Part 5

– Vissza kell mennem Olaszországba, – magyarázta Belizár. – Ma éjjel radiotelegrammot fogtunk föl, amely Nápolyba szólít.

Edit sokáig hallgatott, az arca mindjobban elborult.

– És én azt hittem, hogy Konstantinápolyig még eltart, – mondta halkan és szomorúan.

– A Seabird telegrafált Nápolyból, Macdonald yachtja. Macdonald üzlettársam és New-Yorkból jött, hogy velem beszéljen.

– És miért nem jön utánunk Konstantinápolyba? Miért kell nekünk Nápolyba mennünk?

– Ott most együtt vannak az összes olasz hajótársaságok képviselői, akikkel dolgunk van. De nem értem magát, mi kifogása Nápoly ellen?

Edit nem válaszolt, a szeméből azonban könnyek peregtek, szakadatlanul és csillogva, mint a gyémántlánc szemei.

– Edit! Miért sír?

– Sírok, mert most már nem a fölkelő, hanem a lenyugvó nap irányában megyünk. Tudom, most már lenyugszik az én napom is.

– Elment az esze? – csattant ki Belizár gorombán. – Egypár napi dolgom lesz Nápolyban, annyi az egész, – azután, ha akarja, visszajövünk ide és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Edit makacsul rázta a fejét.

– Nem, barátom, ide én soha többé vissza nem jövök, hiszen az olyan szomoru volna, mint a látogatás a temetőben. Minden hegyfok, minden öböl egy-egy sír, melyben egy meghalt Belizár és egy föloszló Edit fekszik, a levegő pedig teli van kihült csókok kísérteteivel. Talán meghosszabbíthattuk volna életünket, de újból kezdeni nem lehet. Én meg sem próbálom, nem akarok hazajáró lélek lenni. Nápolyban partraszállok és tisztességes halotthoz illően hazavitetem magamat a családi sírboltomba.

– Mindebből én semmit sem értek, – türelmetlenkedett Belizár.

– Annál rosszabb reám nézve, – szólt Edit.

Az amerikai már tudta, hogy Edit nőies lágysága olyan, mint a bársony hüvely, mely acélpengét takar és nyugtalankodni kezdett.

Az asszony halvány arcán most gonosz kis mosoly jelent meg.

– Mondja, fölebbvalója magának Macdonald?

Belizár is elmosolyodott, de nem válaszolt.

– Ha nem parancsolhat magának, – folytatta Edit – akkor miért megy Nápolyba? Tudom, örömest maradna velem.

Belizár vállat vont.

– Várnak reám és botrány lenne belőle, ha fölültetném őket.

– Törődtem én a botránnyal, mikor magával jöttem? Mi a botrány? A frakkos és gyémántfülbevalós csőcselék fecsegése.

– Magára nézve igen, de reám nézve –

– Magára nézve egy csomó pléharcu, kavicsszívü uzsorás itélete.

– Az üzlet komoly dolog Edit. Maga azt nem érti meg.

– Üzlet az, amiből pénz lesz, ugyebár? Pénzre van szüksége? Vegye el az enyémet. Amerikai fogalmak szerint nem sok, de mégis annyi, hogy üzletszámba mehet. Cserébe hosszabbítsa meg az életemet két héttel.

A sértő szándék olyan nyilvánvaló volt, hogy Belizár meg sem haragudott. Inkább sajnálta barátnőjét.

– Köszönöm és szükség esetén igénybe is veszem jószívü ajánlatát. Egyelőre azonban még nem aktuális a dolog, mert ha ezer esztendeig élnék is, akkor sem tudnám elkölteni amim van, – mondta nagyszerü yankee-gőggel.

– Akkor a pénzszerzés vágya magánál beteges mánia. Olyan, mint az alkoholizmus, vagy a morfiumdüh. Szegény ember, miért nem gyógyíttatja magát, miért nem próbál leszokni róla?

Belizár most már kifogyott a türelméből.

– Mérsékelje magát, Edit. Semmi egyébről, csak a becsületemről van szó.

Edit keményen a szemébe nézett.

– Mit beszél becsületről? Én nem értek hozzá, különben nem volnék a szeretője. Maga sem ért hozzá, különben nem volna milliárdos. Ne, Belizár, ne hazudjunk egymásnak, – mi ketten tudjuk, hogy a becsület nem egyéb, mint a gyöngék és a gyávák enyhítő körülménye. Amit az ember nem tud vagy nem mer megtenni, attól a becsülete tartja vissza.

Belizár, aki a gyakorlatban lelkiismeretlen volt, mint bármely kalandor, elméleti dolgokban azonban hajlott az angolszász fölfogáshoz, visszahökkent ettől a rettenetes definiciótól.

– Mondja, Edit, miben hisz maga tulajdonképpen? – kérdezte szelid fölénnyel.

– Abban, amit emberben sohasem láttam még: az erőben!

Nem beszélt többet, hanem minden figyelmét a kormányra fordította. A hajókormányzás törvényeit fejtetőre állítva, szeszélyes kígyóvonalban vezette a csónakot, majd pedig összefonódó iveket vágott a víztükrön, mint a műkorcsolyás a jégen. Belizár nevetve tiltakozott a játék ellen, Edit azonban nem hederített reá, a szeme ragyogott, az arca kipirult, láthatólag nagy élvezete telt a titáni erejü kis hajógép engedelmességében és megrészegedett a gyors rohanás gyönyörüségétől.

A vadászatból nem lett semmi, a delfincsalád már valahol a Dardanellákban kergette a tonhalat.

A csónak az asszony kezének engedelmeskedve, veszett berregéssel iramodott a part egy meredek agyagfala felé.

– Mi lenne most, ha beleütköznénk a partba? – kérdezte Edit.

– A csónak úgy járna, mint a falhoz vágott tojás.

– És mi meghalnánk?

– A halál nem helyes kifejezés. Gelée lenne belőlünk.

Edit mélyen a kormánykerék fölé hajolva, sápadt arccal, összeharapott fogakkal nézte a nyílsebesen közeledő partot.

A benzines hirtelen megrázkódott és oldalvást feküdt, miközben zúgó tajtékförgeteg szakadt a bennülők nyakába. Edit az utolsó pillanatban mégis elfordította a kormányt és a maga tengelye körül perdülő csónak nagy ívben a nyílt tenger felé iramodott. Az asszony azonban hamarosan megismételte a vakmerő attakot, hogy azután a döntő percben ujból megfusson. A sapkája elveszett, kibomlott haja a homlokába csapzott, mindaketten bőrig megáztak.

Ez több volt a játéknál. Belizár éles tekintete leolvasta Edit arcáról az igazságot. A halál gondolata vezette a csónakot és az élet ösztöne kapott bele a kormányba. Mikor a megsemmisülés felé repült, Edit arca elszánt volt, mint a vadkant űző Atalanteé; mikor visszamenekült az életbe, a naxosi kőfej reménytelen és nőies tehetetlenségére emlékeztette. Az amazon-attak, a hősiességnek és a gyöngeségnek ez a küzködése, lenyügözte Belizárt és rászabadította szívére az ősi nagy részvétet, melyet a férfi készen tart a nő számára. Ime, a nő örökké csak ott kering saját szívében, mint a skatulyába zárt dongó.

– Edit, hagyja ezt! – mondta csöndesen és melegen és kivette kezéből a kormányt.

Visszatértek az Arianera és Edit, akin valami különös megszégyenülés vett erőt, szó nélkül a kabinjába vonult.

Belizár később bement a könyvtárba és találomra a kezébe vett egy folyóiratot. Hamar letette azonban megint, mert valami finom, meleg illat vonta magára a figyelmét. Körülnézett és egyik nagy angol kerevet támlája mögött fölfedezte az asszonyt, aki némán és mozdulatlanul feküdt ott. Belizár hozzátelepedett és mikor föléje hajolt, ajkával érezte, hogy barátnőjének arca csupa könny.

– Mit akarsz tulajdonképpen? – kérdezte halkan.

Edit görcsös erővel a nyakába kapaszkodott.

– Igy nem lehet élni. Én az első akarok lenni, az egyetlen, mindened.

– Az vagy.

Az asszony kétségbeesetten rázta a fejét.

– Ma igen, de holnap már nem leszek az. Amíg a nagy magányban úsztunk, szembe a nappal, addig nem volt köztünk semmi idegen. Te király vagy ezen a hajón és én a te asszonyod vagyok. De most jön Nápoly a hoteljeivel, a turistáival, jön Macdonald és az üzlet. Jön az élet, a társaság, a divat, a pletyka, jön minden ami kicsi, mocskos és mérges. Te megint Mister Belizár leszel, a trösztember, nekem pedig ujra magamra kell vennem annak az idegen és ellenszenves budapesti asszonynak az álarcát, kinek Ladányi Edit a neve.

– Nem bízol bennem? – kérdezte Belizár.

– Magamban sem bízom, – válaszolt Edit zokogva.

Hosszu szünet után újból megszólalt Belizár.

– Konstantinápolyba akarsz menni?

– Konstantinápoly!

Mennyi honvágy, mennyi remény, mennyi ujjongás egy szóban! Edit lehunyta a szemét, kéjesen kinyujtotta a karmait és hangosan szívta a levegőt, mintha valami édes, forró, exotikus illatot érezne.

Belizár tépelődve bámult a szoba mennyezetére. Később fölkelt és kiment. Edit azalatt mozdulatlanul feküdt a kereveten. De aztán hirtelen a könyökére támaszkodott és visszafojtott lélegzettel fülelt. Valami változás történt a hajó mozgásában! Fölpattant és nesztelen macskaugrással az olvasóasztal közepén lévő nagy delejtűhöz rohant. Az Ariane megint északkelet felé haladt, Konstantinápoly irányában!

A visszatérő Belizár a kereveten találta az asszonyt. Lehunyt szemmel feküdt ott. Egy szót sem beszéltek, de az amerikainak az az érzése volt, mintha Edit szájából, hajából és testének minden pórusából tűz áradna. A kőarcu steward azután villásreggelihez szólította őket.

Az egész délutánt a födélzet árnyékvető ponyvája alatt töltötték. Kivül lángoló és vakító napfény áradozott. Mindakettőjüknek könyv volt a kezükben, de nem sokat olvastak, inkább egymás arcát kémlelték.

A hajó már akkor régen a Dardanellák keskeny tengerszalagját szántotta.

– A galipoliszi világítótorony, – törte meg a csendet Belizár. – Szembe vele van Lampszakosz.

Edit az ázsiai partot nézte, ahol valami, talán egy bádogtető vagy csak egy ablaküveg, vakítóan csillogott a napfényben.

– A szerelmi őrjöngés metropólisa. Soha sehol a világon olyan táncot nem lejtettek, mint a lampszakoszi nők. Biztos vagyok benne, hogy Salome is azt járta el Heródes király előtt. Mert Heródesék hellén műveltségü emberek voltak és Salome mindenesetre valamelyik görög felsőbb leányiskolában nevelkedett.

– Mi a késői születésünkkel sok érdekes látványtól elestünk, – mondta Belizár. – Jó volna látni azt a táncot.

– Vigyázzon, – szólt Edit, – az a tánc emberfejekbe ment. Mert aki egyszer eljárta, az kimondta az utolsó szót, amit a nő kimondhat. Annak egész életére nem maradt több titkolni valója.

Belizár összeráncolta a szemöldökét.

– Akkor nem is volt több joga az élethez és Wilde nagyon jól tette, hogy megölette Salomet a tánc-pauzában.

X.

Miután napok óta a görög tenger kék-ezüstös kristálypusztáinak csöndjében kóborolt az Ariane, most egyszerre bíboros és aranyos fénybe jutott és milliók szívdobogásának félelmetes és nagyszerü harmóniáját halotta maga körül.

A horgonylánc mennydörögve zuhant le a tengerfenékre, a karcsu nagy hajótest puhán ringott az Aranyszarv sodrában és elefántcsontszínü foltként olvadt bele Konstantinápoly tájképének közepébe.

A víz sötétkék, az égboltozat világosan tündöklő, a parti hegylejtőkön fölkúszó házak pasztellszínűek, mint egy ódon szőnyeg öltései és százezer közömbös ablakszemmel bámulnak a tenger tükrébe, a magaslatokon ezer gyöngyszínü kupola és fehér minaret emelkedik a reggeli párába. A tetők és a tornyok, a hidak és a hajók vonalait izzó arannyal rajzolja körül a fölkelő nap és a Boszporuson sikló bárkák is vibráló aranycsapást vonnak maguk után.

A város idegenszerü és mégis régóta ismerős, félelmetes és megkapó, mint a valóvá lett ifjúkori álom. Ez nem egy, hanem száz, különböző századokban és zónákban nőtt város összerakott mozaik képe. A szétugrasztott bábeli toronyépítők újra összeverődtek itt és mindegyikük magával hozta elmúlt évezredek lázas álmait.

Ezek a szürke tornyok egykor gót hadak csatakiáltását verték vissza; a komor kapuívek alatt keresztes vitézek lovagoltak; az ősi platánfák bizánci császárnék illatos fejére hullatták hervadt lombjukat; a bazárok kaptárainak tízezer odujában kelet minden rongya és minden kincse szunnyadozik; a parton fehérlő márványpaloták aranyrácsos ablakából asszonyvirágok gondolata száll a vonuló hajók után; a nyugat söpredékének bűntanyái mellett zománcos napkeleti színekben égő, csipkés-közetü kutak csobogtatják vizüket; szurtos árúraktárak tövében fáradt hódítók alusszák örök álmukat; a kikötő pedig, ezer hajókéményének és árbócának józan, logikus vonalaival, gőzdaruinak és hajószirénáinak lármájával, szemérmetlen ébresztőóraként szól bele a kelet fülledt és fanatikus álomképeibe…

A Valide-hídon, amely elmúlt évezredeket köt össze a mával, örökké tart az emberi indulatok titokzatos jelmezes menete. A gőg aranyhintója előtt a buzgalomtól lihegő szolgaság nyit utat, a nyomorúság sarlóvá görbülten, mankón vánszorog, a kapzsiság panaszosan üvöltő énekkel kínálgatja szegényes hazugságait, az erőszak gőgösen csillogtatja fegyvereit, a fanatizmus kevély alázattal halad útján, a vágy pedig fátyolos arccal, pézsmaillatot terjesztve suhan végig a tömegen. Tolongó sokaságban és mégis örökös egyedüllétben, egymáshoz szorulva és egymáshoz idegenül csoszognak végig az élet hídján Ádám gyermekei.

– Ez az asszonyi élet igazi sava, – gondolta magában Edit –: egy férfi társaságában, akinek acél idegei és vas izmai vannak, bekalandozni a veszedelmes és ingerlő ismeretlenséget…

Ő a vállára terítette Konstantinápolyt, mint a mesés fényü, bár kissé rongyos brokátot; megitta, mint a tüzes és kábító italt; belészállott, mint a párás, illatos fürdőbe.

Minden lépése újabb meglepetés felé vezette. A faházak között kanyargó szűk sikátor nagyot fordul és a kalandozók visszahökkennek az eget elrekesztő kupola előtt, amely meredek lépcsők fölött trónol, kolosszális és lenyügöző plasztikával, mint a földre hullott idegen planéta. Majd omladozó boltív alatt haladnak át és a világváros viharzó zaja közepett az álmadozás szigetére toppannak, ahol óriás platánfa árnyékában száz alvó kutya társaságában száz komoly szemü férfi szívja a pipáját. Tovább! Órákig járnak a bazárváros labirintusában, mindig alacsony bolthajtások alatt, föl a dombnak, le a völgynek – egy-egy keresztúton mesésen derengő mélységekbe látnak – a felső ablakréseken át beszűrődő ferde fénykévék csodálatos holmikat világítanak meg, a homályban álomszerüen idegen emberek nyüzsögnek. A tömeg sodra megint kiragadja őket valamelyik főutcába, lovas csapatok és véget nem érő kocsimenetek között száz mesterember rohan és panaszos céhdalát énekelve kinálgatja portékáját. Láthatatlan tornyok magasságáról szemrehányóan és nyomatékosan, mint a lelkiismeret szava, Allah dícsérete zeng bele a kenyér himnuszába. Egyszerre megint magukra vannak a kalandozók, ájtatos ciprusfák alatt, fehérturbános sírkövek között, és a házkémények erdeje fölött belelátnak az arany messziségbe, ki az alvó Propontiszra, mely fölött parányi tűzszikrákként keringnek a sirályok, el a napfényben tündöklő ázsiai hegyekre.

Edit megállott egy helyen.

– Micsoda szag! – mondta kissé elfulladó hangon, ideges macskaorrának cimpáit mozgatva.

– Egész Konstantinápoly rossz-szagú, – válaszolt Belizár.

Edit azonban más véleményen volt és lándzsát tört a város jó szaga mellett.

– Magának degenerált orra van. Az ilyen süket orr csak kétféle szagot ismer: jót és rosszat. Ennyi joggal a színeket is szépekre és csúnyákra oszthatná. Illat azonban van ezerféle, sokkal több, mint szín. Van vidám és szomorú, vonzó és ijesztő, naiv és raffinált, forró és hideg, zománcos fényü és nyers – mit mondjak még? – és van olyan érdekes illat is, amely élményszámba megy és amelyre évek múlva is visszaemlékezik az ember. De erről magának hiába beszélek, úgy sem érti meg.

– Lehet, hogy valami téves nevelési rendszer áldozata vagyok. De milyen Konstantinápoly illata?

– Megrendítő és káprázatos szimfónia. A pogány vadság és erő illatába forró és fényes ázsiai fűszerszagok vegyülnek. Vannak itt zúgok és közök, amelyek kábító vérszagot lehelnek. Ez rettenetes, de egyszersmind részegítő is. Sajnálom magát, hogy nem érzi az édes leánytest-illatokat, amelyek vékonyan a levegőben úsznak, mint ősszel az ökörnyál. Én itt már világtörténelmi szagot is szívtam magamba, megéreztem, vagy inkább csak megsejtettem a bizánci császárság megfakult illatát. Ünnepélyes és szomorú szag volt, hasonlított némileg a mirháéhoz, az volt az orrnak, ami a fülnek az angol kürt hangja.

– Ebben a pillanatban milyen motivumot érez? – folytatta a kötekedést Belizár.

– Konstantinápoly összes szagai elhalványodnak, most csak a bűn nagyszerü és gyalázatos szagát érzem.

Edit nagyot lélegzett, majd így folytatta:

– Ezt az illatot eddig csak egyszer éreztem, még pedig egy budapesti ember közelében, akit maga nem ismer, valami Tihanyi nevü író…

Belizárt dühbe hozta, hogy Edit egy idegen férfi alakját szőtte bele intimus fantáziáiba.

– Menjünk. A maga orra perverz, édesem. Én ezt a miliőt utálatosnak találom.

Edit derűs mosollyal vont vállat.

– Miért utálatos? Az élet illata soha sem az, csak a bomlásé utálatos.

Belizár még az este bosszút vett Editen. Egy testes könyvet hozott a dohányzóba.

– Most már tudom, honnan ered a maga vonzalma bizonyos illatok iránt. A macskafajokról olvasom, – hallgassa csak! – hogy sajátságos előszeretetet mutatnak egyes szagok, így a _Valeriana_ és a _Tenerium marum_ iránt.

Kinyitotta a könyvet és olvasni kezdett:

– A macska – _felis catus_ – az ujjonjáró ragadozók közé tartozik. A selymes teste karcsu, de erős és szívós, a feje kerek, állkapcsa rövid, nesz nélkül jár, a sötétségben is lát és nagyon tiszta. Könnyen megszelídül, de vérengző hajlamáról nem mond le és mindig megbízhatatlan és kiszámíthatatlan marad…

– Miért nem teszi hozzá, hogy hímzett lila foulard-ruhát visel, Hamid-cigarettát szí és dormog, ha megsímogatja a gazdája? – kérdezte Edit.

Másnap folytatták a kalandozást és ekkor Fanar külváros egyik utcáján kis csődületet találtak.

– Ni, hiszen ezek az Ariane legényei! – mondta Edit.

Két hófehérbe öltöztetett angol volt a csődület központja. A matrózok, akik láthatólag kissé borosak voltak, a kikötőbe vezető útat tudakolták és egy tucat görög meg örmény suhanc egymással versenyezve ajánlgatta nekik szolgálatait.

– Ezek az angolok úgy viselkednek idegen földön, mint a hülyék, – morogta nem minden bosszúság nélkül Belizár.

Valóban olyanformán viselkedtek. Összekapaszkodva állottak, esetlenül, mintha terhükre volnának az izmaik, közbe komoran forgatták fénytelen halszemüket. Bár hajósinas koruk óta mindig a nagyvilágot járták, az angolon kívül semmiféle nyelvhez nem konyítottak, minden más beszéd értelmetlen madárcsicsergés volt az ő fülüknek. Az utcai suhancok finom arcélü, elmés szemü, fölényes mosolyu legénykék voltak. Különféle nyelveken faggatták az angolokat és akadt köztük olyan is, aki öt-hat európai nyelven kelepelt. Közbe egyetértő pillantásokat váltottak és oly fölségesen mulattak az angolokon, mint a gyermekek a cirkuszi bohócokon.

Editnek szemet szúrt a két típus különböző volta.

– Sehol sem látni annyi elmés arcot, mint keleten, – mondta.

– És sehol annyi fatuskót, mint angolszászok között, – egészítette ki Belizár. – Bizonyos, hogy az angol alsóházban nem fordul meg annyi értelmes és tehetséges fej, mint itt a Fanar csapszékei körül.

– Hogy van mégis, hogy nem a fanarioták a világ urai, hanem az alsóház?

– Meg vagyok róla győződve, hogy az angolok éppen a nehézkességüknek, a fantáziahiányuknak, vagy ha tetszik: a tehetségtelen voltuknak köszönhetik sikereiket. Ők semmit sem tudnak, csak azt, amit kalapáccsal vertek a fejükbe és éppen azért jól is tanulják meg és soha sem felejtik el azt, amit tudniok kell. Olyan fantáziátlanok, hogy csak azt látják meg, ami az orruk előtt van és azért az életük és a politikájuk mindig a reális valósághoz igazodik, mint a jól vezetett hajó a delejtű után. A keleti ember pedig csupa fantázia és intuició. Ő ahhoz is ért, amit soha sem tanult, ennélfogva azt sem tanulja meg, amit tudnia kellene. Neki akkora fantáziája van, hogy meglátja azt is, ami nincs, a banális valóságot pedig többnyire bagatellizálja. Minden angol emberben egy korlátolt speciálista és minden keleti emberben egy geniális enciklopedista lappang. Az angol ember csavar valamelyik gépben, a keleti önálló és befejezett egész, mikrokozmosz, egyéniség. Már Magyarországon kezdődik az enciklopedisták hazája. Ott minden ember politikus, filozófus, nyelvész, szónok, költő, emberismerő és egy kissé színész is. Ott minden naplopó egyéniség és minden tökfilkó szellemes ember. A balkániak azonban még okosabb emberek, – de hát még csak a görögök, az örmények! A Levanteban minden dragomán nagyobb emberismerő, mint akármelyik angol államférfi és minden facchinó több nyelvet beszél, mint bármely amerikai diplomata. Szóval: a keletiek repülnek, az angolszászok pedig négykézláb járnak, a keletiek azonban cél és irány nélkül keringenek a pocsolyáik fölött, mint a bíbic, mialatt a nyugatiak körülkússzák a világgömböt. Maga pedig, édes barátnőm, nyugodtan alhatik a kabinjában, amíg két ilyen brit fatuskó virraszt a kormány mellett, mert azoknak nincs annyi fantáziájuk, hogy felhőnek nézzék a parti sziklát, vagy hogy a hajócsapás hullámaiban a kedvesük alakját keressék.

Erről a tárgyról, az angolszászok faji tulajdonságairól, gyakran és szívesen beszélt Belizár. És ezzel árulta el leginkább, hogy maga nem angolszász eredetü, mert a tenger színjátékát mindenki ismerheti, csak a hal nem, amely benne él.

– Minden a fantázián fordulna? – kérdezte Edit, akit láthatólag érdekelt a tárgy.

– Azt hiszem igen, bár az is meglehet, hogy a fantázia túltengése nem oka, csak szimptomája a keleti sülyedésnek. A nagyfantáziáju népek olyanok, mint a rossz kazán: az energiájuk haszon nélkül sistereg el a réseken. Soha sem látnak tisztán, mert örökké forró gőzben járnak. A keleti országok többé-kevésbbé mind álomországok. Itt az erőt a gondolat vakmerősége pótolja, a tettet a szó. Ezek az országok a valóságban szegények és mocskosak, a polgáraik fantáziájában azonban nagyszerűek és csak valami gonosz történelmi véletlen akadályozza meg őket abban, hogy a civilizáció tetején ne álljanak. Beszéljen balkáni emberekkel és meg fogja tudni, hogy a bolgár a világ legtehetségesebb nemzete, a szerbek az emberiség virága, Cetinje a föld koronája. Ezek az emberek cserben hagyták a veszedelmes és lealázó valóságot és hazugságok tetején, a földtől távol élnek, mint az ősemberek cölöpépítményeik tetején.

Estebéd után cigarettázva ültek künn a _ladys room_ födélzetén, „a szultána kertjében“.

Edit a parton kigyulladó lámpákat nézte.

– Vége a vásárnak, – mondta. – Sztambul most óriás temetővé lesz, ahol a kiszenvedett Bizánc emlék-mécsesei égnek.

Azután minden átmenet nélkül visszatért a délutáni beszélgetésükre.

– Szabad indiszkrétnek lennem? – kérdezte.

– A hely és az idő szinte követeli, hogy az legyen, – biztatta Belizár.

– Mondja, hová osztályozza önmagát – a keletiek, vagy a nyugatiak, a fantasztikusok, vagy a fegyelmezettek sorába?

– Annak eldöntését a maga csodálatos keleti intuiciójára bízom, – tréfálkozott Belizár.

Edit a csillagos ég felé fujta cigarettájának füstjét és hidegvérrel mondta:

– A születésénél fogva keleti ember, tehát fantaszta.

Belizár nem válaszolt, Edit azonban a csillagfény mellett is észrevette azt a gőgös vonást, mely megdermesztette arcát. Ebben az egyben némileg snob volt: szerette föntartani yankee voltának fikcióját.

Edit azonban derüs kiméletlenséggel folytatta:

– A nevelésénél fogva – én persze arról a nevelésről beszélek, melyet önmagának adott – fegyelmezett ember. Maga tehát a fegyelmezett fantaszták, mondjuk így: az álarcos keletiek közé tartozik.

– Ez érdekes! – szólt nevetve Belizár.

– Igazán érdekli? Akkor hát folytathatom. Magának abnormisan nagy, a mi átlagos keleti fantáziánknál sokkal nagyobb képzelőtehetsége lehet. Csakis így érthető, hogy annyira bele tudta magát élni a nyugati ember szerepébe. Maga külsőleg-belsőleg amerikaiabb, mondhatnám yankeebb, sőt angolszászabb, mint mindenki, akit eddig ismertem. Erről az ethnográfiai túlzásról ismerek rá az én magyaromra! Mi a mimikriben sem tartunk mértéket. Kolosszális termékenységü keleti fantázia lehet az, amely még a fantáziátlanságot is meg tudja magában konstruálni, még pedig olyan tökéletes kiadásban, hogy száz vagy nem tudom hány millió dollárra fölváltható. Ha szabadjára ereszti ezt a fantáziáját, talán új vallást alapít, mint Mohamed, vagy megírja Firduszi dalait, amit különben nagyon sajnálnék, mert akkor aligha ülnék a turbinás yachtja kosárszékében.

Széles ívben kis hulló csillag repült a tengerbe: Belizár égő szivarja.

Edit tovább beszélt: