Part 4

Reszketés futott végig a meztelen testen, amely kitárult a férfi előtt, úgyhogy csaknem eszét vette.

– A játék nem mehet többe, mint az életembe – mondta a férfi – és azt pedig megéred nekem ebben a pillanatban.

Megragadta a nő kezét és magához igyekezett vonni.

Ő azonban újra, szinte kétségbeesve súgta:

– Eredj!

A férfi nevetett és úgy hallotta a saját szavát, mint ahogy álmában hallja önmagát az ember.

– Hiszen látom már, hol vagyok. Ti nem csak azért vagytok itt, ti mind, hogy látástoktól megőrüljön az ember! Te csak tréfálsz velem, hogy egészen megőrjíts.

– Késő lesz, menj!

De nem akart hallgatni reá.

– Nem volnának itt eldugott kis szobák, ahová elbujhatnának azok a párok, akik már egymásra találtak? Vagy talán mind, akik itt vannak, illedelmes kézcsókkal fognak elbúcsúzni egymástól? Nem olyannak látszanak.

És rámutatott azokra a párokra, akik a zongora őrjöngő hangjaira eltáncoltak előttük a ragyogó, tükröző világosságú teremben, izzó fehér testek, amelyek kék, vörös, sárga selyemhez tapadtak. Azt hitte, hogy most senki sem törődik már vele és az asszonnyal, aki mellette van; egészen magukra hagyták őket a csaknem teljesen sötét középső teremben.

– Hiú reménység – súgta a nő. – Itt nincs semmi olyasféle szoba, amilyenről ábrándozol. Ez az utolsó pillanat. Menekülj!

– Gyere velem.

A nő hevesen és lemondóan megrázta a fejét.

Fridolin megint fölnevetett, de nem ismert rá a saját nevetésére.

– Te a bolondját járatod velem. Hát ezek a férfiak és ezek a nők azért jöttek ide, hogy lángra lobbantsák egymás szenvedélyét és aztán kielégítetlenül epedjenek el egymásért? Ki tilthatja meg neked, hogy velem gyere, ha akarsz?

Az asszony mélyet sóhajtott és lehorgasztotta a fejét.

– Ó, most már értem – mondta a férfi. – Ez a büntetése annak, aki hivatlanul belopózik közétek. Nem is találhattatok ki borzalmasabbat. De engedd el nekem ezt a bűnhödést. Kegyelmezz. Szabj ki rám valami más megpróbáltatást. Csak ne ezt, hogy nélküled kelljen elmennem innen!

– Őrült vagy. Én nem mehetek el veled innen – époly kevéssé, mint bárki mással. És ha valaki megkísérelné, hogy kövessen, eljátszaná az életét, meg az enyémet is.

Fridolin valósággal megrészegült; nemcsak a nőtől, az illatos testétől, a vörösen izzó ajkától, nemcsak ennek a teremnek az atmoszférájától és a titkoktól, amelyek itt körülvették; – részeg és egyben szomjas is volt ennek az éjszakának az élményeitől, amelyek közül egyik sem fejeződött be; részeg volt saját magától, a bátorságától, attól a változástól, amelyet magában belül érzett. És megragadta a fátyolt, amely a nő fejét burkolta, mintha le akarná tépni.

Az asszony elkapta a kezét.

– Megtörtént egy éjjel, hogy valamelyik férfi tánc közben letépte egyikünk fátyolát. Erre lerántották róla az álarcot és kikorbácsolták innen.

– És a nő…?

– Talán olvastad annak a szép, fiatal lánynak az esetét… alig néhány hete történt… aki az esküvője napján megmérgezte magát.

Fridolin emlékezett a dologra, sőt a lány nevére is. Megmondta a nevet. Nem az a fejedelmi házból származó leány volt, aki egy olasz herceggel járt jegyben?

A nő igent bólintott.

Egyszerre csak előttük állott egy lovag, a legelőkelőbb külsejű mindnyájuk között; az egyetlen, akin fehér ruha volt; és rövid, udvarias, de egyszersmind parancsoló meghajlással táncra kérte az asszonyt, aki eddig Fridolinnal beszélgetett. Fridolinnak úgy tünt, mintha a nő egy pillanatig vonakodott volna. De a lovag már átölelte és eltáncolt vele a többi párhoz, a kivilágított szomszédos terembe.

Fridolin magára maradt, és ez a hirtelen elhagyatottság úgy érte, mint valami jeges borzongás. Körülnézett. Úgy látszott, hogy ez az a pillanat, amikor senki sem törődik vele. Talán ez most az utolsó lehetőség arra, hogy büntetlenül eltünhessen. Mégis volt valami, ami szinte lenyügözve ott tartotta a sarokban, ahol – úgy érezte – nem látják és nem törődnek vele; – volt valami, még pedig az, hogy félt holmi gyáva és nevetséges visszavonulástól és az, hogy csillapíthatatlanul és kínlódva vágyódott a csodálatos asszonyi test után, amelynek illata még ott szállt körülötte; vagy talán az a gondolat tartotta vissza, hogy mindaz, ami eddig történt, talán csak bátorságának próbája, amelynek jutalmául az isteni nőt kapja, – maga sem tudta.

Mindenesetre világosan érezte, hogy ezt a feszültséget nem tudja tovább elviselni, és hogy ennek az állapotnak minden áron véget kell vetnie. Akármire határozza is el magát, az életébe csak nem kerülhet! Lehet, hogy bolondok, vagy kéjencek közé került, de semmiesetre sem gazemberek, vagy gonosztevők közé. Az az ötlete támadt, hogy odamegy hozzájuk, önként bevallja, hogy belopózott közéjük és lovagiasan rendelkezésükre áll. Csak így, csak ezzel a nemes akkorddal szabad végződnie ennek az éjszakának, ha azt akarja, hogy többet jelentsen, mint kísértetiesen értelmetlen egymásutánját egy csomó kietlen, zavaros és alantas kalandnak, amelyek közül még egyiket sem élte ki végig. És fellélegezve már indulni is készült.

Ebben a pillanatban valaki ezt suttogta mellette:

– A jelszót!

Észrevétlenül egy fekete lovag lépett hozzá és mivel Fridolin nem válaszolt azonnal, mégegyszer megismételte a kérdést.

– Dánia – mondta erre Fridolin.

– Nagyon helyes, uram, ez a bejárat jelszava. De a házi jelszót, ha szabad kérnem?

Fridolin nem felelt.

jelszót? – hangzott az éles kérdés.

jelszót? – hangzott az éles kérdés.

Fridolin vállat vont. A másik a szoba közepére lépett, felemelte a kezét, a zongora elnémult, a tánc abbamaradt. Két másik lovag jött oda hozzájuk, az egyik sárgában, a másik vörösben.

– A jelszót, uram! – mondták egyszerre mind a ketten.

– Elfelejtettem – felelte Fridolin üres mosollyal és egész nyugodtnak érezte magát.

– Ez az ön baja – mondta a sárgaruhás úr –, mert az itt tökéletesen mindegy, hogy ön elfelejtette a jelszót, vagy pedig sohasem tudta.

Ekkor már valamennyi férfi-álarcos beözönlött, az ajtókat mindkét oldalon lezárták. Fridolin egyedül állott ott barátcsuhájban a tarka lovagok tömegében.

– Le az álarccal! – kiáltották többen egyszerre. Fridolin mintegy védekezésül előrenyujtotta karjait. Ezerszer rosszabbnak tünt fel előtte leálcázottnak lenni csupa álarcos között, mint felöltözöttek között meztelennek. És határozott hangon megszólalt:

– Ha az urak bármelyike jelenlétem által becsületében sértve érzi magát, kijelentem, hogy hajlandó vagyok neki a szokásos módon elégtételt adni. De álarcomat csak abban az esetben teszem le, ha önök, uraim, valamennyien szintén leteszik.

– Nem elégtételről van most szó – szólalt meg a vörösbe öltözött lovag, aki eddig hallgatott –, hanem bűnhődésről.

– Le az álarccal! – kiáltotta valaki éles, kellemetlen hangon, amely Fridolint egy tiszt kommandójára emlékeztette. – Majd a szemébe, nem pedig az álarcába mondjuk önnek, hogy mi vár önre.

– Nem veszem le – mondta Fridolin még élesebb hangon –, és jaj annak, aki megpróbál hozzám nyulni.

Egy kéz hirtelen az arca felé kapott, nyilván azért, hogy letépje róla az álarcot, amikor hirtelen föltárult az egyik ajtó és ott állott egy nő, – Fridolinnak nem lehetett kétsége arról, hogy kicsoda – apácaöltözetben, úgy, amint először látta. Mögötte, a kivilágított teremben megpillantotta a többi nőt, meztelenül és eltakart arcokkal, egymáshoz símulva, némán, mint egy megriadt kis csapat. De az ajtó azonnal ismét bezárult.

– Engedjétek el – mondta az apáca –, kész vagyok őt kiváltani.

Rövid és mély hallgatás állott be, mint amikor valami szörnyű dolog történik; majd a fekete lovag, aki először kérdezte Fridolintól a jelszót, ezekkel a szavakkal fordult az apácához:

– Tudod, mit veszel ezzel magadra.

– Tudom.

Megkönnyebbülés futott át a termen.

– Ön szabad – mondta a lovag Fridolinnak –, sértetlenül elhagyhatja a házat, de őrizkedjék attól, hogy titkainkat tovább is kutassa, aminthogy ebben reménykedett, amikor belopózott közénk. Ha megkísérli, hogy valakit nyomunkra vezessen, akár sikerül, akár nem – ön elveszett!

Fridolin mozdulatlanul állott.

– Hogyan fog ez a hölgy kiváltani engem? – kérdezte.

Nem kapott feleletet. Néhányan az ajtóra mutattak, annak jeléül, hogy azonnal távozzék.

De Fridolin csak a fejét rázta.

– Csináljanak velem, uraim, amit akarnak, de azt nem fogom tűrni, hogy más emberi lény bűnhődjék helyettem.

– Ennek a nőnek a sorsán ön már úgysem segíthet – mondta a feketeruhás lovag most már egész szelíden. – Ha itt valaki ígéretet tesz, az nem hátrálhat meg többé.

Az apáca, mintegy megerősítésül, lassan bólintott.

– Menj! – mondta Fridolinnak.

– Nem – felelte ő még emeltebb hangon. – Az életnek nincs többé értéke számomra, ha nélküled kell innen elmennem. Nem kérdezem, honnan jöttél, ki vagy? És önöknek, ismeretlen uraim, mit jelent az, hogy ezt a farsangi komédiát, még ha komoly véget szántak is neki, végigjátsszák-e, vagy sem. Akárkik legyenek is önök, uraim, bizonyára van még egy külön életük is ezen kívül. Én azonban nem játszom semmiféle komédiát, még ezen a helyen sem, és ha kénytelenségből mostanáig játszanom is kellett, most abbahagyom. Úgy érzem, hogy sorsom olyan irányba fordult, amelynek semmi köze többé ehhez az álarcosdihoz, én tehát megmondom a nevemet, leteszem az álarcot és minden következményt magamra vállalok.

– Őrizkedj ettől! – kiáltott fel az apáca –, tönkretennéd magadat, anélkül, hogy engem megmenthetnél! Eredj!

Azzal a többiekhez fordult:

– Itt vagyok, csináljatok velem, amit akartok – mindannyian!

A fekete ruha mintegy varázsérintésre lehullott róla és ott állott fénylő fehér testével, aztán a fátyol után kapott, amely homlokát, arcát és nyakát borította, és egy csodálatos, kerek mozdulattal leoldotta. A fátyol a földre hullott és fekete haja elborította vállait, keblét és csípőjét, – de még mielőtt Fridolin megpillanthatta volna arcvonásait, ellenállhatatlan karok ragadták meg és az ajtóhoz tuszkolták; a következő pillanatban már künn volt az előcsarnokban, az ajtó bezárult mögötte, egy álarcos lakáj előhozta a bundáját, rásegítette, és a kapu szinte önmagától kinyílt előtte. Tovább sietett, mintha valami láthatatlan hatalom űzné, már künn volt az uccán, a fény kialudt mögötte; körülnézett: némán terpeszkedett a ház lefüggönyözött ablakaival, amelyekből nem szűrődött ki egyetlen fénycsepp sem. Csak mindent pontosan meg tudjak jegyezni magamnak, gondolta mindenekelőtt. Újra meg kell találnom ezt a házat, a többi aztán majd magától kialakul.

Éjszaka sötétlett körülötte; kis távolságra, ott, ahol a kocsisnak kellett rá várakoznia, vörhenyes fénnyel pislogott egy uccai lámpa. Az ucca mélyéből, mintha csak hívta volna, előrobogott a gyászkocsi. Egy szolga kinyitotta előtte a kocsiajtót.

– Nekem is van kocsim – mondta Fridolin. De a szolga tagadólag intett a fejével. – Ha már elment volna, akkor gyalog megyek vissza a városba.

A szolga olyan parancsoló kézmozdulattal válaszolt, ami kizárt minden ellenkezést. A kocsis cilindere mint nevetséges hosszú kürtő sötétlett az éjszakában. A szél erősen fújt és az égen csak úgy repültek az ibolyakék felhők. Fridolin eddigi tapasztalatai után nem kételkedett benne, hogy nem tehet mást, minthogy beszáll a kocsiba, amely aztán abban a pillanatban meg is indult vele.

Fridolinban égett az elhatározás, hogy amint módjában lesz, minden veszély ellenére megpróbál világosságot deríteni erre a kalandjára. Az volt az érzése, hogy egész életének nincs többé a legparányibb értelme sem, ha nem sikerül ismét megtalálnia ezt a rejtélyes asszonyt, aki most adja meg az ő megmentése árát. Hogy milyen árat fizet, nem volt nehéz kitalálni. De mi oka lehetett rá, hogy feláldozza magát? Áldozat? Egyáltalán kérdés, asszony-e és áldozatot jelent-e számára az a büntetés, amely rá vár és amelyet magára vett? Ha már ott volt, abban a társaságban – és valószínűleg nem most volt ott először, olyan beavatottnak mutatkozott a ceremóniákban – mit számított neki, hogy valamelyik lovagé, vagy akár mindannyiuké legyen? Egyáltalán, lehetett ez más, mint örömlány? Lehettek ott a többi nők mások? Nem, kétségenkívül – örömlányok. Még akkor is, ha ezen a céda életen kívül még egy másik, úgynevezett polgári életet éltek.

Mindaz, amit most átélt, valószínüleg valami becstelen tréfa volt, amit megengedtek maguknak vele szemben. Tréfa, amelyet már jól előkészítettek, sőt lehet, hogy be is tanultak arra az esetre, ha egyszer valami hivatlan vendég lopózna be közéjük. És mégis, ha megint visszagondolt erre a nőre, aki őt kezdettől fogva figyelmeztette, aki kész volt érte bűnhődni, úgy érezte, hogy volt a hangjában, a magatartásában, a meztelen teste királynői nemességében valami, ami nem lehetett hazugság.

Vagy csak Fridolin váratlan megjelenése hatott csodaként és ez idézte fel ezt a változást? Azok után, amik ezen az éjszakán történtek vele, nem tartott lehetetlennek ilyen csodát; de ez a gondolat ment volt minden buta elbizakodottságtól. Talán vannak órák, éjszakák, gondolta, amikor ilyen rejtélyes és ellenállhatatlan varázserő árad ki olyan férfiakból is, akik rendes körülmények között nincsenek különösebb hatással a nőkre.

A kocsi még egyre dombnak haladt és ha jó úton jár, már rég be kellett volna fordulnia az országútra. Vajjon mit akarnak vele? Hová viszi ez a kocsi? Talán még folytatása is van a komédiának? Ugyan milyen folytatása lehet? Vagy most jön a magyarázat? Boldog viszontlátás egy másik helyen? Jutalom a derekasan kiállott próbáért, felvétel a titkos társaságba? Zavartalan boldogság a felséges apáca karjaiban?… A kocsi ablaka fel volt húzva; Fridolin ki akart nézni, de nem lehetett átlátni az üvegen. Ki akarta nyitni az ablakot, de lehetetlen volt, jobbra is, balra is; és épilyen átláthatatlan és épilyen gondosan zárt volt az üvegfal is, amely őt a kocsis bakjától elválasztotta. Kopogott az üvegtáblán, kiabált, ordított, de a kocsi csak haladt tovább.

Megpróbálta mind a két oldalon kinyitni a kocsi ajtaját, de azok sem nyíltak; újra kiáltott, de hangját elnyelte a kerekek zörgése és a szél sivítása. A kocsi most zötyögni kezdett, egyre sebesebben rohant lefelé a lejtőn és Fridolin, akit gyötört a nyugtalanság és a félelem, már azon gondolkodott, hogy öklével zúzza szét az egyik vak ablakot, amikor a kocsi hirtelen megállott. Mind a két ajtó, akárcsak gépezetre járt volna, egyszerre kinyílott, mintha gúnyosan választást kínáltak volna Fridolinnak jobbra is, balra is. Kiugrott a kocsiból, az ajtók megint becsukódtak és anélkül, hogy a kocsis a legkisebb figyelmre méltatta volna Fridolint, a kocsi elrobogott a szabad mezőn keresztül bele az éjszakába.

Az ég elborult, a felhők egymást kergették, a szél süvített és Fridolin ott állott a hóban, amely gyér világosságot szórt köröskörül. Ott állott egész egyedül, barátcsuhája fölött a nyitott bundával, fején a zarándok-kalappal és elég kényelmetlenül érezte magát. Tőle kis távolságra húzódott a széles országút. Zavarosan pislákoló lámpák hosszú sora jelezte az irányt a város felé. Fridolin, hogy az utat megkurtítsa, egyenesen átvágott a behavazott és kissé lefelé lejtősödő földeken keresztül, csak hogy minél hamarább emberek közé jusson.

Egészen átnedvesedett a cipője, mire beért egy keskeny, alig világított kis uccácskába; előbb magas palánkok között haladt, amelyek nyikorogtak a szélviharban; a következő saroknál befordult egy valamivel szélesebb uccába, ahol nyomorúságos apró házak váltakoztak üres telkekkel. Valamelyik toronyóra hajnali hármat harangozott. Egy ember jött szembe Fridolinnal, rövid kiskabátban, kezét a nadrágzsebébe süllyesztve, fejét vállai közé húzva és mélyen a szemébe nyomott kalappal. Fridolin védekező állásba helyezkedett, mintha támadást várna, de a csavargó váratlanul megfordult és elfutott. Mit jelent ez? – töprengett Fridolin. Aztán ráeszmélt, hogy elég barátságtalan külseje lehet; levette fejéről a papkalapot, és begombolta a bundáját, amely alatt a barátcsuha a bokáját súrolta. Megint befordult egy uccasarkon; külvárosi főútvonalra jutott; egy falusiasan öltözött ember ment el mellette és köszönt neki, ahogyan egy papot szokás köszönteni.

Az egyik lámpás fénye ráesett egy sarokház uccajelzőtáblájára. Liebhartstal, – olvasta; nem volt tehát messze attól a háztól, amelyet alig egy órája hagyott el. Egy pillanatig elfogta a kísértés, hogy visszamenjen és a ház közelében várja meg a további eseményeket. De rögtön elállott ettől a szándékától, mert arra gondolt, valami veszélyes kalandba keveredhetnék, anélkül, hogy közelebb juthatna a rejtély megfejtéséhez. Arra gondolt, mik történhetnek éppen most a villában, és ez a gondolat haraggal, kétségbeeséssel, szégyenkezéssel és aggodalommal töltötte el. Ez a lelkiállapot annyira elviselhetetlen volt, hogy Fridolin csaknem sajnálta, hogy az a csavargó, akivel az imént találkozott, meg nem támadta és most nem hever bordájába szúrt késsel valamelyik palánk mellett abban az elhagyatott uccában.

Legalább végre valami értelme lett volna ennek az éjszakának értelmetlen és mindegyre félbeszakított kalandjaival. Így hazatérni, ahogy most akart, valósággal nevetségesnek tünt előtte. De még semmi sem volt elveszve. Holnap is van még nap. Megfogadta, hogy nem nyugszik addig, amíg meg nem találja azt a gyönyörű asszonyt, akinek vakító meztelensége valósággal megbabonázta. És most először jutott eszébe Albertina, – de valahogy olyanféleképpen, mintha most előbb még őt is meg kellene hódítania és mintha addig nem lehetne az övé, amíg mindegyik nővel, akivel ma este összetalálkozott, a meztelen asszonnyal, Pierettel, Marianne-nal és a szűk uccában lakó örömleánnyal meg nem csalja. És nem kellene-e előbb kinyomoznia azt a szemtelen diákot, aki beléje kötött, hogy kardra, vagy talán még inkább pisztolyra kihívja? Hát mindig csak kötelességből, mindig csak önfeláldozásból tegye kockára az életét az ember, és sohasem szeszélyből, szenvedélyből, vagy egyszerűen csak azért, hogy a Sorsot megkísértse?

Megint az jutott eszébe, hogy minden valószínűség szerint már magában hordja egy halálos betegség csíráit. Nem volna nevetségesen ostoba dolog, hogy valaki azért haljon meg, mert egy difteritiszes gyermek az arcába köhögött? Talán már beteg is volt? Lehet, hogy ebben a pillanatban otthon fekszik az ágyában – és mindaz, amiről azt hiszi, hogy átélte, csak puszta delirium…

Fridolin kimeresztete a szemét, ahogy csak tudta, végigsimította arcát és homlokát és megtapintotta az érverését. Alig gyorsabb a rendesnél. Minden a legnagyobb rendben. Tökéletesen öntudatnál van.

Tovább haladt az úton a város felé. Néhány vásárra igyekvő kocsi jött mögötte, majd elzörögtek mellette; egyre gyakrabban tűntek fel szegényes öltözetű emberek, akik számára már most kezdődött a nap. Az egyik kávéházi ablak mellett egy asztalnál, amely fölött egy gázlámpa világított, egy kövér ember ült sállal a nyaka körül és fejét a tenyerébe támasztva aludt. A házak még sötétek voltak, csak néhány magányos ablakban volt világosság. Fridolin szinte érezte, hogy ébrednek lassanként az emberek, úgy tünt neki, mintha látná, hogyan nyújtóznak ágyukban és hogyan készülődnek szegény és örömtelen napi életükre. Reá is várt a nap, de nem oly szegényen és örömtelenül. És különös szívdobogással hirtelen örvendezve gondolt rá, hogy néhány óra mulva fehér vászonköpenyben már ott fog járkálni a betegei ágya között. A legközelebbi saroknál egyfogatú állott, a kocsis aludt a bakon, Fridolin felköltötte, megmondta neki a lakása címét és beszállott a kocsiba.

5.

Reggeli négy óra volt, amikor fölment a lakása lépcsőjén. Legelőször is rendelőjébe ment, a jelmezruhát gondosan elzárta egy szekrénybe és mivel lehetőleg nem szerette volna Albertinát felkölteni, levetette cipőjét és ruháját, még mielőtt belépett volna a hálószobába. Óvatosan felgyujtotta az éjjeliszekrénye ernyős lámpáját. Albertina nyugodtan aludt, karjait a nyaka alá kulcsolva és ajkai, amelyek körül fájdalmas ráncok húzódtak, félig nyitva voltak: ezt az arcot nem ismerte Fridolin. Odahajolt a homloka fölé, amely azonnal, mintha csak valaki megérintette volna, ráncokba szaladt és vonásai különös módon eltorzultak; és hirtelen, még álmában oly élesen felkacagott, hogy Fridolin megrémült. Aztán újra fölnevetett, mintegy feleletképpen valamire, de teljesen idegen és majdnem borzongató nevetéssel. Fridolin egyszer-kétszer erősen rákiáltott. Erre kinyitotta a szemét és lassan, fáradtan, tágrameredt pillantással bámult rá, mintha nem ismerné meg.

– Albertina! – kiáltott rá a férfi harmadszor is. Úgy látszott, hogy csak most tér magához. A védekezés, a félelem, sőt a rémület kifejezése ült a szemében. Értelmetlenül, majdnem kétségbeesetten nyujtotta ki maga elé a karját és szája azonmód nyitva maradt.

– Mi történt veled? – kérdezte Fridolin elfuló lélekzettel. Majd amikor az asszony még mindig rémülten meredt rá, mintegy megnyugtatásul hozzátette: – Én vagyok itt, Albertina. – Az asszony mélyen fellélegzett, mosolyogni próbált, karját a takaróra ejtette és valami nagyon idegen hangon kérdezte: – Már reggel van?

– Nemsokára, – válaszolta Fridolin. – Négy óra mult. Éppen az imént jöttem haza. – Az asszony nem felelt, ő pedig folytatta: – Az udvari tanácsos meghalt. Már haldokolt, amikor odaértem – és természetesen nem hagyhattam rögtön magukra a hozzátartozóit.

Albertina bólintott a fejével, de látszott rajta, hogy sem nem hallja, sem nem érti, amiket mond; szinte rajta keresztül meredt el a levegőbe és a férfinek az az érzése támadt, – bármilyen képtelenségnek tűnt is már abban a pillanatban a gondolat, – hogy Albertina mindenről tud, amit ő ezen az éjszakán átélt. Lehajolt hozzá és megsimogatta a homlokát. Az asszony alig észrevehetően megborzongott.

– Mi történt veled? – kérdezte újra a férfi.

Az asszony a fejét rázta, ő pedig most a haját simogatta. – Mi történt veled, Albertina?

– Álmodtam, – válaszolta az asszony idegenül.

– Mit álmodtál? – kérdezte ő szelíden.

– Ó, annyi mindenfélét! Már nem is tudok pontosan visszaemlékezni.

– Talán mégis…

– Olyan zavaros volt – és én most olyan fáradt vagyok. Te is fáradt lehetsz.

– Egyáltalán nem vagyok fáradt, Albertina, nem is fogok tudni aludni. Hiszen tudod, ha ilyen későn jövök haza… tulajdonképpen az volna a legokosabb, ha rögtön az íróasztalhoz ülnék… különösen így reggel… – Majd félbeszakította a gondolatmenetét. – De nem mesélnéd el inkább az álmodat? – És kissé kényszeredetten mosolygott.

– Mégis csak feküdj le egy kicsit, – mondta a nő.

Egy ideig tétovázott, aztán mégis csak teljesítette a kívánságát és elnyújtózott mellette. De óvakodott attól, hogy hozzáérjen. Közöttünk van a kard, emlékezett vissza arra a tréfás megjegyzésre, amelyet hasonló alkalommal tett egyszer. Mind a ketten hallgattak, nyitott szemekkel feküdtek egymás mellett és mindegyik érezte, milyen közel és mégis milyen távol van a másik. Kis idő mulva Fridolin felkönyökölt és hosszasan nézte a feleségét, mintha többet is láthatna belőle, mint az arca körvonalait.

– Mondd el az álmodat! – szólalt meg újra hirtelen és úgy látszott, mintha Albertina csak erre a felszólításra várt volna. Odanyujtotta a kezét Fridolinnak; a férfi megfogta a kezet és megszokott mozdulattal, inkább szórakozottságból, mint gyöngéden átkulcsolta vékony ujjait. És az asszony elkezdte:

– Emlékszel még a wörthi tó mellett a kis villában arra a szobára, ahol a szüleimmel laktunk azon a nyáron, amikor eljegyeztük magunkat?

A férfi bólintott.