Part 3

– Meggondolatlanságról, megbánásról nincs szó. Én egyáltalában nem is szoktam magamból nagy kázust csinálni. Tisztában voltam vele, hogy mit teszek, midőn belevetettem magamat az ön életébe, mint az úszó a vízben. Tudtam, hogy magával is sodorhat. Magamra kellett azonban terelnem az ön figyelmét és ezt csak azzal érhettem el, amit tettem. Most már tudja, hogy ki vagyok…

– Dehogy tudom!

– Mondjuk így: tudja, hogy egyáltalában vagyok. Szóval célt értem és most már visszakövetelem a függetlenségemet, szükségem van rá.

– Mit fog kezdeni a függetlenségével? Feminista előadásokat tart?

– Újból keverem a kártyát, elülről kezdem az ismeretségünket. Ezúttal azonban semleges helyen, mint a magam asszonya akarok önnel találkozni.

– De ha nem követem a d’Angleterre halljába?

– Akkor meg éppen igazolva lesz a szökésem. Mert mit keressek oly férfi társaságában, aki még annyira sem érdemesít, hogy megtegye kedvemért a harmincperces útat Pireusztól Athénig?

– De hátha nem közömbösségből, hanem óvatosságból, mondjuk elővigyázatból fogom kerülni?

– Ez az én rizikóm. Ki fog vetni az életéből, egy kis barázda azonban mégis csak marad utánam, akkora, mint a kitépett virággyökér után.

– Maradjunk meg a kártyás hasonlat mellett, – szólt Belizár. – Biztos benne, hogy nyerni fog?

Edit félig lehunyta a szemét, mint az álmos macska.

– Ha veszítek, akkor is meg fog róla győződni, hogy elegáns pártnerrel volt dolga.

Ez a kihívó megjegyzés ugyan sehogy sem illett bele a meleg és kissé ködös búcsúhangulatba. Edit azonban, mint a lovagregények fehér asszonya, sohasem állott ott, ahol kereste támadója.

A vonat hirtelen lökéssel megindult és erőszakosan kitépte egymásból az összefogott két kezet.

Mikor sötétedett be, mikor gyujtották meg a lámpákat? Edit semmit sem tudott minderről. A vonat a korintusi öböl árkádiai partján szaladt, az asszony azonban úgy érezte, hogy ő nincs is a kocsiban, ő beleadta egész valóját az áhitatos kíváncsiságába, amely szárnyra kelt, mint az éjjeli madár, nyílsebesen kóválygott a tengeröböl csendes víze fölött, versenyt repült a vonattal és a föld és a víz holt körvonalaiban kereste az élő Hellászt. Hellász azonban elrejtőzött előle. A tengerbe nyíló földnyelven ciprusok feketéltek, oly ünnepélyesen és komoran, mint a pogány papok, de ezek a Böcklin jól ismert fái voltak. És a kentaurcsapat is, amely nyerítő kacagással vágtatott versenyt a vonattal, német sörházak törzsvendégeinek vonásait viselte arcán. Az egész öböl régóta homályba borult már, csak odaát, a túlsó parton, világítottak még a hegyormok. Egy-egy fantasztikusan intimus fényfészek a zord magasságban mutatta a helyet, ahol az emberek valaha isteneket és múzsákat kerestek. Editnek úgy rémlett, hogy a hegyprofil vadregényes és mégis idilli vonalai régóta ott világítottak már a lelkében, százszor látta azokat barok metszeteken és plafondokon, és a szépség és az erő fantómjai, amelyekkel be akarja népesíteni a sziklákat és lejtőket, nem Hellász művészei, hanem édeskés és erőtlen színházi dekorátorok fantáziájának szülöttjei. Ah, a görög mitosz görögös jelmezbállá züllött!

A rózsaszínü, banális képeket, melyekkel a fantáziája viaskodott, egyszerre fehér fényözön halványította el. Oly élesen villámlott végig a kocsifülke homályán és Edit éber álmadozásain, mint a gyémánt kardpenge. A vonat, mint a menekülő kígyó, most sűrű bozótba vetette magát, az üldöző fénykéve elvesztette nyomát és szikrázva tévelygett a lombrostély között, a következő pillanatban azonban a vonat megint kimerészkedett a kopár partra és ekkor a tenger felől leviatáni örömbőgés köszöntötte, amely hosszan hangzott a vízsivatag fölött. Edit megismerte az Ariane gőzszirénájának hangját. És most meglátta magát a yachtot is. A hajó fölbukkant a holdfényben és fehéren, repeső türelmetlenséggel, minden ereje megfeszítésével sietett a korintusi csatorna irányában. Arra vezet a legrövidebb út Athén felé! Világító füstfelhőt okádva, kerek kabinablakainak száz tüzes szemét az éjbe meresztve, hasította a tengert. Túlfeszített érctüdejének lihegése fölverte a parti hegyek visszhangját, reflektorának fehér csápja pedig izgatottan kutatta végig a parti ligeteket. Ha elfogta a vonatot, amely világító ablakkockáival tüzes kígyóként iramodott a parton, akkor hozzátapadt; ha valamely alagút torkában újból elkapta a menekülőt, akkor üvöltve köszöntötte.

Hogy fölvillanyozta ez a heroikus vadászat Editet! Abbahagyta az éjjelre való készülődést, elküldte Ninát és kibomlott haját a szél játékának átengedve, kihajolt a kocsi ablakán. Egyszerre úgy érezte, hogy a nagyszerü hajsza láza mindent megértet vele, megérteti még a mitikus Hellász titkát is. Az örök férfi vágya, fantasztikus vízi madár alakjában kergeti a női ravaszságot, amely tüzes kígyó képében fut előle. Ő maga _egy_ a vasúti vonattal, a kerekek kattogása az ő repülő sietségének hangja, a tenger felől pedig az üldöző Belizár tüdejének monoton lihegése hallatszik. Ha elmarad mögötte az ellenség, akkor rémület száll a menekülő szívébe, ha azonban megint a nyomában liheg, akkor sebesebben siklik tovább. Mert ez a mitikus vadászat nem a vadásznak, hanem a futó vadnak szerez gyönyörűséget.

V.

Másnap késő délután az athéni fogadó kapujában találkoztak. Edit el akart menni hazulról, midőn eléje toppant Belizár.

– Sétára indultam, mert egész nap itthon voltam, – mondta az asszony.

– Elkisérhetem, – szólt Belizár.

Cél nélkül jártak-keltek a városban, lassankint azután az Akropolisz lejtőjére jutottak.

– Látott már valamit Athénből? – kérdezte az amerikai.

– Semmit. Egész nap otthon voltam.

Meredek utca-gádorokon másztak föl, apró viskók között, végül a háztetők fölött egy szikla-terraszra értek, ahonnan nem vezetett tovább az út. A lábuk alatt volt a város, amelynek terein éppen akkor gyulladtak ki a lámpák, a fejük fölött az Akropolisz. Közelebb jutni azonban nem lehetett innen. Edit epedve fölnézett a magasba és a rozsdabarna várfalak fölött, elérhetetlen magasságban, merészen kiszögellő kőoromzatot látott, amely skurzban erősen megrövidített oszlopokon pihent. Talán a vörös alkonyi fény, mely a márványt körülremegte, volt oka annak, hogy a kis épületrész elbüvölően érdekes és előkelő benyomást tett Editre. Nem tudta levenni róla a szemét.

– Nézze a holdat, – mondta Belizár.

A Hymettos hosszan elnyúló, alacsony gerince fölött hófehéren kelt föl a teli hold. Edit halkan elkiáltotta magát meglepetésében: a hegylejtő mély lilaszínü volt, az egész athéni völgy rózsaszínü, csak odafönn az Akropolisz volt sötétes aranysárga, akár a régi elefántcsont.

Belizár meghökkenve vette észre, hogy Edit arca elhalványodott, a szeméből pedig szakadatlanul peregnek a könnyek. Érezte, hogy az asszony most nagyon távol van tőle és ezért némi féltékenység is fogta el.

– Nem értem magát, – szólt, – hiszen úgy mondta, hogy nem lelkesedik természeti szépségekért?

– Én az embereket nézem, – mormogta Edit.

Valóban embereket látott, vagy legalább is emberarcu fantómokat. Az Akropolisz, mint az emberiesség tüzes vulkánja, a szépséget szimbolizáló alakok légióit vetette ki márványkráterjából, megtöltvén a zenitet a nemes érzékiség fényében ragyogó meztelen emberfelhőkkel, melyek diadalmasan vonultak távoli országok felé, hogy megvilágítsák azok homályát. Edit elszédült a saját viziójától, de azután kialudt odafönn a fény és véget ért a viziója is.

Karonfogva mentek vissza a városba.

Ha még élnének hellászi istenek, akkor irgalomból örökös alkonyba burkolnák Athént. A szemérmetlen napfény szörnyü dolgokat leplez le. Nappal a lekopasztott hegylejtők meztelenül, girhes bordákkal szégyenkeznek; az elsorvadt vizek ott hagyták medrüket az útszélen, mint a koldus a rongyait; a dombokon, amelyek mérföldekre ellátnak a kiméletlenül tiszta levegőben, barbár kéztől legyilkolt templomok csontvázai korhadoznak. Az egész völgy egy óriás sír, amelyet az évszázadok hiénafalkái dúltak föl. Az emberek pedig olyan idegenek és kellemetlenek, mint legyek a halottas házban. De ha bealkonyodik, akkor fátyolköntöst vesznek magukra a hegyek és a síkság, az Akropolisz szépsége pedig újból kivirágzik és kábítóan illatozik.

– Nézzen oda! – mondta Edit.

Már lenn voltak Belizárral a völgyben. Az alkonyi ég narancssárga tüzében, a távoli Akropolisz szilhuettje sötétlett.

Most a keskeny oldalát látták s a Parthenon titáni és mégis légies arányai oly győzedelmesen uralkodtak a síkság fölött, mint a korona, melyet isteni kezek tettek a hegy homlokára.

– A legmodernebb épület, melyet életemben láttam, – mondta Edit.

– Köti magát jelzőihez? – kérdezte Belizár.

– Ezúttal igen. A legifjabb művészet. A ma, a holnap, az örökkévalóság stilusa. Tökéletes, mint egy ifju isten meztelen teste. Mi jöhet még ezután? A gótika mellfüzője, a renaissance brokátja, a barok krinolinja – aggság, betegség, barbárság.

– Én magasabbnak képzeltem az Akropoliszt, – mondta kaján mosollyal Belizár.

– Belizár, – szólt Edit, – figyelmeztetem, hogy tavaly itt meggyilkoltak egy amerikait. Azt hiszem, ő is a görög építészetről beszélt.

Az estebédet együtt költötték el Edit fogadójában. Az asszony átöltözött és Belizár megvárta a hallban. Midőn újra lejött a lépcsőn, divatosan kék selyemruha volt rajta. Belizár úgy találta, hogy ez a kékség olyan szikrázó és szomjas, mint az egyenlítő égboltja a pálmacsúcsok fölött. A zománcos fényü nagy szemével és a barna bőrével az asszony megint valami egyiptomi faliképre emlékeztette.

– Maga most egyenesen Egyiptomból jön és ez Berenice királynő udvari kosztümje? – kérdezte Belizár.

– Óh nem, én messzebbről jövök. Ophir-országból és ez a mindennapos ruhám. Nálunk az elvált asszonyok kékben járnak, a szüzek pedig piros selyemben.

– És a férjes nők?

– Szürkében.

– Mi ujság a titkok országában?

– Azért titkok országa, mert idegenek előtt sohasem szoktunk róla beszélni.

– Közös erényeiknek, vagy közös bűneiknek köszönhetik az ophirbeliek ezt a lelki erőt?

– Aki meg akarja tudni, annak el kell utaznia Ophirba.

Belizár később egy kis vízfestményt vett elő, mely az Akropoliszt ábrázolta és odaadta Editnek. Az asszony figyelmesen nézte.

– Azt hiszem, ha egy amerikai indiánusnak mutatná meg ezt a képet, az is eltalálná, hogy istenek lakóhelye, ha nem is olyan magas, mint a new-yorki felhőkarcolók, amelyekben szatócsok laknak.

Belizár ellentmondó kedvében volt.

– Isteneké lehet, de semmi esetre az olimpusiaké. Az Akropoliszon, főleg az Erechtheionban, ősidők óta valami titok lappangott és én azt hiszem, hogy ez a titokzatos kultusz építette meg magának a márványhéját, mint a csiga a házát. Az olimpusi csőcselék azonban sohasem volt arra méltó, hogy átlépje a Propyleák küszöbét. Én megvetem az ordináré isteneket. Ha valaki halhatatlan, akkor ne legyen canaille. Uranosz első nemzetségében még volt valami fenség, de Zeusszal egy parvenühad tolakodott az Olimpusra. Zeusz nem tud egyebet kezdeni a mindenhatóságával, mint áldozatokat zsarolni az emberektől, akikkel különben is úgy bánik, mint a jobbágy-nyúzó földesúr. Nevetséges gondolat, hogy ez az olimpusi róka, aki minden liba kedvéért elcserélte a bőrét, mennydörögni tudott volna. És nevetséges, hogy a szabad, elmés és előkelő hellászi népnek ilyen istenei voltak. Zeusz mellett Apollót gyülölöm leginkább az önhitt dandy-mosolya és az asszonyos csípői miatt. Ha ön ezt a szép olimpusi vigécet fehér tennisz-ruhában látná valamelyik fürdőhelyen, jó ízlésü asszony létére émelygést érezne…

Edit még sohasem hallotta Belizárt ilyen hangon beszélni. Ezért meg lehetett neki bocsátani, hogy alacsonynak találta a Parthenont. Az asszony szemei maliciózus tűzben csillogtak, ajka körül pedig gonosz kis mosoly vonaglott. Nagyszerűnek találta, hogy ők ketten most leszólhatnak egy csomó istent a sárga földig.

– Hihetetlen, – folytatta Belizár, – hogy egy népnek, amely ott volt a termopyléi szorosnál, Plateánál és Salamisnál, Mars lett volna az istene. Mars, aki vérengző, ostoba és gyáva is, mert mikor Ilionnál megsebesül, ordítozik és megszalad…

Edit az asztalra támasztotta két könyökét és asszonyos pletykakedvvel tüzelte társát.

– És az istennők? Róluk mit tud?

– Ugyan menjen! Héra mintaképe a pöffeszkedő és korlátolt női snobnak… Ehhez az egész olimpusi karhoz Offenbach szerezte a stilszerü kísérő zenét.

– De Afrodite! Nos?

Nos, ez kemény dió volt. Belizár óvatosan körülnézett, hogy nem fülel-e valaki, ember vagy isten, majd fojtott hangon beszélt tovább.

– Hallotta valamikor, hogy Afroditenak lelke lett volna? Csak teste volt.

– De az gyönyörü volt.

– Gyönyörü volt, de egyebe se volt és ennyi kevés egy asszonynak, pláne egy istennőnek.

Belizár áthajolt az asztalon és suttogva mondta:

– Tudja mit? Én degutánsnak találom az ostoba nőt!

Edit úgy megijedt, hogy szinte belesápadt. De Belizár is megsokalta a saját őszinteségét.

– Hagyjuk Afroditét, – mondta. – A gyermekkori kegyelet lehet oka, hogy nem esik jól róla rosszat beszélnem. Azt hiszem, ezek az istenek ifju korukban különbek lehettek, de mi már csak degenerált állapotukban ismerkedtünk meg velük.

– Tudja mit hiszek én? – szólt Edit. – Őket valami eredendő bűnük vitte a züllésbe, az, hogy nem ismerték sem a szenvedélyt, sem a szenvedést. Túltáplált tenyészállatok módjára éltek az ambróziás vályúk mellett, fájdalom és remény nélkül. Pedig az isten sem lehet el rendes foglalkozás nélkül. Én az egész mitológiában csak Cerest becsülöm és Prometeuszt. A pogány mater dolorosát és az őskori megváltót. Ceres az igazi asszony, Prometeusz az igazi férfi. Nekik vannak a legszebb legendáik, az ő alakjukat megszépítette és emberiessé tette a fájdalom.

– Szóval: az istenekben is az a nagy, ami emberi.

– Ha valamelyik halhatatlan igazi istenné akar lenni, akkor le kell szállnia a földre, vérét és könnyeit kell ontania.

Belizár még az este kiment Pireuszba, mivel ott horgonyzott az Ariane. Az automobilján ment, amelyet soffőrjével együtt magával vitt a yachtján.

VI.

Istenkáromló kedvük akkor is eltartott még, mikor a muzeumban jártak és némelyik olimpusi halhatatlannak volt mit hallania. Egyik-másik kőarc fensége vagy bája azonban mégis lefegyverezte őket.

Edit megállott egy kis Afrodite-fej előtt.

– Ha ezt a knidoszi mosolyt látom, akkor úgy érzem, bocsánatot kell kérnem az istennőtől, hogy tegnap végighallgattam a maga rágalmait.

– Itt megint valami titok lappang, – mondta Belizár. – Egyáltalában különös, hogy mennyi titok huzódik meg a napfényes templomok oszlopai között. Ennek a fönséges homloku Zeusznak például elhiszem, hogy Periklesz istene lehetett, a knidoszi Afroditét pedig egy Aszpázia is imádhatta. A hiteles mitológia lúdtolvajának és a sánta Vulkán feleségének azonban nincs sok közük ezekhez a képekhez. Úgy látszik, a hellászi művészek eretnekek voltak és saját izlésük szerint korrigálták a szentek életét. A művészet kiragadta a vallást a papok kezéből és a saját képére formálta az isteneket, így azután párhuzamos istenek uralkodtak az Olimpuson.

Abban különben megegyeztek mind a ketten, hogy egyikük sem kedvelte a muzeumokat.

– Ezeket az isteneket és heroszokat kivették eredeti miliőjükből, amely rájuk nézve az életet jelentette; egyiket agyonverették a másikkal és egy óriás kripta halottaivá tették, – vélekedett Edit. – Minden tömeg csőcselék és száz isten együtt véve tömeg. A kiválóságnak mindig egyedül kell lennie, életében is, halálában is. A régi fejedelmek ezt tudták, ők hegytetőkön és puszták méhében temetkeztek és a holtuk után is urak maradtak.

Belizár megtoldotta:

– Ezek az istenek kor és foglalkozás szerint vannak elrendezve. Egymással rivalizálva kínálgatják a védelmüket. Halhatatlansági verseny. Olimpusi bazár. Ez a didaktikai szándékosság és pedantéria tönkre teszi az illuzióimat.

– Illuziókat is tart raktáron?

– Úgylátszik, bár magam csak akkor szerzek róluk tudomást, mikor már tönkrementek.

De nemcsak halhatatlanok, kőemberek is voltak a muzeumban és Edit ezeket nézte legszívesebben.

– Tudja, hogy maga görög tipus? – mondta Belizárnak.

– Fölfedezte már arcomon Apolló mosolyát?

– Szerencséjére nem istenhez, hanem emberhez hasonlít. Úgylátszik, a régi hellének mind angol-szász földre menekültek az új görögök elől. Ifju Achilles Cambridgeben evez, ha megborotváltatja Odysseust, rá fog ismerni egyik yankee-barátjának elszánt és ravasz arcára, Agamemnon pedig borotválatlanul ott ül az angol felsőházban. Nézze meg az olimpusi győzők szobrait, úgy amint vannak besorozhatja őket amerikai tengerészeknek, vagy angol rendőröknek. A maga őse pedig itt van, ni!

Egy sírkő előtt állottak, mely a dipyloni temetőből került ide. A dombormű egy katonát ábrázolt, aki utolsó csatája előtt búcsút mond édesapjának. Mind a ketten a nyitott ajtóban állnak, az öreg ember gyérszakállu álla szinte remeg a fájdalmas meghatottságtól, miközben sovány ujjai között szorongatja fiának izmos jobbját, a fiu pedig, erőt véve fölindulásán, elfordítja fejét és elborult arccal bámul ki a szabadba. Odakünn egy szolgafiu fogja a paripát. A lónak csak a feje látható, de a művész valami hihetetlen gonosz, démoni kifejezést tudott neki adni.

Belizár elnézte a reliefet.

– Úgy találja?…

– Meglepő hasonlatosság. Nemcsak külső, de belső is.

– Mit tud a katona belsejéről?

– Annyit, mint az önéről, amennyi az arcára van írva. Ennek az embernek is megvan az a férfi-hiúsága, hogy akkor akar a legerősebbnek látszani, mikor leggyöngébb.

– Mulat rajtam? – kérdezte Belizár.

– Nem. Azt hiszem, megmondtam már, hogy én semmit sem veszek komolyan, csak a férfit. Mulathat a hal a vízen, a madár a levegőn? És most ön a víz, a levegő, a férfi.

– Egy férfi.

– Most nem _egy_, hanem _a_ férfi.

Kissé elhalványodott, mikor ezt mondta, de azért mosolygott. Azután egyszerre egy gágogó és kotkodácsoló turista-raj tört be a terem szent csöndjébe, friss erőben levő utasok, akik piros könyvvel a kezükben szaladgáltak ide-oda a márványszobrok között.

Az amerikai pénz-leviatán fölbukkanása igen fölkavarta Uj-Görögország sekély vízeit. Ahol Belizár megfordult, ott a halszemü angolszász túristák sorfalát rajongó tekintetü benszülöttek törték át, emberek, akik minden áron beszélni akartak a trösztemberrel. Belizár úgy vonzotta őket magához, mint a mesés mágneshegy a tengeri gályákat s ők kisérteties biztossággal eveztek be a d’Angleterre halljába, és kormányoztak az öblös karosszék felé, melyben Belizár szivarozgatott. A két elszánt képü yankee azonban, aki mellette a tikár szerepét vitte, úgy elmorogta mellőle ezt az alkalmatlan romantikát, mint a házőrző eb. Igy azután egyes vállalkozó szellemü ifjú görögöknek meg kellett elégedniök azzal, hogy semleges távolból, némán és szenvedélyesen cigarettázva, küldjék a pillantások epedő meteorraját az érdekes férfiú felé.

Ezek a pillantások olykor csodálatosan beszédesek voltak. „Önnek van ezer milliója, vagy mondjuk ötszáz… Ha abból egyet nekem adna, maradna önnek még négyszázkilencvenkilenc… De én egy félmillióval is beérném, szükség esetén kétszázezerrel, sőt százezerrel is… Maradna önnek…“ és a többi. Ha Belizár csiklandós ember lett volna, akkor éreznie kellett volna a láthatatlan asztrál-kezeket, amelyek hizelegve és könyörögve tapogatták körül zsebeit.

Edit tudomást vett a fantasztikus rohamról.

– Ön olyan, mint az alexandriai világító-torony. A fáradt és éhes vándormadarak állandó ostrom alatt tartják. A lába körül ezer szegettszárnyú terv és reménység vonaglik.

– A világító-tornyokat nem a madarak kedvéért építik.

– Ezt meg kellene mondani a szegény madaraknak. Jól érzi magát legalább ott fönn a magasban?

– Mondhatom, néhanapján igen kellemetlen a helyem.

– Pedig ez a kellemetlenség adja meg a hatalom érzetét. Tegnap azt mondtam, hogy maga görög tipus, de vannak pillanatok, mikor inkább Budha szobrára emlékeztet. Azaz mégsem, mert Budha emberibb, szerénvebb, hogy úgy mondjam: szégyenlősebb, mint maga. Ő szegény örökké resteli, hogy nem tud segíteni a sok szerencsétlen flótáson, aki hozzá fohászkodik. Szégyenli, hogy túlbecsülik a hatalmát. Ez az istenek közös tragikuma. Maga azonban nem tartozik a szégyenlős istenek közé, maga afféle délamerikai aztekisten, nagyállkapcsú, emberevő ősbálvány.

– Köszönöm. Mondja, Edit, miért haragszik tulajdonképpen reám? – kérdezte Belizár nevetve.

– Mert az ön gőgös bálvány-mosolyának köszönhetem életem legnagyobb megalázását.

– Esküszöm, hogy nem tudok erről semmit.

– Hiszen ez az! Napok óta támadom, maga pedig annyi tudomást sem vesz az én heroikus amazonattakomról, mint a vastagbőrü a szunyogcsípésről, vagy az aztek-bálvány az imádságról.

Estebédnél ültek éppen és Edit Belizár elé tette üres poharát. Az amerikai vizet töltött neki és nyugodtan mondta:

– Tudja mit mondok, Edit? Ne pereljen velem, hanem jőjjön haza.

– Hová – haza?

– Ariane a mi közös hazánk.

Edit arca egy másodpercre lángvörös lett.

– Hiszen én egyebet sem akarok. Ezúttal azonban – ezt be kell látnia – a látogatásom nem a hajójának, hanem magának fog szólni.

– Annál jobb! Minden ajtóm tárva-nyitva.

– Volt már Pannonhalmán? – kérdezte váratlanul Edit.

– Nem voltam.

– A papok vára mellett, a kapun kívül, van egy épület, azt úgy hívják, hogy asszonyvár. Oda beeresztik a nőket, de tovább nem. Én azonban nem akarok megállani ott, ahol minden vászoncseléd megfordul, hanem be akarok menni oda, ahol maga egyedül van. Mondja, barátom, mit is rejteget tulajdonképpen a klauzurában? Talán azt a banális titkot, hogy maga is ember?

– Meglehet.

– Akkor mutassa magát olyannak, amilyen. Ez az egyetlen ellenérték, amit nekem adhat. Az asszony született társ. Ha kell bűntárs. Holttesteket dugdos a cellájában? Nem baj. Sőt annál jobb. Én virágok alá temetem azokat és illatfelhőkkel nyugtatom meg a lelkiismeretét.

– Maga olykor csodálatosan romantikus, kedves Edit.

– Én nagyon reális vagyok. Tudom, hogy csak relativ érték vagyok és annyit érek, amennyire tartom magamat. Én elajándékozhatom, de el nem dobhatom magamat. Az arany a sárban is arany, de én csak egy szegény virág vagyok. Ennyi az egész.

– Alkalmasint rózsa, mert elég gyakran érezni a tüskéit. Nyugodjék meg különben, én nem rejtegetek a klauzurámban semmiféle titkot.

– Csak azt a férfias elhatározását, hogy nem lesz játékszer semmiféle nő kezében? – kérdezte szándékos álpáthosszal Edit.

– Ha játékszer volnék, akkor mindenesetre azt ambicionálnám, hogy az ön gyönyörű keze tépjen ronggyá.

Edit csillogó körmü, finom, szinte törékeny ujjai játszadozva forgatták az irizáló poharat. Az asszony ajka szélén különös mosoly jelent meg. Sok melegség, némi szomorúság, egy csepp gonoszság volt a mosolyában.

– Maga mégis rejteget valamit, – mondta makacsul. – Vannak aszkéta szerzetesek, akik pálinkát főznek és maga talán egy fanatikus, aki pénzt gyárt. Csak pénzt, mindig pénzt, azonkívül semmit.

– Annál rosszabb reám nézve. De nem gondolja, hogy ön kissé kiméletlen velem szemben, hősies Atalanté?

A kalydóniai vadkan-vadászatra gondolt, melyet egyik múzeumban látott és most tényleg úgy találta, hogy Edit sápadt profilja és a márványrelief párductestü, ruganyos, szép és vérengző amazonja között valami hasonlatosság van.

– Szeretnék még kiméletlenebb lenni, – mosolygott Edit. – Szeretném magát megalázottnak, szenvedőnek, vérzőnek látni.

– Hogy azután fölemeljen és meggyógyítson? – kérdezte kajánul Belizár.

– Nem tudom, hogy mit tennék. Először mindenesetre megnézném, hogy mit rejteget a szívében. Lehet, hogy csak a nagy gyöngeségét. Az erő talán nem is egyéb, mint a gyöngeség álarca. Az erő a víg dal, melyet a sötét temetőben énekel a gyermek.

Belizárnak eszébe jutott, hogy Edit őt az imént emberevőnek nevezte és hangosan elkacagta magát. Az asszony azonban nem jött zavarba, hanem tovább is rajta tartotta pillantását, mely ezúttal olyan vérszomjas volt, mint a párductagu Atalanté kőtekintete.

– Belizár, – szólt később Edit, – maga talán okosan tenné, ha rövidesen túladna rajtam, ha faképnél hagyna és elutazna. Reménylem azonban, hogy nem hallgat a jótanácsomra és itt marad. Én ugyanis azt hiszem, hogy ha együtt maradunk, akkor mégis csak be fogok jutni azon a bizonyos kapun.