Part 1

HERCZEG FERENC MUNKÁI

ÁLOMORSZÁG

HERCZEG FERENC MUNKÁI

ÁLOMORSZÁG

REGÉNY

BUDAPEST 1912

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

HERCZEG FERENC

ÁLOMORSZÁG

REGÉNY

BUDAPEST 1912

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jogot fenntartunk_

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.

I.

A művész, aki ezt a termet, a képviselőház tanácskozó termét, megépítette, tervezgetés közben bizonyára barna és önérzetes turáni fejekre, díszruhák keleti pompájára, a hazafias hevület, a bátorság és az áldozatkészség nemesen ívelt gesztusaira gondolt. Olyasmire gondolhatott, hogy a földszint tömör falívei között ülő képviselők szívdobogása állandó honfiimádsággá fog tömörülni, amely bús és követelő lendülettel áradozik a terem aranyos mennyezete felé. Megbűnhödte már e nép… A művész lelkületéhez ugyan meglehetősen idegen volt a kelet lázongó pátosza, de azért akadémikus lelkiismeretességgel számba vette, mint a megoldandó építészeti egyenlet egyik adott mennyiségét és a megnyugtató megoldást a tetőzet óriás ablaknyílásaiban konstruálta meg, amelyeknek ferdén beáradó ünnepélyes fénykévéi a népek atyjának áldását, a honfi-ima meghallgatását és a jobb jövő ígéretét szimbolizálhatnák.

Ebben a pillanatban a terem képe egészen más volt, mint a minőnek a mester megálmodta. Soha még kép nem rítt ki annyira a keretéből, mint a mai ülés képe. A hetes karzaton ülő fehér asszony legalább úgy találta. Szürke, kicsi emberek könyököltek a padokban, emberek, akiket valami furcsa véletlen csődített az arany tetőzet alá és akik úgy is mozogtak, mintha ideiglenesen tartózkodnának itt, akár csak a vasúti váróteremben. Valaki az imént mondott valamit az egyik oldalon; a másik oldalon ezt kihívásnak vették és zajongani kezdtek. A váróterem fagyos unalma tomboló és csökönyös károgásban robbant föl. Némelyek elpirultak vagy elsápadtak, közbe nevetségesen mozgatták a fejüket meg az öklüket, mások rikoltó kiáltásokkal szították a barbár zürzavart, a laptudósítók pedik kaján mosollyal hajoltak jegyzeteik fölé: – Vihar a házban. – Az elhízott ember, aki a nemzet szuverénitását jelképező elnöki trónuson ült, és akinek a karzat párkányán áthajló fehér asszony csak a kopasz fejét látta, mérgesen rázta csöngetyűjét. És a mellett úgy a képviselők, mint a hírlapírók agyában ott lappangott a tudat, vagy legalább a gyanu, hogy ők most valamennyien egy nekik idegen színjáték hősei és hogy szerepüket csak valami láthatatlan rendező kivánságára, igazi énjük megtagadásával tudják végig játszani. Hiszen ha künn találkoznának a folyosókon, akkor az egész félreértést eloszlatnák két szóval, ha a vendéglőben vagy a klubban volnának együtt, akkor képtelenek volnának ilyen viselkedésre.

A jobb jövőt igérő felső ablakok azalatt értelmetlenül és szakadatlanul szórták ragyogó áldásukat a kurjongató tömegre és oly félszegen hatottak, mint valami tévedésből itt felejtett színpadi díszlet.

A dühtől és a gúnytól eltorzult arcok között csak egy ember arca maradt nyugodtan, azé, akinek kedvéért a fehér asszony ide jött: a miniszterelnöké. Nem ismerte személyesen, soha nem beszélt még vele, de ez a hideg férfiszem, amely oly közömbösen nézte a féktelenkedő embereket, ez a rosszul leplezett arisztokratikus megvetés, amely ilyenkor ott vonaglott az ajka szegélyén: mindez ellenállhatatlanul vonzotta a fehér asszonyt. Hát bizony az süldő leányhoz méltó ötlet volt, – maga is beismerte – hogy levelet írt neki, hogy bejelentette karzati látogatásait, hogy a sorok között fölajánlotta magát neki. Úgy képzelte, hogy neki, aki más, mint minden egyéb asszony, köze és joga van a férfihoz, a kiről csak ő tudta, hogy mennyire fölötte áll a tömegnek. Azonban a fagyos közömbösség, mely a miniszterelnököt megvédte a gyűlölet ellen, láthatólag hozzáférhetetlenné tette őt a szeretet számára is. Amióta a fehér asszony ott ült a hetes karzaton – pedig mostanában mindennap ott ült – egyszer sem fordult feléje a bársonyszékben ülő ember tekintete.

Pedig a fehér asszony meg volt róla győződve, hogy olvasni tud még a gondolataiban is. Most éppen haza gondol, a réztetejü, ódon kastélyára, melynek parkját sárgás zöldre festi a tavasz. Egy vágy él benne: fölkelni, hazasietni, megfürödni – igen, megfürödni! – és nem törődni többet a mocskos galléru fiskálisokkal, akik leckét adnak neki a hazafiságból, nem többet a borotválatlan ujságírókkal, akik a ragaszkodásukkal untatják. Az ábrándos köd azonban csak egy pillanatig üli meg a lelkét. Onnan túlról valami ellenséges megjegyzés csap arcába és hideg szélroham erejével lesodorja róla mindazt, ami puha, erőtlen és meleg. Ami visszamarad, az kemény, hozzáférhetetlen és kopár, akár a havas orma. Óh nem, ő nem fog megfutamodni. Ha szégyenletes rabság is a hatalom, majd csak akkor dobja arany bilincseit ellenségeinek lába elé, ha magának is úgy tetszik. Makacsság, gúny és megvetés ül ki irgalmatlan condottiere-arcára. Elnézi az oktalan és céltalan izgalmat, amely körülötte tombol és talán arra gondol, hogy ebben a gyülekezetben, mely egy ország sorsát akarja intézni, nincs annyi erő és méltóság, mint a tört lábu játékbabában. Egy-egy pillanat talpra tudja még állítani, de azután rögtön elveszti megint egyensúlyát, lekonyul, összecsuklik és beleássa orrát a porba…

Egy kipirult arcu fiatal képviselő a miniszter háta mögé kerül és egy nevet mond a fülébe.

– Belizár szeretne veled beszélni.

– Kicsoda?

– Belizár. A folyosón van.

Erre kissé kipirul a miniszter arca is. Fölkel és gyors katonaléptekkel kimegy a folyosóra.

A hetes karzaton ülő fehér asszony egyszerre nagyon elhagyottnak érzi magát. Ahány messzilátó van a képviselőházban, az mind előkerült a fiókokból és feléje fordul. Az urak olyan fesztelenül nézegetik, mintha színházban volnának.

– A híre után szebbnek hittem, – mondja valamelyik képviselő.

Valóban, ez a különös hírességü asszony első látásra nem igen tud versenyezni a saját hírével. Keskeny arca barnának, szinte már zöldesnek látszik a fehér kalapja alatt, a két szeme pedig olyan elhagyottan világít, mint a pincében felejtett mécses. És mégis volt valami egész megjelenésében, ami kíváncsivá és nyugtalanná tette a legtompább idegzetü férfit is, valami, ami Éva ősi örökségeképpen szállott reá. És volt valami az öltözködésében is, abban a bátorságában, amellyel kihasználta és eltúlozta a napi divatot, ami arra vallott, hogy tudatában van erejének és élni óhajt vele. Aki egyszer találkozott vele, az később visszaemlékezett rá és emlékeiben megnőtt, kiszínesedett az asszony képe.

A miniszterelnök, midőn elhagyta a termet, nagy csődületet talált a folyosón. Az urak – képviselők és hírlapírók vegyesen – fülledt csendben állottak együtt és valamennyien egy rettenetes koponyáju férfit néztek, aki zsebre tett kezekkel, izmos lábait szétvetve állott a piros futószőnyegen és mélyen dübörgő hangon beszélgetett a kereskedelmi miniszterrel, miközben nyugodtan elnézett a bámészkodók feje fölött, mint olyan ember, aki megszokta már, hogy minden társaság központja legyen.

Ez Belizár, az amerikai hajótröszt megbizottja. Bár azt beszélik róla, hogy magyar vérből eredt, tipikus yankee benyomását teszi. Bozontos szemöldöke alatt villogó sárga szemével, kékesre borotvált széles állkapcsu arcával tengerentúli ragadozó madárra emlékeztet. A zömök termete egyenes, inas és kemény, mintha vasból kovácsolták volna, az arcán ott ül a kegyetlen energia kifejezése, melynek komorságát olykor megvető jókedv váltja föl. Az ember elhiszi róla, hogy sohasem félt, sohasem töprengett, sohasem imádkozott és sohasem volt beteg. Oly vállalkozás szolgálatában áll, amely vetekszik a babilóniai toronyépítők monstruózus merészségével: egyesíteni akarja a világ tengerhajózási vállalatait és urává akar lenni az oceánoknak. Fölújítani és egyesíteni akarja a régi normann tenger-királyok hatalmát egy kolosszális vízi rablócsászárság alakjában. Belizár végigjárta már az európai fővárosokat és a nagy kikötőket és mindenütt úgy fogadták, mint valami veszedelmes és éppen azért minden tiszteletre érdemes ellenség követjét. Itthon azonban szinte hízelgőnek találták, hogy a leviatán étvágya nem veti meg a mi szegényes tengeri flottánkat sem.

A miniszterelnök megszorította látogatójának kezét.

Jobb meggyőződése ellenére beletévedt a hagyományos pohárköszöntő-stílusba.

– Örülök, hogy kezet foghatok ilyen kitünő honfitársammal!

– Ön amerikai? – kérdezte Belizár.

– Nem, de úgy tudom, hogy ön magyar.

Belizár vállat vont.

– Amerikai polgár vagyok.

Ezzel a gesztussal elhárította magától a nemzeti hiúságot, amely hízelegve csóválta körül. A két férfi azzal bevonult a miniszter fogadószobájába.

A mélységes csendet, melyet az amerikai rablómadár szárnylebbenése a baromfiudvaron teremtett, most izgatott hápogás és kotkodácsolás váltotta föl. A folyosón csoportosuló politikusok és írók élénk eszmecserébe merültek.

– Kicsoda ez a furcsa nevü ember tulajdonképpen?

– Úgy mondják, hogy magyar ember, valamit tud is magyarul, de biztosat senki sem hallott róla, ő maga pedig nem beszél a multjáról.

– Lehet, hogy a magyarországi emlékei nem nagyon kellemesek?

– Ez bizonyos. A valószínütlen hangzásu nevét is alkalmasint úgy szedte föl az útszélén.

– Úgy hírlik, hogy valamikor kadét volt az osztrák-magyar haditengerészetnél, de valami okból ott kellett hagynia szolgálatát…

– Valami inkorrektséget követett el? – kérdezte összeráncolt homlokkal egy föltünő elegánciával öltözködő képviselő.

Az ujságíró, aki részt vett a társalgásban, kicsinylően legyintett a kezével.

– Ha akkor, amikor elkövette, inkorrektség volt is, ma már nem az. Vannak magaslatok, ahol érvényüket vesztik a társadalmi definiciók. Ki kérné számon az uralkodó dinasztiáktól, hogy milyen eszközökkel szerezték meg a trónjukat? Akinek egy milliárdja van, az nem rabló, hanem hódító, nem emberölő, hanem hős.

– És ez a Belizár?

– Hódító és hős. Vagy tíz esztendővel ezelőtt olvastuk először a nevét. Akkor sztrájk tört ki a kazángyárában. Nagyon elkeseredettek lehettek a munkásai, mert több ezren formaszerint ostrom alá vették a gyártelepet. Belizár megvédte a gyárát, vissza is verte az ostromlókat, miután halomra lövetett néhány százat a gépfegyvereivel. Az elesettek között sok volt a magyar munkás.

– Az ördögbe, ez az ember nem játszik babra!

Egy a rendületlen szabadelvüségéről nevezetes képviselő lépett a csoporthoz.

– Láttátok, hogyan fogadta a miniszterelnök Belizárt? Akár egy fejedelmet! Ez mégis nagy diadala a demokráciának!

Az ujságíró elnevette magát.

– Én ellenkezőleg úgy találom, hogy ez az arisztokrácia elvének diadala. Az emberiség nem tud ellenni urak és zsarnokok nélkül. A régiek, az európaiak, kissé már megkoptak és elpetyhüdtek, azért most újakat tenyésztenek Amerikában. Belizárokat. A régiek azonban elismerik az újakat, az újak pedig rokonokat látnak a régiekben, azért is érdeklődnek egymás iránt annyira és azért is házasítják össze oly szívesen gyermekeiket.

Ebből a jó debatterek fészkében bizonyára igen hosszu vita fejlődött volna, ha azok, akikről beszéltek, időközben újból meg nem jelentek volna a folyóson. Belizár elhagyta a palotát és a miniszterelnök a szélfogó ajtóig kísérte. A karzati lépcső alján mozdulatlanul ott állott a fehér asszony. Ő egyetlen pillantással tisztán meglátta azt, amit az urak csak sejtettek: hogy a két férfi, a politikus és a kereskedő, mennyire hasonlít egymáshoz. Mindakettő húsevő ragadozó. A politikus valamivel kultiváltabb, símább, erőtlenebb és jobban táplált, egyébként azonban annyira rokona a kereskedőnek, amennyire valami főtt húson élő és tollasvánkoson pihenő luxus-állat rokona lehet az erdei vadnak, amely karmának ütésével össze tudja zúzni a bivaly gerincét és csontostúl falja föl a véres húst.

A fehér asszony világító szeme most már nem a politikust nézte, hanem a kereskedőt. Annyira nézte, hogy még akkor is látta, mikor a tettek embere már régen elhagyta a szavak és álmok aranypalotáját és mikor odalenn, a téren, bömbölve és tülkölve indult meg alatta a gépkocsi.

II.

– Ha a fehér asszony ismerné önmagát, akkor soha sem mutatná magát nappal.

– Kicsoda? Edit? És miért ne mutassa magát?

– Az ő birodalma az éjszaka. Nappal jelentéktelen, kopár, szomorú. Olyan, mint a nyárilak télen. A redőnyök le vannak eresztve, odabenn hideg és sötét van. Este azonban csodálatos. Nézze, hogy lépked! Olyan puhán és biztosan, mint a macska, mikor holdas éjszakán végigsétál a háztetőn. Nem találja, báróné?

– Nem vagyok szakértő az ilyenekben. Én holdas éjszakán még sohasem sétáltam a háztetőn.

– Most nekitámaszkodik a kandallónak. Milyen ideges és gyöngéd minden mozdulata! A dormogó macska végigdörgölődzik a kéményen. Az éjszaka minden rejtelmes szépsége ott ragyog a szemében és ott illatozik a hajában. Mondja, báróné, miért hívták meg tulajdonképpen Editet? Hiszen önök különben nem érintkeztek.

– Hogy őszinte legyek: ő maga hívta meg magát hozzánk. Ma délután fölhívott telefonon és szinte erőszakoskodni kezdett. Azt mondta: Kedvesem, nekem föltétlenül nálatok kell lennem ma este…

– Tudta, persze, hogy Belizár itt lesz?

– Hiszen azért jött. Maga talán azt hitte, hogy magáért?

– Semmit se hittem. Én régóta tudom, hogy Edit asszony a nyilvánosság mániákusa. Neki minden férfi tetszik, aki valamiképpen kimagaslik a tömegből. Roosevelt, Vilmos császár, Togo admirális. Mindenki, akiről sokat írnak a lapok. Érdekli a színész, aki föltünést keltett új szerepében, érdekli a politikus, aki nagy beszédet mondott, de érdekli a rablógyilkos is…

Ez a párbeszéd Árkay báró estélyén folyt le, melyet Belizár úr tiszteletére rendeztek. A báró, mint egy hatalmas pénzcsoport vezérembere, és mint egyik hajózási vállalat főrészvényese, üzleti összeköttetésben volt a hajótröszt emberével.

A hölgy a háziasszony volt, Árkay báróné, a fiatal úr pedig, akivel beszélgetett, egy Tihanyi nevü író. Árkayné nem tagadhatta meg északnémet eredetét; nagy, szőke, viruló, kissé fiús szépség volt. Inkább az ifju Szigfridre emlékeztetett, mint Szigelindére. Három lépésről megérzett rajta a hideg víz józan illata és meglátszott rajta, hogy hű feleség, gondos anya és szigoru háziasszony. Ő egyáltalában poroszos kötelességtudással, gondolkodás nélkül ment neki minden föladatnak, amely elé az állította.

Tihanyi meglehetősen rossz hírü ember volt. Adósságcsináló és szoknyavadász. Egy ember, aki a férfiakat gyakran zavarba ejtette anarchista elveivel, a nőket pedig cinizmusával. Mindenki meg volt róla győződve, hogy fényes írói tehetség és mindenki sajnálta, hogy határtalan tunyasága miatt hanyagul odavetett vázlatokon kívül nem terem egyéb az íróasztalán. Tihanyi tulajdonképpen a társas élet áldozata volt és ezért őszintén meg is vetette önmagát. Elveszett embernek tartotta önmagát és ennek a révén különféle privilégiumokat követelt az élettől, mint a siralomházban ülő szegény legény, aki még egyszer, utoljára ki akarja magát mulatni. Árkay báró nem igen szenvedhette a merésznyelvü és üres zsebü írót, a maihoz hasonló nagy estéire azonban következetesen meg szokta hívni, mert Tihanyi végre is egy érdekes színárnyalattal gazdagította az embercsődület képét és szó ami szó, a hölgyek közül sokan szerették a társaságát.

Igen különös volt a báróné viszonya az íróhoz. A tiszta, erős asszony határozottan vonzódott a romlott és hazug emberhez. Valami anyai részvétet és nagy asszonyi kiváncsiságot érzett iránta. Talán az ellentétes pólusok vonzási törvénye érvényesült rajtuk, de az is meglehet, hogy a német háziasszony szíve mélyében titkos, puha, színes vágyak rügyeztek, vágyak, amelyeknek csíráját a forró magyarországi szél vetette beléje és amelyekről soha senki nem fog tudomást szerezni, Tihanyi maga legkevésbbé.

A háziasszony egy-két elkésetten érkezett vendégét köszöntötte, azután megint csak visszatalált a sarokba, ahol Tihanyi megtelepedett.

– Mondja, Tihanyi, – érdekelne megtudni, – miféle asszony Edit?

– Még mindig a fehér asszonynál tart, báróné? De hiszen maga mondta, hogy együtt volt vele a drezdai nevelőintézetben, hát ismerheti.

– Annak az asszonynak, aki ott áll a kandalló mellett, nincs köze a zöld kis iskolásleányhoz, aki az emlékeimben él. Amióta asszony vagyok és Budapesten élek, soha sem beszéltem vele. Az uram nem akarta.

– Nem lesz nagy különbség a hajdani kisleány és a mai Edit asszony között. Ez is szereti a nyalánkságokat, ez is tud hazudni, mint akármelyik kisleány. És a világgal is egyformán állanak szemben; vannak emberek, akiket minden érthető ok nélkül imádnak és vannak, akik soha sem bántották őket, azért mégis megvetik őket.

– Maga melyik válfajhoz tartozik, Tihanyi?

– Egyikhez sem. Még egyáltalában nem is vett tudomást arról, hogy én is a világon vagyok.

– Ez kellemetlen lehet, de hiszen majd segít maga ezen, – mondta nem minden anyai féltékenység nélkül Árkayné. – De most beszéljen nekem Editről. Maga mindent tud, biztosan ismeri az ő múltját is. Miért vált el az urától?

– Az ura nagyon derék ember volt. Imádta a feleségét és nem ismert más akaratot, mint Editét.

– És azután mi történt?

– Semmi sem történt. Úgy kell lenni, hogy Edit csömört kapott az örökös derekasságtól. Alkalmasint fölháborítónak és kétségbeejtőnek találta az ötletet, hogy neki most már a holta napjáig teljesülni fog minden gondolata, úgyannyira, hogy nem is lesz érdemes gondolkoznia. Szóval Edit otthagyta az urát. Ő a kereső asszonyok közé tartozik.

– Kereső asszony? Mit keres?

– Hiszen ha azt tudhatná az ember! Egyszer a hegyet, másszor a völgyet, egyszer a napfényt, máskor a sötétséget, – mindig azt, ami nincs a keze ügyében. A hóban virágot, a pocsolyában tisztaságot.

– És a hegyet, a völgyet, a tisztaságot egy-egy férfi szimbolizálja?

– Természetesen. Minden női fantáziában a férfi szimbolizálja az életet.

– Egy férfi.

– Nem, a férfi. Egy férfival nagyon hamar végez az önök fantáziája.

Árkayné elnézően átsiklott a szavakban rejlő sértésen.

– És mi igaz abból, amit Editről fecsegnek? – kérdezte.

– Semmi, vagy nagyon kevés. Ami valóban igaz, arról nem igen fecsegnek az emberek.

– Edit híre nem a legjobb.

– Ez valóságos szerencse reá nézve. Egy független, gazdag és előkelő asszony élete csak akkor türhető, ha a híre nem a legjobb. A jóhírü asszony quasi ki van kapcsolva a forgalomból. Ő raktáron van, az erénye be van molyporozva. Csak akkor szellőztetik, ha egy-egy partiképes reflektáns mutat iránta némi bágyadt érdeklődést. A jóhírü asszonyok alapjában véve igen sajnálatra méltóak.

– Ezt maga sem hiszi, barátom.

– Ezt még ön is elhiszi, kedves barátnőm, ha nem is akarja bevallani. Én természetesen nem beszélek a férjes asszonyokról, akik a családjuknak élnek. Ők a szerelem önkéntes sivataglakói, szent aszkéták, velük nem lehet az életről beszélni. De maradjunk meg Edit asszonynál! Ő ott áll a forgalom kellő közepén, a szerelem fórumán. Minden épkézlábu férfi reflektál reá, mindenki jogot formál hozzá. Minden szó, minden pillantás, amely feléje száll, az élet egy forró hullámát sodorja hozzá. Ha van élet, amelyet végigélni érdemes, akkor ez az. Lehet azonban, hogy egyáltalában nincs is élet, amely megérné a lélegzetvétel fáradságát.

– Az uram másképpen szokott ezekről a dolgokról beszélni. Én azt hiszem, neki van igaza.

– Itthon másképpen szokott beszélni és itthon föltétlenül igaza is van. De lássa, az ura mégis kapva-kapott az alkalmon, hogy meghívja ma Editet a házába. Miért éppen ma? Mert ma különös gondja volt reá, hogy ékessé tegye a szalonját. Kiöltöztette a feleségét, meggyujtatta a csillárjait, virágokat rakatott a vázákba, Editet pedig odaültette a kandalló mellé. A férfiak, az idegenek úgy, mint a magyarok, hódolattal meghajolnak a szép és kifogástalan hírü háziasszony előtt, a szemük élvezettel végigsiklik a márvány, az arany és a selyem színharmoniáján, azután ösztönszerüen odahuzódnak a kandalló mellé, ahol az ugyancsak szép, de legkevésbbé sem kifogástalan hírü Edit trónol. Mert a társaság, a művészet, a fényüzés, szóval az élet célja és végpontja nem az erény, hanem a bűn. Lám, most már Belizár mester is odatalált a kandalló mellé. A szeme azt mondja: no lám! – Árkay báró mosolygó tekintete pedig így szól az amerikaihoz: no ugy-e?

– Mondja, szerelmes maga Editbe? – kérdezte Árkayné váratlanul.

Tihanyi vállat vont.

– Mellékesen, igen. Minden férfi mellékesen szereti az ilyen asszonyt. De ez nem komoly dolog. Legalább addig nem, amíg Edit asszony nem akarja.

A fehér asszony valóban nagyon érdekes volt az este. Úgy világított, mintha a bensejében lámpa gyulladt volna ki, amelynek meleg fénye ott játszott a szemében, az ajkán, a hajában és keresztül világított a meztelen bőre minden pórusán. Az ünnepi kivilágítás _egy_ embernek szólott, de a fényből bőven jutott a frakkos tömegnek is és az egész férfitársaság megint megegyezett egyszer abban, hogy hiába, ez az Edit mégis csak nagyszabásu asszony! Fél óra óta ott állott már a kandalló sarkában, túlságosan kivágott és túlságosan szűk ruhájában, a barna bőrével és a zománcos fényü nagy madárszemével némileg az egyiptomi királyleányokra emlékeztetett, akiket régi faliképekről ismerünk. Végre, végre ott állott előtte az az ember, akit félóra óta minden idegszálának magnetikus erejével maga felé vonzott. Belizár. A körülállók diszkrét mosollyal húzódtak vissza, mint az udvari bál vendégei, mikor a felség valakit megszólításával tüntet ki. Árkay báró pedig diadalmasan járatta körül tekintetét a háttérben: Mit szóltok hozzá, milyen jól érzi magát nálam a yankee?

Mialatt Edittel beszélgetett, Belizár arcáról tényleg eltünt az imperátori blazirtság vonása. Az amerikaiak esetlen és túlzott, de nagyon rokonszenves és férfias udvariasságával vezette a társalgást.

– Mikor önt az imént megpillantottam, asszonyom, megesküdtem volna, hogy amerikai hölgy, persze a déli államokból való.

– Ez nem nagyon hízelgő reám nézve, – mosolygott Edit. – Az amerikai nők ugyan igen kiválóak, de nagyon sokan vannak és egy nőre nézve nem hízelgő, ha sokszorosított példányszámban forog a világban.

– Akkor hát visszavonom azt, amit mondtam. De minél tovább nézem önt, annál biztosabb vagyok benne, hogy már láttam az önéhez hasonló szép arcot. Ezt is sértésnek fogja venni?

– Bóknak veszem, mert az, amit látott, szerencsére nem duplikátum, hanem az én eredeti arcom volt. Ma reggel látta, a képviselőház folyosóján és örülök, hogy visszaemlékszik reá.

Banális dolgokról kezdtek beszélgetni.

– Minő benyomást tett önre a miniszter? – kérdezte Edit.

– Érdemes férfinak látszik. De én nem értem azt az embert.

– Mit nem ért rajta?

– Ha valakinek olyan nagy poziciója van, mint önöknél a gazdag és eszes arisztokratának, akkor nem értem, hogy miért cseréli el azt olyan pozicióért, amely a tömeg szeszélyeitől függ?

– De ha valaki úgy érzi, hogy kötelességei vannak az országgal szemben…

– Hisz ön az ilyenekben? – kérdezte derült kicsinyléssel Belizár.

Edit vállat vont.

– Azt hiszem, nem nagyon hiszek az ilyenekben…

Egy lakáj pezsgős poharakat tett a kandalló párkányára és ők ketten ittak. Még mindig a politikáról, mint élethivatásról beszélgettek, közben azonban mosolyogva néztek egymás szemébe, mintha más és érdekesebb dolgokat forgatnának a fejükben.

– Kár, hogy el kell utaznom, – fakadt ki egyszerre Belizár, egy titkos gondolatát szőve tovább.

Rövid szünet támadt.

– Mikor utazik? – kérdezte Edit halkan.

– Holnapután… Egypár olasz és görög kikötőt kell meglátogatnom… Fiuméban vár a yachtom.

Edit összefonta a hátán a két karját és a szoba mennyezetére tekintett.

– Görögország… de szeretném látni! – sóhajtotta alig hallhatóan.

Az arca, a hangja csupa epedés és honvágy volt a kék görög tenger után. Belizár meghökkenve pillantott reá. Egy ideig küzködött magával, majd vérvörös arccal mondta:

– Ha volnának hölgyek a hajómon, akkor nagy örömmel fölajánlanám önnek Arianet… Ariane a hajóm neve… De egyedül vagyok a titkárommal… Ámbár talán találkozik a barátnői között valaki…

Edit a szavába vágott.

– Nekem nincsenek barátnőim. Én mindig a komornámmal szoktam utazni…

Megint elhallgattak, pedig lett volna sok mondanivalójuk. Végül megszólalt Belizár, óvatosan, tapogatódzva.