Part 6

A kocsiban hirtelen újra meglepte valami fájdalmas és vágyakozó izgalom, valami bűntudatféle, amiért megmentője a legutóbbi órákban eszébe sem jutott. Vajjon sikerülni fog-e megtalálni azt a házat? Nos, ez nem lehetett különösen nehéz feladat. A kérdés csak az: mit csináljon azután? Tegyen följelentést a rendőrségen? Ez kellemetlen következményekkel járhat éppen arra az asszonyra nézve, aki talán feláldozta magát, vagy legalább is kész volt feláldozni magát érte. Vagy forduljon valami magándetektívhez? Úgy érezte, hogy ez meglehetősen izléstelen és hozzá nem méltó dolog volna. De hát mit tehet mást? Neki magának nincs ideje és valószínűleg tehetsége sem ahhoz, hogy ügyesen elvégezze a szükséges nyomozásokat. Titkos társaságról van szó? Nos igen, mindenesetre titkos ez a társaság. De egyik mégis ismerte a másikat? Arisztokraták, vagy talán éppen az udvarhoz tartozó emberek? Néhány főhercegre gondolt, akikről föl lehetett tételezni ilyesfajta csínytevést. És a hölgyek? Valószínűleg… valószínűleg örömtanyákon szedték össze őket. Nem, ez azért nem volt egészen bizonyos. Mindenesetre válogatott áru. És az az asszony, aki feláldozta magát érte? Feláldozta magát? Miért akarja ő folyton bebeszélni magának, hogy ez valóban áldozat volt! Komédia. Természetes, hogy ez az egész csak komédia volt. Tulajdonképpen még örülnie kellene, hogy ilyen olcsón megszabadult. Nos, ő mindenesetre úgy viselkedett, ahogy úriemberhez illik. Ezek a lovagok láthatták, hogy nem valami jött-menttel van dolguk. Ezt valószínűleg észre is vették. Az a valószínűség, hogy ő mégis fontosabb volt az asszonynak, mint ezek a főhercegek, vagy mi a csudák.

A Liebhartstal végén, ahol az út már erősen emelkedett, kiszállott és elővigyázatosságból elküldte a kocsit. A halványkék égen fehér felhődarabok úsztak és a nap tavaszias melegséggel sütött. Visszanézett – nem látott semmi gyanúsat. Sehol egy kocsi, sehol egy gyalogos ember. Lassan nekiindult a hegynek. Csakhamar melegnek találta felöltőjét; levetette és vállára dobta. Most odaért arra a helyre, ahol jobbkézfelé kellett lennie annak az uccának, amelyben a titokzatos ház állott; nem lehetett tévedés; az ucca lefelé lejtőződött, de egyáltalán nem olyan meredeken, mint ahogy a tegnapi út alatt gondolta. Csendes ucca volt. Az egyik ház előtt a kertben gondosan szalmába burkolt rózsatövek állottak, a következőben egy gyermekkocsit látott, amelyet egy tetőtől talpig kékbe öltözött kisfiú tologatott ide-oda és a magas földszinti ablakból mosolyogva nézte egy fiatal asszony. Aztán egy beépítetlen telek következett, majd egy magaskerítésű, elvadult kert, aztán egy kis villa, aztán egy rét, és most, semmi kétség – ez volt az a ház, amelyet keresett. Egyáltalában nem volt nagy vagy pompás külsejű; egyemeletes, szerény empírestílusú és láthatólag nem régen tatarozott villa volt. A zöld ablakellenzők mindenütt le voltak eresztve, és semmi jel sem mutatta, hogy a villában laknék valaki. Fridolin körülnézett. Teremtett lélek nem mutatkozott az uccában, csak távolabb lenn ment két gyerek, könyvvel a hóna alatt. Ott állott a kert ajtaja előtt. Most mit csináljon? Egyszerűen sétáljon vissza? Ez aztán igazán nevetséges ötlet volt. Kereste a villamos csengőt. És ha most kinyitják a kaput, mit mondjon? Nos, egész egyszerűen megkérdezi, nem adnák-e ki nyárára ezt a csinos kis nyaralót? De ebben a pillanatban kinyílt a ház kapuja, egyszerű reggeli livrébe öltözött öreg inas jött ki rajta és jött lassan kifelé a kerti ajtóhoz vezető keskeny gyalogúton. A kezében levelet tartott és ezt a rács között némán kidugta Fridolinnak, aki reszketett az izgalomtól.

– Nekem szól? – kérdezte akadozva.

A szolga bólintott, aztán megfordult, bement és a ház kapuja becsukódott mögötte. Mit jelentsen ez? tünődött Fridolin. Talán éppen _ő_ küldi? Lehetséges, hogy éppen az _övé_ a ház?… Gyorsan megindult felfelé az uccán és csak most vette észre, hogy a borítékon a neve állott, hosszú, szarkaláb betűkkel. A sarkon felbontotta a levelet; kivette a papírlapot a borítékból és ezt olvasta: „Hagyjon fel kutatásaival, amelyek amúgy sem vezethetnek célra, és tekintse ezt második figyelmeztetésnek. Az ön érdekében reméljük, hogy nem lesz szükség harmadik figyelmeztetésre.“

A papírlap kiesett a kezéből.

Ez az üzenet minden tekintetben csalódást okozott neki, de főleg egészen más volt, mint amilyenre botorul számított. A levél hangja mindenesetre feltünően tartózkodó volt és hiányzott belőle minden élesség. Érezni lehetett rajta, hogy azok az emberek, akik ezt az üzenetet küldték, egy cseppet sem érezték magukat biztonságban.

Második figyelmeztetés? Mit jelentsen ez? Vagy úgy, hiszen az éjszaka már megkapta az elsőt.

De miért _második_ és miért nem _utolsó_? Mégegyszer próbára akarják tenni a bátorságát? Valamilyen próbát kell talán kiállnia? És honnan tudták a nevét? Ezen ugyan nem volt semmi csodálatos, mert valószínűleg Nachtigallt kényszerítették, hogy elárulja. És különben is – önkénytelenül elmosolyodott, hogy ez eddig nem jutott eszébe – a kabátja bélésébe bele volt varrva a neve és a pontos címe.

De ha nem tudott is többet, mint ezelőtt, – a levél mégis megnyugtatta, anélkül, hogy meg tudta volna indokolni, miért. Különösen az a meggyőződése érlelődött erőssé, hogy az az asszony, akinek sorsáért aggódott, még életben van és csak tőle függ, hogy rátaláljon, ha elővigyázatosan és ravaszul fog hozzá a kutatáshoz.

Amikor kissé fáradtan, – de valami különös, felszabadult hangulattal, amelyet azonban ő maga is csalókának érzett, – hazaért, Albertina és a gyermek már megebédeltek, de még ott maradtak vele az asztalnál, amíg ő is elfogyasztotta az ebédjét. Most hát itt ült vele szemben az az asszony, aki az éjszaka nyugodtan nézte végig, hogyan feszítik őt keresztre, itt ült angyali tekintettel, mint háziasszony és mint anya és mégis, legnagyobb csodálkozására, semmiféle gyűlöletet sem érzett iránta. Izlett neki az étel; kissé izgatott, de alapjában jókedvű volt és szokása szerint élénken megtárgyalta a hivatásával járó apró-cseprő napi eseményeket, különösen az orvoskar személyi kérdéseit, amelyekről mindig részletesen tájékoztatni szokta Albertinát. Elmesélte, hogy Hügelmann kinevezése már annyi, mint bizonyos és elmondta tervét, hogy ismét és az eddiginél nagyobb energiával nekifekszik a tudományos munkálkodásnak. Albertina már ismerte ezeket a fellobbanásokat, tudta jól, hogy nem szoktak sokáig tartani és enyhe mosollyal árulta el kételkedését. Fridolin azonban erősködött, mire aztán Albertina, hogy elcsitítsa, szelíden megsímogatta a homlokát. Ekkor a férfi alig észrevehetően megrázkódott és a gyermek felé fordult, hogy így ne kelljen homlokán éreznie a kínos érintést. Ölébe vette a kicsikét és éppen térdén kezdte ringatni, amikor a szobalány jelentette, hogy néhány páciense már várakozik reá. Fridolin fellélekzett, futólag megjegyezte, hogy Albertina meg a gyermek felhasználhatnák sétára a szép napos délutánt, aztán besietett a rendelőjébe.

A következő két óra leforgása alatt Fridolin hat régi és két új pácienssel foglalkozott. Minden egyes esetet a legnagyobb alapossággal vizsgált meg, jegyzeteket csinált, gyógymódot rendelt – és közben örült, hogy a hét utolsó, csaknem teljesen ébren töltött éjszaka után milyen csodálatosan frissnek és tiszta agyúnak érzi magát.

A rendelés végeztével szokása szerint mégegyszer érdeklődött az asszony és a gyermek iránt és elégülten állapította meg, hogy Albertinánál éppen az anyja van látogatóban, a kislány pedig francia leckét vesz a kisasszonytól. Csak a lépcsőn jutott megint eszébe, hogy életének ez a rendje, egyensúlya és biztonsága puszta látszat és hazugság csupán.

Annak ellenére, hogy lemondotta a délutáni vizitet, ellenállhatatlanul hajtotta valami, hogy az osztályát felkeresse. Két kóresete volt ott, amelyek az általa tervezett tudományos munka szempontjából különösen fontosak voltak, és most jobban érdekelték, mint ezelőtt. Aztán még el kellett intéznie egy beteglátogatást a belvárosban és így este hét óra lett, mire a Schreyvogelgasse-i öreg házhoz eljutott. Most, amikor felpillantott Marianne ablakára, a leány képe, amely eddig csak halványan élt benne, egyszerre élesebbé vált, mint minden más nőé. Nos – itt nem érhette csalódás. Itt minden különösebb erőpazarlás nélkül elkezdhette a bosszú munkáját, itt nem volt akadály, nem volt veszély; az, ami mást talán visszarettentett volna, az a gondolat, hogy árulást követ el a vőlegénnyel szemben, őt talán még inkább csábította.

Igen, igen: csalni, hazudni, komédiázni, itt is, ott is, Marianne-nal szemben, Albertinával szemben, ezzel a jó Roediger doktorral szemben, az egész világgal szemben; – kétféle életet élni, egyfelől a derék, megbízható, nagyjövőjű orvost, a hű férjet és családapát játszani, – és ugyanakkor másfelé a gazembert, a csábítót, a cinikust, aki egyformán játszik a férfiakkal és nőkkel, ahogy éppen kedve tartja – ezt a gondolatot pompásnak érezte ebben a pillanatban; – és a legpompásabbnak tartotta benne, hogy később, majd egyszer, ha Albertina már tökéletes biztonságban érzi magát nyugodt házasságában és családi életében, akkor majd hűvösen mosolyogva bevallja neki bűneit, hogy így álljon bosszút rajta mindazért a keserűségért és szégyenért, amit álmával okozott neki.

A kapuban szembetalálkozott Roediger doktorral, aki ártatlan jóindulattal nyujtotta feléje kezét.

– Hogy érzi magát Marianne kisasszony? – kérdezte Fridolin. – Megnyugodott már kissé?

Roediger doktor vállat vont.

– Ő már régen el volt készülve rá, hogy ez lesz a vége a dolognak, doktor úr. Csak mikor ma délben elvitték a holttestet…

– Ó, hát már el is vitték?

Roediger doktor bólintott.

– Holnap délután három órakor lesz a temetés…

Fridolin maga elé bámult.

– Most valószínűleg – rokonok vannak fenn Marianne kisasszonynál?

– Ó nem – felelte Roediger doktor –, most egyedül van. Bizonyára örülni fog, hogy önt láthatja, doktor úr. Holnap már úgyis kivisszük őt Mödlingbe, az anyám meg én – és Fridolin udvariasan érdeklődő pillantására hozzátette: – A szüleimnek ugyanis van ott egy kis házuk. Hát a viszontlátásra, doktor úr. Még rengeteg elintézni valóm van. Hja, sok dolgot ad az ilyen – eset! De remélem, doktor úr, még fenn találom, ha visszajövök.

Azzal kilépett az uccára.

Fridolin pillanatig tétovázott, aztán lassan felment a lépcsőn. Csengetett és Marianne maga jött ajtót nyitni. Feketébe volt öltözve, nyakában fekete gyöngysorral, amelyet Fridolin még sohasem látott rajta. A lány arcát halvány pirosság öntötte el.

– Sokáig váratott magára – mondta gyönge mosollyal.

– Bocsásson meg, Marianne kisasszony, de ma borzasztó elfoglalt napom volt.

A halottasszobán keresztül, amelyben most üresen állott az ágy, bement a lány után abba a szobába, ahol tegnap a fehér egyenruhás tiszt képe alatt megírta a tanácsos halotti bizonyítványát. Az íróasztalon kis lámpa égett, úgyhogy félhomály volt a szobában. Marianne hellyel kínálta a fekete bőrdívánon, ő maga pedig szemben vele az íróasztalhoz ült.

– Éppen az imént találkoztam a kapuban Roediger doktor úrral. – Szóval holnap ön már elutazik vidékre?

Marianne rábámult, mintha csodálkoznék a kérdés hűvös hangján és egyszerre összeroppant, amikor a férfi csaknem kemény hangon folytatta:

– Ezt nagyon okosnak találom.

És Fridolin szakszerűen kifejtette, milyen jó hatással lesz reá a jó levegő és az új környezet.

A lány mozdulatlanul ült a helyén, csak a könnyei peregtek az arcán végig. Fridolin részvétlenül, sőt szinte türelmetlenül nézte; és az a gondolat, hogy a lány talán már a következő pillanatban ismét lábai elé fog esni és megismétli tegnapi vallomását, valóságos félelemmel töltötte el. És míg a lány szótlanul ült, ő ridegen felkelt a helyéről.

– Bármennyire is sajnálom, Marianne kisasszony…

És az órájára nézett.

A lány fölemelte a fejét és Fridolinra nézett; a könnyei tovább peregtek. A férfi szeretett volna legalább néhány meleg szót mondani neki, de képtelen volt rá.

– Ön valószínűleg néhány napig vidéken marad – kérdezte erőltetetten. – Remélem, ad majd hírt magáról… Roediger doktor úr egyébként azt mondja, hogy nemsokára meglesz az esküvő. Engedje meg, hogy én már most gratuláljak önnek.

A lány nem mozdult, mintha egyáltalán tudomásul sem venné a gratulációját és a búcsúzását. A férfi feléje nyujtotta a kezét, de ő nem fogadta el, amire Fridolin szinte szemrehányó hangon mondta:

– Nos hát, egész biztosra veszem, hogy értesíteni fog hogylétéről. Viszontlátásra, Marianne kisasszony.

A leány csak ült a helyén, mintha kővé meredt volna. Fridolin kiment; egy pillanatig még megállott az ajtóban, mintha még utoljára időt akarna engedni neki, hogy utána kiáltson, a lány azonban elfordította a fejét és az ajtó becsapódott a férfi mögött. Künn a folyosón valami bűnbánatfélét érzett. Egy pillanatig arra gondolt, hogy visszamegy, de rögtön érezte, hogy ez, minden mástól eltekintve, legalább is nevetséges volna.

Most aztán mit csináljon? Hazamenjen? Nincs más tennivaló. Ma már úgysem kezdhet többé semmihez. És holnap vajjon mihez kezd? Ügyetlennek és gyámoltalannak érezte magát, minden kiszaladt a kezéből; minden valószerűtlenné vált, az otthona, a felesége, a gyermeke, a hivatása, sőt még ő maga is valószerűtlennek tünt fel önmagának, ahogy csapongó gondolataival elfoglalva gépiesen ment előre az estébeborult uccán.

A Városház órája félnyolcat ütött. Egyébként nem is fontos, hány óra van; mérhetetlen ideje van most mindenre. Senkivel és semmivel nem törődött. Némi részvétet érzett saját maga iránt. Egész futólag, még tervvé sem erősödve, az az ötlete támadt, hogy kimegy valamelyik pályaudvarra, elutazik, mindegy, hogy hová, eltűnik az emberek elől, akiket valaha is ismert, valahol idegenben újra felbukkan és új életet kezd, mint egészen más, megújhodott ember. Eszébe jutottak bizonyos sajátságos esetek, amelyekről lélektani munkákban olvasott, az úgynevezett kettős élet esetei: egy rendezett viszonyok közt élő ember hirtelen eltűnik otthonról, nyoma vész, hónapok vagy évek múltán kerül vissza és nem emlékszik rá, hol volt ezalatt az idő alatt, de később egyszer csak ráismer valaki, akivel valahol egy távoli országban találkozott, anélkül, hogy a hazatért tudna az egészről. Ilyen dolgok természetesen ritkán fordulnak elő, de hogy vannak, az kétségtelen. És gyöngébb formában már Fridolin is átélt ilyesmit. Amikor például álomból ébred az ember. A legtöbbre természetesen visszaemlékszik… De hát vannak álmok, amelyek tökéletesen feledésbe mennek és amelyekből nem marad vissza más, mint valami rejtélyes hangulat, vagy valami titokzatos elfogódottság. Vagy amikor hosszú-hosszú idő mulva az ember visszaemlékszik valamire, de már nem tudja biztosan, átélte-e a dolgot, vagy csak álmodta. Csak álmodta?…!

És mialatt így elgondolkozva tovább ment, és közben önkénytelenül a lakása irányában haladt, odaért annak a sötét és elég rosszhírű uccának a közelébe, ahol nem egészen huszonnégy órával ezelőtt egy elzüllött teremtés szegényes és mégis barátságos szobájában járt. Elzüllött? Miért éppen ez a nő lenne elzüllött? És miért éppen ez az ucca volna _rosszhírű_? Gonosz szokása az embernek, hogy szavaktól befolyásolva, megbélyegez és elítél uccákat és sorsokat. Vagy talán alapjában véve nem ez a fiatal lány volt a legkülönb, sőt a legtisztább mindazok között, akikkel a különös véletlen az elmult éjszaka folyamán összesodorta? Még most is némi megindulást érzett, ha rágondolt. És most eszébe jutott tegnapi elhatározása; a legközelebbi boltban mindenféle édességet vásárolt és amikor kis csomagjaival elsietett a házak mentén, szinte örült annak a tudatnak, hogy helyes, sőt talán dícséretméltó dolgot cselekszik. De azért felgyűrte a gallérját, amikor a kapun belépett, kettesével sietett fel a lépcsőkön és bosszantotta a lakás csengőjének túléles hangja; és fellélekzett, amikor egy rossz külsejű öregasszony azt a felvilágosítást adta, hogy Mici kisasszony nincs odahaza. De mielőtt még az asszony átvehette volna Mici részére a csomagot, egy fiatal és elég csinos nő jött ki az előszobába valami fürdőköpeny-félébe burkolózva és megkérdezte:

– Kit teccik keresni? A Mici kisasszonyt? No az aztán nem gyün egyhamar haza.

Az öregasszony intett neki, hogy hallgasson; Fridolin azonban, mintha csak azt kívánta volna, hogy megerősítsék régebbi föltevésében, egész természetes hangon megkérdezte:

– Úgy-e, a kórházban van?

– Na igen, ha már úgyis tuggya az úr! Én azonban hálistennek egészséges vagyok – mondta vidáman és egészen közel ment Fridolinhoz, rámosolyogva és kihívóan riszálva kövér derekát, úgyhogy a fürdőköpeny szétnyílott rajta. Fridolin kitérően így szólt:

– Erre jártam és fölnéztem, hogy valami csekélységet hozzak a Micinek – és közben úgy érezte magát, mint egy gimnazista. Aztán egészen megváltozott, szakszerű hangon kérdezte: – Melyik osztályon fekszik?

A fiatalabb nő erre megmondta egy professzor nevét, akinek klinikáján néhány évvel ezelőtt Fridolin mint gyakorló orvos működött. Majd jóindulatúan hozzátette:

– Aggya csak ide a csomagot, én beviszem neki hónap. Nyugodt lehet, hogy nem fogom elenni előle.

Amikor Fridolin a kapun kilépett az uccára, érezte, hogy sírás szorongatja a torkát; de tudta, hogy ez nem annyira a meghatottságtól van, mint inkább azért, mert az idegei fokozatosan felmondják a szolgálatot. Szántszándékkal gyorsabban és élénkebben kezdett menni, mint ahogy az a hangulatához illett volna. Ez az élmény talán megint annak a jele, hogy semmi sem sikerül neki? De miért? Hogy megmenekült ekkora veszélytől, az elvégre jó jel is lehetett. És erről volt szó csupán: menekülni a veszélytől? Még annyi sok minden más állott előtte! nem is tudott volna most Albertinával találkozni. A mai éjszaka rejtélyes asszonya után. Most persze már nem ért rá. És azonfelül jól meg kell gondolnia, hogyan folytassa a kutatást. Persze, ha volna valaki, akivel tanácskozhatna a dologról! De senki olyan nem jutott eszébe, akit nyugodtan beavathatna az elmult éjszaka kalandjaiba. Évek óta nem volt más bizalmas embere, mint a felesége, vele pedig igazán nem tárgyalhatta meg ezt az esetet; sem ezt, sem mást. Mert akárhogyan vesszük; az éjszaka keresztre feszíttette őt.

És erről jutott a tudatára annak, hogy miért halad éppen a lakásával ellentétes irányban. Nem akart, nem is tudott volna most Albertinával találkozni. A legokosabb az lesz, hogy megvacsorázik valahol házon kívül, aztán megnézi azt a két beteget az osztályán és nem megy addig haza – haza! – amíg bizonyosra nem veheti, hogy Albertina már elaludt.

Bement az egyik előkelő, csendes kávéházba a Városház közelében; hazatelefonált, hogy ne várják vacsorára és gyorsan letette a kagylót, nehogy Albertinának ideje legyen a telefónhoz jönni; aztán leült az egyik ablak mellé és behúzta a függönyt. Az egyik távolabbeső sarokban éppen most ült le egy úr, sötét felöltőben és egyébként is hétköznapiasan öltözve. Fridolin úgy emlékezett, hogy ezt az arcot ma már látta valahol. Ez természetesen puszta véletlen is lehetett. Kezébe vett egy estilapot és éppen úgy, mint ahogy tegnap éjszaka egy másik kávéházban, elolvasott itt is, ott is egy-két sort: tudósítások a politika eseményeiről, színház, művészet, irodalom és mindenféle fajta kisebb-nagyobb baleset. Egy színház leégett Amerikának valamelyik városában, amelynek eddig még a nevét sem hallotta. Korand Péter kéményseprőmester kiugrott az ablakon. Fridolin különösnek találta, hogy kéményseprők is öngyilkosok lehetnek és önkénytelenül eltünődött, vajjon ez az ember rendesen megmosakodott-e előbb, vagy úgy ahogy volt, kormosan ugrott a semmibe. A Belváros egyik előkelő hoteljában ma reggel megmérgezte magát egy nő, egy feltünően szép hölgy, aki D. bárónő néven csak néhány napja szállott meg a hotelben. Fridolint azonnal valami különös sejtés fogta meg. A hölgy reggel négy órakor jött haza két úr kiséretében, akik a kapunál elbúcsúztak tőle. Négy órakor. Éppen abban az órában, amikor Fridolin is hazaért. És – olvasta tovább – délben súlyos mérgezés tünetei közt, eszméletlenül találták ágyában… Feltünően szép fiatal hölgy… Nos, van még más feltünően szép fiatal hölgy is… Semmi oka sem volt feltételezni, hogy D. bárónő, helyesebben a hölgy, aki D. bárónő néven lakott a szállodában, és egy bizonyos másik hölgy egy és ugyanaz a személy volna. És mégis – a szíve hevesen dobogott és az ujságlap remegett a kezében. Az egyik előkelő belvárosi szállodában… melyikben? – Miért ilyen titokzatos a hir…? Miért ilyen diszkrét?…

Letette az ujságot és észrevette, hogy ugyanakkor az az úr abban a távoli sarokban egy nagy illusztrált lap mögé dugta az arcát. Fridolin is rögtön újra kezébe vette az ujságot és abban a pillanatban biztosan tudta, hogy D. bárónő senki más nem lehet, mint a ma éjszakai asszony… Egyik előkelő belvárosi szállodában… Nem volt olyan sok, amely egy D. bárónő szempontjából tekintetbe jöhetett… És most lesz, ami lesz, – ezt a nyomot követnie kell. Odahívta a pincért, fizetett és ment. Az ajtóban mégegyszer megfordult, hogy a sarokban ülő gyanus férfit megnézze. Az azonban már akkorra csodálatosképpen eltűnt…

Súlyos mérgezés… De még életben van… Abban a pillanatban, amikor rátaláltak, még élt. És végül is semmi oka sem volt azt hinni, hogy menthetetlen. Mindenesetre azonban – élve vagy halva – meg fogja találni. És látni is fogja, minden körülmények közt, akár életben van, akár meghalt. Látni fogja; nincs ember a földön, aki meggátolhatná, hogy lássa azt az asszonyt, aki miatta, nem: aki _helyette_ halt meg. Ha tényleg ez az a nő, akkor ő, egyedül ő az oka a halálának. De persze, hogy ez az a nő. Reggel négykor jött haza két úr kíséretében! Valószínűleg ugyanez a két úr volt az, akik néhány órával később Nachtigallt a vasúthoz vitték. Ezeknek az uraknak sem lehetett valami nagyon tiszta a lelkiismeretük…

Ott állott a Városház előtti széles, nagy téren és figyelmesen körülnézett minden irányba. Mindössze néhány embert látott, de a kávéházbeli gyanus úr nem volt közöttük. És különben is – ezek az urak féltek; most ő volt fölül.

Fridolin tovább sietett, a Ringen kocsiba ült, először a Bristolhoz hajtatott és – mintha erre joga vagy megbízása lett volna – megkérdezte a portást, hogy D. bárónő, aki ma reggel tudvalévőleg megmérgezte magát, ebben a szállodában lakott-e. A portás egyáltalán nem csodálkozott el a kérdésen, talán valami rendőrségi embernek, vagy más valamilyen hivatalos közegnek nézte Fridolint, mindenesetre azonban igen udvariasan fölvilágosította, hogy a sajnálatos eset nem náluk, hanem az Erzherzog Karlban történt…

Fridolin azonnal tovább hajtatott a megjelölt szállodához és ott azt az értesítést kapta, hogy D. bárónőt rögtön azután, hogy rátaláltak, elszállították a Városi Kórházba. Fridolin érdeklődött, milyen körülmények között történt az öngyilkossági kísérlet fölfedezése. Mi volt az oka annak, hogy már délben utánanéztek egy hölgynek, aki csak reggel négy órakor jött haza? Nos, egész egyszerű volt a dolog: két úr (tehát megint két úr!) érdeklődött délelőtt tizenegy órakor a bárónő után. Miután a hölgy ismételt telefónhívásra sem jelentkezett, a szobalány bekopogott az ajtaján; amikor látták, hogy senki sem mozdult és az ajtó belülről el van reteszelve, nem maradt más tennivaló, minthogy betörjék az ajtót és akkor ott találták a bárónőt eszméletlenül az ágyban. Rögtön értesítették a mentőket és a rendőrséget.

– És a két úr? – kérdezte élesen Fridolin és úgy tünt magának, mint valami detektív.

– Nos, a két úr, – ez mindenesetre meggondolandó körülmény volt, – a két úr közben nyomtalanul eltünt. Egyébként pedig kizárt dolog, hogy Dubieski bárónőről volna szó, bár a hölgy ezen a néven jelentette be magát a szállóban. Most szállott meg először a hotelben és ilyen nevű család, legalább is nemesi család, egyáltalában nincsen.