Part 2

– Az ilyen szép és előkelő hölgy persze fél a világ nyelvétől. A világgal azonban kétféleképpen lehet végezni. Az ember vagy kijátsza az éberségét, vagy pedig nem törődik vele. A fő az, hogy az embernek nyugodt legyen a lelkiismerete, nemde?

Ez a metódista fordulat könnyű mosolyt csalt Edit ajkára. Némán állott ott, a karjait a hátán összefonva. Belizár tekintete végigsiklott rajta, a homlokától a lába hegyéig.

– Nos, akarja látni Görögországot? – kérdezte fojtott hangon.

Edit könnyedén bólintott a fejével.

– Akkor tehát? – türelmetlenkedett Belizár.

Edit egyszerre nagyon nyugodtnak és derültnek látszott.

– Ha ki akarja játszani a világot, akkor valamivel halkabban kell beszélnie, – mondta mosolyogva. – Engem különben sem kell erőszakkal a hajója födélzetére hurcolnia, mivel elhatároztam, hogy magamtól megyek. Most igyék egy pohár pezsgőt, előbb kocintson velem magyar szokás szerint, így! – mint útitársaknak jó bajtársaknak kell lennünk! – azután keresse föl a háziasszonyt és mondjon neki egypár bókot… Dicsérje meg a lakását és tudakozódjék a gyerekei után… Igaz, küldjön az Ariane parancsnokának táviratot, hogy hajózza be azt a hölgyet, aki holnap éjjel a komornájával érkezik. Mert én a reggeli vonattal leutazom és a hajón várom meg önt.

Belizár mélyen meghajolt, azután megkérte a háta mögött álló házigazdát, hogy vezesse a bárónéhoz. Mialatt Árkaynéval beszélgetett, jóformán már meg is feledkezett a kalandjáról. A dolog egyébként sem lepte meg túlságosan. Nagy nőbarát volt, az udvarláshoz azonban nem volt sem ideje, sem kedve. Erre nem is volt szüksége, amióta óriás vagyon ura volt. Az ilyenféle ügyek maguktól intéződtek, olykor a titkára közvetítésével, aki nála azt a szerepet töltötte be, amit viveur-királyok mellett a bizalmas szárnysegéd. A yacht-kirándulás mindenesetre kellemesnek igérkezik. Ez a szép asszony alkalmasint valami pillanatnyi pénzzavarban szenvedő úri hölgy, ilyenek nagy számmal vannak Európában, de Amerikában is. Nos, hat hét mulva majd kiszáll megint Velencében, a kufferjai tele lesznek csipkével és ékszerrel, az Ariane pedig tovább gőzölög.

– Érdekes asszony az én Edit barátnőm, nemde? – kérdezte e pillanatban Árkay báróné.

– Edit barátnője?

– Igen, a szép asszony, akivel oly jól mulatott az imént. Ladányi Edit.

Belizár nyersebb formában, mint maga is akarta, mondta ki azt, amit e pillanatban a nyelvén forgatott.

– Érdekelne, hogy minő viszonyok közt él a barátnője?

– Hogy érti ezt?

– Hogy minő anyagi viszonyok között…

A báróné elmosolyodott.

– Nagyon megnyugtató az anyagi helyzete. A mi fogalmaink szerint vagyonos, sőt gazdag is.

Úgy! Tehát nem a csipkék és nem az ékszerek kedvéért teszi?!

III.

Edit fölébredt mély álmából.

Egy nagyon széles és nagyon kényelmes ágyban találta magát, az ágy olykor himbálva megindult alatta, ami némi édes szédülést okozott neki. Halk vízcsobogást hallott, ami úgy gyöngyözött, mint az elfojtott kacagás; idegen, finom lakkillatot érzett. Álomittasan körülnézett és egy óralapot látott, mely szeliden foszforeszkálva lebegett a fekete semmiben és melynek mutatója kettőn állott. Eleintén azt hitte, hogy világító toronyóra, mely valami nyitott ablakon át látszik be, de aztán kinyujtotta a kezét és ujjainak megnőtt árnyképe megérintette az óra üveglapját. Most meg nagy távolból valami vastüdejü szörnyeteg panaszos üvöltése hallatszott, mely óriás sivatagok fölött visszhangzott és Edit ekkor már tudta, hogy hol van: a tengeren, a fiumei kikötő előtt, az Ariane _ladys room_-jában. Most már visszaemlékezett mindenre. A feje fölött van a mahagóni mennyezetbe illesztett csillárgömb, melyet a komornája lefekvés előtt eloltott, jobb keze felől van a selyemkárpitos kis szalonja, balra a fehérlakkos fürdőszobája, azontúl alszik Nina, a komornája… Lefekvés előtt mindent megnézett.

Az este érkezett meg a fővárosból. Belizár emberei a fiumei pályaudvaron várták. Ezek a tengerészek olyan jóltápláltak, tiszták és gőgösek voltak, akár egy utazó király testőrei. Motorcsónakkal vitték az Arianera, amely a kikötő előtt, az úszó bóján függött. Midőn Edit a tenger alaktalan éjszakájában hirtelen meglátta a villamos fényárban ragyogó fehér hajó kemény vonalait, különös izgalom fogta el. A hajó olyan hatalmas és idegenszerü volt, olyan magában bevégzett és környezetétől független, mint valami idegen bolygó, amely váratlanul a föld elérhető közelébe jutott.

Egy fehérruhás angol, a yacht parancsnoka, átadta a vendéget egy csíkoskabátu franciának, a hajókomornyiknak, az pedig bevezette a hátsó födélzeten levő vendéglakásba. Jónevelésü emberek a tengerészek, hivatalos ábrázattal, halálos komolysággal hurcolják az óriási sárga bőröndöket, amelyekből diszkrét asszonyi illat árad.

Edit megitta a teáját, azután a homály védelme alatt egyedül, nesztelen talpakon kalandozni kezdett a hajón, mint az elvarázsolt kastélyba toppant királyfi, vagy helyesebben: az idegen házba tévedt macska. Végig a mahagónival bevont szűk folyosólabirintuson, föl a kókuszszőnyeggel borított lépcsőkön. Ha valahol fényt látott és hangokat hallott, onnan visszahőkölt és óvatosan a homályba húzódott. Itt-ott benézett egy nyitott ajtón, exotikus műtárgyakkal és furcsaságokkal megtöltött néma termekbe, amelyek alkalmasint ama Ladányi Edit nevü asszonyság kedvéért ragyogtak most villamos fényözönben. Ő azonban, aki kandi kisleányként pislantott be a termekbe, úgy érezte, hogy semmi köze a hajó előkelő vendégéhez.

Az idegen színek, amelyeket látott, az új illatok, amelyeket magába szítt, a tenger bolygójának multjából beszéltek neki, a távol ködében úszó azúr-szigetekről, szélesen ívelt öblökről, amelyekben pálmaerdők tükröződnek, kupolás keleti városokról, feketebőrü, meztelen emberekről, akik különös formáju lélekvesztőkön kerülgetik az Ariane fehér bordáit. Bolyongása közben eljutott a yacht közepére, hol világító-aknák fenekén fényesre csiszolt titán-gépeket látott aludni és ekkor szinte nyomasztónak találta a gondolatot, hogy ez az úszó köztársaság minden fegyelmezett erejével, halálos elszántságával és komplikált gépezetének szellemességével egyetlen ember szórakoztatására van hivatva.

A ladys room keskeny ablakán most vörös fénykéve esett be: a kikötő világítótornyának átható és fenyegető tekintete. Valahol messzi szomoru mandolina cincogott. Edit fölült az ágyában.

Hogyan is került ő ide, az idegen asszony ebbe az idegen világba? Úgy volt, hogy a csónakja reménytelenül bolyongott az únottság fekete tengerén. Évek óta, egy örökkévalóság óta. Egyszerre szilaj, férfias tengerész-rikoltás ütötte meg a fülét. Az éjszakában fényárban úszó, fehér hajó bukkant föl, – hajó, amely az erő és az előkelőség szimbólumaként hasította a vizet, – azután kemény nagy férfikéz nyúlt feléje… Hogyne ragadta volna meg a kezet? Megragadta gondolkodás nélkül, minden erejével, mintha sohasem akarná többet elereszteni.

És most megint útban volt egy új jövő felé, melynek áthatlan ködfala mögött nagyszerű és rettenetes dolgokat sejtett. Minden csepp vérét fölforralja és pezsgésbe hozza a kíváncsisága és a félelme. De éppen ez az izgalom az, ami egyedül tudott tartalmat adni életének.

Valami egyhangu, ritmikus dobogás rázkódtatta meg a hajót. Editet elálmosította ez a nesz.

Mikor újból kinyitotta a szemét, sárga napfény áradt be az ablakon, valaki pedig ott motoszkált a fürdőszobájában.

– Te vagy az, Nina?

– Én vagyok.

– Miféle dobogás az?

– A hajócsavar.

– Hát megyünk?

– Hajnal óta útban vagyunk.

– És hová megyünk?

– Megkérdeztem a komornyikot, de nem tudja. Azt mondja, csak az úr tudja.

– Miféle úr?

– Belizár úr.

– De hiszen ő Budapesten van?

– A hajón van. Hajnalban megérkezett.

– Álmodban beszélsz. Hajnalban nem jön vonat?

– Belizár úr különvonattal jött.

– Úgy?

– Belizár úr rózsákat is hozott a nagyságos asszonynak. A szalonba tegyem őket?

– Ide teheted őket az ágyam mellé.

– A komornyik azt kérdezte, hogy hány órára parancsolja a nagyságos asszony a reggelijét. És hogy hol parancsol reggelizni – itt, vagy talán a könyvtárban, Belizár úr társaságában?…

– Ments ki Belizár úrnál, jelentsd neki, hogy fáradt vagyok az úttól és délelőtt pihenni akarok…

A komorna elfüggönyözte az ablakokat, Edit egyedül maradt a rózsáival és megpróbálta, hogy újból elaludjon. Érezte, hogy nagyon szépnek kell lennie, ha Belizárral találkozik. Ebben a vakmerő játékban az ő tétje a teste. Az olyan férfiak, mint az amerikai, nem sokat törődnek a nő lelkével. Ő alapjában véve nem sokra becsülte ugyan a szépségét, de azért olyan odaadó gonddal ápolgatta, mint az afrikautazó az üveggyöngyöt, amellyel a vadakat akarja megvesztegetni. A férfiak többé-kevésbbé mind vademberek.

IV.

Ez durvaság volt, annál is több: ostobaság. Az első estén, mialatt ketten ott ültek a sötét födélzeten és a vándorló fénykévéket nézték, melyeket egy láthatatlan hadihajó a mélyenjáró felhőkre vetett, Belizár minden bevezetés nélkül odatapasztotta mohó ajkát Edit meztelen vállára. Ez volt az első alkalom, hogy magukra voltak és az amerikai, aki elszánt volt, mint egy cowboy és elbizakodott, mint egy milliomos, nem vesztegette az idejét. Az asszony nem fortyant föl, nem is fakadt sírva, a mozdulata azonban, amellyel elhárította magától Belizárt, az undor gesztusa volt.

– Haragszik? – kérdezte Belizár.

Edit nem válaszolt. Az amerikai azonban megérezte a dermesztő hidegséget, amely feléje áradt. Nagysokára megszólalt az asszony.

– Holnap partra fog tenni.

Belizár, akit az ügyetlensége inkább fölbosszantott, mint lealázott, vérvörös arccal válaszolt:

– Nem fogom partra tenni! Ezen a hajón én vagyok az úr és itt az történik, amit én akarok!

Edit fölkelt és kicsinylően legyintett a kezével.

– Ön rossz emberismerőnek látszik, – mondta száraz hangon. – Ön nem ismeri önmagát, még kevésbbé a szolgálatában lévő embereket. Tudja meg, hogy az ön zsarnoksága csak addig tart ezen a hajón, amíg tíz szót nem beszélek az ön tengerészeihez. Azok nem háremőrök, hanem szabad és szentimentális amerikai polgárok. Ha éppen akarom, megtehetem azt a tréfát, hogy a női erény liliomos zászlójával a kezemben olyan zendülést rendezek az ön hajóján, hogy hetek mulva is hasábos tudósításokat írnak róla az amerikai lapok.

Belizár a meglepetéstől dermedten nézett Editre. Tudta egyébként, hogy amit az asszony beszél, az szóról-szóra igaz. Ma már nincsenek igazi Cézárok, mert nincsenek igazi szolgák. Cézárt a szolgája teszi úrrá.

Edit a hajókorláthoz lépett és egy ideig a csavar nyomában foszforeszkáló tajtékot nézte, majd újból visszajött Belizárhoz és így szólt hozzá:

– Ön valóban rossz emberismerő, Belizár.

– Kezdem hinni, hogy önt félreismertem. Kicsoda ön tulajdonképpen?

Edit vállat vont.

– Nem akarom önt félrevezetni és azért őszintén bevallom, hogy ebben a pillanatban nincs bennem egy szikrányi erkölcsi fölháborodás sem. Én egyáltalában nem vagyok erényes asszony, sőt nem is igen értem, hogy mi az erény tulajdonképpen. Bennem csak nagy függetlenségi ösztön él és bizonyos esztétikai érzék. Ön pedig ezt a kettőt alázta meg bennem.

Belizár haragosan rágta az ajka szélét.

– Mondja meg, mit gondolt tulajdonképpen, mikor a hajómra jött?

– Megmondom. Ha hazudni akarnék, akkor azt mondanám: egy önérzetes és független hölgy minden mellékgondolat nélkül elfogadhatja egy gentleman meghívását egy yacht-kirándulásra. Ez azonban hazugság volna, én legalább nem tudnék benne hinni.

– Tehát?

– Azért jöttem, mert ön érdekelt. Mert kétségbeejtőnek, vagy mondjuk így: leverőnek találtam a gondolatot, hogy ön keresztül siklik az életemen, mint egy látomás és hogy soha sem fogom megtudni, hogy kicsoda tulajdonképpen.

– És most már tudja, hogy ki vagyok? – kérdezte Belizár gúnyosan.

– Nem tudom és nem is fogom megtudni. Elvette a kedvemet ettől a tanulmánytól.

Belizár kedvetlenül méregette az asszonyt. A saját ügyetlensége mégis jobban bosszantotta, mint amennyire az egész potomság megérte. Szó nélkül otthagyta Editet és nesztelen gummitalpain a parancsnoki hídra ment. Félóráig állott ott, senkivel sem beszélgetett, csak hallgatta a hajógép ritmikus dübörgését és élvezte a hideg légáramot, mely süvöltve horzsolta a fülét, miközben a hajó nyílsebesen hasította a fekete éjszakát.

– Éjjeli halászok! – mondta a kapitány, állával egy csillagraj felé intve, mely a kormányoldalon bukkant föl.

Belizár ekkor már tisztában volt vele, hogy mit kell tennie. Se ideje, se kedve hozzá, hogy egy szentimentális dramolett hőseként szerepeljen. A legközelebbi kikötőben partra fogja tenni őnagyságát minden podgyászával együtt. Ez nem éppen lovagias eljárás, de ha a lovag tisztje az aprólékos női szeszélyek és hazugságok legyezgetése, akkor neki nincs is tehetsége ehhez a tisztséghez.

Az asszony neki annyi, mint a virág; ha megtetszik neki egy, leszakasztja, megfizet érte, szükség esetén habozás nélkül ellopja. Ha nem lehet, akkor sincs baj, ő tovább áll. Nem is kell másikat keresnie, hiszen a meleg tavaszi fuvallat olykor úgy szórja őket az arcába, hogy védekeznie kell ellenük.

Visszament megint, de Edit már nem volt a hátsó födélzeten. A könyvtárban talált reá. A famennyezetü teremben egyetlen zöldernyős lámpa világított, Edit ott ült a kerek, meleg fénykörben egy óriási bőrszékben, a lábait maga alá húzta és Görögország térképét nézegette.

Az amerikai odadobta a fehér yachtsapkáját az asztalra és szó nélkül szembeült az asszonynyal. A rövid matrózpipája most is a szájában füstölgött.

– Igen rossz ötlet volt, hogy Görögországba akartam menni, – mondta Edit oly derülten és nyugodtan, mintha már semmire sem emlékeznék vissza. – Én ismerem Hellászt, benne élek gyermekkorom óta. Odysseus ködszínü tengere fölött Homerosz isteni közömbösségü ege mosolyog… Az azur-szigeteken, melyeknek formája olyan, mint a lefejezett szfinx, elefántcsontszínü oszlopsorok világítanak a ciprusligetek homályában…

– Ha ilyennek képzeli Görögországot, akkor csalódni fog, – mondta Belizár.

– Tudom, azért is volt rossz ötlet tőlem, hogy odakívánkoztam. A valóságban alkalmasint keleti mocskot és kopárságot, fakó romokat és brutálisan perzselő napfényt fogok találni. Akinek fantáziája van, az egyáltalában ne is utazzék, mert minden utazás fölér egy szerencsétlen háboruval, amelyben elvesztünk egy-egy országot. Én már elvesztettem a renaissance Itáliáját és a faraók Egyiptomát, most el fogom veszteni Aszpázia Görögországát is. Marad még az egy Hindosztán, de oda sohasem fogok utazni, különben a fantáziám úgy járhat, mint Lear király: nem lesz hová lehajtania a fejét.

Belizár akaratlanul elmosolyodott.

– Ha hajléktalan lesz a fantáziája, akkor ajándékozok neki egy gazdátlan kis szigetet a Csendes-óceánon, ott végleg megtelepedhetik.

– Szép a szigete?

– Alkalmas arra, hogy rehabilitálja a költők és fantaszták által oly sokat rágalmazott valóságot. Egy hely, amely nem ismeri a kiábrándulást.

Edit megrázta a fejét.

– Tudom már: ön tropikus őserdőket, fenséges némaságu öblöket, biboros hajnalokat és gyöngyszínü estéket ajánl föl nekem. Köszönöm, azokból nem kérek. Bevallom, én egyáltalában nem szeretem, sőt meg sem értem a természetimádást. Én a természetben az élet keretét és hátterét látom, semmi egyebet. Emberekben és országokban is csak azokat kedvelem, amelyeknek nagy multjuk vagy nagy jövőjük van. Az ön névtelen szigetén alkalmasint úgy érezném magamat, mint az üres színpadon. Örökké gyötörne a kérdés, hogy hol vannak a szinészek, hol a közönség, mikor kezdik már az előadást?

– Szereti az embereket?

– Olykor szeretem, olykor gyűlölöm őket, de mindig érzem, hogy függök tőlük és hogy nem tudok ellenni nélkülök. A monológ az eszelősök műfaja. Nekem partnerekre van szükségem, hogy érvényesüljek.

– Mit ért érvényesülés alatt?

– A magam szemében akkor érvényesülök, ha érzem, hogy élek. Ha a magam és mások sorsát befolyásolom. Azért többre becsülöm az ostobaságot, a bűnt, a gyalázatot is a nyugalomnál. Mert a nyugalom a halál.

– Ön nem szokott, – hogy is mondjam csak? – nem szokott folytatólagosan élni?

– Én csak megszakításokkal szoktam élni.

– És ki ebben a hibás?

– Részben magam – az érthetetlen apathia, amely olykor erőt vesz rajtam, – részben külső körülmények.

– És ha nem él, mit csinál olyankor?

– Tetszhalottként fekszem a kriptában és az életről álmodom.

– Kellemetlen lehet, – mondta Belizár mosolyogva.

– Nem is sejti, hogy milyen kellemetlen, – mosolygott vissza Edit.

Belizár kissé pózolta a nagyon elfoglalt embert és olykor hölgyekkel is napoleoni stílusban beszélt.

Az asszony fölkelt és ösztönszerü női rendszeretettel visszavitte a hajóatlaszt oda, ahonnan elhozta. Egy pillanatra kilépett a lámpa fényköréből és eltünt a könyves polcok barna homályában. Belizár ugyancsak fölemelkedett.

– Szeretnék magától még valamit kérdezni, – mondta fojtott hangon, – de attól félek, hogy félreért…

Edit halkan elnevette magát. A homály, amelyben meglapult mint a macska, bátorságot öntött beléje.

– Maga túlságosan félénk természetü, hogy úgy mondjam, anyás, – mondta gúnyosan.

– Azt szeretném tudni, hogy szokott-e hazudni? – kérdezte Belizár szokott napoleoni nyiltságával.

– Őszintén felelek. De előbb feleljen ön ugyanerre a kérdésre: szokott hazudni?

– Nem. Én nem szorultam rá, – hangzott a gőgös válasz.

– Nos, én néhanapján még rászorulok, – felelt derült alázatossággal az asszony.

Mindketten hangosan elnevették magukat és egyszerre oly jól megértették egymást és oly közel érezték magukat egymáshoz, mint két kis diák, aki almalopáson találkozott. Belizár két fénylő pontot látott a homályban; Edit szeme úgy csillogott, mint a macska szeme.

– Mi lesz most már velünk? – kérdezte egyszerre Belizár. – Én ugyanis szeretem a tiszta számadást.

A hanghordozásában lehetett valami, ami nem volt inyére az asszonynak.

– Magam is. De a mi számadásunk már annyira tiszta, hogy nem is érdemes több szót rá vesztegetni. És mindenesetre meg fogom önnek köszönni szíves vendéglátását és Patraszban partra fogok szállani. Onnan vasúton elérem Athént. Mert odamegyek, hadd le gyen ezúttal teljes a kiábrándulásom.

Belizár mélységes elkedvetlenedést érzett.

– Azt nem fogja megtenni! – mondta kedvetlenül.

– Meg fogom tenni. Ezúttal – beláthatja – semmi sem akadályoz meg abban, hogy meg ne engedjem magamnak az igazmondás fényüzését. Patraszban kiszállok. A becsületszavamra mondjam, megesküdjek reá, – hogyan szereti jobban? Mindegy, – szóval: kiszállok!

Ennél aztán meg is maradt.

Jobb is lesz, ha elmegy, – gondolta magában Belizár, aki fölötte kényelmetleneknek találta az örökös, apró izgalmakat.

Az Ariane fáradhatatlanul hasította az indigókék tengert. Amerre ment, hosszu füstsáv maradt utána a levegőben és hófehér tajtéksáv a vízben. Kelet felől olykor szakgatott hegycsúcsok merültek föl a habokból, a színük olyan volt, mint az oxidált ezüsté. Dalmátország. Szó volt róla, hogy kikössenek itt vagy ott, megnézni egy régi várost. Edit azonban láthatólag nem igen érdeklődött az ilyen dolgok iránt.

– Mi lehet ott künn a parton? A latin kultúra hulladékai. Elégedjünk meg az eredeti Velencével és az igazi Genovával.

– Elégedjünk meg egymás társaságával, – gondolta Belizár és parancsot adott, hogy folytassák útjokat.

Az amerikai kezdte magát igen jól érezni Edit társaságában. Az asszony ötletes szeretetreméltósága ünneppé avatott egy-egy napot és olykor megesett, hogy ketten órákig is együtt ültek az ebédlőterem csillára alatt. Szerelemről, illetőleg arról, amit Belizár szerelemnek szokott nevezni, nem igen volt szó, ahelyett valami igen kellemes barátságféle szövődött közöttük.

Egy este, miután napközben a jóni szigeteket látták elvonulni a láthatáron, egy kupalaku, egészen kopár hegy jelent meg előttük a vörös alkonyi fényben.

– A lepantói öböl bejárata. A heggyel szemben van Patrasz, – mondta Belizár, miközben figyelmesen nézte Edit arcát.

– Patrasz? Ott én kiszállok! – szólt az asszony.

– Tehát mégis?

– Hiszen tudja. Megmondtam.

Ez az érthetetlen asszonyi makacsság megvadította az amerikait.

– Jól van. Amint parancsolja. A gőzcsónak rendelkezésére áll.

Egy negyedóra mulva Edit a komornájával és minden podgyászával együtt a parton volt. Belizár az utolsó pillanatban erőt vett kedvetlenségén és maga is partra kísérte vendégét. Ezt meg kellett tennie már a hajóközvélemény kedvéért is, melyet a tengerészei és a cselédjei képviseltek.

Az athéni vonat indulását várták és hallgatagon sétáltak föl-alá a kis pályaház előtt. Végül megszólalt Edit:

– Most pedig meg kellene köszönnöm az ön szíves vendégszeretetét…

Belizár azt hitte volna, hogy az asszony kötekedik vele, ha a hangja nem remegett volna olyan puhán. Reánézett. Edit mosolygott, a szeme azonban csupa könny volt és az asszony nem is vett magának annyi fáradságot, hogy elpalástolja megindultságát. Erre ugyan nem volt elkészülve az amerikai. Edit könnyeinek valami szimpatikus visszhangja támadt a szívében és – anélkül, hogy tudott volna róla – az asszony karja alá fűzte a kezét. Edit nem ellenkezett és így karonfogva folytatták sétájukat.

– Mondja, Edit, nem oktalanság az, hogy elhagyja Arianet?

– Ne beszéljen erről, úgyis tudom, hogy sokáig fogom siratni az ön okos fehér hajóját.

– Akkor miért hagyja el?

– Nem tehetek másképpen.

– Hová megy Athénből?

– Haza.

– Mit csinál ott?

– Azt még nem tudom. A legvalószínűbb, hogy visszafekszem megint a kriptámba és Arianeról álmodom.

A kicsi vonat előállott a kávédaráló masinájával és a zsalugáteres ablaku kocsijaival. Egész csapat izgatott ember sürgött-forgott a sínek között, nem utasemberek, hanem ráérő hellén polgárok, akiket valami titokzatos parazita-ösztönük arra kényszerített, hogy minden vonat indulásakor kivegyék részüket más emberek utazási lázából.

Belizár ott állott Edit kocsija előtt. A komorna odabenn a bőröndöket rakosgatta, az asszony pedig az ablakban állott és különös meghatott mosollyal nézett farkasszemet az amerikaival. A lármás türelmetlenség, amelytől a pályaudvar visszhangzott, ezúttal – életében talán először – indokolatlan szorongást okozott Belizárnak. Tíz perc múlva indulni fog a vonat, addig neki föltétlenül tennie vagy mondania kell valamit, amitől megenyhül ez a nevetséges és mégis fölötte kínos feszültség. Azzal már tisztában volt, hogy minden gőgje és ereje kevés arra, hogy letörje Edit szelid makacsságát. Az egész asszony különben is olyan hajlékony, lágy és szívós, hogy nincs reá hatása az erőszaknak. Akár karddal menjen neki a ködnek. Mosolyogva halad a maga titokzatos útján és Belizár sem eltéríteni, sem követni nem tudja.

– Mikor fogjuk egymást viszontlátni? – kérdezte Belizár.

Edit vállat vont, a borus tekintete azonban sehogy sem illett tettetett közömbösségéhez.

– Miért kérdi tőlem, mikor nem tőlem függ? Én néhány napig mindenesetre Athénben maradok, a d’Angleterre fogadót kerestem ki a Baedeckerből, – ön pedig ura az elhatározásainak.

– Akarja, hogy meglátogassam Athénben? – kérdezte Belizár.

– Nem merem megkérni, mert olyasmit képzelek, hogy most végleg le akar velem számolni.

– De szeretné?

– Én Istenem, ha nem tudnám, hogy dolga van Pireuszban, a főváros tőszomszédságában, akkor nem is mennék Athénbe. Elég őszintének talál?

Belizár gúnyosan nevetett, ezúttal azonban a meggyőződése ellenére.

– Mondja, Edit, nem komédia ez? Maga elhagy engem, de azt akarja, hogy kövessem. Ha igazán azt akarja, akkor miért hagy el?

– Kedves barátom, én sohasem mondtam, hogy logikusan gondolkozom. De ha logikusan gondolkoznám is, akkor sem tudnék mindig számot adni a gondolataimról. Mit mondjak még? Köztünk játék folyt, a chanceok azonban nagyon is egyenlőtlenek voltak. Tehát vagy abba kell hagynunk, vagy újból kell kevernünk a kártyát.

– És azt hiszi, hogy a szárazföldön igazságosabbak lesznek a chanceok, mint a tengeren?

– Azt hiszem. Amíg az ön hajóját éreztem a talpam alatt, némileg az ön hatalmában is éreztem magamat. Választanom kellett a szolgaság és a lázadás között, nekem azonban egyikhez sincs tehetségem.

– Szóval, elővigyázatlan volt és most menekül meggondolatlanságának következményei elől, – gunyolódott Belizár.