Part 10

– Tudom, hogy valami bűntettet követtetek el, de még nem akarjátok beismerni. Ha nem fogtok vallani, a férfiakat agyonlövetem, a nőket pedig Uliasszutaiba vitetem a bírósághoz.

Határozottan beszéltem, mert nagyon dühös voltam. Elsőnek, nagy meglepetésemre, a rövidhajú leány szólalt meg.

– Mindent elmondok önnek.

Tentát, tollat, papírost hozattam. Katonáim voltak a tanuk. Azután jegyzőkönyvbe foglaltam Pouzikoff asszonyának a vallomását. Véres elbeszélése így hangzott:

– Férjem és én bolsevik biztosok vagyunk. Azért küldtek ki bennünket, hogy megtudjuk, hány fehér tiszt bújt el Mongolországban. De Bobroff, a vén fickó ismert bennünket. Tulajdonképpen tovább akartunk utazni, Kanine azonban visszatartott bennünket azzal, hogy Bobroff gazdag és ő, Kanine, már régen megölését és birtokának kifosztását tervezi. A fiatal Bobroffot kártyázásra csábítottuk. Amikor a fiatal Bobroff hazament, az uram utána lopódzott és lelőtte. Ezután mindannyian Bobroff házához mentünk. Fölmásztam a kerítésre és a kutyáknak megmérgezett húst vetettem, úgy hogy pár perc mulva megdöglöttek. Erre mindnyájan átmásztunk a kerítésen. Az első személy, aki a házból kilépett, Bobroff felesége volt. Pouzikoff, aki elbújt az ajtó mögött, fejszével agyonütötte. Az öreg fickót álmában vertük agyon fejszével. A kis leány a lármára befutott a szobába. Kanine golyót röpített a fejébe. Azután kifosztottuk a házat, fölgyujtottuk és ekkor veszni hagytuk a lovakat és a marhákat is. Később minden tökéletesen elégett volna úgy, hogy semmi nyom sem maradt volna. De ekkor maguk hirtelen megérkeztek és ezek az ostoba fickók mindjárt elárultak bennünket.

– Gazemberség volt, – mondta a hadnagy, amikor visszamentünk az állomáshoz. – Égnek állott a hajam, amikor ennek a fiatal asszonynak, tulajdonképpen még gyermeknek, nyugodt elbeszélését hallottam. Csak ekkor értettem meg, hogy a bolsevizmus a hit, istenfélelem és lelkiismeret megsemmisítésével mily mélyre taszította le az embereket. Csak ekkor ébredtem annak tudatára, hogy az emberiség e legveszedelmesebb ellenségeivel szemben minden becsületes embernek kíméletlen harcot kell folytatnia.

Az állomásra visszamenet az út oldalán fekete foltot vettem észre, amely magára vonta figyelmemet. A foltra mutatva megkérdeztem, hogy mi az?

– Ez a gyilkos Pouzikoff, akit agyonlőttem, – felelte a hadnagy. – Kaninet és Pouzikoff feleségét is agyonlőttem volna, de sajnáltam Kanine feleségét és gyermekeit. Még nem tanultam meg, hogyan kell nőket agyonlőni. Ezeket az embereket most magukkal együtt katonáim őrizete alatt Uliasszutaiba fogom küldeni. Így is meg fogják találni a halált, mert a mongolok, akiknek bírósága elé kerülnek, gyilkosság miatt bizonyosan kivégzik őket.

Ez történt Tiszingolnál, amelynek partjain lidércek járnak hangtalanul a mocsarak fölött.

Utunk Tiszingolból Uliasszutaig ezeknek a gonosztevőknek a kíséretében nagyon kellemetlen volt. Barátom és én teljesen elvesztettük szokott lelkierőnket. Kanine állandóan dacos gondolatokba mélyedt, a szemtelen nő ellenben nevetett, dohányzott és a katonákkal, meg több kísérőnkkel durva tréfát űzött. Végül átkeltünk a Jagisztaion és néhány óra mulva megláttuk előbb a várat, majd a síkon szétszórt házakat, amelyekről tudtuk, hogy az már Uliasszutai.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET. Nyugtalan napok.

Megint az események forgószelébe jutottunk. Azalatt a két hét alatt, amíg távol voltunk Uliasszutaitól, sok minden történt. Wang-Tszao-tszun mindössze kilenc kísérőt küldött Urgába, de egyetlen egy sem tért vissza. A helyzet Mongolországban egyáltalán nem volt tisztázva. Az Uliasszutaiban alakult orosz különítmény a telepesek megjöttével megerősödött és bár a kínaiak kiterjedt kémrendszerükkel tudomást szereztek róla, jogtalanul, de tovább is fönnállott. A városban orosz ember és egyáltalán külföldi ember nem mert a házából távozni. Fölfegyverkezve mindenki otthon maradt. Éjjel minden telepesházban őrök vigyáztak. Ezekre az óvatossági intézkedésekre a kínaiak adtak okot. A kínai kereskedők a rendelkezésükre álló fegyverkészlettel biztosaik parancsára fölfegyverezték alkalmazottaikat és a megmaradt fegyvereket a hivatalnokoknak adták át, akik kétszáz kulit szereltek föl velük. A kínaiak a mongol arzenált is elfoglalták és az ott talált fegyvereket a kínai zöldségtenyésztők közt osztották szét a Nagan Huszhunban, a kínai telepesek bekerített telepítvényén, ahol a legalsóbb munkásosztályból való kínai nép lakott. Kínának e söpredéke most hatalmasnak érezte magát. Ezek a fickók most izgatott gyűléseket tartottak és nyilván összeütközésre készültek föl. Éjjente a kulik sok patronos ládát vittek a kínai boltokból a Nagan Huszhunba. A kínai csőcselék tűrhetetlenül arcátlan módon viselkedett. Ezek a kulik szemtelenül megállították és kikutatták az utcán a járókelőket. Mindenképpen azon voltak, hogy összeütközést idézzenek elő, amely alkalmat adna nekik a zsákmányolásra és meggazdagodásra. Bizonyos kínai körökből kapott titkos hírek révén megtudtuk, hogy a kínaiak pogromra készülődnek az Uliasszutaiban lakó oroszok és mongolok ellen. Tudtuk, hogy csak egyetlenegy házat kell meggyujtani a város megfelelő helyén és egy lángtenger lesz a faházakból épült egész telep. Az oroszok és a mongolok megtették a védelemre szükséges intézkedéseket. Megerősítették az őröket, a város kerületei részére vezetőket neveztek ki, külön tűzoltóságot szerveztek és hirtelen menekülés esetére lovakat, kocsikat és élelmiszert tartottak készen. Még rosszabbra fordult a helyzet, amikor Kobdóból az a hír érkezett, hogy ott a kínaiak pogromot rendeztek, több lakost megöltek és fosztogatás vad orgiája után az egész várost fölgyujtották. Sokan a hegyi erdőkben kerestek menedéket, de mert meleg ruhával és élelmiszerrel nem voltak kellőképpen ellátva, a Kobdo környékén levő hegyek már a legközelebbi napokban a menekültek jajveszékelésétől viszhangzottak. A mongol tél szabad ege alatt a kemény hideg és az éhség elpusztította a nőket és a gyermekeket. A kínaiak Uliasszutaiban csakhamar megtudták mindezeket a híreket. Gúnyosan nevettek és Nagan Huszhunban nagy gyűlést szerveztek, amelyen arról tanácskoztak, hogy a csőcseléket nekieresztik a városnak.

Ezeket a terveket egy fiatal kínaitól tudtuk meg, aki az egyik telepes szakácsának volt a fia. Elhatároztuk, hogy azonnal utána járunk a dolognak. Egy orosz tiszt, a barátom és én összeállottunk, hogy a fiatal kínai vezetésével a város peremére menjünk. Úgy tettünk, mintha csak sétára indulnánk. A város végén azonban megállított bennünket egy kínai őr, aki szemtelenül kijelentette, hogy a várost senkinek sem szabad elhagynia. Mialatt a kulival beszéltem, megállapítottam, hogy a város és a Nagan Huszhun közt az út egész mentén kínai őrök állottak és hogy ebbe az irányba csak úgy özönlött a kínaiak tömege. Beláttuk tehát, hogy innen teljességgel lehetetlen a gyűlés helyét elérnünk. Hát más utat választottunk.

Keleti irányban hagytuk el a várost és a kínai kizsákmányolás következtében koldussá lett mongolok tábora mentén haladtunk. Úgy látszott, hogy a mongol táborban is aggódva várták a bekövetkezendőket, mert noha jó későre járt már az idő, senki sem feküdt le aludni. Azután a folyó jegén át, kerülő utakon lopódzkodtunk a Nagan Huszhunhoz. A városon kívül, födözéket keresve ahol csak lehetett, a földön másztunk. Revolverekkel és kézigránátokkal voltunk fölfegyverezve. A városban barátaink egy kis csapata készenlétben volt, hogy szükség esetén segítségünkre jöjjön. Négyünk közül a fiatal kínai mászott elől. Őt, mintha csak az árnyéka lett volna, a barátom követte, aki egyre figyelmeztette a kínait, hogy megfojtja, mint egy patkányt, ha a legcsekélyebb mozdulatot teszi, amely elárulhatna bennünket. Attól tartok, hogy a fiatal vezető nem találta nagyon kellemesnek ezt a sétát.

Végre megláttuk a Nagan Huszhun kerítését. Most már csak nyílt terület volt köztünk és az összeesküvők közt úgy, hogy könnyen fölfödözhették volna csoportunkat. Elhatároztuk tehát, hogy egyenkint mászunk át a szabad téren, de azzal a kivétellel, hogy a kínai a barátom társaságában maradt. Szerencsénkre sok megfagyott szemétdomb volt a síkon és ezek födözéket adtak nekünk.

A kerítés árnyékában csúsztunk az udvar felé, ahonnan izgatott tömeg hangjai csalogattak bennünket. Mivel a sötétségben jó megfigyelő helyet választottunk, közvetetlen szomszédságunkban rendkívüli dologról győződhettünk meg.

Egy másik láthatatlan vendég volt jelen a kínaiak gyülekezetén. A földön feküdt fejével egy lyukban, amelyet kutyák ástak ki a kerítés alatt. Meg sem moccant és nyilván nem hallotta meg a mi odaérkezésünket. A közelben egy földmélyedésben egy fehér ló feküdt, amelynek orrlyuka be volt kötve. Kevéssel odább a kerítéshez kötve egy másik fölnyergelt ló állott.

Az udvaron nagy volt a lárma. Körülbelül kétezer ember kiabált ott össze-vissza. Vitatkoztak és vadul hadonásztak a karjaikkal. Csaknem mindannyian el voltak látva puskával, revolverrel, karddal és baltával. Fiatal legények szaladgáltak a tömegben, akik állandóan biztatgatták az embereket, iratokat osztogattak és mindenféle nyilatkozatot tettek. Végre egy nagy, szélesvállú kínai a kút kávájára állott. Megforgatta fegyverét a feje fölött és hangosan, élesen beszélni kezdett.

– Azt mondja az embereknek, – magyarázta meg a tolmácsunk, – hogy azt kell tenniök, amit Kobdóban már megtettek a kínaiak. A biztostól határozott igéretet kell szerezniök arra, hogy meg fogja parancsolni az őrségnek, ne álljon terveik megvalósításának útjába. A biztosnak azonfelül el kell vennie az oroszoktól minden fegyvert. Akkor azután megbosszuljuk az oroszokon Blagovescsenszkben elkövetett bűntettüket, amellyel 1900-ban háromezer kínait a vízbe fojtottak. Ti most itt maradtok, én pedig a biztoshoz megyek, hogy beszéljek vele.

A szónok leugrott a kútról és a város felé szolgáló kapuhoz sietett. Ekkor észrevettem, hogy a fejével a kerítés alatt fekvő férfi kimászott a lyukából, fölrántotta a fehér lovat a mélyedésből, odafutott, ahol a másik ló megkötve állott és ezt a lovat a mi oldalunkra vezette, amely a várostól jobbra oldalt esett. A második lovat otthagyta, maga pedig elbújt a kerítés sarkánál. A kínaiak szónoka kilépett a kapun. Amikor lovát a kerítés másik oldalán látta, a hátára vetette fegyverét és odament az állathoz. Körülbelül az út felét tette meg, amikor az idegen hirtelen elővágtatott a kerítés sarkánál levő búvóhelyéből és ezt az embert a földről villámgyorsan fölrántotta a nyergébe, ahol a már félig megfojtott kínainak bekötötte a száját. Az idegen azután a várostól nyugati irányba száguldott el.

– Mit gondol, ki volt ez? – kérdeztem a barátomat, aki azonnal azt felelte:

– Bizonyára Tushegoun láma.

Az egész látomány engemet is nagyon emlékeztetett a titokzatos bosszuló lámára.

Késő éjjel megtudtuk, hogy kevéssel a kínaiak szónokának eltávozása után, aki a biztos segítségét akarta megszerezni a tervezett vállalkozásnak, a várakozó gyűlés kellő közepébe hajították be a fejét és hogy hasonló módon nyolc fiatal legény tűnt el nyomtalanul a Huszhuntól a városba vivő úton. Ez annyira terrorizálta a kínaiakat, hogy fölhevült lelküket hideg zuhany érte.

Másnap váratlan segítséget kaptunk. Urgából egy fiatal mongol vágtatott be a városba. Felöltője össze volt tépve, haja teljesen összekócolva, övéből revolver nyúlt ki. A piacra robogva, ahol a mongolok össze szoktak gyülekezni, a nyeregből ezt kiáltotta:

– Urgát a mi mongoljaink és Ungern báró dchiang dchün (tábornok kínai címe) meghódították! Bogdo Hutuktu ismét a khánunk! Mongolok, üssétek agyon a kínaiakat és fosszátok ki boltjaikat! Vége a türelmünknek!

A tömeg nagyon izgatott lett. A lovast körülfogták az emberek, akik kérdésekkel ostromolták. A kínaiak által elbocsátott öreg mongol kormányzót, Chultun Beylit azonnal értesítették a helyzetről. A hírhozót magához rendelte. Miután kikérdezte, a tömeg föllázítása miatt elfogatta, de nem akarta őt kiadni a kínai hatóságoknak. Amikor ez történt, magam is a kormányzónál voltam és tanuja voltam állásfoglalásának. Amikor Wang-Tszao-tszun, a kínai biztos azzal fenyegette meg a kormányzót, hogy engedetlenség miatt felelősségre vonja, az öreg ember csak az olvasójához nyúlt és így szólt:

– Azt hiszem, hogy ennek a mongolnak minden szava igazat mond és attól tartok, hogy mostani viszonyunk hamarosan az ellenkezőjére fordul.

Az volt az érzésem, hogy Wang-Tszao-tszun is belátta a mongol jelentésének helyességét, mert nem ragaszkodott a követeléséhez.

E pillanattól kezdve eltűntek a kínaiak Uliasszutai utcáiról. Helyüket orosz tisztek őrjáratai és a mi külföldi telepünk emberei foglalták el. A kínaiak körében keletkezett pánikot még csak növelte egy levél, amely azt a hírt hozta, hogy a mongolok és az altai-tatárok Kaigorodoff tatár tiszt vezetésével megkezdték azoknak a kobdói kínaiaknak az üldözését, akik a város kifosztásakor szerzett zsákmánnyal szökni iparkodtak, hogy az üldözők utólérték és Szinkiang határán megsemmisítették a fosztogatókat. A levél szerint továbbá Bakics tábornokot és azt a hatezer embert, akit a kínai hatóságok vele együtt az Amyl folyónál internáltak, fölfegyverezték és ezek most a Kuldjában internálva volt Annenkoff atamánnal fognak egyesülni, hogy azután Ungern báróval próbáljanak egyesülni. A levél e második része helytelennek bizonyult, mert se Bakics, se Annenkoff nem foglalkozott hasonló tervvel. Sőt Annenkoffot a kínaiak mélyen Turkesztán belsejébe száműzték. E hírek azonban mindenesetre a legnagyobb megdöbbenést okozták a kínaiak közt.

Éppen ebben az időben a bolsevikok három ügynöke érkezett Irkutszkból Bourdokoff orosz bolsevik telepes házába. Szaltikoff, Freimann és Novak volt a nevük. A három ügynök mindjárt azon kezdett dolgozni, hogy a kínai hatóságokat az orosz tisztek lefegyverzésére és a vörösöknek való kiszolgáltatására bírja. Rábeszélték az ügynökök a kínai kereskedelmi kamarát, hogy az irkutszki szovjettől kérje egy vörös különítménynek Uliasszutaiba való küldését, amely megvédje a kínaiakat a fehér különítményekkel szemben. Freimann mongol nyelven írt kommunista röpiratokat hozott és azonkívül utasítást az Irkutszkba szolgáló távíró vonal ujjáépítésére.

Ennek a kvartettnek a politikája nagy sikerrel járt. Wang-Tszao-tszun nemsokára együtt dolgozott az ügynökökkel. Így azután hamar visszatértek azok a napok, amikor pogromot várhattunk Uliasszutaiban. Az orosz tisztek attól féltek, hogy lefogják őket. Az amerikai cégek egyikének képviselője velem a kínai biztoshoz ment, hogy tárgyalást kezdjen. Megmagyaráztuk neki, hogy cselekedetei törvénytelenek, mert kormánya nem hatalmazta föl, hogy összeköttetésbe lépjen a bolsevikokkal és Peking még nem is ismerte el a szovjetkormányt. Wang-Tszao-tszun és tanácsadója, Fu-Sziang nagy zavarba jöttek, amikor ilyen módon megtudták, hogy mi ismertük a bolsevik ügynökökkel való titkos összejöveteleiket. A kommiszárius arról biztosított bennünket, hogy őrcsapata elég erős a pogrom megakadályozására.

Ez valóban nagyon derék csapat volt, csupa jól begyakorolt és fegyelmezett katona, akinek vezetője egy komoly és jól nevelt tiszt volt. De mit tehetett nyolcvan katona háromezer kuli, ezer fölfegyverzett kereskedő és kétszáz fiatal legény csőcselékseregével szemben?

Nagyon erősen hangoztattuk az aggodalmunkat és rámutatva arra, hogy a külföldi és az orosz lakosság el van határozva a végsőkig való védekezésre, lelkére beszéltünk a biztosnak, hogy akadályozzon meg minden vérontást.

Wang azonnal elrendelte, hogy erős őrjáratok járják be a várost. Ennek nemsokára az a rendkívül különös látvány lett a következménye, hogy a város minden részében ugyanegy időben orosz, külföldi és kínai őrjáratok vonultak végig. Akkor még nem tudtuk, hogy további háromszáz ember állott őrségen, tudniillik Tushegoun láma emberei, akik a hegyek közt húzták meg magukat.

Nemsokára új, alapos és hirtelen fordulat állott be. A mongol kormányzó a legközelebbi kolostor lámái révén azt a hírt kapta, hogy Kazagrandi ezredes irreguláris kínai bandákkal való ütközet után elfoglalta Van Kuret, ott három orosz-mongol lovasdandárt alkotott és egyáltalán mozgósította a mongolokat az Élő Buddha, az oroszokat pedig Ungern báró parancsára. Néhány óra mulva ismeretessé vált, hogy kínai katonák a dzaini nagy kolostorban meggyilkolták Barszky orosz kapitányt és hogy ezért Kazagrandi csapatainak egy része megtámadta és elkergette az odavaló kínaiakat.

Van Kure bevételekor az oroszok foglyul ejtettek egy koreai kommunistát, aki arannyal és propagandairatokkal ellátva, Moszkvából úton volt Korea és Amerika megdolgozására. Kazagrandi ezredes ezt a koreait aranyával együtt tovább küldte Ungern báróhoz.

Miután e hírek Uliasszutaiba érkeztek, városunk orosz különítményének vezetője letartóztatott minden bolsevista ügynököt és valamennyit, Bobroff gyilkosaival együtt, haditörvényszék elé állította. Kaninet, Pouzikoffnét és Freimannt agyonlőtték. Szaltikoff és Novak dolgában némi kétség támadt. Szaltikoffnak különben is sikerült megszöknie, míg Novakot Michailoff alezredes parancsára eltoloncolták nyugat felé.

Uliasszutai orosz különítményének vezetője az orosz telepeseket mozgósította és nyiltan a maga védelmébe vette a várost, amibe a mongol hatóságok hallgatólagosan beleegyeztek.

Chultun Beyli mongol kormányzó a szomszédos mongol fejedelmeket tanácskozásra hívta össze, amelynek lelke Hun Jap láma, az ismert mongol hazafi lett. A fejedelmek azonnal összeállították a kínaiakhoz intézendő követelményeket, amelyek abban csúcsosodtak ki, hogy teljesen ki kell üríteniök a Chultun Beyli alá tartozó területet. Ebből a követelésből a különféle kínai és mongol elemek közt tárgyalások, fenyegetődzések és súrlódások keletkeztek. Wang-Tszao-tszun a rendezésre nézve külön tervvel állott elő, amelyet néhány mongol fejedelem elfogadott. Jap láma azonban a döntő pillanatban a földre dobta a kínai okiratot, kihúzta a kését és megesküdött, hogy inkább öngyilkos lesz, semhogy pecsétjét ráüsse ilyen áruló megegyezésre. Ennek következtében visszautasították a kínai ajánlatokat és az ellenfelek most harcra készülődtek. Jasszaktu khán, Szain-Noion khán és Jahantszi láma területeiről minden fegyveres mongolt behívtak. A kínai hatóságok elhelyezték négy géppuskájukat és a vár védelmére fegyverkeztek.

Úgy a kínaiak, mint a mongolok is állandóan tanácskoztak. Végül eljött hozzám, mint közvetetlenül nem érdekelt idegenhez, régi barátunk, Tzeren és átadta nekem Wang-Tszao-tszun és Chultun Beyli egyidejű kérését, hogy kíséreljem meg, nem lehetne-e a két elem közt békét teremteni és illő megegyezést létesíteni. Hasonló kérelmet adtak át egy amerikai cég képviselőjének is.

A döntőbírák és a kínai meg mongol képviselők a következő este tartották meg első gyűlésüket. Ez annyira szenvedélyes és viharos volt, hogy mi külföldiek kétségbe vontuk küldetésünk sikerét. Amikor éjfél felé a szónokok kifáradtak, mi két pontra nézve mégis megegyezést tudtunk teremteni: a mongolok kijelentették, hogy nem óhajtanak háborúskodni és hogy az egész ügyet oly módon akarják szabályozni, amely továbbra is megtartaná számukra a nagy kínai nép barátságát, viszont a kínai biztos beismerte, hogy Kína vétett ama szerződések ellen, amelyek törvényes módon teljes függetlenséget biztosítottak Mongolországnak.

Ez a két pont volt a legközelebbi gyűlésen a mi munkánk alapja és ebből indultunk ki, hogy kibékülésre szorítsuk a feleket. Három napig tartott a tanácskozás és végül úgy fejlődött ki, hogy mi külföldiek indítványokkal állhattunk elő a szabályozásra nézve. Indítványaink főpontjaival oda lyukadtunk ki, hogy a kínaiak lemondanak az adminisztrativ hatalomról, visszaadják a mongoloknak fegyvereiket, lefegyverzik a kétszáz legényt és elhagyják az országot, a mongolok pedig a maguk részéről a kínai biztosnak és nyolcvan főnyi fegyveres őrségének az országból való szabad és tisztességes távozást biztosítanak. Ezt az uliasszutai kínai-mongol szerződést aláírták és megpecsételték Wang-Tszao-tszun és Fu-Hsziang kínai biztosok, a két mongol kormányzó, Hun Jap láma és más fejedelmek, továbbá az orosz és kínai kereskedelmi kamarák elnökei és mi, mint döntőbírák.

A kínai hivatalnokok és kísérőik mindjárt csomagolni kezdtek és az elvonulásra készülődtek. A kínai kereskedők Uliasszutaiban maradtak, mert Chultun Beyli kormányzó, aki most teljesen hatalmában tartotta a várost, jótállt biztosságukért.

Megjött Wang-Tszao-tszun expediciója elutazásának napja. A megterhelt tevék már ellepték a yamen udvarát és az emberek már csak a lovak megérkezését várták a pusztáról. Hirtelen az a hír terjedt el, hogy az illető lovakat az éjjel ellopták és déli irányban elhajtották. A két katona közül, akit azért küldtek ki, hogy kövesse a lovak nyomát, csak az egyik jött vissza azzal a jelentéssel, hogy a másikat megölték.

Az egész városban nagy volt a megdöbbenés. A kínaiak közt pánik keletkezett, amely még csak növekedett, amikor keletről, egy félreeső ourtonról (mongol postaállomás, ahol lócsere van) néhány mongol jött és azt jelentette, hogy az Urgába vivő postaút különböző helyén tizenkét olyan katona holtteste fekszik, akit Wang-Tszao-tszun küldött levéllel Urgába. A titoknak, amely ezeket az eseményeket körülvette, nemsokára meglesz a magyarázata.

Az orosz különítmény parancsnoka levelet kapott Domojiroff V. N. kozák ezredestől, aki megparancsolta, hogy azonnal fegyverezze le a kínai helyőrséget, fogjon el minden kínai hivatalnokot, küldje őket Ungern báróhoz Urgába, Uliasszutait foglalja el, ha kell, erőszakkal is és állítsa helyre az összeköttetést az ő különítményével. Ugyanebben az időben bevágtatott a városba egy hírhordó Narabancsi Hutuktu levelével, amely azt jelentette, hogy egy orosz különítmény Hun Boldon és Domojiroff urgai ezredes vezetésével néhány kínai üzletházat kifosztott és a kereskedőket megölte, hogy ugyanez a különítmény azután a kolostorhoz jött és lovakat, élelmiszert és szállást kért. A Hutuktu segítséget kért, mert az a veszedelem fenyegeti, hogy Hun Boldon, Kobdo vad meghódítója, kifosztja a félreeső, védetlen kolostort.

Nyomatékosan arra unszoltuk Michailoff alezredest, hogy a megpecsételt szerződést ne sértse meg, mert ezzel meghazudtolná mindazokat a külföldieket és oroszokat, akiknek részük volt a szerződés megkötésében. Ez pedig csak utánzása lenne annak a bolsevik módszernek, amely szerint állami ügyekben mindenkit meg kell téveszteni.

Komoly figyelmeztetésünk megtette a hatását Michailoffra, mert Domojiroffnak azt felelte, hogy Uliasszutai harc nélkül már az ő kezében van, a volt orosz konzulátus épületén az orosz birodalom lobogója leng, a kínai legényeket lefegyverezték, a többi parancsot azonban nem teljesítheti, mert megsértené az éppen Uliasszutaiban aláírt kínai-mongol szerződést.

Narabancsi Hutuktutól naponta több hírvivő ment Uliasszutaiba. A hírek egyre nyugtalanítóbbak lettek. A Hutuktu jelentette, hogy Hun Boldon mozgósítja, fölfegyverzi és katonailag kiképezi a mongol koldusokat és lótolvajokat, hogy a katonák elveszik a kolostor juhait, hogy Domojiroff «noyon» állandóan részeg és hogy a Hutuktu minden tiltakozására csak kigúnyolás és szidalom a felelet.

A hírhozók nem tudtak pontos adatokkal szolgálni annak a különítménynek a nagyságáról. Néhányan azt mondták, hogy körülbelül harminc ember, mások ismét azt állították, hogy Domojiroff parancsnoksága alatt nyolcszáz főnyi csapat van. Sehogysem értettük a helyzetet és pedig annál kevésbbé, mert nemsokára egyáltalán nem jött hírhordó. A kormányzó valamennyi levele válasz nélkül maradt és az általa kiküldött hírvivők nem jöttek vissza. Kétségtelennek látszott, hogy ezeket az embereket vagy megölték, vagy pedig fogságba jutottak.

Chultun Beyli herceg elhatározta, hogy maga megy el oda. Magával vitte az orosz és kínai kamarák elnökeit, valamint két mongol tisztet. Múltak a napok, anélkül, hogy bármit is hallottunk volna róla. A mongolok nyugtalankodni kezdtek.