos fajából, kiknek nem a kaczérság egyik vagy másik fegyvere, hanem egész arzenálja áll rendelkezésökre, kik tudnak szendék és elbizakodottak, bátortalanok és vakmerők, szótalanok és fecsegők lenni a szükséghez képest.

Odalie kaczérsága, mely még inkább növelte udvarlói számát s melyet Anatole, míg nem szerette a leányt, tudott objektive méltányolni, mint szépségének egyik tényezőjét, most sok fájdalmat okozott Anatolenak. Az ifjú nem egyszer keserű szemrehányásokat tett miatta kedvesének; s Odalie azon mód által, melyen azokat fogadta s melyen magát menteni igyekezett, mintegy elismerte Anatole jogát, neki szemrehányásokat tehetni; a nélkül azonban, hogy hajtott volna rájok. Ez apró epizódok számos surlódásra adtak alkalmat s a saison két hónapja alatt Anatole és Odalie nem mint két egymást értő szerelmes, hanem úgy viselték magokat, mint két ellenfél, kiknek mindenike meg akarja törni a másikat, mert győzelmét csak akkor tarthatja teljesnek, ha ellenesét meghódolva látja lábai előtt. Valóságos harcz volt ez ifjú férfi és leány közt, egész estvéken keresztül, melyben Odalie kaczérságát Anatole azon tettetett közönynyel igyekezett megtörni, melyben mester volt s mely férfiaknál a nők kaczérságát pótolja. A harcz hullámzott, hol egyik hol másik fél került felül, de a végleges győzelem a – szenvedésé vala. Láttam e télen Anatolet félig idegen emberek társaságában, a kicsapongó vígság azon keserű nemével értekezni a nap legújabb botrányairól, mely az elnyomott szenvedésnek erőszakos takarójául szolgált, mialatt Odalie öt-hat ember eszét zavarta meg, – szemével szüntelen keresve kedvesének egy engesztelő tekintetét; láttam Odaliet a haragtól remegve várni arra, ki nyugodtan sétált a corridorban, egy czigarettet füstölve, vagy néhány lépésnyire tőle egészen elolvadni látszott egy kaczér bankárnéval való beszélgetésben s oly pillantásokkal és taglejtésekkel kisérte beszédét, mintha legalább is Romeo nyelvén szólna hozzá, pedig voltakép a börze természetéről tartott neki értekezést, melyről madame nem képzelhette, miként bírhat oly vonzerővel élete párjára. De mit fessem önnek e meddő tusát, melyet két szív küzd egymással s melyből hasznot csak a fájdalom vonhat? Ön tudni fogja, mennyi alkalma, mennyi száz és százféle módja van egy nőnek és férfinak, egymást társaságban apró, mások előtt láthatatlan tűszúrásokkal kínozni. Anatole és Odalie e szomorú küzdelem egész fegyvertárát kimeríték egymás ellenében.

S vajjon miért? fogja ön kérdeni, mint kérdém én is magamtól és tőlök. Anatole Odalie kaczérságát vádolá, ez tagadta, vagy Anatole közönyösségére hivatkozott. S vajjon ki vala hibás?

«És még Flavigneux úr meri Odaliet kaczérsággal vádolni! kiálta fel előttem e télen Constance, midőn egy ízben meglátogattam. – De jó, tegyük fel, hogy igaza van, hogy barátném csakugyan kaczér. Nincs-e rá joga? nem kénytelen-e az lenni? Vegye fel ön e gyermek helyzetét. Mindennap megtörténhetik, hogy apja azt mondja neki: hallottam, hogy tegnap ismét kizárólag azzal a republikánussal foglalkoztál, nem mégysz többé sehová! Odalie a múlt nyáron egy előkelő kérőt visszautasított s most készül kosarat adni egy másiknak, kibe a tábornok annyira belebolondult, hogy maga hozzá menne, ha tehetné. Barátnémnak óvakodnia kell apja gyanúját felkölteni, nehogy otthon tartsa, – hogy pedig ez mit jelentene Anatole úrra nézve, azt ön jól tudja. Mi természetesebb tehát, mint az, hogy kaczérkodik? Rá fogják mondani, hogy hiú, kaczér és szívtelen, – mit bánja ő? jobb ha atyja azt hiszi róla, hogy nincs szíve, mint ha megtudja, hogy van. Anatole úr lehetne oly igazságos iránta, hogy ne rójjon fel neki bűnül oly áldozatot, melyet tulajdonkép érette hoz. De különben is, nem jogositja-e ő maga is kaczérságra Odaliet saját viselete által? Higyje el nekem, a férfiak is tudnak kaczérok lenni, s én nem tudom, Odalie és Anatole közt nem az utolsót illeti-e meg e tekintetben a koszorú. Ha az ön barátja igazán szereti Odaliet, valóban ideje, hogy felhagyjon eddigi modorával s ne kínozza tovább e szegény angyali teremtést, ki gyöngesége érzetében szinte félelemmel tekint reá s ki, ha tesz valamit, a mi Flavigneux úrnak panaszra ád okot, azt csak önvédelemből teszi. Nem illik férfihoz egy gyönge nőtől e jogot megtagadni.»

Ezekhez, a miket Plangenetné hozott fel barátnéja védelmére, én még egy okot véltem csatolhatni. Odalie, midőn két évi ismeretség után, mely alatt Anatole viseletét nem tekintheté a szív szempontjából szabatosnak, kedvesének találkozót adott, oly lépésre határozá el magát, mely természetének gyöngédségével merő ellentétben állott. Nagy lelki küzdelmeken kellett a leánynak keresztül mennie, míg elszánta magát, Constance barátságát igénybe venni. Meglehet, azt hitte, hogy e lépéssel, melyre azután határozta el magát, hogy atyja egy új kérőt vezetett a házhoz s azt beleegyezéséről előre biztosítá, – megtöri a jeget s Anatole úgy fog fellépni, mint ő egy szerető férfitól várta, hogy siettetni fogja a krizist, mely előbb-utóbb elkerülhetlen lesz, hogy megkezdi a harczot atyja ellenszenvével s – a hol harcz van, ott a diadal sohasem lehetetlen. Talán azt várta Odalie, hogy Anatole oly határozottsággal fog fellépni, minőre ha férfi volna, önmagát képesnek érezte; s látván, hogy várakozásai nem teljesültek, meg akarja magát bosszulni kedvesén. De lehet az is, hogy nem gondolt minderre, hogy csak azt érzé, miszerint női méltósága ellen vétett, midőn ama lépésre elszánta magát; s ezt most azon kaczérsággal vélte helyrepótolni, melyet a női hiúság gyakran tart a női méltóság attributumának.

De bármennyire menthető vala is Odalie magatartása, annyi áll, hogy kaczér volt, s hogy oly lélekállapot, mint az Anatoleé, nem vala alkalmas arra, hogy ilynemű okoskodásokkal törje le hegyét ama nyílnak, mely szivét oly érzékenyen megsérté. Meglehet, ha Anatolenak a körülmények kedvezése, vagy az erő, melyet egy egészséges lélek önmagában érez, reményt adtak volna egy boldog jövőre, nem szenvedett volna annyit Odalie kaczérsága által, sőt talán képes lett volna azt kimenteni maga előtt. De e szív már többet szenvedett, semhogy ily önuralomra képes legyen. Azon apathiát, mely a mult évben lelkét lenyűgözve tartá, most, mióta kedvesével gyakrabban találkozott, bizonyos beteges ingerlékenység váltá fel, mely százszorta fogékonyabbá tette minden kellemetlenség iránt, mely Odalietől származott, mint lett volna különben. E sokat hányatott szív, midőn nem látott jövőjében pontot, melyen megnyugodhatnék, görcsös lázzal ragadta meg a jelen azon röpke pillanatait, melyekben azt hitte, hogy élvezheti a boldogságot. S így Odalie kaczérsága, mely a jelen arasznyi boldogságát megzavarta, – kétszeresen fájt annak, ki e boldogságról a jövőre nézve már ábrándozni sem tudott.

Anatole nem volt féltékeny a szó közönséges értelmében, a mennyiben nem tette fel Odalieről, hogy képes volna őt megcsalni, neki szerelmet hazudni, midőn azt nem érez. De e gondolat kivételével óriási mérvben meg vala benne azon önzés, melyet a szerelem olt az emberbe. Ismerte Odalie társaságának minden báját, érezte, mily gyönyört képes adni e leánynak minden pillantása és irígyelt mástól minden szót, minden tekintetet, melyet Odalie intézett hozzá. Szerette volna kizárólag bírni kedvesét, hogy annak egy szava, egy tekintete, egy mosolya ne legyen, mely nem hozzá van intézve. S miután e monopolium lehetetlen vala, miután Anatolenak alig volt alkalma kedvesét láthatni, a nélkül hogy mások iránti magaviselete az irígység ez érzését ne költse fel lelkében: e folytonos, minden perczben új táplálékot nyert szenvedés néhány hét alatt oly ingerlékennyé tette kedélyét, hogy Odalienak több fájdalmat, mint örömet kellett merítenie mindinkább «kiállhatatlanná» váló kedvese társaságából.

XIV.

Midőn a farsang elmúlt s Anatole csak Constance salonjában találkozhatott Odalieval, alkalom hiányában barátomnak e beteges ingerlékenysége is szűnni kezdett. Odalie a találkozásokban annyira meg tudta egyeztetni a nőt a szerelmessel, tudott annyi odaadást és tartózkodást, annyi érzelmet és méltóságot mutatni egyszerre, hogy én teljesen indokolva láttam azon napról-napra növekvő szerelmet, melyet barátom e páratlan gyermek iránt érzett.

«Higyje el, – mondá nekem egyszer Constance, midőn a bőjt egy délutánján kandallója előtt ültünk, míg Anatole és Odalie a salon egyik ablakában társalogtak egymással, – ön nem ismeri Odaliet s Anatole úr még kevésbbé ismeri. Ne gondolja, hogy itéletemet a barátság megvesztegeti. Nem azért dicsérem, mert barátném, hanem azért szeretem, azért vonzódom hozzá, mert be kellett látnom, hogy e gyermek minden dicséretre érdemes. Odalienak nélkülöznie kellett azon pótolhatatlan nevelést, melyet egy tapintatos és szerető anya ád gyermekének; lelkét, kedélyét kis kora óta csak olyanok mívelték, kiknél, bármily lelkiismeretesek legyenek hivatásuk teljesítésében, csak kenyérkereset az, a mi az anyánál szent tartozás. Atyja intézetbe küldte, aztán nevelőnőt fogadott melléje, – ez volt minden. És e sivár környezetben, e minden bensőbb szeretet nélkül való kezekben Odalieből oly tökéletes nő lett, minőt csak elvétve találhatni a párisi társadalomban. Hogy van szíve, mely érezni tud, azt látja ön; hogy van benne nagy akarat, azt el fogja hinni oly leányról, ki két év óta képes daczolni egy makacs apa előitéleteivel; s hogy mily roppant erő rejlik e gyermek jellemében, azt elképzelheti ön, ha elnézi, mint képes lemondani arról, a mi elérhetetlen, de megengedni magának azt, a mi elérhető, – mert biztosítom önt, miszerint most is azon biztos tudattal társalog Anatolelal, hogy boldog vele sohasem lehet. Odalie már lemondott a boldogságról a jövőre nézve, de míg mások ily körülmények közt azon kezdenék, hogy nem akarják többé látni sem kedvesöket, ő érez lelkében, jellemében annyi erőt, hogy minden aggodalom nélkül megengedhetni véli magának élvezni a jelenben azt, a mi benne kellemes lehet. Én egy női szív életében alig képzelhetek oly ellentéteket, melyeknek megegyeztetésére nagyobb lelki erő kellene, mint arra: elszánni magunkat a jelenben egy tökéletlen boldogság élvezetére, melyről tudjuk, hogy teljes sohasem lehet és tudjuk, hogy minél később kell róla lemondanunk, annál több fájdalomba fog kerülni.»

Nem akarom eldönteni, mennyi sophisma volt ez okoskodásban, nem tudom, csakugyan oly részrehajlatlan vala-e Constance itéletében, mint hitte magáról, de rövid, bár bizalmas ismeretségünk alatt be kellett látnom, hogy még alig ismertem nőt, ki gyarlóságai daczára méltóbb lett volna egy ép férfiszív osztatlan szerelmére, mint Odalie. Érezte ezt Anatole is, és szerelme napról-napra növekedett.

Májusban Duploque tábornok leányát ismét Passyba küldé, mialatt Constance családi ügyekben Angliába utazott. Odalie a passy-i magányban most egy távol rokon felügyelete alá helyeztetett, kit atyja valahol a Normandiában fedezett fel számára s azon megbizással küldött Passyba, hogy «Odalie ellenszenvét a házasság ellen kibeszélje fejéből.» E czélra ugyan alig választhatott volna alkalmasb személyt egy pártájában megőszült hölgynél, ki a maga sorsán okulva, a szent meggyőződés kendőzetlen buzgalmával igyekezett hugát a házas élet iránt kedvezőbb véleményre hangolni. De e mellett a kisasszony alig lakott két hétig Passyban, máris fedezett fel magának egy neki illő hölgytársaságot, melyben a hétnek két délutánját kávé mellett, ártatlan harisnyakötéssel és mások megszólásával tölteni szokta. E délutáni társaságot a derék néni a világért nem mulasztotta volna el, s így Anatole a hétnek két napján látogatást tehetett Duploque tábornok jól őrzött házánál, a nélkül, hogy a felügyelő hatalomnak tudomása lett volna róla.