Part 12

– Régen történt, akkor tudniillik, amikor Kínán a mongolok uralkodtak. Uliasszutai fejedelme, Beltisz Van, őrült volt. Kénye-kedve szerint mindenkit kivégeztetett és ezért nem merte senki Uliasszutait útjába ejteni. Valamennyi többi fejedelem és a gazdag mongolok körülzárták a várost, amelyben Beltisz dühöngött, az összeköttetést mindenfelé elvágták és senkinek nem engedték meg, hogy ki- vagy bemenjen. A városban éhinség keletkezett. Az ökröket, juhokat és lovakat már mind elfogyasztották. Beltisz Van végre elhatározta, hogy katonáival nyugati irányban kirohan, mert el akar jutni törzsei egyikének, az oroszoknak földjére. De a harcban embereivel együtt ő is elesett. A fejedelmek Buyantu Hutuktu tanácsára az uliasszutai hegyek meredekein elásták a halottakat. Vallásos énekek éneklése közben és a varázslati szokások követésével ásták el a halottakat, hogy megakadályozzák a halált az ország újabb fölkeresésében. A sírokat kövekkel födték be és a Hutuktu kinyilatkoztatta, hogy az erőszakos halál gonosz démona csak akkor hagyja el ismét a földet, ha emberi vér fogja öntözni a sírköveket. Ez a legenda most megvalósult. Az oroszok három bolsevikot és a kínaiak két mongolt lőttek agyon a sírhelyen. Beltisz Van gonosz szelleme kitört a nehéz sírkő alól és most sarlójával levágja a népet. A nemes Chultun Beyli életét vesztette, Michailoff orosz noyon elesett és a halál Uliasszutaiból el fogja árasztani a mi nagy síkságainkat. Ki lenne képes most még föltartóztatni? Kinek lenne elég ereje, hogy most még összekötözze vad kezét? Rossz idő jár az istenekre és a jó szellemekre. A gonosz démonok hadat üzentek a jó szellemeknek. Mit tehet hát az ember? Csak elpusztulhat, csak elpusztulhat…

HARMADIK RÉSZ. ÁZSIA VONAGLÓ SZÍVE.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET. A nagy hódítók országútján.

Dzsingisz khán, a nagy hódító, a szomorú, komoly, szigorú Mongolország fia, a régi mongol legenda szerint fölment a Karaszu-Togol hegy csúcsára és sasszemével nyugatra és keletre tekintett. Nyugaton emberi vérnek egész tengerét látta és fölötte a szemhatárt elfödő véres köd lebegett. Ott tehát nem láthatta meg, mi a végzete. És mégis azt parancsolták neki az istenek, hogy nyugatra menjen és oda vezesse minden harcosát és a mongol törzseket. Keleten azonban gazdag városokat, fényes templomokat, szerencsés népnek nagy tömegét, kövér földű kerteket és mezőket látott, ami igen tetszett a nagy mongolnak. Így szólt fiaihoz:

– Ott nyugaton tűz, kard, szétromboló és bosszuló sors leszek. Keletre pedig mint kegyes, nagy építő fogok jönni, aki boldogságot hoz a népnek és az országnak.

Ezt mondja a legenda. Sok igazságot találtam benne. Dzsingisz khán nyugatra irányuló útjának nagy részét bejártam és mindenütt sírokkal meg kőemlékekkel láttam megjelölve. Láttam a hős keleti útjának egyik részét is, azét az útét, amelyen Kínába ment. Ott egészen más kép tárult a szemem elé.

Amikor társaságunk Uliasszutaiból elindult, az volt az első gondunk, hogy kényelmesen utazzunk. Naponta csak harmincöt-ötven mérföldet tettünk meg, míg körülbelül hatvan mérföldnyire voltunk Zain Szabitól. Itt elváltam a többiektől, hogy elmenjek erre a helyre, hiszen Kazagrandi ezredessel akartam ott találkozni. A nap éppen fölkelt, amikor egyetlen mongol vezetőm és én nekiindultunk az alacsony, erdős hegyhátnak, amelynek tetejéről még egyszer láttam kísérőimet lenn a völgyben. Sejtelmem sem volt a sok és csaknem végzetes veszedelemről, amelynek ki voltam téve ezen a kiránduláson, amely sokkal tovább tartott, mint ahogyan számítottam.

Amikor átmentünk egy homokos partú kis folyón, mongol vezetőm elbeszélte, hogyan járnak el a mongolok, ha nyáron a lámák tilalma ellenére aranyat akarnak mosni a folyóból. A munka módja nagyon kezdetleges, de eredménye mutatja, mennyi arany van itt a homokban. Az aranyat mosó mongol hasra fekszik, tollal oldalt söpri a homokot és beléfú az így támadt gödröcskébe. Időről-időre megnedvesíti egyik újját és ezzel a nedves újjal kis aranyszemet vagy göröngyöcskét emel föl, amelyet az álla alatt függő zacskóba ejt. Az aranykeresők egy nap alatt ilyen módon egy uncia aranynak körülbelül egy ötödét szedik össze.

Elhatároztam, hogy az egész utat Zain Szabiba egy nap alatt teszem meg. Az ourtonokon a lovak befogását és nyergelését, amennyire csak lehetett, siettettem. Ez állomások egyikén a mongolok vad lovat, nagy erős szürke csődört adtak nekem. Amikor nyeregbe akartam szállni és a lábam már a kengyelben volt, a ló megrúgta azt a lábamat, amely a tibeti harcban megsebesült. Egyszeriben megdagadt és nagyon fájt.

Napnyugtakor láttam meg Zain Szabi első orosz és kínai házait, majd magát a kolostort is. Leszálltunk egy, a hegy lejtőjén csörgedező kis folyó völgyébe. E hegy csúcsán a fehér sziklák olyan különleges alakúak, hogy egy tibeti imádság szavait mutatják. A hegy lábánál lámák temetkező helye volt, azaz csontrakások voltak ott és egy kutyafalka. Végre közvetetlenül előttünk volt a kolostor, közönséges négyszög, melyet fakerítés vett körül. Közepén Mongolország többi templomépületeitől nagyon elütő nagy templom állott. Nem kínai, hanem tibeti stílusban épült fehér ház, merőleges falakkal, fekete keretű ablakok szabályos soraival és fekete cseréppel födött tetővel. Egy másik kisebb épület-négyszög valamivel odább, keletre volt. Ezek orosz lakóházak voltak, amelyeket a kolostorral – telefon kötött össze.

– Ez a zaini Élő Isten háza, – mondta a mongol a kisebb négyszögre mutatva. – Szereti az orosz szokásokat és életmódot.

A kolostor északi részén kúpalakú dombon torony van, amely a babiloniai Zikkuratra emlékeztet. Ebben a templomban őrzik a régi könyveket és kéziratokat, a régi templomi dísztárgyakat, a vallásos szertartásoknál használt tárgyakat és a meghalt Hutuktuk ruháit. E múzeum mögött meredek szikla nyúlik a magasba, amelyet nem lehet megmászni. A sziklafalba különösebb rend nélkül lámai istenek képei vannak bevésve. Mindenik kép vagy félméternyi. A szerzetesek éjjel lámpákat szoktak előttük meggyújtani, úgy, hogy messziről láthatók az istenek és istennők képei.

Beléptünk a kereskedelmi telepre. Az utcák elhagyottak. Az ablakokon csak nők és gyermekek tekintettek ki. Egy orosz cégnél szálltam meg, amelynek fiókjait ismertem az ország más részeiben.

Meglepetésemre, mint ismerőst üdvözöltek Zain Szabiban. Narabancsi Hutuktuja ugyanis utasított minden kolostort, hogy bárhová jövök, legyenek a segítségemre, mert megmentettem a Narabancsi-kolostort és mint világos isteni kinyilatkoztatások mutatták, Buddhának az istenek által kedvelt inkarnációja vagyok. Az irántam oly kegyes hajlandóságú Hutuktunak körlevele nagy hasznomra volt. Sőt még jobban kellene dícsérnem, mert arra volt rendelve, hogy megmentse az életemet.

Az itt élvezett vendégszeretet nagyon jókor jött, mert megsérült lábam erősen megdagadt és nagy fájdalmat okozott. Amikor a csizmámat lehúztam, láttam, hogy egész lábam egy vér, mert a régi seb a lórúgás következtében újra megnyílt. Bekötözték úgy, hogy három nap mulva ismét járni tudtam.

Kazagrandi ezredest már nem találtam Zain Szabiban. Miután itt megsemmisítette a kínai irreguláris csapatokat, visszatért Van Kureba. A parancsnok, akit hátrahagyott, átadta nekem az ezredes levelét, amelyben meghívott, hogy mihelyt kissé kipihentem magamat Zainban, látogassam meg. A levélhez mongol okirat volt csatolva, amely följogosított, hogy egyik nyájtól a másikig az urgával, amit később fogok leírni, lovakat és szekereket szerezzek. Ez a további kétszáz mérföldnyi út nagyon kellemetlen föladat volt számomra; de Kazagrandinak, akivel eladdig még nem találkoztam, alapos okai lehettek, hogy a velem való találkozást kívánja.

A megérkezésemet követő napon déli egy órakor meglátogatott a helység «Istene», akinek Gheghen Pandita Hutuktu volt a neve. Egy istennek eredetibb és különösebb megjelenését sohasem képzelhettem volna el. Kicsiny, sovány, huszonkét éves fiatal ember volt, gyors, ideges mozdulatokkal és kifejezésteljes arccal, amely, mint minden mongol istené, nagy, megrémült szemet uralt. Kék selyem orosz katonakabát volt rajta, sárga vállrojtokkal, amelyek a Pandita Hutuktu szent jelét mutatták, kék selyem nadrág és magasszárú csizma, a fejét pedig sárga hegyben végződő fehér asztrakán sapka födte. Övébe revolver és kard volt dugva. Nem tudtam, hogy mit gondoljak erről az álruhába öltözött istenről. Házigazdámtól elfogadott egy csésze teát, azután mongollal kevert orosz nyelven beszélni kezdett.

– Nem messze Kuretól van a régi Erdeni Dzu kolostor, amely Karakorum, Dzsingisz khán egykori fővárosa romjainak helyén épült. Később Kublai khán gyakran odament, hogy az isteneknek áldozzon és fáradalmait mint Kína, India, Perzsia, Afganisztán, Mongolország és fél Európa császárja kipihenje. Most már csak romok és sírok mutatják az egykori «szerencsét hozó napok kertjé»-nek helyét. Baroun Kure jámbor szerzetesei a romok alapzatában kéziratokat találtak, amelyek sokkal régiebbek, mint maga Erdeni Dzu. Meetchik-Atak, az én Marambám (a theologia doktora) ott egy okiratot talált, amely megjósolta, hogy Zain Hutuktuja nemsokára megkapja a Pandita címet, csak huszonegy éves lesz, Dzsingisz khán országainak szívéből fog származni és mellén a Szvasztika természetes jelét fogja viselni. Ez a Hutuktu, akit egy nagy háború és nagy nyugtalanság napjaiban igen tisztelni fog a nép, megkezdi majd a harcot a «Vörös Veszedelem» szolgáival szemben. Le fogja őket győzni, rendet fog teremteni a világon, hogy azután ezt a szerencsés napot a fehér templomok és a tízezer harang énekének városában megünnepelje. Én Pandita Hutuktu vagyok. A jelek és szimbólumok rám vallanak. Én fogom megsemmisíteni a bolsevikokat, a «Vörös Veszedelem» orosz szolgáit és Moszkvában fogom magam dicsőséges és nagy munkám után kipihenni. Ezért megkértem Kazagrandi ezredest, vegyen föl engem Ungern báró csapatai közé és adjon nekem alkalmat a harcra. A lámák meg akarják akadályozni eltávozásomat. De ki itt az isten?

Erélyesen dobbantott a lábával, míg a lámák és az őt kísérő őrség tagjai tiszteletteljesen fejet hajtottak.

Amikor eltávozott tőlem, egy hatykkal ajándékozott meg. Nyeregtáskámban kutatva, egyetlen tárgyat találtam, amely egy Hutuktuhoz méltó ajándéknak tetszett nekem, tudniillik egy kis üveg osmiridiumot, a platinának e ritka, természetes kísérő elemét.

– Ez a legszilárdabb és legkeményebb fém, – mondám. – Legyen, Hutuktu, az ön dicsőségének és erejének jele!

A Pandita megköszönte és fölszólított, hogy látogassam meg.

Miután megsebesülésemet némiképpen kihevertem, európai módon fölszerelt házához mentem: villamos világítás, villamos csengő és telefon. Bort meg édességet tett elém és két nagyon érdekes személyiséggel ismertetett meg. Az egyik egy öreg tibeti orvos volt, himlőhellyel mélyen átszántott arccal, erős, vastag orral és kancsal szemmel. Különös orvos volt. Az volt a kötelessége, hogy Hutuktukat kezeljen és meggyógyítson, ha betegek és hogy… megmérgezze őket, ha nagyon függetlenekké vagy különködőkké lettek vagy ha politikájuk nem vágott össze az Élő Buddha lámái tanácsának avagy a Dalai Lámának kívánságaival. Azóta a Pandita Hutuktu valószínűleg már örök békességben nyugszik valamely szent hegy csúcsán, ahová bizonyára rendkívüli udvari orvosának gondossága küldte. A lámák tanácsa ugyanis nem szívesen látta a Pandita Hutuktu harcias hajlandóságát.

Pandita szerette a bort és a kártyát. Egy napon, amikor oroszok társaságában időzött és európai ruha volt rajta, lámák jöttek rohanva és jelentették, hogy az istentisztelet már megkezdődött és az «Élő Isten»-nek el kell foglalnia helyét a trónuson, hogy imádhassák őt. A legcsekélyebb zavar nélkül az európai ruhára és hosszú szürke nadrágjára ráterítette vörös hutuktu-köpenyét és a lámák gyaloghintón úgy vitték el «Istenüket».

Az orvosi méregkeverőn kívül még egy tizenhárom éves fiút találtam a Hutuktu lakásán, akinek fiatalsága, vörös ruhája és kurtára nyírott haja azt gyaníttatta, hogy Bandi vagy pedig a Hutuktu lakásán szolgáló tanuló. Kiderült azonban, hogy más állása volt. Ez a fiú volt az első Hubilgan, szintén Buddha egyik inkarnációja, tapasztalt jós és a Pandita Hutuktu utóda. Állandóan részeg volt, szenvedélyes kártyás és szeretett rosz élceket faragni, amin a lámák nagyon megütköztek.

Ugyanaz este megismertem a második Hubilgant, aki meglátogatott. Ő volt igazi gondozója Zain Szabinak, amely az Élő Buddhának közvetetlenül alárendelt, független terület. Ez a Hubilgan komoly, harminckét éves aszkéta férfi volt, aki jó nevelésben részesült és nagyon jártas volt a mongol népélet tudományában. Ismerte az orosz nyelvet, amelyen sokat olvasott. Különösen érdeklődött más népek élete és története iránt. Főként az amerikai nép teremtő zsenijét becsülte nagyra. Nekem ezt mondta:

– Ha Amerikába megy, kérje meg az amerikaiakat, hogy jöjjenek el hozzánk és vezessenek ki bennünket a minket körülvevő sötétségből. A kínaiak és az oroszok csak pusztulást hoznak közénk. Csak az amerikaiak menthetnek meg bennünket.

Miután a lábam kellőképpen helyreállott, a Hutuktu meghívott, utazzam vele Erdeni Dzuba, amire szívesen ráálltam. Az indulás reggelén könnyű és kényelmes kocsit hoztak a számomra. Utunk öt napig tartott. Fölkerestük Erdeni Dzut, Karakorumot, Hoto-Zaidamot és Khara Balgaszunt. Mindezeken a helyeken romjai láthatók kolostoroknak és városoknak, amelyeket Dzsingisz khán és utódai, Ugadai és Kublai építettek a tizenharmadik században. Most már csak falak és tornyok maradványát, nehány nagy sírt és a romok alatt könyveket lehetett találni régi legendákkal és történetekkel.

– Nézze ezeket a sírokat, – mondta a Hutuktu. – Itt temették el Uyuk khán fiát. Ezt a fiatal herceget a kínaiak megvesztegetéssel rávették arra, hogy ölje meg az apját. De ezt megakadályozta saját nővére, aki öreg apjáért, a császárért és khánért való aggodalmában őt ölte meg. Ott van Mangu khán szeretett feleségének, Tszinillanak a sírja. Elhagyta Kína fővárosát, hogy Khara Bolgaszunba menjen, ahol beleszeretett Dameharenbe, a bátor juhpásztorba, aki olyan gyorsan tudott lovagolni, hogy utólérte a szelet és vad yakokkat meg vad lovakat puszta kézzel fogott el. A dühös khán megfojtatta hűtlen feleségét, de később császári pompával eltemettette és gyakran jött ide a sírjához, hogy megsirassa elvesztett szerelmét.

Tudni akartam, hogy mi történt Dameharennel. Maga a Hutuktu nem tudott fölvilágosítást adni, de öreg szolgája, valóságos irattárosa a legendáknak, ezt felelte:

– Vad csahar-rablók segítségével sokáig Kína ellen harcolt. Azt azonban senki sem tudja, hogyan halt meg.

A szerzetesek a romok helyén meghatározott időben imádkoznak, azután szent könyveket és tárgyakat kutatgatnak, amelyek a romok alatt vannak elrejtve. Nem régen két kínai fegyvert, két aranygyűrűt találtak itt és két tekercs régi kéziratot, amelyek bőrzsinórral voltak összekötözve.

Fölvetettem magamban ezt a kérdést:

– Miért vonzotta ez a vidék azokat a hatalmas császárokat és khánokat, akik a Csöndes-Óceántól az Adriai tengerig uralkodtak? A vonzóerőt bizonyára nem ezek a fenyővel és nyárfával borított hegyek és völgyek, nem is a messzi homokterületek, a visszahúzódó tavak és sziklák adták.

Azt hiszem mégis, hogy kérdésemre megtaláltam a feleletet. A nagy császárok, akik emlékeztek Dzsingisz khán látomására, itt új megnyilatkozásokat és jövendöléseket kerestek az ő csodálatos, fönséges sorsára vonatkozólag, amelyet egyforma nagy mértékben isteni tisztelet, engedelmesség és gyűlölet vett körül. De hol érintkezhettek volna az istenekkel, a jó és gonosz szellemekkel, ha nem ezen a helyen? Zain területe régi romjaival kiválóan alkalmas erre.

– Azt a hegyet csak az az ember tudja megmászni, – magyarázta a Pandita, – aki Dzsingisz khán egyenes leszármazottja. A közönséges ember feleúton megfullad, ha tovább merészel menni. Mongol vadászok nemrégen farkascsordát kergettek ezen a hegyen. De amikor a hegy kapaszkodójának ama bizonyos helyére jutottak, mindannyian életüket vesztették. Ott a hegy meredekén sasok, nagyszarvú juhok és kabarga-antilopok csontjai hevernek, amely állatok könnyűek és gyorsak, mint a szél, mégis el kellett pusztulniok. Ott lakozik a gonosz démon, akinek birtokában van az emberi sorsok könyve.

– Ez az a felelet, amelyet keresek, – gondoltam.

A Kaukázus nyugati részében Szoukhoum Kale és Tuopszei közt egy hegyet láttam, amelyen farkasok, sasok és vad kecskék hasonlóképen elpusztulnak és amelyen emberek is életüket vesztenék, ha nem tennék meg az útnak e részét mindig lóháton. Ott ugyanis széngáz áramlik ki a földből úgy, hogy körülbelül fél méternyi magasságig ülepszik le ez a mérges gáz. Aki lovon ül, e réteg fölött van és ezért nem éri veszedelem. A lovak fejüket mindig magasra vetik és félve fújtatnak, míg el nem hagyták a veszedelem zónáját. Itt, e hegy csúcsán, ahol a gonosz démon az emberi sorsok könyvében lapozgat, ugyanerről a jelenségről van szó. Megértettem azt a vallásos félelmet, amelyet ez a hely a mongolokban keltett, valamint a vonzóerőt is, amelyet ez a vidék Dzsingisz khán nagyranőtt, csaknem gigászi utódaira gyakorolt. Fejük átmagaslott a mérges gáz rétegén úgy, hogy föl tudtak jutni e titokzatos és félelmetes hegy csúcsára. Ezt a természeti jelenséget geológiai alapon is meg lehet magyarázni, mert ez a vidék széntelepeknek déli széle, amelyekből gyakran szén- és mocsárgáz áramlik ki.

A romoktól nem messze Hun Dopcsin Djamtszo országában kis tó van, melynek fölülete olykor-olykor vörös lánggal ég és nagy rémülettel tölti el a mongolokat, meg a méneseket. Természetes, hogy ennek a tónak is gazdag a legendaköre. Itt valamikor meteor hullott le és mélyen belefúródott a földbe. Az így keletkezett lyukban keletkezett a tó. A mongolok fölfogása szerint földalatti barlangok lakói, akik félig emberek, félig démonok, az «ég kövét» mély ágyából ki akarják húzni. Ha a követ fölemelték, meggyullad a víz, mire a kő minden fáradozás ellenére mindannyiszor visszazuhan. Magam nem láttam ezt a tavat, de egy orosz telepes azt mondta nekem, hogy talán petróleum van a vízen és vagy a parton rakott tábortűztől vagy a nap perzselő sugaraitól meggyullad.

Mindenesetre nagyon érthető, miért vonzódtak ide a nagy mongol hatalmasságok. A legnagyobb hatással Karakorum volt reám, az a hely, ahol a kegyetlen és bölcs Dzsingisz khán lakott és szőtte gigászi terveit, amelyek az egész Nyugatnak vérrel való meghódítását és Keletnek még soha nem látott dicsőséggel való megajándékozását célozták. Dzsingisz khán két Karakorumot épített, az egyiket itt, Tatsza Gol közelében, a karavánút mellett, a másikat Pamírban, ahol gyászoló katonái az emberi hódítók legnagyobbját abban a mauzoleumban temették el, amelyet ötszáz fogoly épített és munkájuk befejeztével valamennyit föláldozták az elhúnyt szellemének.

A harcias Pandita Hutuktu imádkozott a romoknál, ahol a fél világon uralkodó e hatalmasság árnyai járnak-kelnek. Itt imádkozott a Hutuktu, akinek lelke kalandosan elképzelt tetteket és Dzsingisz khán meg Tamerlan dicsőségét szomjazta.

Visszatérőben, Zaintól nem messze, meghívott magához egy nagyon gazdag mongol, aki fejedelmi személyek fogadására alkalmas, drága szőnyegekkel és selyemdrapériákkal díszített jurtákkal rendelkezett. A Hutuktu elfogadta a meghívást. A jurtában leheveredtünk a puha vánkosokra, mialatt a Hutuktu a mongolt megáldotta úgy, hogy szent kezével megérintette a fejét és átvette a hatykokat. A házigazda azután egy egész juhot hozatott be, amelyet rengeteg nagy edényben megfőztek. A hutuktu levágta a juh egyik hátsó lábát és átnyujtotta nekem, míg a másik hátsó lábát magának foglalta le. Azután nagy darab húst adott a házigazda legkisebb fiának, ami annak volt a jele, hogy a Pandita Hutuktu a lakoma megkezdésére szólította föl a jelenvoltakat. A juh egy pillanat alatt szétvágva és széttépve a banketten résztvevők kezében volt. Amikor a Hutuktu a juhláb fehér csontját, amelyen már egy parányi hús sem volt, odadobta a tűzserpenyő mellé, a házigazda letérdelve, egy darab juhbőrt húzott ki a tűzből és mindkét kezével szertartásosan fölkínálta a Hutuktunak. A Pandita késével lekaparta róla a gyapjút és a hamut, keskeny szalagokra vágta szét és mindjárt nekilátott ehhez a valóban nagyon ízletes fogáshoz. Az illető bőrdarab annak a bőrnek egy része, amely a mellcsont fölött van. Mongolországban tarach vagy «nyil» a neve. Ha a juhot lenyúzzák, ezt a kis bőrrészt kivágják, forró szénre teszik, ahol lassan megsül. Így elkészítve, a legpompásabb ínyesfalat és mindig a legelőkelőbb vendégnek nyujtják át. A szokás és hagyomány szerint sohasem szabad szétosztani.

Evés után azt indítványozta a házigazdánk, hogy menjünk vastagszarvúakra vadászni, amely állatoknak nagy nyája, mint tudva volt, alig félmérföldnyire a jurtáktól a hegyekben legelészett. Gazdagon díszített nyergekkel és kantárokkal díszített lovakat vezettek elő. A Hutuktu lovának kantárzatát vörös és sárga rongyok ékesítették, hogy megmutassák a lovas rangját. Mögöttünk körülbelül ötven mongol lovas vágtatott. Amikor célhoz érve, leszálltunk a nyeregből, sziklák mögött állítottak föl bennünket, amelyek mintegy háromszáz lépésnyire lehettek egymástól. A mongol hajtók megkezdték a hegy körül a bekerítő mozdulatot. Körülbelül félóra mulva észrevettem, hogy fönn a sziklák közt valami elsurrant és nemsokára megállapítottam, hogy ott egy szép vastagszarvú ugrott óriási léptekkel szikláról-sziklára, mögötte pedig villámgyorsan több, mint húsz darabból álló nyáj rohant. Nagyon bosszankodtam, amikor úgy láttam, hogy a mongolok elrontották a hajtóvadászatot, mert a teljes bekerítés megtörténte előtt oldalt kiengedték a nyájat. Szerencsére tévedtem. Éppen a nyáj előtt levő szikla mögül ugyanis fölugrott egy, a karjával hadonászó mongol. Csak a nagy vezérállat nem hagyta magát elijeszteni, hanem elrohant a fegyvertelen mongol mellett. A nyáj azonban hirtelen elkanyarodott és a lejtőn lefelé éppen felém rohant. Lőttem és két állatot leterítettem. A Hutuktu is lelőtt egy vastagszarvút és egy mósusz-antilopot, amely váratlanul bújt elő az egyik szikla mögül. Az elejtett állatok legnagyobb szarvainak párja körülbelül harminc fontot nyomott. De ez fiatal állaté volt.

A Zain Szabiba való visszatérésünket követő napon, mivel teljesen meggyógyultnak éreztem magamat, elhatároztam, hogy most már útnak indulok Van Kureba. A Hutuktu, amikor elbúcsúztam tőle, nagy hatykot adott nekem, egyszersmind a legmelegebben megköszönte azt az ajándékot, amelyet ismeretségünk első napján adtam neki.

– Gyönyörű ajándék, mondá. Kirándulásunk után teljesen kimerültnek éreztem magamat. Bevettem az ön orvosságát és tökéletesen visszaadta ifjúi erőmet. Köszönöm, nagyon köszönöm!

A szerencsétlen flótás lenyelte az osmiridiumot. Bizonyára nem árthatott neki. De különös, hogy hasznára volt. Nyugat orvosai talán ezek után szintén alkalmazni óhajtják ezt az új, ártatlan és nagyon olcsó szert, amelyből az egész világon csak nyolc font van. Arra kérem azonban őket, hogy cserébe Mongolország, Barga, Szinkiang, Kokonor és Közép-Ázsia minden más országa részére hagyják meg nekem a szabadalmi jogot.

Egy öreg orosz telepes kísért, mint vezető. Nagy, de könnyű és kényelmes kocsit kaptam, amelyet egészen különös módon húztak tovább. Négy méter hosszú, egyenes rudat keresztben a kocsira erősítettek. Ezt a rudat két lovas a nyeregkápára vette és így vágtattak velem a síkságon át. Mögöttünk négy másik lovas vágtatott négy külön lóval.

HARMINCADIK FEJEZET. Elfogva!

Zaintól körülbelül tizenkét mérföldnyire egy hegyhátról lovasoknak kígyószerű vonalát láttuk a völgyben haladni. Félórával később mély, mocsaras folyó partján találkoztunk ezzel a különítménnyel. Mongolok, burjétok és tibetiek voltak, valamennyien orosz fegyverrel. Az oszlop élén két férfi lovagolt. Egyikük, akin óriási fekete asztrakán sapka volt, vörös, kaukázusi, a vállra lelógó kámzsával, elállta az utamat és durva, rekedt hangon kérdezte:

– Kicsoda maga? Honnan jön és hová megy?