Part 5

– Az álom ugyanis úgy kezdődött, hogy én, nem tudom már honnan, beléptem ebbe a villába – mint egy színésznő a színpadra. Csak annyit tudtam, hogy szüleim úton vannak és engem egyedül hagytak. Ezen csodálkoztam is, mert másnapra volt kitűzve az esküvőnk. De a menyasszonyi ruhám még nem volt otthon. Vagy talán mégis tévedtem? Kinyitottam a szekrényt, hogy meggyőződjem róla, de a menyasszonyi ruha helyett egész halom más ruha függött ott, nem is ruhák voltak, inkább jelmezek, színpadiasak, díszesek, napkeletiek. Melyiket vegyem fel az esküvőre? – tünődtem. De ekkor a szekrény hirtelen bezárult, vagy eltűnt, már nem tudom. A szobában egész világos volt, de az ablakon kívül sötét éjszaka… Egyszerre csak ott állottál előttem, gályarabok eveztek oda veled, még láttam őket eltűnni a homályban.

– Díszes ruha volt rajtad, csupa arany és selyem, az oldaladon egy ezüst láncon tőr függött és kiemeltél engem az ablakon. Rajtam is most már pompás ruha volt, mint egy hercegnőn és mind a ketten ott állottunk künn a szabadban, a derengésben és a finom szürke felhő a lábunk alatt szállott. A jólismert vidék volt: ott volt a tó, előttünk a hegység, még a kis falusi házikókat is láttam, olyanok voltak, mintha egy játékdobozból vették volna elő őket. Mi ketten azonban, te meg én, mi ketten lebegtünk, nem is lebegtünk: röpültünk a felhők felett és én ezt gondoltam: Ez tehát a mi nászutunk. Nemsokára azonban már nem szállottunk, hanem egy hegyi úton mentünk fölfelé, tudod, az Erzsébethegyre és egyszerre csak már magasan fenn voltunk a hegyek közt, valami tisztásfélén, amelyet három oldalról az erdő vett körül, míg a háttérben egy meredek sziklafal kapaszkodott az égnek. A csillagos ég felettünk olyan kék és széles volt, amilyen nincs is a valóságban és ez volt a nászágyunk mennyezete. Te átöleltél engem és nagyon, nagyon szerettél…

– Remélhetőleg te is engem, – mondta Fridolin alig észrevehető gonosz mosollyal.

– Azt hiszem én még sokkal jobban szerettelek, – válaszolta Albertina komolyan. – De, – hogy magyarázzam meg neked, – a legodaadóbb ölelések ellenére is a gyöngédségünk fájdalmas volt, mintha előre megéreztük volna a reánkváró szenvedéseket. Egyszerre csak reggel lett. Tarka és napfényes volt a mező, az erdő köröskörül harmattól nedves és a sziklafalon napsugarak táncoltak. De nekünk kettőnknek már vissza kellett mennünk a világba, az emberek közé; már itt volt a végső pillanat az indulásra. De ekkor valami rettenetes történt. A ruháink eltűntek. Borzalom fogott el, amelynek nem ismerem mását, a legteljesebb megsemmisüléssel határos égő szégyent éreztem, egyúttal pedig haragot is ellened, mintha egyedül te lettél volna az oka ennek a szerencsétlenségnek, – és ez a rémület, szégyen és harag olyan hevesen élt bennem, amilyet még sohasem éreztem éber állapotban. Te azonban bűnösséged tudatában elrohantál, úgy amint voltál meztelenül, hogy lemenj a hegyről és ruhát szerezz. És amint te eltűntél, egyszerre egész jókedvű lettem.

– Nem sajnáltalak téged, nem is aggódtam érted, egyszerűen csak örültem, hogy egyedül vagyok; boldogan körülszaladgáltam a réten és énekeltem: azt a táncmelódiát, amelyet az álarcosbálon hallottunk. A hangom csodálatosan csengett és azt kívántam, bárcsak ott lenn a városban is meghallanák. Ezt a várost nem láttam, de _tudtam_, hogy van. Ott feküdt mélyen alattam és magas fal vette körül; egész fantasztikus volt ez a város, nem is tudom leírni neked. Nem éppen keleties, nem is ó-német és mégis hol az egyik, hol a másik; mindenesetre valami régen és örökre elsüllyedt város volt. Én azonban hirtelen elterültem a réten a napfényben, – sokkal szebb voltam, mint valaha is – valóságban, – és ahogy ott feküdtem, egyszerre kilépett az erdőből egy úr, egy fiatal ember, világos divatos öltözetben; ahogy most visszaemlékszem, körülbelül olyan volt, mint az a dán férfi, akiről tegnap beszéltem neked. Ő csak ment a maga útján; nagyon udvariasan köszönt, mikor elhaladt előttem, de nem törődött velem tovább, hanem egyenesen odament a sziklafalhoz és figyelmesen nézegette, mintha azon gondolkozott volna, hogyan lehetne azon felkapaszkodni. De ugyanakkor téged is láttalak.

– Te besiettél az elsüllyedt városba, házról házra, boltról boltra jártál, egyszer lugasok alatt, egyszer meg valami török bazárfélében és megvetted nekem a leggyönyörűbb dolgokat, amiket csak találtál: ruhát, fehérneműt, cipőt, ékszert; – és mindezt beletetted egy kis sárga kézitáskába, amelybe mindezek könnyen belefértek. De az egész idő alatt folyton a nyomodban volt egy embertömeg, amit én nem láttam, csak tompa és fenyegető üvöltésüket hallottam. És ekkor megint megjelent a másik, a dán, aki az előbb megállott a sziklafal előtt. Megint az erdő felől közeledett felém, – és én tudtam, hogy közben már körüljárta az egész világot. Más alakja volt, mint előbb, de mégis ugyanő volt. Éppen úgy, mint legelső ízben, megállott a sziklafal előtt, megint eltűnt, aztán újra kijött az erdőből, megint eltűnt, megint kijött az erdőből; ez így ismétlődött kétszer, háromszor, százszor. Mindig ugyanaz volt és mégis mindig más, mindig köszönt, valahányszor elment mellettem, végre azonban megállott előttem és fürkészve nézett rám; én csábítóan ránevettem, úgy ahogy még soha életemben, erre utánam nyult, én menekülni akartam, de nem tudtam többé, – és ekkor odaroskadt mellém a mező füvére…

Elhallgatott. Fridolinnak kiszáradt a torka és a szoba félhomályában észrevette, hogy Albertina is kezébe temeti az arcát.

– Nagyon érdekes álom, – mondta. – Már vége van? – És mivel az asszony tagadólag intett, így szólt: – Akkor hát meséld tovább.

– Ez nem olyan könnyű, – kezdte újra az asszony. – Ezeket a dolgokat tulajdonképpen nem is lehet szavakkal kifejezni. Tehát – az volt az érzésem, mintha számtalan napot és éjszakát éltem volna át, nem volt többé sem idő, sem tér, már az az erdő és szikla közé ékelt tisztás sem volt többé, ahol az előbb voltam, hanem valami széles, végtelen messzeségbe húzódó, virágoktól tarka síkság, amely minden oldalon a látóhatárba veszett. Én akkor már régen, – milyen különös ez a „régen“, – nem voltam többé egyedül ezzel az emberrel a réten. De hogy rajtam kívül még tíz, vagy száz, vagy ezer pár volt-e ott, hogy láttam-e őket, vagy sem, hogy csak azé az egy emberé voltam-e, vagy másé is, most már nem tudnám megmondani. De a félelemnek és a szégyennek az az érzése, amely minden éber elképzelésen túl van, bizonyára nincs meg tudatos énünkben.

Aminthogy nincs meg a felszabadulásnak, a megváltásnak az a boldogsággal határos érzése sem, amelyet ebben az álomban éreztem.

– Közben nem volt egyetlen pillanat sem, amikor ne tudtam volna rólad. Igen, láttalak, láttalak, amikor a katonák megragadtak téged, azt hiszem, papok is voltak köztük; valaki, egy óriás termetű ember, megkötözte a kezeidet és én tudtam, hogy ki fognak végezni téged. Minden részvét, minden borzadás nélkül tudtam ezt, szinte csak úgy távolból. Ekkor bevittek téged egy udvarba, valami várudvarfélébe. És te ott állottál hátrakötött kezekkel, meztelenül. És éppen úgy, ahogy én láttalak téged, noha másutt voltam, épúgy láttál te is engem, láttad azt a férfit, aki a karjaiban tartott engem és láttad a többi párt is, a meztelenségnek azt az áradatát, amely körülöttem örvénylett és amelynek én, meg az a férfi, aki átölelt, egyformán csak egyik hulláma voltunk. Mialatt te a várudvarban álltál, az egyik magas, csúcsíves ablakban vörös függönyök között megjelent egy fiatal asszony, diadémmal fején és bíborpalástban. Ez volt az ország fejedelemnője.

– Szigorú és kérdő pillantással nézett le rád. Te egyedül állottál; a többiek, ahányan csak voltak, mind félrehúzódtak egészen a falakig és én hallottam gonosz, fenyegető súgás-búgásukat. Ekkor a fejedelemasszony kihajolt a mellvéden. Csönd támadt és a fejedelemasszony jelt adott neked, mintha azt parancsolná, hogy menj fel hozzá és én tudtam, hogy ő akár kész megkegyelmezni neked. De te nem vetted észre a tekintetét, vagy nem akartad észrevenni. Egyszerre azonban, még mindig összekötözött kezekkel, de már valami fekete köpenybe burkolva, mégis ott álltál vele szemben, úgy, mintha nem is szobában lettetek volna, hanem valahogy lebegtetek volna a levegőben. Az asszony egy pergamenlapot tartott a kezében, a te halálos ítéletedet, amelyben föl volt jegyezve a bűnöd és az elítéltetésed oka is. Azt kérdezte tőled – tudtam, bár nem hallottam a szavakat, hogy akarsz-e a szeretője lenni, és ebben az esetben elengedi a halálbüntetést. Te tagadólag ráztad a fejedet. Én nem is csodálkoztam ezen, mert ez így volt rendben és nem is lehetett máskép, minthogy te minden veszély ellenére is örökre hű maradj hozzám.

– Ekkor a fejedelemasszony vállat vont, intett a kezével és a következő pillanatban te már földalatti pincében voltál, és rettenetesen megkorbácsoltak, de az embereket, akik téged vertek, nem láttam. A vér patakokban folyt rólad; én láttam, hogyan folyik a véred és tudatában is voltam a kegyetlenségemnek, de nem tudtam csodálkozni rajta. Ekkor ismét hozzád lépett a fejdelemasszony. A haja kibomlott és elöntötte meztelen testét, a diadémot pedig két kézzel feléd nyujtotta – és én tudtam, hogy ő az a fiatal leány, akit te a dániai tengerparton egyszer reggel mezítelenül láttál egy fürdőkunyhó teraszán. Nem szólt egyetlen szót sem, de az ottléte és hallgatása azt jelentette, hogy akarsz-e a férje és egyben az ország fejedelme lenni. És mikor te újból elutasítottad, hirtelen eltünt, én azonban ugyanekkor már láttam, hogy egy neked szánt keresztfát állítanak fel; – nem lenn a várudvaron állították fel, nem, hanem a virágokkal ékes, végtelen réten, ahol én feküdtem valamelyik szerelmesem karjaiban, a többi szerelmespár között. Téged pedig láttalak, amint régi-régi uccákon keresztül közeledsz, egészen egyedül, minden őrizet nélkül, de azért én tudtam, hogy utad előre meg van szabva és minden menekülés lehetetlen.

– Most felfelé jöttél a hegyi ösvényen. Érdeklődéssel vártalak, de részvét nélkül. Testedet elborították a korbács nyomai, amelyek azonban már nem véreztek. Egyre magasabbra hágtál, az ösvény kiszélesült, az erdő mindkét oldalon visszahúzódott és ott állottál a mező szélén, valami hihetetlen, felfoghatatlan messzeségben. Te mégis mosolyogva üdvözletet intettél nekem a szemeiddel, mintegy annak jeléül, hogy teljesítetted a kívánságomat és elhoztál mindent, amire szükségem volt: – a ruhákat, a cipőket, az ékszereket… Én azonban az intésedet hallatlanul ostobának és értelmetlennek találtam és szinte vágyat éreztem, hogy kigúnyoljalak és a szemed közé nevessek, – hogy kinevesselek, amiért irántam való hűségből visszautasítottad egy fejedelemnő kezét, amiért megkínoztak, amiért most ide feltámolyogsz, hogy gyötrelmes halált halj. Elébed futottam és te is egyre gyorsabban jöttél – ekkor fellibbentem a levegőbe és te is ott lebegtél; hirtelen elvesztettük egymást szem elől, és én tudtam, hogy ez azért van, mert elrepültünk egymás mellett. Akkor azt kívántam, hogy legalább halljad meg a kacagásomat, éppen akkor, amikor a keresztfára szögeznek téged. – És akkor felkacagtam, olyan élesen, olyan hangosan, ahogy csak a torkomon kifért. Ez volt az a kacagás, Fridolin, amivel felébredtem.

Elhallgatott és moccanás nélkül feküdt. Fridolin sem mozdult és nem szólt egyetlen szót sem. Ebben a pillanatban minden szó halvány, hazug és gyáva lett volna. Minél tovább haladt Albetina az elbeszélésben, annál jelentéktelenebbeknek és annál nevetségesebbeknek tüntek Fridolinnak a saját befejezetlen élményei és megfogadta, hogy előbb valamennyit végig kiéli, aztán ő is hűségesen beszámol róluk a feleségének, hogy így álljon bosszút ezen az asszonyon, aki most álmában leleplezte magát és olyannak mutatkozott, amilyen a valóságban volt, hűtlen, kegyetlen és áruló és akit – úgy érezte – ebben a pillanatban sokkal mélyebben gyűlöl, mint ahogy valaha is szerette.

Most vette csak észre, hogy még mindig átfogva tartja Albertina ujjait és hogy akármennyire is akarja gyűlölni az asszonyt, még mindig változatlanul, kissé fájdalmassá vált gyöngédséggel szereti ezeket a vékony, hűvös ujjakat; és önkénytelenül, sőt majdnem akarata ellenére gyöngéden megcsókolta a kezét, mielőtt kiengedte volna a magáéból.

Albertina még mindig nem nyitotta ki a szemeit és Fridolin látni vélte, hogyan önti el a száját, homlokát, az egész arcát valami boldog, derűs, ártatlan mosoly, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy Albertina fölé hajoljon és csókot lehelljen halvány homlokára. De erőt vett magán abban a tudatban, hogy ez a vágyakozása nem más, mint a legutóbbi órák felkavaró eseményei után beálló természetes fáradtság, amely a hitvesi hálószoba csalóka atmoszférájában vágyakozó gyöngédség képében jelentkezik.

De akármi ment is végbe ebben a pillanatban, – akármilyen elhatározás előtt állott is az elkövetkezendő órákban, a legégetőbb vágya most az volt, hogy legalább rövid időre az álom és feledés karjaiba meneküljön. Az anyja halála után következő éjszakán mélyen és álmok nélkül tudott aludni, éppen ma ne tudna? És elnyujtózott Albertina mellett, aki közben már elszunnyadt. A kard van közöttünk, gondolta. Majd később ezt: mint halálos ellenségek, úgy fekszünk itt egymás mellett. De ezek csak szavak voltak.

6.

Reggel hét órakor a szobalány halk kopogására ébredt. Gyors pillantást vetett Albertinára. Néha, bár nem mindig, megtörtént, hogy erre a kopogásra ő is fölébredt. Ma azonban mozdulatlanul, dermedten aludt tovább. Fridolin gyorsan elkészült az öltözködéssel. Mielőtt elment volna, még szerette volna látni a kis leányát. Ott aludt fehér ágyacskájában, kezét kisgyermekek szokása szerint ökölbe szorítva. Fridolin megcsókolta a homlokát. Lábujjhegyen mégegyszer odalopózott a hálószoba ajtajához, ahol Albertina aludt, még mindig époly mozdulatlanul, mint az előbb. Aztán elment otthonról. A fekete orvosi táskájában gondosan elzárva magával vitte a barátcsuhát és a zarándokkalapot. A napi programját pontosan, sőt pedánsan osztotta be. Első tennivalója egy beteglátogatás volt, egész a közelben egy súlyosan beteg fiatal ügyvédnél.

Fridolin alaposan megizsgálta, valamivel jobbnak találta az állapotát és őszinte örömmel fejezte ki megelégedését, majd ráírta egy régi receptre a „megismételhető“ jelzést. Aztán haladéktalanul elment abba a házba, melynek pincehelyiségében tegnap este Nachtigall zongorázott. A mulató még zárva volt, de fenn a kávéházban a kaszirnő úgy tudta, hogy Nachtigall egy kis hotelben lakik a Lipótvárosban. Fridolin negyedóra mulva már ott volt.

Nyomorúságos vendégfogadó volt ez. A földszinten orrfacsaróan terjengett a szellőzetlen ágynemű, rossz zsír és cikóriakávé szaga. A rosszkülsejű portás, vöröskarikás, ravasz szemeivel, szinte minden pillanatban elkészülve valami rendőrségi kihallgatásra, készségesen adott felvilágosítást. Nachtigall úr ma reggel öt órakor kocsin jött haza két úr társaságában, akik valószínűleg szándékosan csaknem teljesen eltakarták arcukat magasra tekert shawljaikkal. Mialatt Nachtigall fölment a szobájába, a két úr kifizette helyette az utolsó négyheti számláját; majd mikor egy félóra mulva sem jött le újra, az urak egyike személyesen hozta le, amire mind a hárman a Nordbahnhofra hajtattak. Nachtigall rendkívül izgatottnak látszott; sőt – miért ne mondja el a teljes igazságot ilyen bizalomgerjesztő úrnak, – oda is akart csempészni a portásnak egy levelet, ezt azonban a két úr azonnal megakadályozta. Kijelentették továbbá az urak, hogy a Nachtigall címére érkező leveleket egy erre felhatalmazott személy fogja majd elvinni. Fridolin elköszönt a portástól és amikor kilépett a kapun, örült, hogy nála van az orvosi táskája, így legalább senki sem gondolhatta, hogy ebben a szállodában lakik, hanem inkább valami hatósági személynek tekinthetik. Nachtigallal tehát egyelőre semmit sem lehetett kezdeni. „Azok“ meglehetősen elővigyázatosak voltak és bizonyára megvolt rá minden okuk.

Ezután a jelmezkölcsönzőhöz hajtatott. Gibiser úr maga nyitott ajtót.

– Itt hozom vissza a kikölcsönzött jelmezt – mondta Fridolin – és szeretném tartozásomat kiegyenlíteni.

Gibiser elég mérsékelt összeget kért, elvette a pénzt, bejegyezte a bevételt egy nagy üzleti könyvbe és kissé meglepődve nézett föl íróasztalától Fridolinra, aki egyáltalán nem mutatott még hajlandóságot a távozásra.

– Eljöttem továbbá – mondta Fridolin vizsgálóbírói hangon –, hogy kedves lánya ügyében néhány szót váltsak önnel.

Gibiser úr orrcimpája körül valami megrándult; – nem lehetett biztosan tudni, meglepődés, gúny, vagy harag jeléül.

– Hogy érti ezt, tisztelt uram? – kérdezte éppen ilyen meghatározhatatlan hangon.

– Ön említette tegnap előttem – mondotta Fridolin, egyik kezét szétterpesztett ujjakkal az íróasztalra támasztva –, hogy kedves leánya szellemileg nem teljesen normális. Az a helyzet, amelyben rátaláltunk, megerősítette ezt a föltevést. És miután már a véletlen részesévé, vagy legalább is nézőjévé tett ennek a különös jelenetnek, azt ajánlanám önnek, Gibiser úr, hogy kérje ki valamelyik orvos tanácsát.

Gibiser természetellenesen hosszú tollszárat forgatva a kezében, kihívó pillantással nézte végig Fridolint.

– Talán a doktor úr volna olyan szíves, hogy elvállalná a kezelést?

– Kérem, ne adjon olyan szavakat a számba, amelyeket én nem mondottam – válaszolta élesen, de kissé rekedten Fridolin.

Ebben a pillanatban kinyílott a lakószobákhoz vezető ajtó és egy fiatalember jött ki frakkban és nyitott felöltővel. Fridolin rögtön tudta, hogy ez csak a ma éjszakai inkvizitorok egyike lehet. Kétséget kizáróan a Pierette szobájából jött ki. Zavartnak látszott, amikor Fridolinnal szembetalálkozott, de azonnal összeszedte magát, egy kézlegyintéssel futólag üdvözletet intett Gibisernek, rágyujtott egy cigarettára az íróasztalon levő öngyujtóval és kiment a lakásból.

– Úgy? – jegyezte meg Fridolin megvető ajkrándulással és valami keserű ízt érzett a szájában.

– Hogy érti ezt, tisztelt uram? – kérdezte Gibiser tökéletes egykedvűséggel.

– Úgy látszik, Gibiser úr – mondta Fridolin, miközben ide-oda jártatta tekintetét a lakásajtótól ahhoz az ajtóhoz, ahonnan az inkvizitor kijött – hogy ön mégis csak lemondott arról, hogy a rendőrséget értesítse.

– Más úton-módon sikerült megegyeznünk, doktor úr – jegyezte meg Gibiser hűvösen és felkelt helyéről, jelezve, hogy vége az audienciának. Fridolin megfordult és menni készült, Gibiser sietett ajtót nyitni neki és rendületlenül nyugodt arckifejezéssel így szólt:

– Ha doktor úrnak megint szüksége volna talán valamire… nem kell éppen barátcsuhának lennie… Fridolin bevágta maga mögött az ajtót. Ez el volna intézve, gondolta valami bosszankodó érzéssel, amely azonban neki magának is indokolatlannak tünt fel. Lesietett a lépcsőn, aztán szép lassan elsétált a Poliklinikára és onnan mindenekelőtt hazatelefonált, hogy érdeklődjék, nem üzent-e érte valamelyik betege, nem jött-e levele és hogy egyébként van-e valami ujság. A szobalány alig ért rá felelni, amikor már Albertina maga jött a telefónhoz és üdvözölte Fridolint. Elismételte ugyanazt, amit a szobalány egyszer már elmondott, majd elfogulatlan hangon mesélni kezdett, hogy éppen most kelt fel, és hogy most akar reggelizni a kis gyerekkel együtt.

– Csókold meg helyettem is – mondta Fridolin – és jó étvágyat!

Jól esett neki hallani az asszony hangját és éppen ezért fejezte be gyorsan a beszélgetést. Tulajdonképpen még kérdezősködni szeretett volna, hogy milyen programja van Albertinának ma délelőttre, dehát végül is mi köze neki hozzá? A lelke mélyén már végzett vele, akárhogy alakul is tovább a külső életük. A szőke nővér lesegítette róla a kabátját és odanyujtotta neki a fehér orvosi köpenyét. És közben rámosolygott, mint ahogy mindenkire rá szokott mosolyogni, tekintet nélkül arra, hogy törődik-e vele az illető, vagy sem.

Pár pillanat mulva már bent volt a kórteremben. A főorvos üzenete várta, hogy sürgősen el kellett utaznia egy konziliumra, az asszisztens urak csak tartsanak nélküle vizitet. Fridolin csaknem boldognak érezte magát, amikor a szigorló hallgatók kíséretében ágyról ágyra haladt, vizsgált, receptet írt és szakszerűen beszélhetett a segédorvosokkal és ápolónőkkel. Sok ujdonság volt ma. Rödel Károly, a lakatossegéd az éjszaka meghalt. Boncolás délután félötkor. A női teremben az egyik ágy szabaddá vált, de már újabb beteg foglalta el. A tizenhetes asszonyt át kellett vitetni a sebészeti osztályra. Közben személyzeti ügyek is szóbakerültek. Holnap lesz döntés a szemészeti osztály vezetőorvosi állásának betöltése ügyében; Hügelmannak van a legtöbb esélye, aki jelenleg Marburgban tanár és aki négy év előtt még Stellwag második asszisztense volt. Gyors karrierek ezek, gondolta Fridolin. Én sohasem kerülhetek szóba egy osztály vezetése szempontjából, már csak azért sem, mert nincs meg a megfelelő képesítésem. Most már késő. Azaz hogy miért volna késő? Csak megint el kellene kezdeni a tudományos munkálkodást, vagy újra, valamivel nagyobb szorgalommal hozzálátni valami régebben megkezdett tanulmányához. A privátpraxisból még elég ideje maradna erre is.

Megkérte Fuchstaler doktort, hogy vezesse helyette az ambulanciát.

De közben be kellett vallania magának, hogy szívesebben maradt volna ott, minthogy felkocsizzék a Galitzin-hegyre. Mégis, ennek meg kellett lennie. Nemcsak önmagával szemben volt kötelessége, hogy utánajárjon a dolognak; de még sok elintéznivalója volt mára és ezért elhatározta, hogy mindenesetre megkéri Fuchstaler doktort, hogy az esti viziteket is lássa el. A legszélső ágyon fekvő tüdőcsúcshurut-gyanús fiatal leány rámosolygott. Ez volt az a leány, aki legutóbb egy vizsgálat alkalmával olyan kihívóan szorította oda keblét Fridolin arcához. Fridolin most kedvetlenül fogadta a pillantását és homlokát ráncolva elfordult tőle. Egyik olyan, mint a másik, gondolta némi keserűséggel, és Albertina is olyan, mint a többi, – sőt ő a legrosszabb mind között. El fogok válni tőle. Ez már sohasem jöhet rendbe, ez a dolog.

A lépcsőn még néhány szót váltott egyik kollégájával a sebészeti osztályról. Mi van tulajdonképpen azzal a asszonnyal, akit az éjszaka átszállítottak arra az osztályra? Ő a maga részéről nem hiszi, hogy szükség volna operációra. Értesítik majd a histológiai vizsgálat eredményéről?

– Természetesen, kolléga úr!

A sarkon beült egy kocsiba. Nézegette a jegyzőkönyvét, nevetséges komédiát játszva a kocsis előtt, mintha még csak most akarná eldönteni, hová hajtasson.

– Ottakringbe – mondta végül –, abba az uccába, mely a Galitzin-hegyre vezet. Majd megmondom, hol álljon meg.