Part 4

– Selyemvánkoson viszem eléje a kulcsokat, – szavalta az amerikai.

– Maga gránit-emberként szerepel. Ha én oda bejutok és azt találom, hogy megcsalta a világot és a lelke olcsó anyagból épült, – mi lesz akkor?

– Mi lehet akkor?

– Azt hiszem, hogy demolálni fogom önt, Belizár, kő kövön nem marad. Ne nevessen, kérem!

– Maga a Ddzsengisz Khán-féle iskola növendéke. Amit meghódít, azt föl is dúlja. Azonban engedjen meg egy kérdést a békés szatócsnak, aki sohasem értette a háború logikáját: mit gyülöl a hódító és mit szeret?

– Gyülöli a leleplezett gyöngeséget, amely azt állította magáról, hogy erő. És szereti az erőt, amely az ő kedvéért gyöngének tetette magát.

– A görög szentírás mást tanít. Herakles gyöngének tetette magát a lydiai királynő kedvéért és Omphale asszonyi ruhát és rokkát adott neki.

Edit elmosolyodott és jó ideig hallgatott. Végül halkan kérdezte:

– Nos, és azt hiszi, hogy Herakles nagyon kellemetlenül érezte magát a selyemköntösben?

– Azt éppen nem…

– Ő magára vette a tréfás kis megalázást, hogy könnyűvé tegye Omphale számára a tragikus nagy megalázkodást. A rokka volt a hitehagyott királynő enyhítő körülménye. Ez a rokka különben nem akadályozta meg Heraklest abban, hogy olimpusi istenné ne legyen.

Edit fölkelt és kezet nyujtott Belizárnak. Mára véget ért a kalydóniai vadászat. Az amazon fölment a hotel emeletére, a vadkan pedig vastag havannát dugott a szájába, azután fölkapaszkodott az automobiljára és elhajtatott Pireusz irányában.

VII.

Alkonyatkor furcsa nagy felhő vonaglott az Akropolisz fölött. Olyan volt, mint a repülő fúria, a lobogó kígyóhaja fölért a zenitig.

Edit sápadt volt, nyomott kedvünek látszott. Szokása ellenére nem is öltözött estebédhez, hanem angol vászonruhában fogadta Belizárt.

– El fogok utazni, – mondta. – Moreában tegnap földrengés volt és a lapok azt írják, hogy sok ember meghalt. Itt is éreztek valamit. A komornám mondta az este, miután maga már elment és én nem is sokat aludtam az éjjel.

– Atalanté fél? – kérdezte Belizár mosolyogva.

– A félelem nem kifejezés. Hideg undor és szomorúság szorítja össze a szívemet, ha arra gondolok, hogy van egy titok, egy erő, amely ezrével tiporhatja el az embereket, mint a hangyákat. Én nem félek a haláltól, legalább nem minden haláltól. Halála válogatja. De a halál legyen tragédia és nem katasztrófa. Engem fölháborít a véletlen hideg közömbössége.

– Tudok egy biztos helyet, – mondta Belizár.

Edit kérdőleg tekintett reá.

– Hajófödélzeten, nyílt tengeren nincs földrengés.

Edit kedvetlenül rázta a fejét.

– Lássa, ha tegnap nem beszéltünk volna a hajóról, akkor ma reggel kimentem volna Pireuszba és megkértem volna, hogy vigyen magával. Hiszen eszembe jutott. De most már nem lehet.

– Feketekávéig meggondolhatja még a dolgot, – szólt kötekedve Belizár.

Az asszony hevesen rázta meg a fejét.

– Nem, nem kéredzkedem be az asszonyvárba!

Asztalhoz ültek. Belizár úgy evett, mint a farkas, Edit azonban alig nyúlt a tálakhoz. Szótalan és szórakozott volt, azt a benyomást tette, mintha a messzeségbe fülelne, ahol minden pillanatban megszólalhatnak valami lesben álló ellenség ütegei.

Azután egyszerre rémült csend támadt az ebédlőteremben. Az a csend, amely a bányában megelőzi a robbanást. Edit valami gyönge villamos ütést érzett a térdeiben, egy kis szédülést a fejében, a csillár meglódult fölöttük, valaki leejtett egy tányért.

– Itt van! – suttogta Edit krétafehér arccal.

A vendégek meghökkenve néztek össze. Néhányan talpra ugrottak, a többiek követték a példát és a széklábak szakadatlanul nyikorogtak.

Megint egy lökés! Ezúttal harsogó zúgás kísérte, mintha százezer óriási madár kelne szárnyra. Egy olasz pincérfiu az ajtóhoz rohant és fisztulázó hangon kiáltotta: terremoto!

A fiu rikácsolása rettegéssel töltötte meg a levegőt. Az emberek a kijárás felé siettek. Eleintén rendben mentek, a hölgyeket előre eresztvén, a gyermekeket csitítgatva, de az ajtóban tolongás támadt és ekkor oly kétségbeesett türelmetlenség vett erőt a hátul állókon, mintha már szakadozna fejük fölött a mennyezet. Két perc mulva üres volt a terem.

Belizár nem mozdult a helyéről. Megfogta Edit karját és megakadályozta abban, hogy fölkeljen.

– Nos, Atalanté, itt a kalydóniai vadkan! Hallod a röfögését? Most lássuk a hősiességedet!

– Belizár, az Istenért, – hebegte az asszony.

Belizárban megvolt a ragadozók föltétlen fizikai bátorsága és a bátorsága kedvét lelte abban, hogy csillogtassa acélvértjét. Körülnézett: egyetlen pincér állott a pohárszék mellett, a félelemtől zsibbadt lábakon.

– Miért nem hozza ide a tálat? – rivalt reá Belizár.

A pincér, egy hatalmas akarat sugallata alatt, gépiesen fölvette a tálat. Jobb karját a hátára téve, kifogástalan mozdulattal kínálta meg az amerikait. Belizár evett, közbe az ő rendes kaján mosolyával kémlelte Editet.

– Hőslelkü Atalanté, – mondta – ha ön netán félne a stukkós mennyezet alatt, amelyen tényleg némi repedések látszanak, akkor szakítsa félbe kalydoniai vadászatát és vonuljon a télikertbe, ott nem érheti baj. Az ön alázatos vadkanja most megebédel, de azután föl fogja keresni, addig csak tartsa készen nyílait.

Egy csepp részvétet sem érzett Edittel. Ez most nem is asszony, csak egy halálra rémült kis állat, amelyben az önfentartás ösztöne elnyom minden emberi indulatot. Ha fölugrik és eltorzult arccal, félszeg mozdulatokkal szalad világgá: ő bizony útjára engedi.

Edit a félelemtől tehetetlenül ült ott, mint a szepegő kisleány. Csak azért nem futott még ki a teremből, mert nem mert eltávozni ettől a nagy erőtől, amelybe úgy belekapaszkodott, mint a hajótörött a palánkba. Ez a nagy sugalló erő a biztonság érzetét terjesztette maga körül és lassankint édes melegséget öntött Edit ereibe. A melegség forrósággá növekedett és valami különös, diadalmas mámornak lett az okozója.

– Nos, nem megy ki? – kérdezte Belizár.

Edit sápadt mosollyal rázta meg a fejét.

– Nem megyek!

Aztán a pincérnek szólt.

– Egy csepp pezsgőt szeretnék.

A pincér, akin ugyanaz a heroikus mámor vett erőt, szolgálatkészen kirohant és a buffetben ugyancsak csillogtatta vadonatúj bátorságát. A dolognak híre ment: Belizárék odabenn pezsgőzni akarnak.

Belizár sugalló erejét most már a télikertben is érezték. Néhány fiatalember visszajött a terembe, egypár hölgy is követte a példájukat. Olykor a bátorság is ragadós divathóborttá lesz és ahány snob lakott a szállodában, az mind halálos elszántságot érzett a szívében.

– Lelkemre mondom, csodálom magát, Edit, – mondta Belizár. – Maga nagyszerü asszony és nagyon lefőzött.

– Ne higyjen a látszatnak, – szólt Edit. – Én nagyon gyáva vagyok. A nyomorult kis önuralom, amelyet most fitogtatok, az ön elhullatott morzsáiból került. Én nem akarom önt lefőzni, hanem meg akarom valamiről győzni.

– És mi az?

– Ha arra kérem, hogy vigyen a hajójára, nem gyávaságból teszem, – hiszen látta, hogy le tudom küzdeni még a természetes ösztöneimet is, – hanem azért, hogy az ön közelében lehessek.

Edit arca rózsás lett, Belizáré vérvörös.

– És ha el akar vinni, akkor kérem, vigyen minél előbb, vigyen rögtön.

Belizárnak nem is volt már kedve maradni. A terem különben is megtelt már emberekkel, akiknek arcán a bátorság hencegéssé züllött.

Fél óra múlva az automobil zúgva és csattogva repült végig az Athén és Pireusz között elterülő ősrégi olajfaligeten. Az asszony lehunyt szemmel ült Belizár mellett. Egész úton egy szót sem beszéltek. Később Edit odahajtotta fáradt fejét Belizár vállára. Most már a gépkocsi lármáján kívül még valami állandó hangot hallott: Belizár szívének erős lüktetését.

VIII.

Egy tavaszi éjszakán annyi csillag hullott, hogy a föld megtermékenyült és a megvénült élet újjászületett. Hellász kövei rügyezni és virágozni kezdtek, a földből márványoszlopok bujtak ki, az oszlopokon kosszarvu oszlopfők nyiltak, az üres timpanonokban pedig virágzó fürtökben nőttek a kecses istenképek. Az azurszigeteken, melyeknek vonalai olyan merészen és harmonikusan olvadtak bele a tenger és az ég ércfényü mélységébe, mintha nem is valóság, hanem egy művész-isten muló viziói volnának, ismét kigyulladtak a régi istenek áldozati tüzei.

Az Ariane diadalmas gályává változott, melyen a győző vitte a maga prédáját. A hajó orra előtt zordon tritonok lovagoltak merevszemü vizi szörnyetegeken és teli pofával fujták a tüskés csigatülköt; a hajócsapás tajtékförgetegében széphátu, nevető szemü najádok bukkantak föl. Egy-egy öböl ciprusfái alatt ujjongó emberfelhők gomolyogtak párducos fogatok körül. A parti sziklákról pedig fehér, fenséges fantómok tekintettek álmodozó szemmel a diadalmas gálya után.

– Zenét hallok a part felől, – mondta Edit. – Furulya, csörgődob, ének. Egy világos női hang, – sötét férfikar kíséri…

– A hajógép énekel, – válaszolt csendesen Belizár.

A közeli sziklafalak ércesen visszaverték a kazánház ritmikusan dagadó és apadó hangzavarát és az ember valóban azt hihette, hogy a sötétségben nagy embertömeg énekel szilaj ditirambokat. A kormányos sípja és a gépész csengője úgy szólt bele a zajba, mint a syrinx és a csörgődob. Belizár lehunyta két szemét és maga is hallgatta az éjszaka énekét. A szíve mámorosan kalapálta hozzá az ütemet.

– Mennyi csillag!

Belizár azonban nem szerette mostanában, ha Edit elmerült a természetben. Ilyenkor megnyilt az asszony szíve, mint a kristályüveg, és ami forróság benne volt, az elpárolgott, akár az illó olaj. Most megint a csillagok szívták föl magukhoz és Belizárnak semmi sem maradt az asszonyból, csak a hüvös, élettelen kis keze, melyet fogva tartott.

– Csillag a csók szinonimája, – kezdte megint Edit. – Kitől hallottam ezt? Ha két szerelmes száj találkozik, akkor lehull egy csillag. Ez rendjén való is, az utolsó csókkal legyen vége a világnak.

Belizár föllázadt a csillagok ellen.

– Ez olyan probléma, – mondta, – mint az angol kőszéné. Száz esztendő mulva elfogy, – mivel füt akkor az emberiség? Hiszen majd kitalálnak valamit a tudósok. Csillag azonban van még odafönn szépen, azért nem is kell velük fukarkodni.

Az idő későre járt már és ők még mindig ott beszélgettek a sötét födélzeten. Az asszony a heverőszéken feküdt, Belizár mellette ült és tulajdonjogának szimbolumaként fogta a csillagok felé dezertálónak kezét.

De most megint megszólalt Edit.

– Tudja, mi volna jó?

– Hogy mondtad?

– Tudod, mi volna jó? Ha az Ariane hirtelen elsülyedne.

– Megint a halál?

– Nem tehetek róla, hogy az élet olyan szűk tömlöc. Amint megmozdulok, mindjárt beleütközöm a fekete falba. A szenvedés is, a szerelem is a halálban látja a maga fokozását.

– Halkabban! – intette Belizár. – Szent helyen járunk: itt született Afrodite. Káromlásnak vehetné, amit mondasz.

– Mi köze Afroditenak a szerelemhez? – kérdezte Edit ellenségesen.

Belizár halkan elnevette magát.

– Eretnek! Afrodite intellektusáról magamnak sincs valami jó véleményem, de a szerelemhez való tehetségét nem merném kétségbe vonni.

– Én igen, – vágott vissza Edit. – Az ő édes mosolyának sohasem volt köze a szenvedélyhez. A szerelem egyáltalában nem mosolyog. Az halálosan komoly dolog, – az egyetlen komoly dolog a világon. Afrodite nem is a szerelem, hanem az élvezet istennője. Kikapós asszony, kalandok után futkos. Ki kell egyszer már mondani az igazságot: a hellének egyáltalában nem is tudták, hogy mi a szerelem. A szerelem Ázsiában született és a szerelem igaz istennője Astarte. A sápadt arcu, a haldokló szemü, a véresajku Astarte, a titokzatos, kiszámíthatatlan, félelmetes istennő. Ő a bűn királyi bíborpalástját viseli és sohasem mutatja magát meztelenül. Meztelenül csak az ártatlanság jár és Afrodite valóban olyan ártatlan, mint bármely más szép állat.

– Bár beszélne tovább, – gondolta magában Belizár, akin valami nagyon kellemes tunyaság vett erőt. És Edit beszélt.

– Tegnap szereztem valamit Naxos szigetén. Egy kőfejet. Egy pirosfezes kis ember hozta a hajóra. Azt mondta, hogy Praxiteles remekműve, a szőlejében találta, de az ember nem úgy festett, mintha szőleje volna. Megmutassam?

– Hol van?

– Itt a székem alatt. Gyujtsa meg a lámpát.

Belizár tapogatva kereste meg a villamos kapcsolót, a következő pillanatban a fejük fölött levő tölcsérből vakító fehér fénysáv villant elő, szívén találva a megijedt éjszakát és kerek fénytányért vetve a fekete födélzetre. Belizár sietve visszavonult a homályba, Edit azonban ott maradt a fénykörben, megszeppenve és kissé megszégyenülten dörzsölve a pilláit.

A két keskeny, ideges keze fölemelte a fekete kendőbe takart nehéz követ, azután óvatosan, szinte félénken kihámozta a selyemből. Belizár figyelmesen nézte, közbe kissé feszengett, mintha egy exhumálás szemtanúja volna. A szeme most két fehér kőszem meredt és üres tekintetével találkozott. A kőfej fiatal szép nőé volt, aki a rémülettől és a fájdalomtól dermedten, megsemmisülten és reménytelenül, félig nyitott szájjal, megtört szemmel bámult a villamos lámpába.

Edit gyöngéden a két tenyere közé fogta a fejet és hosszan farkasszemet nézett vele.

– Mit gondol, Belizár, – kérdezte halkan, – mit ábrázol?

– Talán valamelyik Niobida halálát, vagy egy amazon agoniáját. Annyi bizonyos, hogy a szenvedés kifejezése rettenetesen igaz.

– Ez először is nem eredeti munka, hanem másolat, hamisítás. Rögtön megismertem, mert Nápolyban egy ízben már megvettem a fej párját. Ott tucatszámra gyártják ezeket és az én görögöm is alkalmasint onnan hozatja. Az eredetije egyébként nem is görög, hanem késői római munka. A csókbolond nimfát vagy bacchánsnőt ábrázolja. Ezt az arcot nem a fájdalom, hanem a gyönyör dúlta föl. Ez nem agónia, hanem mámor. A halál fensége hajszálnyira hasonlít az élet őrjöngéséhez. Ezen nincs mit mosolyogni, édes barátom és én nagyon csodálom, hogy az ön Afroditejának kedve van nevetni. Úgylátszik, a derék olimpusi asszonyság sehogysem tudja megérteni, hogy itt miről is van szó tulajdonképpen.

Edit ott ült a fénygömb közepén, mely még sötétebbnek mutatta a körülötte elterülő nagy éjszakát. Olyan volt, mint egy idegen kis csillag egyetlen lakója. Még egyre a kőfejet nézte, mintha annak arcáról olvasná le azt, amit mond.

Később újból megszólalt.

– Nekem bizony nincs kedvem nevetni. Én most _megint_ fölértem életem egyik csúcsára és tudom, hogy minden lépés, melyet ezután teszek, lejebb visz a mélységbe.

Ez a _megint_, a visszautalás a multra, kissé megalázta Belizárt.

– Mi van a mélységben? – kérdezte a homályból.

– A megszokás, értsd: a halál.

– Nem lehetne megállani a csúcson? – kérdezte Belizár.

Edit olyan gyöngéden és fölényesen nevetett, mint a fiatal anya, mikor a gyermeke valami kedves naivságot mond. Egyszerre jókedvü és bizalmaskodó lett. Cigarettát kért és a fénykörben megjelent Belizár nagy keze a nyitott aranydobozzal.

– Te, – mondta Edit, miközben kék füstfelhőt fújt a bacchánsnő szeme közé, – te Belizár, mondok neked valamit. Ne gondolj soha arra, hogy engem feleségül végy. Nem látom most az arcodat, de tudom, hogy kajánul mosolyogsz…

– Oh, dehogy! – szabadkozott az amerikai.

– Mosolyogsz, ha mondom, a hangod is elárulja, hogy mosolyogsz! Mindegy! Ne akarj engem feleségül venni. Tudom, tudom: nincs az Unióban az a kócsagtollas, gyémánt harisnyakötős Gibson-girl, aki édes-örömest hozzád nem menne. A vasutkirályok és petróleumcsászárok érzelmes leányai mind rólad és a bank-letétjeidről ábrándoznak. Azt hiszem, ha kissé lapozgatunk az Almanachban, találunk olyan megszorult uralkodó fejedelmet is, aki hozzádadná a leányát. Te mindenkit elérhetsz, akit akarsz, éppen csak engem nem, aki pedig a legolcsóbb asszony vagyok mindazok közül, akik valaha a nyakadba varrták magukat.

Belizár nem tudott mit válaszolni. Mindenképpen kényesnek találta a tárgyat. Ha igazat ad Editnek, megbántja, ha ellentmond neki, sikos talajra lép. Edit jól titkolt perfidiával élvezte a zavarát, majd így folytatta:

– Én szerelmesnek – ugyebár? – egészen tűrhető vagyok, de a házassághoz nincs semmi tehetségem. Bolond ember, aki a fejébe veszi, hogy jóravaló barátnőjét rossz feleséggé degradálja. Te nem vagy bolond és ezzel végeztünk is a kérdéssel, reménylem mindenkorra.

– Különös nézeteid vannak, – mormogta Belizár még mindig óvatosan.

Edit ajkán finom és gonosz kis mosoly jelent meg, miközben női Hamletként megint farkasszemet nézett a kezében levő kőfejjel.

– Valamiért mégis irigyelhetjük ezeket, mi újak a régieket. Az ő pogány szemük kifelé nézett és amit láttak, az szép és tökéletes volt, mert a természet volt. Mi befelé tekintünk és furcsa, felemás dolgokat látunk. Mikor megölelsz, akkor is látom magamat és olykor így szólok magamhoz: Nini, Ladányi Edit, te most azzal az idegen úrral ölelkezel, akit egy-két héttel ezelőtt bemutattak neked egy budapesti szalonban…

Valami haragos dübörgés hallatszott a sötétségben.

– Idegen úr! Miféle beszéd ez? Ha én idegen vagyok, ugyan ki nem az?

– Minden férfi az, – mondta Edit halkan.

A többit már nem merte megmondani, pedig a nyelvén volt: Amióta nő vagyok, az életem örökös utazás a férfi felé. De minél közelebb érek hozzá, annál kevésbbé tudok rátalálni.

Ezt azonban akkor sem mondhatta volna meg, ha bátorsága lett volna hozzá, mert Belizár hirtelen széttépte a fehér fénygömböt, melybe Edit begubózta magát, eloltotta a villamlámpát, magához ragadta az asszonyt és elnémította egy csókkal. Ebben a csókban több volt a sértett hiúság keserűsége és a zsarnoki harag, mint a gyöngédség. Ha nem lett volna olyan sötét, akkor Belizár megláthatta volna, hogy Edit arca e pillanatban csodálatosan hasonlít a kőfejhez, amely időközben kiesett az asszony öléből és dübörögve gurult végig a födélzeten.

Az Ariane akkor már ázsiai vizeken járt, Chios szigete alatt. Pelinaeas hegyfok lejtőjén gigantikus templomfalak emelkedtek, amelyek még kormosak voltak Astarte oltárának tüzétől.

IX.

Edit megint egyszer fölgyujtotta maga mögött a múltját, „mint a menekülő indián-harcos az őserdőt“ – mondta maga. Az üldöző falka, a gyülölt hétköznapok elmaradtak az égig csapó tűzorkánban és a szive ujjongott, mintha most már végleges győzelmet aratott volna az élet fölött.

Valami hallgatag megállapodás folytán Belizár nem avatta be az asszonyt úti tervébe. A _tenger ura_ – félig tréfás emfázissal így nevezte Edit – kedvét lelte abban, hogy bacchantikus diadalmenetben, látszólag terv és cél nélkül kóboroljon az azurszínü sivatagban. És Edit, aki félig rabnak, félig szultánának érezhette magát, annyit tudott csak, hogy útjok kelet felé visz, mindig a fölkelő nap irányában. Ehhez a lakomához csak Homér tengere énekelhette a méltó nászdalt.

Belizár, aki ifjabb éveiben azzal volt elfoglalva, hogy farkaséhségü ambicióit etette, érettebb korában pedig saját góliát-podgyászának teherhordója lett, most végre egy időre le tudta rázni a rabságot, amelyben önmagát tartotta. A nőktől, bár annyit fogyasztott közülök, mint a kékszakállu herceg, az idejét mindenkor jobban sajnálta, mint a pénzét és tulajdonképpen Edit volt valamennyi közül az első, akitől nem tudta megvásárolni azt a jogot, hogy utólag megvesse.

Belizár reggeltől-estig nyomon követte barátnőjét, „mint párját a hímoroszlán“, tréfálkozott Edit, – de azért volt az asszonynak mindennap egy órája, amikor egyedül volt önmagával. A hátsó födélzet alatt volt egy erkélyszerü sétafödélzet, – a szultána kertje, – amelyre csak a _ladys room_-on át lehetett jutni, ott minden hajnalban megvárta a napfölkeltét. (Héliosz kultuszának ezt a nemét angol turistanők terjesztik, akik így akarják megóvni bőrük üdeségét és idegeik acélosságát.) Könnyü pongyolában járt-kelt a hajnali fényben, hogy azután egy óra múlva, ha már vakítóvá lett a világosság, visszaosonjon homályos hálószobájába és visszabujjon az ágyába.

Ezek a hajnali órák fölségesek voltak. A födélzeteken mély csend volt, az éjjeli őrség még nem jött elő a kormányházból, az Ariane érctüdeje egyenletesen lélegzett, mint a békés alvóé. Künn, a tengeren, a születő nagy fényesség első sejtelme derengett. A tájkép csodálatosan intimus volt, a felhők, a parti hegyek, az alvajárókként vonuló vitorlás hajók, a halászó sirálycsapatok mind a maguk helyén voltak, mint egy régi német tengerkép gondosan megfestett részletei. Edit levetette szándáljait és mezitláb járt a födélzet hűvös palánkjain, amelyeket barnára festett az éjjeli harmat. A könnyü ruha alatt érezte karcsu macskatestének minden izmát és gyönyörködött mozdulatainak ruganyos puhaságában. Úgy szívta magába a hajnali levegőt, mint valami részegítő italt. Soha oly megnyugtató távolban nem érezte magát az emberektől, Belizártól is, és soha oly mámorító közelségben önmagához, mint ilyenkor. Néha oly győzelmes érzés fogta el, mintha az élet, ez a kiszámíthatatlan és veszedelmes fenevad, most már a lábai előtt heverne és ő ráléphetne meztelen talpával a nyakára.

Egyszer hajnalban partot látott a kormányoldalon.

Váratlanul és közelről jelent meg a föld, mintha éppen most bukkant volna föl a tengerből. A görög tájaktól elütő, mélyfekvésü, barnazöld, ingoványos sikság volt, a háttérben dombokkal és komoly profilu hegyekkel. Egy eleven lélek nem mozdult a réten, lomha csöndesség ült fölötte, melyet alig-alig tudott megmozgatni a hajógép érces dübörgése.

E pillanatban megszólalt Belizár hangja Edit feje fölött. A nagy födélzeten volt, alig néhány méternyire fölötte, de lelátni nem tudott onnan.

– Fönn van már, Edit?

– Fönn vagyok.

Nem szerette, ha meglopják az ő napfölkeltét, Belizártól sem szerette.

– Delfin-vadászatra megyek. Nem akar elkísérni?

A delfincsapat, csupa öreg nagy hal, ott vonult a lapos part mentén. Nagyokat fujva, nehézkesen bukdácsoltak, mint az elhizott atléták. Editen erőt vett a vadászláz.

– Várjon, mindjárt megleszek!

Tíz perccel később már yachtsapkával a fején, indulásra készen jelentkezett.

Motoros csónakba szállottak. Legényt nem is vittek magukkal; Edit, aki máskor is vezette már a kis hajót, a kormány mellett ült, Belizár pedig winchesterével a csónak orrán helyezkedett el. A benzines, több amerikai és európai verseny bajnoka, fanatikus buzgalommal hasította a vizet, szétfutó hullámgátakat túrva föl orrával.

– Tudja, miféle vidék az? – kérdezte Belizár, állával a part felé intve.

– A világ legbanálisabb tájképe.

– A trójai sikság.

Edit valami áhitatos kis szédülést érzett. Most már másképp hatott reá a vidék, mint két perccel előbb. A sívársága monumentális volt, a hallgatása sokatmondó, a távoli dombok földult oltárokra emlékeztették, a fönnúszó felhők pedig tragikus kórusba csoportosultak. Ez grandiózus színpad, melyet az emberiség első nagy passziójátéka szentelt föl. Évezredekkel ezelőtt valaki éneket mondott itt és aki erre jár, visszafojtja a lélegzetét és fülel, hogy nem zúg-e föl a visszhang.

– Illik itt egyáltalában delfinekre vadászni? – kérdezte Edit.

Belizár elnevette magát.

– Lám, a miliő sugalló ereje! Olvastam egy keresztény püspökről, aki Julianus császár idejében itt élt Trója vidékén és titokban áldozatokat mutatott be Hektor szellemének.

– Én Heléna szellemének áldoznék, – mondta Edit komoly arccal. – Ő találta ki a nő sexuális beszámíthatatlanságának divatos elméletét. Miután fölégették miatta Iliont és kiirtották a trójaiakat, hazament Lakedemonba és azzal magyarázta meg szökését, hogy a kegyetlen Afrodite bocsájtotta reá azt a csapást. Az achájok modern gondolkodásu emberek voltak és elfogadták a pszichopatikus magyarázatot. A budapestiek, sajnos, elmaradottabbak és én azt hiszem, mire hazakerülök Trójából, Árkayné ő méltósága már kimondta, hogy engem nem lehet teára hívni.

– Tudok Árkayné ő méltósága ellen biztos ellenmérget, – szólt Belizár. – Ne menjen többet haza Budapestre.

Edit vállat vont.

– Előbb-utóbb csak visszakerülök megint oda. Ott van a családi kriptám.

Többet nem akart erről beszélni.

– A delfinjeink a mély vízbe vonultak, – mondta Belizár.

Edit az Ariane felé kormányzott és ekkor észrevette, hogy a félgőzzel haladó yacht az orrát már nem kelet, hanem nyugat felé fordítja.

– Hát arra van Konstantinápoly? – kérdezte.

– Nem arra. De mi nem is megyünk Konstantinápolyba.

– Én pedig azt hittem…