Part 6

– Én hiszek az erkölcsi világrendben és azt hiszem, az ember nem születhetik büntetlenül magyarnak. A Kelet, a forrongásra, erjedésre és robbanásra mindig kész Kelet, a színes, édes, mérges és mocskos Kelet ott lappang a maga yankee-mellénye alatt. Maga ugyan hűtőkamrába tette, jégre rakta, megfagyasztotta. Én azonban a maga helyében nem tudnék nyugodtan aludni, mindig arra gondolnék, hogy Álomország egyszer még visszaköveteli hűtelen fiát. Azt tanácslom, hogy őrizkedjék mindentől, ami forró és fényes, mert ha beáll az olvadás, akkor derékban megroppan a tröszt-király, akár a márciusi hóember, elolvad és semmi sem marad belőle, csak egy érzelmes könnytócsa.

Belizár ekkor megszólalt. Csöndes bonhomiával a hangjában, de haragos megvetéssel a szívében mondta:

– Mialatt maga beszél, olykor úgy érzem, mintha a finom, lágy keze óvatosan keresgélne a mellemen, hogy hol ver a szívem. És önkéntelenül is arra gondolok, hogy talán kést tart a másik kezében. Mondja, kérem, tulajdonképpen ellenségek vagyunk mi, vagy jóbarátok?

– Egyik sem, vagy mind a kettő, szóval mi tulajdonképpen szerelmesek vagyunk, – válaszolt Edit.

XI.

Minden hagyomány ellenére rosszra fordult a tavaszi idő és három napig hideg eső permetezett. Az Aranyszarv fölött függönyös volt az ég, az Ariane ázott kacsaként himbálódzott a kurta és nehéz kikötőhullámokon, horgonyláncai éjjel-nappal keservesen zörögtek.

– Honnan fuj a szél? – kérdezte Edit.

– Éjszak felöl, a Balkánról.

– Azért van ilyen daróc- és pernyeszaga?

Az eső lemosta, a szél lefujta a városról a meleg aranyzománcot, Konstantinápoly kihült és elfakult, meztelen és girhes lett, a városrészei pedig a párás levegőben messzire estek egymástól, mint a szétszórt hulladékdombok.

– A nagy _lundi_, – mondta Edit. – Az ilyen időt át kellene aludni, vagy átdorbézolni. Aludni azonban nem akarok, mert félek az álmoktól, amiket a szürke felhők hoznak. Ha maga, Belizár, értene úrihölgyek mulattatásához, akkor estére álruhába öltöznénk, – maga hajófűtőnek, én cigányleánynak, – a sötét utcán meggyilkolnánk valakit, azután a vértől részegen mulatni mennénk. Talán vannak itt ópium-barlangok vagy korcsmák, ahol gályarabok gyülekeznek? Eltáncolnám magának és komitácsi-barátainknak a lampszakoszi táncot. Táncolni, forogni szeretnék reggelig, csörgődob és sípszó mellett – lélegzet nélkül, ész nélkül…

– Holnap megint kisüt a nap, addig talán várhatnánk az emberöléssel, – inditványozta Belizár.

Estebédhez Edit kiöltözött – az „ophirbeli“ kék ruháját vette magára, a nyakára és a meztelen karjára ékszert rakott – asztalnál megint merész és gonosz dolgokat fecsegett, egy csöpp pezsgőt is ivott. A szeme égett, a kék erei szinte láthatóan pihegtek a barna bőre alatt. Ez tüntetés és védekezés volt a hidegség és a szürkeség ellen. Más estéken a könyvtárba szoktak menni, ma azonban az asszony Belizár kabinjába kívánkozott. Kedve telt benne, hogy a divathölgy estélyi díszét a legénylakás öltöző-tükrének mutogassa. Oly szenvedélyesen vetette magát barátja nyakába, mint azelőtt talán soha. A szája forró volt, mint a lázbetegé, és szomjas, mint a vampiré. Az Ariane hajnalig csöndesen vesztegelt a fekete vizen, födélzetét hideg eső söpörte, azoknak odalenn a paliszander szagu alacsony szobában mégis az az érzésük volt, mintha a hajó tüzes orkánokkal vívna élet-halálharcot.

Másnap este, mikor némán egymás mellett ültek a könyvtár homályában, Belizár, akiben a tegnapi emlékek erjedtek, az asszony száját kereste, de a gondolataiban megzavart Edit keményen eltaszította magától.

– Ideges vagyok! – mondta azután engesztelő mosollyal.

Az asztalon fekvő menetrendek között keresgélt.

– Vajjon mikor indul az oriens-expresz? – kérdezte később közömbös hangon.

Belizár, aki élesen szemmel tartotta, aggodalmasan és indulatosan fölkapta a fejét, mint az oroszlán, mikor nyíl süvölt el a füle mellett.

– Mért érdekli? – kérdezte.

– Egyszer haza is kell mennem és akkor az oriens-expresszel mehetnék.

Hosszu szünet.

– Mikor kell mennie? – kérdezte végül Belizár.

– A dolog ma még nem sürgős. De talán a jövő héten…

Belizár, aki a lámpa fényénél ült, visszahajtotta fejét a homályba, a tekintetét azonban nem vette le Edit arcáról.

– Konstantinápolyban vagyunk, – mondta később az asszony. – Az utunk véget ért.

– Az utunk akkor ér véget, amikor mi akarjuk. Nekem némi dolgom volna még a délorosz kikötőkben. Kisérjen el oda.

Edit elszörnyűködött.

– Oda _hátra_ menjünk, a Fekete tengerre? Hiszen az a hellászi világ hulladékos gödre. Ott skythák és paflagónok laknak, barbárok, akik embereket áldoznak és – ami még annál is rosszabb – állatbőrbe csavarják a lábszárukat…

A Fekete tenger tehát elintézést nyert.

– Hazaviszem az Ariane-nal Fiuméba. Akarja?

Edit a fejét rázta.

– Hogy útközben – mint a bécsiek mondják – _Verdauungs-vizitet_ csináljunk Afroditénál és Astartenál? Nem, én nem merek egyhamar az Aegei-tenger szeme elé kerülni. Oda csak fiatalon menjen az ember, mikor az ajka még sebes az első csókoktól.

– Megbánta az elsők után következő csókokat? – kérdezte Belizár.

– Óh nem. Sőt mondok magának egy titkot, – de ne árulja el a jövendő feleségének! – nekem életemben csak azt volt alkalmam megbánni, amit nem tettem meg.

– Tehát miért kivánkozik haza?

– Én csak úgy kivánkozom haza, mint öreg ember a sírjába. Azonban higyje el, Belizár, itt az ideje, hogy búcsút mondjunk egymásnak. Ránk virradt mulatás közben, most már hozzuk rendbe a számadásunkat és induljunk haza. Hiszen különben is úgy viselkedünk már, mint a hajnali korhelyek: ok nélkül ölelkezünk és ok nélkül marcangoljuk egymást. Ami pedig ezután jöhet, az még rosszabb lesz. A megszokás! Nem emlékszik, hogy mi történt ma reggel? Tanácsot adtam magának, hogy milyen ruhát vegyen magára. Szóval: kezdek beleavatkozni a maga öltözködésébe. Tudja, mit jelent ez? A vadházasság kezdetét. Én a kávét nem szeretem, hát cikóriával éljek?

– Trójában nem így beszélt, – szólt Belizár halkan.

Edit arcán különös mosoly jelent meg. A nő ősi perfidiája, talán ezer évvel ezelőtt élt rabasszonyok öröksége, kiáradt minden pórusából és szikrát vetett a szemében.

– Mikor Trójában voltunk, még előttünk volt Konstantinápoly. Innen azonban legfölebb még Bujukderébe mehetnénk, de azért már nem érdemes a kazánokat füteni. Azontul a nagy semmi jön, a Pontus Euxinus, szóval a vadházasság. Trójában kár lett volna abba hagyni, mert akkor voltunk az út legérdekesebb fordulóján. De azóta már mindent láttam. Maga is ismeri már mind a tizenkét ruhámat, bőröm pedig csak egy van. Beírhatja a hajó naplójába, hogy kellemes és érdekes út volt, de nem találtunk olyan helyet, ahol hosszabb időre akarnánk letelepedni.

Belizár mozdulatlanul és némán ült a homályban, Edit azonban mégis tudta, hogy harag és keserűség emészti. Ez volt az igazi lampszakoszi tánc: kegyetlen, lélegzet-elállító, mindent eláruló, mindent merő.

Cigarettázva lépett Belizárhoz, fél térdét a kerevetre, egyik kezét a barátja vállára tette, a cigarettáját pedig magasan tartotta, hogy a füst az arcába ne menjen.

– Maga most már haza fog menni New-Yorkba. Egy kaland parfümös emlékét fogja magával vinni és az nem is az utolsó dolog, amit a vén Európából vámmentesen exportálhat. Kaland azonban csak idegen emberek között lehetséges és mi már ismerjük egymást, tehát vége a kalandnak. A Broadway-n szólítsa meg az első csinos nőt és kérje tőle vissza a csókokat, amiket itt elvesztegetett. Én Velencébe megyek, a fürdőző magyarok közé és rajta leszek, hogy visszaszerezzem jóhíremet, nehogy a télen tea nélkül maradjak. A rossz hírnek az asszonyi irigykedés a szülőanyja és mivel maga miatt nagyon irigykednek reám az asszonyok, tehát úgy képzelem, hogy mostanában hajmeresztően rossz lehet a hírem. Legalább hat hétre lesz szükségem, míg kitatarozom. Addig mindig vénasszonyok társaságában kell forognom, szerénynek, figyelmesnek és jókedvünek kell lennem, akkor azután Árkayné ő méltósága kimondja az oldó szót: hiába, nem lehet komolyan haragudni arra az Editre! – A mennybéli angyalok pedig örömkönnyeket sírnak, mert ime, egy megtért bűnös előtt újból megnyíltak a Bajza- és Nagy-János-utcai paradicsomok kapui!

Megint tovább sétált, könnyü, nesztelen macskaléptekkel, járásközben ütemesen ringatva a fejét.

Belizárt tényleg a harag és a keserűség fojtogatta. Lehet, hogy elsősorban a megszokás volt az oka, de az asszony most már annyira „a vérében“ volt, hogy a válás gondolata érthetetlen volt előtte. Tulajdonképpen nem is hitt benne, hiszen a szívében ott élt a bősz és acélkemény elhatározás, hogy semmi áron sem fogja kiereszteni karmai közül. Nem is valami fenyegető veszedelem, inkább Edit hideg játékos kedve ingerelte. Olyasmitől félt, hogy a keserűsége lángot találna vetni, azért fölkelt, kurtán jóéjszakát kívánt és sietve el akart menni.

Edit azonban utána szaladt.

– Kezet sem ad? Hát nem vagyunk már jó cimborák?

Aztán hozzátette:

– Viselje jól magát és akkor jövő tavasszal megint együtt hajókázunk. Elmegyünk Spanyolországba bikaviadalt nézni, vagy Norvégiába éjféli napot.

Mikor Belizár a kezében érezte a hűvös, lágy kis kezet, a vér a fejébe szökött és hirtelen magához ragadta Editet, erőszakosan, mint prédáját az oroszlán. Az asszony kibomló konttyal és megcsukló térddel roskadt a mellére. Ott szepegő kíváncsisággal hallgatta, mint kalapál odabenn a tüzes harag és a vérengző vágy.

– Mért gyötörsz? – kérdezte fojtott, remegő hangon Belizár.

Edit óvatosan fölemelte a fejét és igyekezett az arcába nézni. Ez vallomás volt, bevallása annak, hogy a helyzetük megváltozott és hogy kettőjük közül Edit az erősebbik fél.

Belizár egy pillanatig az ajkán érezte az asszony apró, éles fogát.

– Gyere hozzám, – könyörögte szédülő fejjel.

Edit halkan és forrón nevetett.

– Ebben a meghívásban nincs egy csöpp logika, de éppen azért elfogadom.

XII.

Másnap délben Edit, bár még egyre szitált az eső, partra kívánkozott. Fülig kaucsukban rótta Belizárral a csatakos utcákat. De nem láttak semmit, csak sárgaképü embereket, akik fekete odukban cigarettáztak és álmos nagy szemekkel nézték a csökönyös esőt.

Bementek az Aja-Szófiába is. Meg-megállva keringtek az óriási kupola homályában, mint halak a vízmedence fenekén. Az asszony egyszerre megérintette Belizár karját és fojtott hangon, mozdulatlan ajakkal, mintha attól félne, hogy indiszkréciót követ el, mondta:

– Ott van ő!

Az arany mennyezetet nézte. Belizár eleintén csak formátlan nagy foltot látott odafönn, – vízfoltnak is nézhette volna, amely keresztülütődött a boltozat aranyozásán, – de azután megismerte a bizánci Krisztus-fej mereven stilizált körvonalait. A mozaik-fej akkora volt, mint egy nagy kapu és szabadon, akár a pogány Gorgo-fej, lebegett a főoltár hajdani helye fölött. A törökök, mikor négyszázötven esztendővel ezelőtt mecsetet csináltak a templomból, vastagon bearanyozták a szentképeket, idővel azonban a tüske-koronás fej újból megjelent az aranyréteg alatt.

– Tulajdonképpen álomrontó gondolat, – suttogta Edit, – hogy ez a szomoru és világtalan arc mindenek fölött győzedelmeskedik.

– Maga vallásos? – kérdezte Belizár némi humoros éllel.

– Nem vallásról van szó, hanem egészen más valamiről. Arról, hogy a régi istenek mégis csak meghaltak, még pedig végérvényesen. Zeusz a muzeumba került, Afrodite a szemetes ládába. Az élet is meghalt, mi már csak hazajáró lelkek vagyunk, az élvezeteink is halálszagúak. Hiába hencegünk a pogány erőnkkel, hiába cifrázzuk és aranyozzuk az életünket, előbb-utóbb mindig keresztül üt rajta a nagy fájdalom. És ha nem is gondolunk rá, a tüske-korona akkor is ott lappang fölöttünk, érik, megnő, végül úrrá lesz fölöttünk…

– Holnap kisüt a nap, addig talán várjunk a kolostorba-vonulással, – gúnyolódott Belizár.

Este Belizár hiába várta barátnőjét az ebédlőbe. Edit korán lefeküdt, rosszul érezte magát. Az amerikai nem igen hitt a betegségében, inkább valami asszonyi sakkhúzásra gondolt, melynek jelentősége csak később fog kiderülni, és kedvetlenül ült asztalhoz. A forró és mozgékony levegő, melyet Edit maga körül terjesztett, annyira életelemévé lett már, hogy nem tudott ellenni nélküle.

Korán reggel a _ladys room_ ajtaja előtt a hajóorvossal találkozott. A doktor, egy amerikai német ember, azt mondta, hogy a ladynak magasfoku láza van. Egyelőre nem tudni még, hogy mi lesz a dologból, de számolni kell komolyabb eshetőségekkel is, mivel Konstantinápolyban gyakori a tifusz…

Tifusz! Belizárnak az az érzése volt, mintha csapóajtó nyílt volna meg a lába alatt és ő valami mocskos, hideg és fekete verembe zuhanna.

Besietett a betegszobába. Az asszony félig eszméletlenül, cserepes ajakkal, lihegve feküdt ágyában. A láztól kipirult arca sötétnek látszott a fehér párnán. Félig lehunyt pillája alatt úgy vibrált a megtört szeme, mint a csapdába jutott madáré. Mikor nyugtalan kis keze megtalálta a paplanon barátja jobbját, bágyadtan magához kapcsolta és halkan pihegte: Belizár!

Az amerikai nem tudta levenni tekintetét Edit arcáról. A betegség különös módon megváltoztatta, keskenyebbnek, fejletlenebbnek, tisztábbnak mutatta.

– Tizenhároméves korában lehetett ilyen, – mondta magában.

Ez a gondolat meghatotta, majdnem elérzékenyítette. Ott maradt mellette, a kezét fogta, a homlokát simogatta, szólt hozzá, – de éreznie kellett, hogy Edit ezer mérföldnyi távolságban van tőle, elhagyottan botorkál valami rettenetes labirintusban és egyedül viaskodik a láthatatlan ellenséggel. Ő pedig nem tud a segítségére sietni.

A beteget azalatt zavaros és makacs viziók üldözték.

Lázálmában úgy látta, hogy ők Belizárral ketten valami óriási nagy, üres templomban járnak, amelynek felső ablakain át szürke, hideg fény árad le rájuk.

A barátja arra kérte, hogy bontsa ki a haját és ölelje meg és ő, bár a dologban nem telt semmi kedve, álmában mégis úgy tudta, hogy ez olyan kötelessége, amely alól nem illik magát kivonnia. Már ki is szedte a tűket hajából, de azután észrevette, hogy a kupola ablakán a tüskekoronásnak szomoru vak arca hajlik be és ekkor elszégyelte magát és fejét oldalvást szegve, fürtjeit a kezébe fogva, valami búvóhely után nézett.

Úgy emlékezett, hogy van itt a közelben egy boudoir vagy dohányzó, ahol egyszer valamelyik udvarlója majd megfojtotta vad csókjával, ott most is észrevétlenül meghúzhatnák magukat. Nem tudta azonban megtalálni az ajtót, mindenütt kopár fal emelkedett és a tüskekoronás minden pontról látható volt.

– Ne törődjék vele, – sziszegte a türelmetlen Belizár, – hiszen ő vak és nem lát semmit!

– De én mindig látom és éppen ez a borzasztó! – suttogta Edit.

Tovább bolyongtak, kopogó léptekkel a szürke, ünnepélyes csarnokban, félénken a kupola felé sandítva, mint csibék az udvar fölött keringő kányára.

Végül mégis találtak ajtót, de az Edit szülőházának verandaajtaja volt. Az édesanyja nézett ki a résen és mérgesen pörölve hívta Editet a zongoraleckéhez.

Edit ezen igen elcsodálkozott, mert eddig mindig úgy tudta, hogy édesanyja meghalt; valami tévedésnek kellett azonban lenni a dologban, lehet, hogy az öreg asszony csak előtte tagadta el, hogy él, mert megharagudott reá valamiért. Kínos iskolai szorongás gyötörte Editet; azon töprenkedett, hogy Belizárt valami ürüggyel el kellene küldenie, legalább a zongoraóra végéig, nehogy édesanyja és tanára neszét vegyék annak, hogy ő, a rövidszoknyás kis iskolás leány, milyen rettenetes kettős életet él. De Belizárnak sem szabad megtudnia, hogy ő még iskolába jár. Óh, az az örökös hazudozás!

Edit betegsége két napig tartott. Belizár szinte szakadatlanul mellette volt. Néhányszor, mikor a beteg szeme nagyon zavaros, az arca pedig nagyon idegen volt, Belizárnak az a gyanúja támadt, hogy az asszony talán már hallja is a fekete víz csobogását. Második nap este azonban a hőfoka hirtelen leszállott, a láz elmult és a beteg mély és nyugodt álomba merült.

Éjfélkor fölébredt és midőn megpillantotta ágya mellett Belizárt, elmosolyodott. A homloka hűvös volt, a tekintete tiszta.

– Esik még? – kérdezte jókedvűen ásítozva.

– Nem, – szép csillagos éjszaka van.

– Szeretnék kiűlni a födélzetre.

– Hogyisne! Majd holnap reggel.

Edit a betegségéről kezdett beszélni.

– Megijedtek egy kissé? Sajnálom, hogy nem jelentettem be előre. Ez a furcsa betegség, amelynek nincs neve, rámtámad minden tavasszal. Két-három napig tart, addig a szürke semmiben vergődöm, azután megint csak visszakapaszkodom a szilárd partra. A budapesti professzorom azt mondja, hogy ilyenkor bőrt váltok, mint a kígyó. Bizonyos, hogy úgy érzem, mintha újból kezdődnék minden, és mintha magam is megváltoztam volna.

– Nem akar aludni? – kérdezte Belizár.

– Én most nagy útról jövök és teli vagyok kiváncsisággal.

– Meséljen az útjáról.

– Nem, minden tagomban érzem még a vonatzakatolást és a lelkem is teli van vasúti korommal. Nem akarok rá visszagondolni. Beszéljünk inkább az itthonvalókról. Akar válaszolni a kérdéseimre?

– Kérdezzen.

– Mondja, Belizár, kicsoda maga tulajdonképpen? Mit akar tőlem? És miért vagyok én Konstantinápolyban, a maga hajóján?

Belizár meghökkenve nézett reá.

– Én mindezekből nem értek semmit, – egészítette ki Edit.

Azután elmosolyodott.

– Ne féljen, nem a láz beszél belőlem. Ez a kérdés régóta formálódik már bennem. Talán azért is jöttem vissza lóhalálába, hogy választ kapjak rá. Nem az a furcsa, hogy ilyet kérdezek, hanem az, hogy eddig soha sem kérdeztem még.

Jó ideig hallgattak mind a ketten. Azután újra megszólalt Edit.

– Zárja be az ajtót, kérem.

Belizár engedelmeskedett.

– Most oltsa el a lámpát és jőjjön ide.

Belizár a sötétségben tapogatódzva ment vissza a székéhez. Edit keze már várta. Magához vonta, hozzábujt, súgva beszélt hozzá.

– Ketten vagyunk. Mindenki alszik. Ott fönn csillagos az ég, alattunk a tenger. Ez a demaszkirozás órája. Ha most nem látjuk meg egymás arcát, akkor soha. Igérje meg, hogy őszinte lesz!

Belizár némán bólintott a fejével, de Edit megérezte a homályban.

– Mondja, Belizár, szeret engem?

Valószínü, hogy az elmult héten már kérdezték ezt egymástól, anélkül, hogy a kérdésnek és a válasznak valami különösebb jelentőséget tulajdonítottak volna. Most azonban más volt. A kérdés úgy világított a homályban, mint a közeledő életmentő tűzcsóvája.

Belizár pedig, aki eddig egyedül bolyongott a poláris éjszakában, megismerte a párja jeladását és rohanvást rohant feléje. Valami, amiről eddig nem tudott, amit elfojtott magában, most úrrá lett fölötte és magával ragadta. A második énje, aki megőrizte hidegvérét, ijedezve látta a fejetlen rohamot, de visszatartani nem tudta.

– Szeret engem?

Az amerikai válasz helyett oda tette nagy kezét az asszony torkára. De ebben a gesztusban több volt a simogatás, mint a fenyegetés.

– Tudom, – suttogta Edit – ha most egy szikrányi léhaság van bennem, akkor meghalok. De nincs bennem egyéb, csak reszkető és imádkozó asszonyi várakozás.

– Szeretlek, – mondta Belizár.

– Szerettél már valakit így?

– Senkit. Egy kutyám sem volt, melyhez ragaszkodtam volna.

– Tudom, hogy úgy van, – suttogta Edit.

– Én a szerelemről azt tartottam, hogy gyöngeség vagy betegség…

Edit az izgatott kíváncsiságtól szepegve ostromolta:

– Dehát ki vagy te tulajdonképpen? Honnan jösz? Hová mégy? Beszélj nekem a multadról! Senki sem hallja, csak az éjszaka és én.

Belizár vállat vont.

– Nincs arról mit beszélni…

De azután mégis beszélt. Ez az őszinteség órája volt, amely kipattantotta szívének minden titkos ajtaját. Ami eddig hideg és kemény volt benne, az megolvadt és a mély férfihang zengésével, tűzpatakként ömlött keresztül a kis mahagóni-szoba enyhe, barna homályán. És magát Belizárt talán még jobban elmámorosította a saját őszintesége, mint Editet.

Rettenetes beszámoló volt. A győztes atléta mégegyszer önként leereszkedett a tündöklő csúcsról, vissza a sötét posványba, ahonnan valamikor kiindult, csak azért, hogy megértesse egy asszonnyal, milyen lealázó, milyen verejtékes volt a kapaszkodás a magasba. Mohóbb, szívósabb és lelkiismeretlenebb volt mindenkinél, megtette azt is, amit más szeretett volna, de nem mert megtenni, azért is kerekedett a többi fölé. Mindent megtett a siker érdekében.

– Embert is öltél?

– Azt is.

A jószagu asszony összerándult a homályban és görcsösen kapaszkodott Belizár kőkemény karjába.

– Beszélj! Tudni akarom! Mindent –!

Addig biztatta, míg ezt is elmondta. Úgy történt, hogy egy elszánt legény, a konkurrens cég mérnöke, meglopta Belizár újszerkezetü gépeinek titkát. Belizár ott érte a féltve őrzött műhelyben, a titkot már nem vehette vissza tőle, mert azt magával vitte volna a fejében, tehát –

– Bántott a lelkiismeret? Álmodtál róla?

– Nem gondoltam vele többet.

Edit remegve simult hozzá.

– De most beszélj a szerelmedről. Hetek óta a kedvesed vagyok és semmit sem tudok erről. Mondj el mindent, a legtitkosabbat, a legkülönösebbet is mondd el!

Belizár hangja oly lehellethalk lett, hogy Editnek a beszélő szájához kellett szorítania szomjas fülét.

– Ami azelőtt betöltötte az életemet, az mind értéktelenné lett, – nincs már semmi, csak te vagy egyedül… Mindig az az érzésem, mintha a te véred folyna az ereimben… A saját testem is szent előttem, amióta megöleltél…

– Mit szeretsz rajtam?

– Mindent, azt is, ami gonosz és bűnös benned. A romlottságodat is, amely keresztülvilágít a bőrödön, mint a tűzfény a selyemernyőn…

– Mondd, miattam is tudnál ölni, nemcsak a pénzért?

– Téged is meg tudnálak ölni.

Mialatt beszélt, az ujjai megint átfogták Edit nyakát. Az asszony diadalmas rettegést érzett, mint az állatszelidítő, mikor először lép be az új fenevad ketrecébe.

– Mondd, – de őszinte légy! – nem féltettél mostanában, hogy meghalok?

– De igen, sokat gondoltam erre.

– Nagyon szenvedtél?

– Nem. Inkább megnyugtatott a gondolat, hogy mindennek vége lesz, sőt szinte örültem, hogy itt halsz meg nálam, nekem halsz meg.

– Arra gondoltál-e, hogy mit tennél a holttestemmel? – faggatta Edit.

– Arra is. Tegnap éjjel, mikor oly sokáig eszméletlen voltál, egész terv alakult ki a fejemben.

– Mondd el! – biztatta borzongó kiváncsisággal az asszony.

– Egy kis szigetet ismerek Melos mellett, azt megvásárlom neki, gondoltam… Fekete földet hordatok oda Sziciliából és teliültetem ciprusfákkal, borostyánnal… A sziklán kis márványtemplomot emeltetek, az akropoliszi Nike-templom mintájára… A timpanonban lesz a kalydoniai vadászat, Atalante persze a te vonásaidat viseli…

– És a templomban?

– Egy szfinx.

– Az is én vagyok!

Edit édesdeden fölsóhajtott.

– Talán jobb is lett volna mindjárt odaköltözni a ciprusfák alá, az én templomomba.

Majd gyöngéden elnevette magát.

– Tudod, mi lesz a sziget neve? Álomország!

Sokáig azonban nem tudott nyugton feküdni Álomország márványszárkofágjában. Hamar lerúgta magáról a fedelet és széttépte a szemfödőt.

– Nem, Belizár, nekem nem tetszik az a sziget! Hiába áll ott a Nike-templom, mégis csak a milliárdos szeretőjének mauzoleuma lesz. És hiába nevezed a helyet Álomországnak, az csak a bolond amerikai szigete marad. Szörnyü gondolat, hogy Baedeker csillagot tesz a sziget mellé, az utazó Budapest pedig, ha arra veti a sorsa, meghatottan áll meg a mauzoleum előtt és így szól: Jaj de hangulatos!

Belizár meg akarta csókolni, de Edit szelíden elhárította magától.

– Lázszagu vagyok.

Később azt mondta:

– Ha akarod, elvihetsz Velencébe. Óh, mi azért még a szeme közé nézhetünk az Aegei-tengernek, – nem igaz?

Csendesen símogatta Belizár fejét. Ezt eddig soha sem tette. Valami anyáskodó és kissé fölényes jóság volt a gesztusában.

Azután jó ideig csendben voltak. Kivülről mérges zakatolás hallatszott, majd vízcsobogás, mintha megdühödött bálna korbácsolná farkával a tengert. Valamelyik Lloyd-gőzös készülődött éjszakai útjára.

Belizár később óvatosan az asszonyhoz hajolt: az szelíden szunnyadozott. A fejét édes bizalommal a barátja karján nyugtatta. Hogy föl ne ébressze, Belizár reggelig mozdulatlanul maradt az ágya mellett.

XIII.

Az Ariane nyugatnak vette útját; orrmányárboca hanyatló csillagképek felé mutatott.