Állatok, emberek és istenek =

Part 11

Chapter 113,209 wordsPublic domain

A kínai biztos és Hun Jap láma külföldi csoportunkat arra kérte, küldjünk valakit Narabancsiba, hogy megszüntesse az ott kitört viszályt és vegye rá Domojiroffot a szerződés elismerésére. Csoportunk engem kért meg, hogy a közjó érdekében vállaljam ezt a küldetést. Tolmácsul egy nagyon derék orosz telepest adtak mellém, a megölt Bobroff unokaöccsét, aki kitűnő lovas és hidegvérű, bátor ember volt. Michailoff alezredes azonfölül még egyik tisztjét is kísérőmül adta.

Expressz-tzarával a póstalovak számára és egy vezetővel ellátva öreg barátomhoz, Jelib Djamszraphoz Narabancsi Hutuktujához nagy gyorsasággal tettük meg az általam jól ismert utat. Bár némely helyen nagy volt a hó, naponta száz-százötven mérföldet tettünk meg.

HUSZONHATODIK FEJEZET. Fehér hunghucok bandája.

Utazásunk harmadik napján késő este érkeztünk meg Narabancsiba. A kolostorhoz közeledve, több lovast vettünk észre, akik mihelyt megláttak bennünket, visszavágtattak a kolostorhoz. Sokáig nézdegéltünk az orosz különítmény tábora után, de nem találtuk meg. Mongolok a kolostorba kísértek bennünket, ahol a Hutuktu azonnal fogadott. Chultun Beyli a jurtájában ült. Hatykokat ajándékozott nekem és ezt mondta:

– A jó Isten küldte ide éppen ezekben a súlyos pillanatokban.

Kiderült, hogy Domojiroff mindkét kereskedelmi kamarai elnököt letartóztatta és Chultun herceget agyonlövéssel fenyegette meg. Mivel sem Domojiroff, sem Hun Boldon nem rendelkezett olyan okirattal, amely cselekedeteikre fölhatalmazta volna őket, ezért Chultun Beyli elhatározta, hogy harcba száll velük.

Kértem, hogy vezessenek Domojiroffhoz. A sötétben négy nagy jurtát láttam és két mongol őrt, orosz fegyverrel. Beléptünk az orosz «noyon» sátrába. Itt egészen különös látvány tárult a szemünk elé. A jurta közepén a serpenyőben tűz égett. Azon a helyen, ahol máskor az oltár áll, most trónus volt és ezen ült a magas, vékony, őszhajú Domojiroff ezredes. Csak alsóruha és harisnya volt rajta, kissé be volt csípve és úgy látszott, hogy történeteket beszélt el. A tűzserpenyő körül különböző festői helyzetben tizenkét fiatal ember hevert.

Az engemet kísérő tiszt Domojiroffnak jelentést tett az Uliasszutaiban történtekről. Az ezt követő beszélgetés folyamán megkérdeztem Domojiroffot, hol van különítményének a tábora. Nevetett, amikor egy kézmozdulattal ezt felelte:

– Ez itt a különítményem.

Rámutattam arra, hogy Uliasszutaiba küldött parancsainak formájából következtetve azt hittük, hogy nagy csapat áll a parancsnoksága alatt. Azután elmondtam neki, hogy Michailoff alezredes összeütközésre készülődik egy Uliasszutai ellen vonuló vörös sereggel.

– Micsoda? – kérdezte félénken és zavartan. – Jönnek a vörösök?

Az éjjelt a jurtájában töltöttük. Amikor lefeküdni készültem, a tisztem a fülembe súgta:

– Vigyázzon, tartsa készen a revolverét.

Nevetve feleltem:

– De hiszen fehér különítmény közepette vagyunk és ezért teljes a biztonságunk.

– Huhu, – válaszolta a tisztem és a félszemével hunyorgatott.

Másnap fölszólítottam Domojiroffot, hogy jöjjön velem sétálni a pusztaságba. Ezt az alkalmat fölhasználtam, hogy teljesen nyiltan beszéljek vele az eseményekről. Neki és Hun Boldonnak csak azt parancsolta meg Ungern báró, hogy lépjenek összeköttetésbe Bakics tábornokkal. De ehelyett kifosztották az útjukba eső kínai üzletházakat és ő maga elhatározta, hogy nagy hódító lesz. Útközben több tiszttel találkozott, aki megszökött Kazagrandi csapatától és most ezek voltak az ő külön bandája. Rábeszéltem Domojiroffot, hogy rendezze el békésen a Chultun Beylivel való viszályt és ne vétsen a szerződés ellen.

Domojiroff erre még előttem rögtön a kolostorba sietett. Visszamenet egy vad arcú nagy mongollal találkoztam, akin kék selyemruha volt – Hun Boldon. Bemutatkozott és oroszul beszélt.

Amikor a mongol rablóvezérrel való e rövid találkozás után Domojiroff sátrába érkeztem és csak éppen hogy a köpenyemet letettem, berohant egy mongol és fölszólított, hogy menjek Hun Boldon jurtájába. A rablóvezér pompás kék jurtában éppen mellettünk lakott. Ismervén a mongol szokást, nyeregbe pattantam és lóháton tettem meg sátráig a tíz lépésnyi utat.

Hun Boldon hidegen és büszkén fogadott. Ujjával rám mutatva ezt kérdezte a tolmácstól:

– Ki ez?

Láttam, hogy meg akar sérteni. Én is így válaszoltam. Rámutattam az ujjammal és még barátságtalanabb hangon ugyanazt a kérdést intéztem a tolmácshoz:

– Ki ez? Előkelő fejedelem, harcos, pásztor vagy faragatlan ember?

Boldon megzavarodott. Reszkető hanggal és idegesen rámtámadt, hogy nem engedi meg az ő ügyeibe való beavatkozásomat és mindenkit agyon fog lőni, aki parancsaival ellenkezni merészkedik. Öklével az asztalra csapott. Azután fölkelt és elővette revolverét. De én, aki már sokat utaztam a nomádok közt, mindannyiukat – a fejedelmeket, lámákat, pásztorokat és rablókat – alaposan tanulmányoztam. Megfogtam korbácsomat, minden erőmmel az asztalra ütöttem vele és így szóltam a tolmácshoz:

– Mondjad meg neki, hogy se mongollal, se orosszal nem beszélt, hanem az a megtiszteltetés érte, hogy egy külföldi emberrel, egy nagy és szabad állam polgárával beszélhetett. Mondjad meg, hogy előbb tanuljon meg férfinak lenni. Majd csak azután látogathat meg és majd csak azután beszélhetünk egymással.

Megfordultam és kimentem. Tíz perc mulva belépett a jurtámba Hun Boldon és bocsánatot kért. Rábeszéltem, hogy tárgyaljon Chultun Beylivel és ne sértse meg magatartásával a szabad mongol népet. Még az éjjel minden rendbe jött. Hun Boldon elbocsátotta mongoljait és elutazott Kobdóba, míg Domojiroff a bandájával elindult Jasszaktu khán országába, hogy ott a mongolokat mozgósítsa. Chultun Beyli beleegyezésével Wang-Tszao-tszunhoz levelet intézett, amelyben a kínai őrség lefegyverezését követelte, mert Urgában is így tettek valamennyi kínai csapattal. Ez a levél azonban már csak akkor jutott el Uliasszutaiba, amikor Wang, aki az ellopott lovak helyére tevéket vásárolt, már úton volt a határ felé. Erre Michailoff alezredes ötven embert küldött ki Sztrigine hadnagy vezetésével, hogy érje úton Wangot és vegye át őrségének fegyvereit.

HUSZONHETEDIK FEJEZET. Misztérium egy kis templomban.

Chultun Beyli és én készen voltunk Narabancsi Kure elhagyására. Amíg a Hutuktu az áldások templomában istentiszteletet tartott a kormányzóért, addig én a különféle lámai fokok, a Gelongok (pap, akinek joga van, hogy áldozzon), a Getulok (a láma-szerzetesek harmadik foka), a Chaidjek (nagyrangú pap, de nem inkarnált isten) és a Rabdjampák házainak falai közt levő szűk utakon vándorolgattam és az iskolák közt, ahol a Marambá-nak nevezett tudós teológia-doktorok együtt tanítanak az orvos-doktorokkal, vagy Ta Lámákkal, a tanulók vagy Bandi-k lakóházai, a raktárhelyiségek, az irattári épületek és a könyvtárak közt sétálgattam. Amikor visszatértem a Hutuktu jurtájába, ő maga ott volt. Nagy hatykot nyujtott át nekem és azt ajánlotta, hogy járjunk egyet a kolostor körül. Nagyon elgondolkodónak látszott, miből azt következtettem, hogy valamit meg akar nekem magyarázni. Amikor a jurtából kiléptünk, hozzánk csatlakozott az orosz kereskedelmi kamara immár megszabadult elnöke és egy orosz tiszt. A Hutuktu egy kis épülethez vezetett bennünket, amely fénylően sárga kőfal mögött volt.

– Ebben az épületben lakott egyszer a Dalai Láma és Bogdo khán. Azoknak az épületeknek, amelyekben az a szent személyiség tartózkodott, mindig sárga színt adunk. Lépjenek be.

Az épület belseje ragyogó volt. Földszint az étterem, amely gazdag faragású, nehéz kínai fenyőfaasztalokkal és porcellánnal, meg bronzokkal teli szekrénykékkel volt berendezve. Fölötte két szoba volt. Az egyik nehéz, sárga selyemfüggönyökkel eltakart hálószoba, amelynek faragott mennyezetéről bronzláncon értékes színes kövekkel ékesített nagy kínai lámpa lógott le. Ebben a helyiségben nagy négyszögletes ágy volt, selyem vánkosokkal, derékaljakkal és kendőkkel. Az ágy állványa szintén kínai fenyőfából készült és különösen a lábai, amelyeken tetőszerű fölépítmény nyugodott, gazdag faragásokban mutatták a napot elnyelő sárkány ismert mintáját. Az ágy mellett szekrény állott, amelyet teljesen befödött a vallásos képeket ábrázoló faragás. Négy kényelmes karosszék és a háttérben alacsony keleti trónus egészítette ki a szoba bútorzatát.

– Látja ezt a trónust? – kérdezte a Hutuktu. – Egy téli estén több lovas érkezett a kolostorba. Azt kívánták, hogy a Gelongok és Getulok a Hutuktuval és a Kantóval (a kolostor apátja) együtt gyülekezzenek össze ebben a szobában. Azután az idegenek egyike elfoglalta a trónust és levette a baslykját, a sapkaszerű fövegét. A lámák mindannyian térdrehullottak, mert fölismerték a Tashi Lámát és Bogdo khánt, azt az embert, akit régen leírtak a Dalai Láma szent bullái. Az az ember volt ez, akié az egész világ és aki behatolt a természet minden misztériumába. A Tashi Láma rövid tibeti imádságot mondott, megáldotta a jelenlevőket, aztán a legközelebbi fél évszázadra jósolgatott. Ez harminc évvel ezelőtt történt. És időközben minden, amit megjósolt, beteljesedett. Mialatt a következő szobában levő kis imaszekrény előtt imádkozott, az ajtó magától kinyílt, az oltár előtt maguktól kigyulladtak a gyertyák és a szent tűzserpenyőkből, bár nem volt bennük szén, tömjéngőz áramlott ki, amely betöltötte az egész helyiséget. Akkor azután a Világ Királya a társaival együtt eltűnt körünkből. Semmi nyoma sem maradt, kivéve a selyem tróntakaró ráncait, amelyek azonban lassanként ismét kisimultak és a trónus csakhamar ismét olyan volt, mintha egyáltalán senki sem ült volna rajta.

A Hutuktu odament az imaszekrényhez, letérdelt, szemét elfödte és imádkozni kezdett. Az arany Buddha nyugodt, közömbös arcára tekintettem, amelyre ide-oda imbolygó árnyat vetettek a lobogó lámpák, majd a trónus mellett levő helyre néztem. Csodálatos és alig hihető, de igazán egy komoly, kifejezésteljes arcú, erős, izmos férfit láttam ott, akinek nagy reliefet adott szemének fénye. Fehér ruhába öltözött, átlátszó testén keresztül megláttam a trónus székhátán levő tibeti fölírásokat. Lecsuktam szememet, majd ismét kinyitottam. Nem volt ott senki; de a selyem tróntakaró mozogni látszott.

Idegesség, – gondoltam, – a szokatlan környezet és a nagy erőfeszítés következtében beállott rendellenes, túlzott érzékenység.

A Hutuktu hozzám fordult és ezt mondta:

– Adja ide a hatykját. Az az érzésem, hogy ön aggódik azoknak az embereknek a sorsán, akiket szeret. Imádkozni akarok értük. És önnek is imádkoznia kell. Fohászkodjék az Istenhez és lelki szemét függessze a Világ Királyára, aki itt volt és megszentelte ezt a helyet.

A Hutuktu a hatykot Buddha vállára tette és leborulva az oltár előtt levő szőnyegre, imát suttogott. Majd fölemelte a kezét és csöndes mozdulattal intett nekem.

– Tekintsen a Buddha szobra mögött levő sötét térbe. Ott meg fogom mutatni szeretteit.

Engedelmeskedtem a mély hangon adott parancsnak és a Buddha szobra mögött levő sötét fülkébe néztem. A sötétségből nemsokára füst és átlátszó fonalak áramlottak ki. A levegőben lebegtek, egyre sűrűsödtek és szaporodtak, míg végül több személynek a testét és különböző tárgyak körvonalait mutatták. Egy előttem ismeretlen szobát láttam, amelyben a családom ült. Nehány ember volt velük, akiket ismertem és mások, akiket nem ismertem. Ráismertem még a ruhára is, amely a feleségemen volt. Kedves arcának minden vonása felismerhető volt. A látomás fokonkint elhomályosult. Füstté és átlátszó fonalakká bomlott szét és eltűnt. Az arany Buddha mögött nem volt más mint a sötétség.

A Hutuktu fölemelkedett, hatykomat levette Buddha válláról és e szavakkal adta vissza:

– A szerencse mindig önnel és családjával lesz. Isten jósága nem fogja elhagyni.

Kiléptünk az ismeretlen Világ Királya épületéből, amelyben ez az egész emberiségért imádkozott és megjósolta a népek és államok sorsát. Nagyon meglepett, hogy kísérőim szintén látták a víziómat. A legaprólékosabban leírták azoknak a személyeknek az alakját és ruháját, akiket Buddha feje mögött a sötét fülkében láttam.[1]

A mongol tiszt elbeszélte, hogy Chultun Beyli előző napon arra kérte a Hutuktut, mondja meg életének e fontos fordulatában és hazájának e válságában a sorsát. De a Hutuktu a félelem kifejezésével csak a kezével intett és nem akart beszélni. Amikor én vonakodásának oka után kérdezősködtem és azt mondtam, hogy a kérés teljesítése megnyugtathatná Chultun Beylit, mint ahogy engemet megerősített szeretteim látása, a Hutuktu ráncba szedte homlokát és így felelt:

– Nem! A látomás nem tetszenék neki. Fekete a sorsa. Tegnap háromszor kutattam a sorsát elégett lapockacsontokon és juhok beleiben, de mindannyiszor ugyanaz az ijesztő eredmény mutatkozott…

Nem fejezte be beszédét, hanem arcát teli félelemmel elfödte a kezével. Úgy látszott, meg volt győződve arról, hogy Chultun Beyli sorsa fekete, mint az éjszaka.

Chultun Beyli és én útra keltünk. Egy óra mulva az alacsony dombok mögött voltunk, amelyek Narabancsi Kuret elfödték előttünk.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET. Közel a halálhoz.

Azon a napon érkeztünk vissza Uliasszutaiba, amikor visszatért a Wang-Tszao-tszun őrségének lefegyverzésére kiküldött különítmény. Ez a különítmény összetalálkozott Domojiroff ezredessel, aki megparancsolta, hogy ne érjék be a kíséret lefegyverzésével, hanem fosszák is ki. Sajnos, a különítmény vezetője, Sztrigine hadnagy teljesítette ezt a jogtalan parancsot. Szégyen volt látni az orosz katonákat és tiszteket, a kínai ruhákkal, cipőkkel és karkötőórákkal, amit a kínai hivatalnokoktól és a födözettől vettek el. A zsákmányból valamennyinek jutott ezüst és arany. Wang-Tszao-tszun mongol felesége és a fivére a különítménnyel együtt visszajött és panaszt tett, hogy az oroszok kirabolták őket. A kínai hivatalnokok és kíséretük éhségnek és hidegségnek kitéve, csak a legnagyobb fáradsággal érték el a kínai határt, mert kirablásuk után minden készlet nélkül kellett tovább menniök.

Mi idegenek elálmélkodva láttuk, hogy Michailoff alezredes katonai tisztelettel fogadta Sztrigine hadnagyot. De hamar megértettük, amikor megtudtuk, hogy a kínai ezüst egy részét Michailoff, Fu-Sziang szépen díszített nyergét pedig a felesége kapta meg. Chultun Beyli követelte, hogy a kínaiaktól elvett minden fegyvert és minden tőlük ellopott jószágot neki szolgáltassanak ki, mert később majd vissza kell mindent adnia a kínai hatóságoknak. De Michailoff visszautasította ezt a kívánságot. Ezért mi idegenek az orosz különítménnyel megszakítottunk minden érintkezést. Az oroszok és a mongolok közt is nagyon feszült lett a viszony. Több orosz tiszt tiltakozott Michailoff és Sztrigine cselekedetei ellen. Így azután mindig gyakoribb és komolyabb lett a viszálykodás.

Ebben az időben egy reggelen fegyveres lovasok különös csapata érkezett Uliasszutaiba. A bolsevista Bourdukoff házában szálltak meg, aki mint hallottuk, nagy tömegű ezüstöt adott át nekik. Ezek az emberek, akik azt mondták, hogy ők a császári gárda volt tisztjei, a következők voltak: Poletika, Philipoff N. N. ezredesek és az utóbbinak három testvére. Kijelentették, hogy össze akarják vonni a Mongolországban és Kínában levő fehér tiszteket és katonákat, akikkel Urianhaiba mennek, hogy szembe szálljanak a bolsevikokkal. Szükséges azonban, hogy előbb megsemmisítsék Ungernt és Mongolországot visszaadják Kínának. Az oroszországi Fehérek Központi Szervezete képviselőinek mondták magukat.

Az Uliasszutaiban levő orosz tisztek egyesülése az újonnan érkezetteket gyűlésre hívta meg, megvizsgálta irataikat és kihallgatta őket. Kiderült, hogy ezeknek a tiszteknek régebbi összeköttetéseikre vonatkozó állításai teljesen hamisak, hogy Poletika a bolsevikok hadügyi biztosságában foglalt el fontos állást, hogy az egyik Philipoff segédje volt Kameneffnek, amikor ez először kísérelte meg, hogy Angolországba jusson, hogy Oroszországban egyáltalán nem létezett Fehérek Központi Szervezete, hogy az Urianhaiban megindítandó harc indítványozása csak csapda volt a fehér tiszteknek és hogy az újonnan érkezettek szoros politikai összeköttetésben voltak a bolsevik Bourdukoffal.

E világos bizonyítékok ellenére is éles vita támadt a tisztek közt, hogy mit csináljanak ezekkel az emberekkel. Ez a vita két pártra szakította a különítményt. Michailoff alezredes több tiszttel belépett Poletika csoportjába. Éppen ebben az időben érkezett különítményével Uliasszutaiba Domojiroff ezredes, aki mindkét párttal azonnal érintkezésbe lépett, tájékozódott a politikai helyzet iránt, aztán Poletikát Uliasszutai parancsnokává nevezte ki és ezzel egyidőben az uliasszutai eseményekről részletes jelentést küldött Ungern bárónak. Ez a jelentés nagyon sokat foglalkozott velem. Azzal vádolt meg, hogy akadályozom Domojiroff parancsainak teljesítését.

Ettől kezdve állandóan szemmel tartottak az irántam ellenséges indulatú ezredes tisztjei. Több oldalról figyelmeztettek, hogy legyek résen. Ez a banda és vezérük nyiltan fölvetette azt a kérdést, mi joga van tulajdonképpen ennek az idegennek a Mongolország ügyeibe való beavatkozásra. Sőt Domojiroff egyik tisztje az egyik gyűlésen egyenesen felelősségre vont. Nagyon nyugodt hangon ezt feleltem:

– És milyen jogon avatkoznak a mongol ügyekbe orosz menekültek, akik sem hazájukban, sem külföldön semmiféle jogot nem élveznek?

A tiszt nem felelt, de szeméből kiolvashattam a válaszát. Óriási alakú barátom, aki mellettem ült, szintén észrevette ezt, odament hozzája, föléje hajolva kinyújtotta kezét és karját, mintha éppen álomból ébredt volna föl és ezt mondta:

– Szeretnék már egy kicsit boxolni.

Egy alkalommal hajszálon mult, hogy Domojiroff embereinek kezébe nem kerültem. Külföldi csoportunk ébersége mentett meg. A várba mentem, hogy a külföldiek elutazása dolgában a mongol kormányzóval tárgyaljak. Chultun Beyli jó ideig ott tartott, úgy, hogy csak este kilenc órakor tudtam ismét visszatérni. Lovam lépést ment. Fél mérfölddel a város előtt egy gödörből három férfi ugrott ki és felém futott. Korbácsommal nekiszalajtottam a lovamat, de ebben a pillanatban észrevettem, hogy egy másik gödörből még több ember ugrott elő és ezek látszólag el akarták vágni az utamat. De csalódtam, mert ez a második csoport megrohanta és elfogta az előbbi három embert. Egyik külföldi ember hangját hallottam, aki oda szólított.

Az illető helyen lengyel katonák és más külföldiek kezében Domojiroff három tisztjét találtam. Derék barátom volt a vezetőjük, aki éppen a tisztek kezét kötözgette össze úgy, hogy a csontjuk ropogott. E munkáját bevégezvén, komoly arccal, örök pipájával a szájában ezt mondta a barátom:

– Azt hiszem, a legjobb lesz, ha a folyóba dobjuk őket.

Az ő komolyságán és Domojiroff tisztjeinek félelmén nevetve, megkérdeztem a támadókat, miért törtek reám. Lesütötték a szemüket és hallgattak. Hallgatásuk hangosan beszélt. Nagyon is jól tudtuk, mi volt a szándékuk: revolver volt náluk.

– Rendben van, – mondtam. – Világos minden, mint a nap. Szabadon bocsátom magukat. De jelentsék annak az embernek, aki magukat kiküldte, hogy a legközelebbi alkalommal nem fog örülni a maguk visszatérésének. Fegyvereiket Uliasszutai parancsnokának fogom átadni.

Barátom föloldotta kötelékeiket. Ekkor is ugyanazzal a félelmetes gondossággal járt el és egyre ismételte:

– Én bizony a folyóban a halakat tápláltam volna veletek!

Azután visszatértünk a városba és magukra hagytuk a gonosztevőket.

Domojiroff továbbra is hírvivőket küldött Ungern báróhoz. Egyszer arra kérte, hogy adjon neki teljhatalmat és jelentést tett Michailoffról, Chultun Beyliről, Poletikáról, Philipoffról és rólam. De ázsiai ravaszsággal jó viszonyt tartott fönn ugyanakkor mindazokkal, akiknek halált szánt a szigorú harcos, Ungern báró kezéből, aki ilyenformán mindarról, ami Uliasszutaiban történt, teljesen egyoldalú jelentéseket kapott. Egész telepünk nagyon izgatott volt. Nemcsak a tisztek oszlottak szét különböző pártokra, hanem a katonák is csoportokba álltak és vezetőiket bírálgatva, meghányták-vetették a napi eseményeket. Domojiroff néhány emberének a befolyása alatt fegyelemellenes megjegyzések jártak szájról-szájra. Így például a következő rosszindulatú tréfát adták tovább egymásnak a közönséges katonák:

– Most hét ezredesünk van, aki mind magának követeli a főparancsnokságot és civakodik egymással. Valamennyit jól el kellene verni és aki közülök a legtöbb verést bírja ki, azt válasszuk meg vezérünknek.

Ez a rossz vicc mutatta, hogy milyen állapotban volt az orosz különítmény.

– Úgy látszik, – mondta egyszer a barátom, – nemsokára abban a kellemetességben részesülünk, hogy itt Uliasszutaiban is katonatanácsokat láthatunk. Vigye el az ördög! Egy dolog nagyon kellemetlen itt: nincsenek mély erdők, amelyekben jó keresztények elbujhatnak, hogy megszabaduljanak mindezektől az átkozott szovjetektől. Ez a nyomorult Mongolország csupasz, rettenetesen csupasz és nem ad nekünk rejtekhelyet.

Katonaszovjet fölállításának veszedelme valóban nagyon közel volt. A katonák egy alkalommal hatalmukba kerítették az arzenál fegyvereit, amelyeket a kínaiak adtak át és elhurcolták a táborukba. Terjedt az iszákosság, a játék és a viszálykodás. Mi külföldiek nagy figyelemmel kísértük az eseményeket és végre, mivel katasztrófa kitörésétől kellett tartanunk, elhatároztuk, hogy Uliasszutait, a civakodás és denunciálás e fészkét elhagyjuk. Hallottuk, hogy Poletika csoportja is készülődik, hogy nehány nap mulva útnak induljon.

Mi külföldiek két csoportra oszoltunk. Az egyik a régi karavánutat választotta, amely a Gobin visz keresztül, messzire délre Urgától Kuku-Hortóba vagy Kveihuacsengbe és Kalganba. A második csoport, én, a barátom és két lengyel katona, Urgába igyekezett Zain Szabin át, ahol Kazagrandi ezredes, mint nem régen megírta, találkozni akart velem. Elhagytuk tehát Uliasszutait, ahol annyi izgatottságban volt részünk.

Az eltávozásunkat követő hatodik napon a burjét Vandaloff és Bezrodnoff orosz kapitány parancsnoksága alatt mongol-burjét különítmény érkezett Uliasszutaiba. Ezzel a különítménnyel később Zain Szabiban találkoztam. Urgából küldte ki Ungern báró, hogy rendet teremtsen Uliasszutaiban, azután menjen Kobdóba. Zain Szabiból jövet Bezrodnoff találkozott Poletika és Michailoff csoportjával. Átkutatta őket és podgyászukban különféle gyanús iratokat talált, azonfölül pedig Michailoffnak és feleségének podgyászában a kínaiaktól elvett ezüstöt és más jószágot. Ebből a tizenhat főnyi csoportból Philipoffot elküldte Ungern báróhoz, három embert szabadon bocsátott és a többi tizenkettőt agyonlövette. Így ért véget Zain Szabiban az uliasszutaii menekültek egyik pártjának élete és Poletika tevékenysége. Uliasszutaiba érkezvén Beznodroff, a kínaiakkal kötött szerződés megsértése miatt agyonlövette Chultun Beylit és ugyanezt a sorsot juttatta még nehány bolsevista orosz telepesnek. Domojiroffot elfogta és Urgába szállíttatta. Így csinált rendet. A Chultun Beyliről szóló jóslat beteljesedett!

Tudtam, mit jelentett rólam Domojiroff. Mégis elhatároztam, hogy nem kerülöm el Urgát, mint ahogyan Poletika akarta tenni, amikor Bezrodnoff elfogta. Hozzászoktam ahhoz, hogy szemébe nézzek a veszedelemnek és eltökéltem, hogy fölkeresem a rettenetes «véres bárót». Senki sem döntheti el a maga sorsát. Tudtam, hogy igazam volt és a félelem érzése már régóta idegen nekem. Azt a hírt, hogy Zain Szabiban halál érte ismerőseinket, útközben egy mongol lovastól kaptuk, aki velem töltötte az éjjelt egy ourton jurtájában és jelentéséhez fűzve a következő halotti legendát beszélte el: