Part 7

Most is fehér csapást hasított a kék tengeren, de a csavar nyomában elterülő puha, pelyhes tajtékágyon már nem játszadoztak szilaj tritónok és nevető szemü nereidák. A kazánház érctüdeje most is az erő dalát énekelte, de a partokról már nem válaszolt a syrinx és a csörgődob.

A hellászi ég gyöngéd, szivárványos ködkárpítját elperzselte, a hellászi istenek mámorát fölitta és elsorvasztotta a nyár, amely izzó átokként űlt a távoli hegyek fölött. A vízből kinyúló sziklafejek arcára dúlt proletár-ráncokat vésett az éles napfény, a tenger sisteregve főtt az örökös sirokkóban, semmi sem maradt meg, csak a víz- és kősivatagok gyászos valósága, a kiszenvedett Hellász csontváza.

A hajógép lázas és mégis egyhangú lihegése elfárasztotta és elszomorította Editet. Olykor csodálkozással kérdezte magától, hogy mire való az örökös bolyongás a sirályok és delfinek pusztaságaiban? Az Ariane tegnapról mára úszó koporsóvá lett, mely az ő testét szállította, a lelke már régen befejezte hellászi útját és távoli hűvös, lombos kertek fölött szárnyalt.

Ha magában volt, sokat nézegette a nagy tengerész-térképeket. Megtanulta, hogy az Ariane óránkint egy gyufaszálnyi útat tesz meg és Belizár gyakran látott gyujtót a kezében. Hogy mikor jött rá a nagy türelmetlenség, azt maga sem tudta; mikor észrevette, már rajta volt.

– Mit fog Velencében csinálni? – kérdezte Belizár.

– Egy-két hétig ott kell maradnom. Megpróbálom, hogy megint magamhoz szoktassam a szárazföldieket.

– A hajómon fog lakni?

– Hová gondol, Belizár? Az Ariane szirénája kétezer lóerővel trombitálná bele a világba, hogy Ladányi Edit ott van. Majd csak fogadóba szállok.

– Mindennap meg fogom látogatni, persze titokban.

– Magát nem lehet eltitkolni, különösen hotelban nem. Nagyon penetráns borravaló illata van.

– Hol fogom hát látni? – türelmetlenkedett az amerikai.

Edit elgondolkozott.

– Majd kieszelünk valamit. Esti gondolázás közben talán eszembe fog jutni, hogy reconnaisance-látogatással tartozom Arianenak.

– Minden este eszébe fog jutni? – kérdezte Belizár mohón.

Edit nem válaszolt. Az irizáló szeme becsukódott, a sima, szilárd homloka mögött idegen gondolatok forogtak, amelyeket el kellett rejtenie. Belizár nem sejtette, hogy az asszony, aki tőle két arasznyira fekszik a födélzet kosárszékében, már megint ezer mérföldnyire van.

Nemcsak a hellászi tengeren, hanem a Belizár lelkében tett körútjáról is visszaérkezett már. Mikor utána vetette magát ennek az embernek, akkor lázba ejtette és eszét vette a nagy kíváncsisága, amelyet olykor maga is szerelemnek nevezett. Akkor megint érezte a régi szent és édes nosztalgiát a férfi után. Mert hiszen kell valahol oly férfinak lenni, aki meg tudja váltani a nőt örökös magányából, akinek lelke egész világot fog magába: eget horzsoló ormokat, ahonnan az asszony, ha letekint, meglátja és megérti az életet, – rettenetes mélységeket, ahonnan nincs többé visszatérés. Ha nincs ilyen férfi a világon, akkor mi célja az asszonyi életnek?

Konstantinápolyban azonban már tudta, hogy ez nem az a férfi, akiért élni és meghalni, akit legyőzni és szolgálni egyformán üdvösség volna. Mialatt amazon-kegyetlenséggel verte föl Belizár lelkének utolsó sűrüségeit, már tudta, hogy a kalydoniai vadászat eredménytelen lesz, megint üres kézzel és üres szívvel fog hazatérni. Rossz nyomon járt, midőn a nagy exploiteurök, az akarat- és siker-atléták között sejtette a maga prédáját. Ezek a férfiak, az éberek, az erősek, a kíméletlenek, gyermekleány kora óta hipnotikus erővel vonzották. Első nagy szenvedélye – erre most szánakozó és meghatott mosollyal emlékezett vissza – egy sír felé vezette, a párisi invalidusok dómjában levő sír felé, amelyet azután éveken át posthumus rajongással lengett körül, mint az éjjeli lepke a kripta mécsesét. Most azonban elvesztette hitét Napoleonban és az összes Napoleonidákban.

Azzal kezdte őket gyanusítani, hogy dicsőségük nem egyéb, mint a közönségesnek diadala az előkelőség principiuma fölött. Nekik ahhoz, hogy érezzék az élet mámorát, a tömeg magasztalására és irigykedésére van szükségük. Milyen szegényes és sívár lehet a lelkük, hogy örökké önmaguk elől menekülnek, a külsőségekbe, a cselekvésbe. Editnek eszébe jutott a budapesti cifra nyomoruság, amely rideg otthona elől a kávéházba bujdosik. Azoknak a Napoleonoknak is koldusszegény lehet a lelki otthonok, hogy a világtörténelembe menekülnek.

A Napoleonidák nem előkelő, de nem is erős emberek, – folytatta elmélkedését Edit, akinek most egyszerre kegyetlen gyönyörüsége telt a bálványdöntögetésben. – Az előkelőségnek és az erőnek nincs oka, hogy elrejtse igazi arcát, ők pedig mindig vasálarcot viselnek.

Ők maguk valamennyien amoralisták, – helyes! – embertársaiknál azonban megkövetelik és kiuzsorázzák a vallás és az erkölcs minden babonáját. A hideg, önző, hitetlen korzikai, a legnagyobb exploiteur, csak lángoló, önfeláldozó, ideáljaikért halni kész emberek vállán tudott a magasságba emelkedni. Miféle oroszlánok azok, amelyek báránybégetéssel tévesztik meg áldozatukat? Miféle erő az, amely mások gyöngeségén élősködik?

Az asszonyok mégis úgy hullanak a lábuk elé, mint tavasszal az almavirág. A Napoleonok azonban tévednek, ha azt hiszik, hogy ezeket mind ők hódították meg. A nők mindig csak a saját fantáziájuk előtt kapitulálnak. Napoleonnak csak egy teendője van: titkolja el gondosan igazi mivoltát, a többit bátran rábízhatja a nőre. Mindegyikben van annyi fantázia, hogy megkonstruálja magának az egyetlen Napoleont, akinek nem képes ellenállani. A korzikait csak egy asszony ismerte ki életében: Josephine; ő ismerte, meg is csalta.

De hát hol vannak az igazi előkelő, a gazdag lelkü férfiak? Talán az élet álmodozói és csavargói, a fölöslegesek között akadnak ilyenek. A lélek milliárdosai, akiknek dúsabb a kincstáruk, semhogy pénzre szorulnának; saját kegyelmükből való arisztokraták, akiknek nagyobb a lelki tisztaságérzetük, semhogy meg tudnák ragadni a szennyes valóságot.

Belizár kiolvasott könyv volt Edit kezében, a polcra azonban még nem rakhatta vissza. Amióta nem tüzelte már a nagy kiváncsisága, nem is harcolt Belizár ellen többet, hanem szelíd udvariassággal tért ki minden összeütközés elől. Az amazon megint asszonnyá puhult. Talán egy csöpp részvétet is érzett a nagy gyerek iránt, akit a napoleoni vasálarc alól kihámozott magának. Az amerikai szenvedélye pedig napról-napra nőtt, izzóbb és követelőbb lett. Ez a szenvedély perzselő tűzharangként lobogta körül Editet és gyujtó csóvákat vetett álmaiba. A szerelem véget ért, a kaland még folyt. Az asszony szíve kihült, az ajkai még forrók voltak. Belizár „vérrel és mézes borral“ részegítette ezeket a szomjas ajkakat, mint Odysseus meghalt kedveseinek szellemeit.

Az utolsó hajnalon, mikor már a lagunába kellett érkezniök, Belizár észrevette, hogy Edit sír. Mozdulatlanul, a keblén összetett kezekkel fekszik a reggeli fényben, mint a kőkép egy királyné koporsóján, a lehunyt pillái alól pedig könnyek szivárognak.

Megint édes és forró honvágyat érzett valami után, amit elvesztett, mielőtt még az övé lett volna. Mit csinált önmagából? Hiszen olyan áhítattal hordozta szivében a szerelmet, mint valami világító szent kristálygömböt, a végén azonban az élet forró és szennyes posványába hullatta. Saját élet-talányának megoldását várta a férfitól és mindig csak nyers, zavaros és fájdalmas izgalmakat kapott tőle. Most egy idegen ember tartja őt rabságban. Miért? Hogyan jutott ő ide? És azt mondja neki, hogy szereti, pedig csak rászokott az ajkára, mint iszákos ember a kancsóra. Hogyan van az, hogy a legmagasztosabb érzés oly mélyre alázza az embert? Több az a fantázia játékánál, hogy még Zeusz isten is, ha szeretett, állattá változott? Nincs szerelem, amely büszke, tündöklő és örök volna? Mi áll a szerelem fölött? A lemondás, a szenvedés? De hiszen az nem az élet, hanem a halál erénye. Nem, ő nem érti ezt a dolgot, ő semmit sem ért az egészből, ő csak táncol eszeveszetten és egymásután hullatja szirmait. Virág a sirokkóviharban.

Az Ariane időközben már közel érhetett céljához, mert sűrűn kanyarodott, félgőzzel dohogott, óvatos ángolnaúszással sikolván be a lagunákba. Egyszer valami nagy kőfal tövében járhatott, mert harsogó visszhang fogadta. Azután egy torpedónaszád üvöltött mellette, bőszülten, mint a sárkánykölyök.

Belizár, aki még mindig az Edit pilláján csillogó könnyet nézte, halk, mély és megindult hangon megszólalt.

– Miért sírsz?

Edit nem nyitotta ki a szemét, de nem is szárította föl könnyeit, csak halványan mosolygott.

– Semmiség, – mormogta. – Akkor is sirok, ha örülök valaminek, akkor is, ha sajnálkozom valamin. Az asszony könnye csak arra való, hogy fölcsókolja a férfi, ha úgy akarja.

Belizár akarta és meg is tette.

– Megbántad, hogy ideadtad nekem a becsületedet? – kérdezte később, halkan és óvatosan.

Ez a medve-naivitás, amely oly pátetikusan az igazság mellé tapint és amely egyébként nem vallott a yankeere, mégis csak valami vígasztaló; meg is mosolyogtatta Editet, de némi részvéttel is töltötte el a szívét. Ujonnan fölvett szokása szerint anyailag megsimogatta Belizár fejét.

– Szegény yankeem, hová jutottál? A mi becsületünk egészen más valami, mint hinnéd. Ha szeretünk és kellünk, akkor minden mindegy, a becsület is. Ha nem szeretünk vagy nem kellünk, akkor meg éppen minden mindegy.

Belizárt azonban már nem lehetett eltéríteni útjából. Ő csak tovább cammogott.

– Ha arról volna szó, – folytatta, – akkor segíthetnénk a dolgon… Föltéve persze, hogy az, amit egyizben a házasságról mondtál…

Valami édes derü csapott Edit szívébe és járta át minden tagját.

– Milyen malőröm van, – kiáltotta, a kitörő jókedvével viaskodva, – hogy most megint nincs itt az osztályom!

– Miféle osztályod? – kérdezte Belizár idegesen.

– Én egyszer iskolás leánykoromban azt álmodtam, hogy az angol király kezet csókolt nekem a marienbadi parkban. Álmomban is nagyon sajnáltam, hogy osztályunkból senki sem látta megdicsőülésemet. Most egy milliárdos kéri meg a kezemet és az osztály megint nem tud róla! Azt hiszem azonban, a budapesti asszonyok megérzik ezt, mint a szeizmográf a távoli földrengést. Harmincezer magyar honleány, aki mind hivatást érez magában arra, hogy kékróka prémet és ezerfrankos csipkeharisnyát viseljen, e pillanatban fölzokog álmában…

Az Ariane horgonyláncai dübörögni kezdtek. A hajó útja véget ért.

– Sia stai! – kiáltotta közvetlenül a nyitott ablak alatt egy melodikus mély hang.

Egyszerre olyan lárma kerekedett, mintha a piazza közepén kötöttek volna ki. Edit megszeppent, az az érzése volt, mintha a hajó acélfala üveggé változnék és ezer kíváncsi szem fordulna feléje. Édeskés sárgadinnye- vagy ananász-szag vegyült a szoba paliszander-illatába. Editen egyszerre pezsgő kíváncsiság vett erőt, könnyedén felszökött, mezitláb az ablakhoz surrant, félrelebbentette sárga selyem függönyét és kidugta a fejét.

A káprázó szeme csak egy darab vizet látott, amelyet rózsás tüzben izzó aranytükörré változtatott az ifju nap. Egy gondola karcsu és izmos árnyékképe siklott át éppen a vakító lángözönön. A vén _pope_ föltekintett a kerek ablakon kihajló borzas női fejre, majd egy szakértő pillantást vetett a fehér hajón lengő óriás selyemzászlóra és reszelő mély torokhangon mondta:

– Benvenuta, bell’ americana!

Azután domboru mellel és feszülő karokkal nekilendült a hosszu evezőnek s a mozdulatában annyi könnyed erő, férfias szépség és idegenszerü előkelőség volt, mint az Olimpusra fölszállani készülő Hermesében.

Edit szeme mohón szívta magába az aranyfényt, a tüdeje pedig megtelt a szűziesen fanyar reggeli levegővel. A testét és a lelkét acélos erő érzete járta át: ez megint a hajnali mámor volt, amelyet Trója alatt érzett utoljára.

Hirtelen visszalépett a szobába, amelynek homályában lomhán és kedvetlen gondolatokba merülten gunnyasztott az amerikai.

– Belizár, – mondta, – én szerényen be fogom érni a százfrankos harisnyáimmal, most azonban megyek és megmondom Ninának, hogy csomagoljon.

XIV.

Reggel ezüst, este arany vér folyik Velence áttetsző ereiben. Hogy délben milyen a város, azt senki sem tudja; délben visszafojtott lélegzettel, káprázó szemmel terül el a laguna, a nap pedig sárgán fenyegető oroszlánszemként hajlik föléje.

Délután van, az arany órája már ütött, az azúr eget, a gyöngyszínü várost, a malachitszínü vizet átjárja Tizian ragyogó mámora. Ez a mámor most már mind lázasabb és követelőbb lesz, míg végül rá nem veti magát az éj, a barnaarany hajú, kábító illatu, szomjas, bacchansszáju éj.

Egy kis Lidó-gőzös dohog a város felé, sietve, mintha attól félne, hogy eltéved és elolvad a lagúna félelmetesen fokozódó fényözönében. Az árnyékvető ponyva alatt, az izzó kazán körül, egyetlen tarka tömegbe szorult az emberek sokasága. Fürdővendégek, akik a Lidóról jönnek és estebédhez sietnek.

A hajó végében, csöndes angol emberek között, fehérruhás asszony ül. Edit. A hímzett nagy kalapja alúl csak az álla látszik ki. Egy olasz verseskötetet tart a kezében: Orlando furioso-t. Nem érti meg egészen, – az olasz tudománya még meglehetősen szegényes, – de amint elolvas egy-egy stanzát, mindig az az érzése támad, mintha kerek, szilárd, arannyal erezett márványoszlopok erdejébe látna. A szeme káprázik a nagy fényben; becsukja a könyvét és lehunyja a pilláit. A katlan sistergésébe, a csavar dohogásába egyhangu emberi beszéd vegyül. Magyar beszéd. Edit nem látja a beszélőket, – ott ülnek a háta mögött, – de megérti minden szavukat. Csupa olyan dologról beszélnek, amihez maga is tud. És amint hallgatja őket, minden hanghoz egy-egy állati fejet rajzol szeszélyes fantáziája.

Most két csikó társalog. Hogy miért éppen csikó, azt nem tudja, de a nyers és fiatalos hangok kócos sörényü, kiváncsi szemü, vékony bokáju, sovány parasztcsikók képét keltik föl Editben.

– Az a nagy fehér gőzhajó ott a vámháznál, látod? az a Belizár yachtja. Az Ariane. Szombaton érkezett ide.

– Tulajdonképpen hogyan ejtik: jáhtnak vagy zsáhtnak?

– Jattnak angolosan. A zászlója selyem és az egész hajó villamosan van világítva.

Edit a ponyva résén át látja a fehér hajót, amely oly diadalmasan lengeti az amerikai csillaglobogót a Giudeccán, mintha meghódította volna Velencét. Meg is hódította különben. Amióta itt van, a velenceiek és az idegenek igen sokat foglalkoznak vele, fehér bordái körül bámész gondolák keringenek, az ő kedvéért még a Canalazzo énekesei is átköltöztek a Salute-templomtól a Doganahoz.

Most egy komondor kezd morogni.

– Az, hogy villamosan van világítva, nem nagy dolog, mert maga állítja elő a villamerőt a gépeivel.

Egy buldogg, amely eddig lesben feküdt, haragosan ráveti magát a komondorra.

– Ohó és a szénfogyasztás? A szénfogyasztás semmi?

Azok ketten most már nem látnak és nem hallanak, hanem marakodva vágtatnak tovább. Egyikük alighanem szakértő, mert sűrön használja a _kalória_ szót.

A csikók ott folytatják a békés beszélgetést, ahol félbeszakadt.

– Nem lehet belülről megnézni a hajót?

– Nem engedik meg. Ligetiné megpróbálta, de nem eresztették föl. Pedig mondta, hogy az ura udvari tanácsos.

Most megszólal egy szelídszemü, csillagos homloku kis borjú.

– Kérem szépen, ki az a Belizár, akiről szó van?

A csikók nevetnek.

– Hát Kanizsán nem olvasnak ujságot? Belizár a világ egyik leggazdagabb embere.

Szinte érzi Edit, mint dülled ki a két bociszem a csodálkozástól.

– Amerikai? – kérdi ájtatosan.

– Magyarországon született, mint a nagy Pulitzer is, de amerikaivá lett és nem sokat törődik Magyarországgal.

A boci haragosan veti meg a fejét, mintha döfni akarna. Pedig még nincs szarva.

– Nohát az nem szép tőle, akármilyen gazdag ember is, hogy megtagadja édes szülőhazáját!

Újabb nevetés.

– Jé, hát Kanizsán még ilyen patrióták az emberek?

Most vén és tiszteletreméltó kérődzők brummogó hangja hallatszik.

– Mit csinált az a Belizár a tavasszal Budapesten?

– Üzleti dolga volt. Ő valami amerikai hajótröszt főembere és az Árkay báró hajóstársaságával tárgyalt.

– Ennek a Árkaynak is hogy fölvitte Isten a dolgát! Én még emlékszem rá, mikor a hivatalokban kilincselt.

– Hiszen majd kisül még róla is valami!

Egy elbizakodottan és gúnyosan mekegő kecskehang veszi át a szót:

– Érdekes pletykát tudok. Nem föltétlenül szükséges azonban, hogy leányok is meghallják. Jó is lesz, ha bedugják a fülecskéjüket. Arról van szó, hogy mikor Belizár elutazott Budapestről, valami emléket akart magával vinni szép magyar hazájából és vitt is egy budapesti asszonyt: a híres Ladányi Editet. Most itt vannak mind a ketten Velencében.

Edit egy kis rémületet és egy kis undort érzett, mintha idegen kezek érintenék a testét.

Azután gyors egymásutánban két csikórúgást kapott.

– Hiszen az a Ladányi Edit hóbortos! – mondta az egyik.

– Dehogy, nagyon is tudja, hogy mit csinál! – duplázott rá a másik.

Azok a háta mögött még mindig ő róla beszélgetnek. De most – jaj! – rettenetes nőstény oroszlán rohanja meg Editet. Föltünően nagy és erős, nem egészen fiatal, nem éppen csunya, de ijesztően energikus külsejü asszonyság.

– Mindabból, amit maga mond, Joanovics, egy szó sem igaz, – dübörögte oda a kecskének. – Belizár és Ladányi Edit között nincs semmi, én biztosan tudom.

Edit, aki lehúnyt szemmel és visszafojtott lélegzettel, bizonyos félénk állatkák módjára halottnak téve magát, várta a túlhatalmas ellenséget, most csodálkozva nézett körül. Lám, hát tényleg vannak jószívü állatok, sőt – ami még csodálatosabb – vannak jószívü nőstények?

A következő pillanatban azonban már a húsában érezte az oroszlánfogakat.

– Belizár nem olyan bolond, hogy kikezdjen afféle beteg macskával. Az olyan férfi külömb nőket is talál!

A beszélő gőgösen kidüllesztette széles oroszlánmellét.

A női morálnak ez az őszinteségi rohama fölvidította Editet. Lám, az emberek mégis kedvesek: arra szorítják az embert, hogy ne törődjék velük és így kellemessé teszik az életet.

Mielőtt kiszállott volna, megnézte őket. Kissé meglepődött, hogy a külsejük után ítélve még jóval jelentéktelenebb emberek, mint hitte volna. A nőstényoroszlán megtollasodott masseuse, vagy egy vagyonos öreg úr házvezetőnője lehet. A kecskebak nagyorrú, rosszul borotvált ifjú, gyűrött vászonruhát és sárga hálóinget visel.

A kikötőhídon Árkay báróné várta Editet. A két kis fia is ott volt a tanítóval, két a tisztaságtól és az egészségtől ragyogó óriás-gyerek, a higienikus embertenyésztés kiállításos darabjai. A rózsás, kövér arcukkal, a selymes hajukkal, a széles csípőikkel és a fejlett lábszárukkal fiuruhás ballerináknak is nézhette volna őket az ember. Proletáranyákat keserűséggel tölthet el az ilyen látvány; az Árkay-fiúk olyanok, mintha egy egész munkás-utca gyerekeinek levegőjét és napfényét elfogyasztották volna.

A báróné azt mondta Editnek, hogy valamennyien Belizárnál fogják elkölteni az estebédet, az Ariane födélzetén.

– Mivel magadban vagy, én foglak gardirozni, – tette hozzá anyáskodó szeretetreméltósággal.

Elkisérte Editet a fogadójába és a hallban várta meg, míg átöltözik. Mire Edit elkészült, ott volt már Árkay báró is. A báró igen kövér, de fiatalosan izmos és mozgékony, fölötte jóképü ember volt. Inkább afféle kvaterkázó, vadászgató vidéki úrnak nézhette volna az ember, mint annak a merész, hideg és kiméletlen pénzembernek, aki a valóságban volt.

A báró egypár szép rózsát hozott Editnek.

– A feleségem engedelmével, – mondta tréfás meghunyászkodással.

Mindez elég különös volt. Edit, mikor visszakerült forró emlékekkel telt yachtkirándulásáról, némi szorongással gondolt a pletykaviharra, amellyel otthon majd szembe kell szállania. Persze nem a lelkiismerete, hanem csak a jóízlése szepegett. Leginkább Árkayéktól félt. A báró, ha maga nem is volt mentes minden emberi gyöngeségtől, kíméletlen szigorusággal tartott távol a családjától minden társaságot, amely kifogás alá eshetett. Ebben az egy dologban sohasem értette a tréfát. Árkayné pedig, ez a hideg, okos, szigoru és kötelességtudó asszony képviselte Edit szemében az erkölcsi világrendet. A molyporszagu, cikóriaízü világrendet. Őszinte meglepetésére azonban éppen Árkayék voltak azok, akik most Velencében rögtön a társaságukba és a védelmükbe fogadták. Pedig Edit kizártnak tartotta, hogy azok ne sejtsenek valamit az ő hellászi kirándulásáról.

A dolog magyarázata különben egyszerü volt. Belizár olyan kolosszális financiális hatalom, hogy a vele való bizalmas érintkezés magában véve erkölcsi nyereség minden pénzembernek. Úgylátszik, hogy Árkaynak mostanában szüksége van ezekre az erkölcsi kamatokra, a báróné pedig annyira szent dolognak tartja urának üzleti érdekét, hogy mindent alárendel neki. Csak rá kell néznie arra a két komor és rózsás óriásgyerekre, akiknek jövője érdekében oly elszánt harcot folytat az ura, hogy anyai áldozatkészséggel ölelje szivére nem Belizár, hanem a sátán kedvesét is.

A Velencében fürdő néhány budapesti család, amely Árkayék koteriájához tartozott, valóságos udvart alkotott Edit körül. A nagyszerü amerikai, akinek fejedelmi yachtja ott horgonyzott a város közepén és óriás arányaival, valamint fényüzésének modernségével kiméletlenül megszégyenítette a régi paloták kopottas pompáját, a barátságával fényessé, előkelővé és irigyeltté tudta varázsolni a budapestiek nyarát. Ezért meg kellett valamivel fizetniök és ők szivesen fizettek. Az ár nem volt nagy. Hiszen Edit előkelő és érdekes asszony volt, a róla keringő pletykák végre rágalmak is lehettek. Az embernek csak okosan, humánusan és fölvilágosodottan kellett gondolkoznia és minden rendben volt. És mindazok, akik az Ariane magas födélzetéről akartak lenézni a gondolákban szorongó kiváncsiakra, mindazok, akik részt akartak venni Belizár vacsoráin és kirándulásain, okosan, humánusan és fölvilágosodottan gondolkoztak.

Voltak hölgyek, akik még többet is tettek, mint a mennyire föltétlenül szükség volt. Állandóan magasztalták Editet Belizárnak, valósággal fölkinálták neki, mert elképzelhetőnek tartották, hogy a yankee pruderiája még bíztatásra szorul. Mert ha szerelemről van szó, akkor mindenre elkészülhet az ember, még a legjobbra is. Minden pillantásuk csupa bátorítás, minden gondolatuk csupa alkalomcsinálás volt. Szerelmes menuettet lejtettek a kettő körül, melynek utolsó figurája talán az lesz, hogy a jóbarátnők a szoknyáikkal selyem- és batiszt-falat vonnak, amely mögött nyugodtan csókolódzhatnak a szerelmesek.

Belizárnak, aki angolszász fejjel gondolkozott és aki azonfölül teli volt nyárspolgárias hajlamokkal, tetszett ez az állapot. Ő tulajdonképpen soha sem élt a társaságban – valamikor alatta, később fölötte állott, de benne soha – és asszonyi dolgokban túlbecsülte a társadalmi biróság súlyát. Anélkül, hogy tudta volna, előtáncosává lett a menuettnek. Szertartásos és kissé gyanúsan hangsúlyozott tisztelettel környékezte kedvesét, sőt a nyilvánosság előtt Edittel szemben kevesebb bizalmasságot engedett meg magának, mint a társaság többi hölgyeivel szemben. Olykor apró meséket eszelt ki, hogy fölösleges módon igazolja alibijét. Szóval a yankeeből kifogástalan lovagot csinált a szerelem. Közbe persze félig lehúnyt pillái alól mohón szívta magába Edit bálványozott macskatestének minden vonalát és arra gondolt, hogy egy órával később, miután már szertartásosan elbúcsuzott az asszonytól, az Ariane sötét födélzetén fog ülni és lesni fogja a halk evezőcsapásokat, amelyek visszahozzák neki a barátnőjét.

Belizárnak tetszett az állapot, Editnek azonban nem. Ez a vigyorgó félnyilvánosság, ezek az émelyítő uriasszonyok és gyerekek, akik virágot és bűnbocsánatot hintettek a kedveséhez vezető útjára, ez a szeretkezés diszkrét családi asszisztencia mellett: lealázta és elszomorította. Ez nem a szabadság, hanem a rabság, nem a mámor, hanem a megalkuvás, ez nem a szerelem, hanem a molyporszagu és cikóriaízü jó erkölcs által eltürt vadházasság.