Akli Miklós cs. k. mulattató története

Part 9

Chapter 93,586 wordsPublic domain

Némi mulatozás után ujra felczihelődtek ő kelmeik, még pedig a haditerv szerint először az elsőbben jött szekér és csak egy jó félóra mulva az utána következő. Mert az volt a terv, hogy ne egyszerre érjenek Bécsbe és ne egy kapun, egy úton; helyezkedjenek el a városban kijelölt különböző kis korcsmákban. Maga Szepessy báró már körülbelül uzsonna tájban ér oda néhány főemberével, kik hintókon mentek. Azután szinte óránkint érkeznek a szekerek. Az egyik beszáll a «Két almá»-nál, a másik az «Arany lúd»-nál kvártélyozza be magát. Veres Boldizsár hadnagy a «Három granátos»-nál telepszik meg embereivel, Tompa Dienes hadnagy a «Szerecseny király»-nál, Bencze-Sebestyén György hadnagy a «Négy szekfü»-nél üt tanyát, míg Bori Pál hadnagy a «Kókuszdió»-hoz hajtat a Meidling külvárosban.

Ez a legrégibb korcsmája Bécsnek s annyira hires már ötven év óta a rostélyosáról, hogy ott álruhában már József császár is megfordult a legenda szerint. Hiába, bolond az ember, amíg meleg, egy jó rostélyosért messze elmegy. De nem is lehet ezen csodálkozni. Hiszen nini, most hányan mennek ő kegyelmeik hóban-fagyban egy kis fiatal csirke miatt. Mikor pedig annyi csirke van mindenfelé! Tele van csipogásukkal minden zeg-zug. S íme, mégis csak azt az egyet kell kihozni nagy ügygyel-szerrel, veszedelmekkel a kalitkájából. Hát nem merő bolondság ez az egész világ?

Hanem legalább okosan van kifundálva, ezt az egyet meg kell adni. A megérkezett nemesek vígan pihennek a maguk szállóhelyein az éjféli óráig, akkor aztán húzódnak szekéralja szerint egy nagy gyűrűzetben az Ungargassét környező mellékutczákba s mikor a Szent István tornyán tizenkétszer üt a kalapács, egyszerre omlanak mindenünnen ama bizonyos ház elé, ahol a kalitka van. Lehetetlen ennek nem sikerülni.

De hát az még messze van. Most egyelőre még csak Dévény-Ujfaluról indul az utolsó szekér a Bori uram embereivel – ott hagyva egy pár aranyat a korcsma asztalán, ahogy illik nemes emberekhez. Málnásy uram annyira benyakalt, hogy még a maga pénzéből is oda guberált egy fényes aranyat a többihez. Hiába kapaczitálták a többiek, hogy anélkül is meg lesz elégedve a korcsmáros, ha majd le mer jönni a padlásról:

– Ejh, mit, – ellenveté Málnásy – hadd higyje a szamár, hogy átöltözött királyok jártak a korcsmájában.

Nagy dölyffel, parádéval, szeszélyekkel teltek meg a czimetes bortól a többiek is, úgy hogy a kevélységtől már szinte kirepedni készültek, azt követelvén Bori uramtól, amint Stadlau felé haladtukban ujra csípni kezdte a hideg a füleiket és lábaikat, hogy szálljanak ki egy útba eső malomnál s azalatt küldjön ki ő kigyelme előre valakit vagy valakiket, akik útközben egy-egy osztrák falut felgyujtanának, hogy némi-nemü melegség vegyülne a levegőbe, – amint ők arra elhaladnak.

Bori uram azonban lecsittítá őket.

– Hiszen megtehetném utóvégre, – szólt, a vállait kellemetlenül vonogatva – de kár az virtust pocsékolni.

Stadlauban persze megint ivás volt és nagy ebéd. (Csak az a mienk, amit megeszünk – bölcselkedett Pély Pál uram.) A vendéglőben osztrák urak is ebédeltek s valami csodálatos fekete levet ittak ebéd után czukorral. Málnásy uram is rendelt olyat, megkóstolták néhányan, de kiköpték. «Kafé» – nak hítták a németek a förtelmes folyadékot. Szeleczky Márton uram, aki tapasztalt ember volt, megjegyezte a tanakodásokra, hogy miből lehet: «Nem egyéb az, mint az Fekete-tenger megmelegítve, azt iszogatják a nyavalyások apródonkint.» Csak Akli tudta aztán megmagyarázni a mivoltját.

Jó sokáig elmulattak be a délutánba, midőn lovas huszár állt meg tajtékos paripán a vendéglő udvarán.

Pogány Gábor kinézett az ablakon.

– A Szepessy leibhuszárja – mondá csodálkozva. – Az, aki a báró kocsija mellett szokott lovagolni.

– Valami történt – ugrott fel Bori uram, egyszerre kijózanodván. – Ez nem ok nélkül tért vissza. Csak maradjanak veszteg kegyelmetek.

Ő maga kisietett és a pitvarban találta szembe az urasági huszárt.

– Éppen a nemzetes urat keresem, – szólt a huszár – jó, hogy egyedül kapom, mert parancsom van a bárótól, hogy csak négyszemközt adjam át a levelet, melyet már a többi szekerek vezetői útközben elolvastak.

Bori uram előkereste az okuláréját.

– Lássuk hát, mi az a medve?

Czeruzával hevenyében teleirt papirost nyujtott át a huszár. Nehéz volt a báró szarkalábait szavakba összerakni, mivelhogy a Bori uram szeme is kettőt látott, de mégis csak végére járt nagy fejcsóválások között. Állt pedig a «tábori parancs»-ban a következő:

«Egy lovas embert fogtunk el, közel a városhoz, akinél, megmotozván őt, levelet találtunk, mely császár ő felségét értesíti tervünkről. A veszély elmult ezzel, de kitünik, hogy áruló van közöttünk a szekereken. Ügyeljenek a szekerek vezető hadnagyai, hogy úgy az úton, mint Bécsbe érve, egyetlen lélek se közlekedhessék idegenekkel, még kevésbbé, hogy valaki elszökhessen és eláruljon. A gyanus emberek részére rendeljenek két-két titkos őrt a vezetők, kik minden communicatiót megakadályozzanak. Ha valamelyik hadnagy nem lenne elég óvatos, azzal én számolok le. Dixi. _Szepessy de Négyes_.»

Bori uramnak nagy szöget ütött a fejébe az eset. Hm, hátha véletlenül az ő uj embere, Farkas a Judás. Mert a többiért jót állhat. Dehogy is jutna ezeknek eszébe lovas ember által tudósítani a császárt! Azt se hiszik ezek, hogy császár van. Ámbátor az uj embernek is olyan becsületes arcza van, hogy kontraktus nélkül lehetne neki pénzt kölcsönözni. Csak az az egy gyanús, hogy a kávét tudta. Nem jó jel. Látszik, hogy már sok mindent kóstolt.

Azzal az elővigyázattal élt hát, félrehívta Málnásy és Pély uraimékat, a lelkükre kötvén, hogy vigyázzanak Farkasra, mint a két szemük világára és ha valami gyanusat vennének észre, az egyik rögtön jelentse Borinak, a másik pedig ne tágítson mellőle s ha szökni akarna, – töltse meg sóval a karabélyát és lőjjön bele.

Vigyáztak is rá egész Bécsig, sőt még annál jobban, mikor este beértek és a «Kókuszdióba» letelepedtek. De bizony fölösleges volt. Eszeágában se volt Farkasnak, illetve Aklinak semmi csalafintaság. Gondolta magában: «Befűtöttem már az egész pereputynak.» Egy csöppet se tartott többé veszedelemtől. Tudta körülbelül a kimenetelt, hogy a rendőrség vagy a katonaság körülveszi őket és elfogja, vagy egyszerüen szétkergeti. Hanem azért ott akart lenni végesvégig; érdekelte a dolog, mint a compositort, mikor a darabot előadják, melyhez ő csinálta a muzsikát.

Különben minden a legjobb rendben ment. Feltűnés nélkül érkeztek szállásaikra a szekerek, talán egyetlen bécsi szem sem látott közülök kettőt. Maga Szepessy a «Stadt Frankfurt»-ba szállt s oda kapta a bulletine-okat a stomfai ispántól, Bajmódytól, ki este fiakkeron bejárta az egyes tanyákat s aztán visszajött urának jelenteni.

Szepessy lent a földszinti ebédlőben a vacsoránál ült s feltűnőleg csinosan volt öltözve.

– No, mi az ujság? – kérdé a belépő Bajmódytól.

– Minden úgy megy, mint a karikacsapás. Isten áldása van rajtunk.

– Ne emlegesse az Istent, barátom, – jegyzi meg nevetve – ne figyelmeztesse ránk, legjobb, ha észre sem vesz. Üljön le inkább és vacsoráljon, még nagyon sok az időnk.

Kivette czímeres aranyóráját, éppen kilenczen állt a mutató.

– Az egész numerus bejött? – kérdé azután.

– Kétszáznyolczvanan. Kétszáznyolczvan nemes ember. A Belzebub ördögeit is megveri ennyi.

– Nem maradt el valaki útközben?

– Nem, hála Istennek.

– Jó hangulatban vannak az atyafiak?

– Bemennének azok most a tigris torkába is.

– Csak az a fő, hogy valamelyik el ne áruljon. Minden ezen fordul meg.

– Nagy vigyázat esik, kivált azokra, akik németül tudnak.

Csak halkan beszélgethettek egymással, mert amily veszedelmes volt a tanyákon, ha a vitézek közül németül tudott egyik-másik, itt ellenkezőleg az a veszély lebegett, hogy a szomszéd asztaloknál, ahol előkelően öltözött urak ültek és fecsegtek vacsorájuk mellett, magyarul tudhatna valamelyik. Ámbár iszen volt ő nekik thémájuk, amibe elmerültek. A Napoleon házassága képezte a beszélgetés tárgyát az asztaloknál. Éppen aznap röppent ki a hír, hogy a leánykérő küldöttség már megindult Párisból és a hét derekán itt lesz és hogy szem nem látta, fül nem hallotta pompával fogadják a Burgban.

– Van is kit! Egy korzikai rongyos fiskális fiának a kérőit. Mégis csak rettenetes.

– Szegény Mária Lujzácska!

– Én még most se hiszem.

– Ejh, el van az már intézve.

– Nagyon ravasz ember Metternich, nem járhat az soha egyenesen.

– Úgy, de Napoleon is nagy róka s két róka közt csak egy a biztos: hogy a tyúk áldozatul esik.

Zagyva vagy homályos félmondatok, apró véleménymorzsák hatoltak el a báró füleihez, ki érdeklődéssel figyelt a beszélgetésre, meg-meglökve az ispánját.

– Hallja, hogy mit beszélnek?

– Ühüm, – szólt Bajmódy, aki igen szűk szavú volt, míg a bor meg nem oldotta a nyelvét.

Vontatottan folyt a társalgás, míg Bajmódy egyre ivott, a báró a fogait piszkálta, váltig nézegette az óráját, feszengett a széken, nézegette a vendégeket, akik közt személyesen is ismert nehányat, bicczentett feléjük a fejével, de azok idegenül bámultak rá.

– Mégis csak furcsa volna, – szólt elgondolkozva – ha ezt a Napoleont rászedné valahogy Metternich herczeg.

– Bizony, – hagyta rá Bajmódy – okos emberrel is megtörténik.

– De egy Napoleonnal, Bajmódy!

– Ejh, hagyja el, méltóságos uram. Még velem is megtörtént. Az a gaz Gelencsér Mihály hogy rászedett az éjjel…

Kezdett már a Bajmódy szava megeredni, őszinte vallomást akarván tenni az elfogott lovasról. Szörnyen nyomta lelkét a titok, hogy ugyanis a lovas nem volt más, mint a Gelencsér öcscse, a ragyabunkó.

De a báró nem szerette a tárgyhoz nem tartozó melléktörténeteket s midőn most mellette ment el egy bécsi barátja és nem ösmerte meg, nevetve vágott a Bajmódy szavába.

– Nézze csak, Bajmódy, milyen okos ember vagyok. Váltig gondolkoztam, hogy milyen álruhát vegyek magamra, míg végre felöltözködtem becsületesen és most az ördög se ösmer rám. Ez az úr, aki elment, egy régi jó czimborám.

– Valóban, ma kicsípte magát méltóságod, de úgy is kell. Teringette, hiszen asszonyt viszünk a házhoz s ezt mégis csak ünneplő ruhában szokás.

A Szepessy szeme megcsillant.

– Ad vocem asszony! Rendben vannak-e a váltott lovak?

– Stadlauban vár a négy pej.

– Sokért nem adnám, ha még sötétben érhetnénk be Pozsonyba.

– Persze, – szólt Bajmódy, megint felhajtva egy pohár gránitpiros bort. – Egy maradék darabka az éjből sokat érne ilyenkor.

S durván nevetett hozzá.

A báró arcza idegesen rándult meg, szemöldjei összevonódtak s inkább önmagához szólva, a szakállába dünnyögte, mintegy a gondolatai összegezéseül:

– Lesz még azzal elég parádé odáig.

A kaland részleteire gondolt, a különféle jelenetekre, sírógörcsökre, elájulásokra, stb.

– Akármilyen kemény a dió, mégis csak feltöri az ember, méltóságos uram. Nincs igazam?

– Igaza van, Bajmódy, hanem kezd egy kicsit szemtelen lenni.

– No, no, – hunyorgatott Bajmódy a keresztbe álló szemeivel, olyan boldog arczczal, mintha a tokáját simogatnák – tudom én ezeket, hiszen én is voltam fiatal. Én is tudtam a csíziót. De hát most már tempi passati. Először a Boriska, azután a borocska, utoljára a borovicska. Ez a három időszak vagyon az ember életében.

– Az is igaz, hanem most már mindjárt tizenegy óra, öreg, félek, megárt, ha még egy kvaterkát felhajt, mert a maga eszére szükség van. Jó lesz, ha most már a helyszinére megy a hintóval s egy kicsit felügyel az elhelyezkedésekre. Éjfél előtt egy negyedórával én is ott leszek a szürke köpönyegemben s a jeladás egy sípolás lesz.

– Hát akkor én megyek is.

Fölkelt, megrázta magát s olyan józan lett egyszeribe, mintha ujjászületett volna.

– Ad revidere, Bajmódy!

X. FEJEZET. BORI PÁL TAKTIKÁJA.

A báró selyemmel bélelt batárja, melyet Párisból hozatott, az «Onkl» czimü korcsma udvarán állt, az állás alatt. Az «Onkl» dépendance-a volt a «Stadt Frankfurtnak». Akkoriban minden előkelő fogadónak volt egy külön függelékje, ahol a lovak és a kocsisok külön tanyáztak; mert nem vasút hozta az idegeneket a birodalmi fővárosba, hanem saját fogataikon érkeztek. Magyar nagyurak nem ritkán elszaladtak egész Párisig is a saját kocsijukon.

Az «Onkl»-ban János, a parádés kocsis gondozta a négy szürkét. Szirotka, a hű tót komornyik pedig beszerezte a szükségeseket és vigyázott a bundákra. Téglákat melegíttetett a tűzhelyen: jók lesznek a kocsiban a kisasszony lábacskái alá. A két bunda azonkép megmelegíttetett, hogy a czobolyprémes bundácska melegítő ereje legalább az első perczekre meghatványoztassék. Még virágbokrétát is szerzett Szirotka, amit majd a báró átnyujt annak idején a kicsikének, mert hát a nagyurak a legnagyobb hidegben is nagyurak, megcsinálják a tempót. Fázó, piros orral az ördög se szagolja ugyan a virágot, de éppen ilyenkor kerül sok pénzbe és nekik csak az kell.

Bajmódy tehát mindenekelőtt befogatott, beült Szirotkával a hintóba, magára vette az egyik bundát, rátette nagy talpait a forró téglákra, megszagolta a kaméliákat s konstatálván, hogy csak egy illat van a világon, a fokhagymás kolbászé, megparancsolta a kocsisnak, hogy hajtson az Ungargasse 20. számú háza elé.

Útközben is pikáns volt, csintalankodott benne a sok bor, hogy azt mondja, mire való két bunda ilyen alkalomhoz? Miféle gyámoltalanság! Hát nem szebb volna, ha ketten összebújnának egybe? Mert a leánytest melege mégis csak különb meleg a czobolypréménél.

Nem volt messze, hamar odaértek. Bajmódy kiugrott a kocsiból s az Invalidenstrassén a Magdolna-kápolna vén órája kisértetiesen kongta el a kétnegyedet tizenkettőre.

– Nemsokára kezdődik a mulatság! – szólt Bajmódy. – Maradjanak most már itt veszteg a kalitkával, míg a madarat behozzuk! Jól tartsa kend János a gyeplőket, ha majd forró lesz a kása, mert egy-két lövés mégis eshetik és a lovak könnyen megbokrosodhatnának. Én most egy kicsit megtekintem a környéket.

Az utcza csöndes volt, mint egy temető, se nesz, se hang! Szörnyű holt, sivár, elhagyatott valami egy efajta város, ahol nincsenek kakasok és kutyák, mint falun, akik a kukoríkolásukkal és az ugatásukkal egy kis elevenséget, vidámságot hoznak be. Szép fehér éjszaka volt különben, pénzt lehetett volna olvasni. Fehérek voltak a házfedelek, fehérek az utczát szegélyező akáczfák, melyek gallytestükkel, mint valami fehérre meszelt óriás pókok, a levegőben látszottak lebegni, mert az aljuk elveszett a házak által vetett árnyékban. A falak is fehérek voltak (akkor még nem volt szokásban a házakat festeni), csak imitt-amott verte át magát a jégvirágos ablakokon a gyertyavilág sárgás derengése.

Bajmódy átsétált a 23-as szám alá, azt vette szemügyre, mert voltaképpen az volt Szilvássyné intézete, magas, erős falkeritéssel, mint a zárdák, középkorias kapuval, melyről kalapács lógott le. Itt csak egyetlen ablak világított az emeleten, de az is éppen e perczben sötétült el, mint mikor a vak ember az egyetlen szemét is behunyja.

Kétszer is elhaladt az épület és fundusa mellett, kopogtatván a falakat s hangos morgással elmélkedvén a dologról: «Hát bizony ez nem Déva vára – pedig hát azt is be lehet venni.» Erre a gondolatára éktelen csaholással egy véreb felelt, aki nyugtalanul szaladgált bent fel s alá. «Hm, az első ellenség», – dörmögte félhangon. – (De jó volna neki visszafelelni egy kis ólommal.)

Amint így nézelődék a nemzetes úr, egyszerre csak reccsen valami a magasban (de erre a reccsenésre is csak utólagosan emlékszik) s egy rettenetes súlyos dolog zuhan a nyaka közé.

Csak egy jajt ordított a néma éjszakába és összerogyott, mint taglóütéstől az ökör, részint az ijedelemtől, részint a rázuhant tömegtől. Bár a magasból szakadt le, mégsem a mennykő volt, mert a mennykő nem tud magyarul káromkodni. Olyas valamit érzett, mintha egy medve ugrott volna rá, de a medve sem tud magyarul káromkodni.

Már pedig az illető szörny azonfelül, hogy a Bajmódy keresztcsontját vagy vállpereczét talán be is törte, olyan szemtelen volt, hogy még ő neki állott feljebb:

– Ejnye, az árgyélusát, ki ténfereg itt a lábam alatt!

Összegabalyodtak a fagyos, síkos földön. Bajmódy alul maradt, szuszogott, mint a duda, Szirotka a kocsi mellől kiabálta:

– Cso je to? Tu szom. (Mi az? Itt vagyok.)

De hisz éppen az a baj, hogy ott volt a kocsi mellett és nem itt és hogy nem is akart onnan elmozdulni.

Miatta akár agyon is üthették volna a nemzetes urat, no, de ilyen szándék éppenséggel nem forgott fenn, mert amint megmenekült a terhétől és nagy óvatosan fölpislantott, miként ha már a túlvilágról jönne s körülnézne előbb, hogy csakugyan a régi planétán van-e megint, ámulva ösmerte fel a föltápászkodó alakot.

– Nini, nini, Bori Pál uram.

Egy hajszállal se lehetett kisebb a Bori meglepetése.

– Tyűh, maga az, ispán úr? No, nézze meg az ember!

– Majd agyon nyomott, – duzzogott az ispán, – de hát garaboncziás diák maga vagy mi a fityfene, hogy a felhőből csöppen le az ember nyaka közé?

– A bizony különös volt, – nevetett Bori Pál, nadrágját tisztogatva – restellem is, de hát katonadolog; egy kis kémszemlén voltam ezen az átkozott fán.

– Ni, persze, – vágott közbe Bajmódy – ej, persze, hogy persze, észre se vettem ezt a fát…

Örült neki, hogy megvan az eset magyarázata s nem valami csodás mennyei inzultusnak kell tartani.

– Csak nem ütöttem meg nagyon?

– Szerencséje, hogy nemes ember! – mondá Bajmódy neheztelő hangon.

– Nem tehetek róla és nem is szabad fölvenni, mert a közügyek mezején történt – mentegetőzött Bori Pál.

– A fa tetejét nevezi a közügyek mezejének?

– Azt, azt. Mert mi egyébért másztam volna föl, mint a hadi plánum okáért? Be akartam nézni a ház udvarára. Az ördög nem alszik. Hátha itt már mindent tudnak? Egy levelet elfogott ma a báró, de hátha egy másik levél eljutott a czíméhez és meg van rakva az udvar katonasággal, lehetne ott uram, még ágyú is, mi meg buga fővel beleszaladnánk a kész veszedelembe. Nem tréfa az, rogo humillime. Mert végre is háromszáz lélek irhájáról van szó. S ha az valami közönséges nép lenne. De csupa nemes ember!…

– Iszen nem lehet tagadni, de…

– Mondom, fölmásztam és kémleltem a terepet, már egy jó óra óta spekulálok és kombinálok fenn a fán. Hát hallom egyszer, hogy fel s alá jár valaki a ház előtt, mintha czirkáló őr volna. Ejnye, canis mater, ezt meg kell látnom, rendőr-e vagy katona? Honnan tudjam én azt, hogy az ispán úr csinálja lent a fenster-promenádét? Próbálom elhárítani a gallyakat, de nem látom jól se az alakját, se a ruháját a gallyak miatt. Kissé följebb lépek egy vékonyabb ágra, ahol szabadabb a látás és puff, reccsen egyet az ág és letörik velem együtt, hogy az Isten nyila ütött volna belé csemete korában.

– Hagyjuk ezt most, – ejté el a kellemetlen thémát Bajmódy nagylelkűen – a haza szolgálatában a személyes sérelmek nem számítanak. Térjünk át a meritumra. Lássuk, mit tapasztalt? Nem látni valami gyanusat az udvaron?

– Semmit. Azaz egy félóra előtt ki volt még a konyha ablaka világítva és minthogy éppen szemben van a fával, láttam, hogy a szolgálók, szakácsnék az edényeket mosogatják bent, némely vászonnépek pedig csípőre rakott kezekkel, dologtalanul «povedálnak» és vihánczolnak, ami engem teljesen megnyugtatott.

– Hogy-hogy?

– Mert ha katonaság volna valahol a kertben vagy valami félszerben elrejtve, akkor a vászonnép bizonyosan nem egymás közt diskurálna, hanem ő velök legyeskednék.

Tetszett Bajmódynak a következtetés, hogy szinte visszanyerte tőle a derültségét.

– Persze, hogy persze. Szent egy igaz! (Elmosolyodott, fejét csóválta.) Ki az ördögnek jutna ilyesmi az eszébe?

– Hát nincs nekem nagy eszem? – verte a mellét Bori.

Bajmódy a tenyerébe csapott.

– A Boriak mind kutyagyerekek – mondá barátságosan. – De most már nézzük meg az embereinket.

Szirotka roppant bámult a messzeségből, hogy a két összemarakodottnak hitt ember nemcsak nem ölte meg egymást, hanem karonfogva távozik a Rennweg felé. Sajnálta már, hogy oda nem ment.

– Az emberek már mind a posztjukon vannak – felelte Bori megelégedetten.

– A plánum szerint?

– Igenis a plánum szerint.

Valóban úgy is volt. A szomszéd utczákban helyezkedtek el a ködmönös hadak. Az Invalidenstrasse tulsó oldalán a Bencze-Sebestyén György emberei és az Inokai Mihály csoportja foglaltak állást feltűnés nélkül, szórványosan, fel s alá járkálva, kapuk alá húzódva; magába az Ungargasseba csak a sípjelre vonulnak be Bori Pál, Tompa Dienes, Karacsy Antal és Veres Boldizsár legényei; ezek a voltaképpeni ostromló tábor. A Bencze-Sebestyénék csapatja csak a mellékhad, mely mozdulatlanul marad a helyén s csak azon esetre rohan be az Ungargasséba, ha az Invalidenstrasse felől rendőrség vagy katonaság érkeznék az ostromlók ellen, ezt pásztortülök adja tudtukra s ekkor tömörülvén, besereglenek a támadók után, minélfogva azok két ellenség közé szorítva, ártalmatlanokká válnak. Arra az esetre ellenben, ha a Rennweg felől jönne a rendőrség, az Ungargasséval parallel futó Fasangasséban kujtorog a Samarjay Ferencz és az Antal Gedeon csapatja, a balszárny, ezt ugyancsak a tülök egy e czélra betanult riadozó hangja szólítja be a színhelyre, hogy a rendőrség erről az oldalról is legott beékeltessék a mieink közé.

Megeshetik, hogy a rendőrség éppen a Fasangasse felől talál becsörtetni. No, hát erre is van provideálva. Akkor Samarjay uraimék szépen, észrevétlenül behúzódnak a Rennwegnek a Hauptweg felé eső részébe és ott meglapulva, bevárják nyugodtan, míg a pribék had bemasírozik a színhelyre: ekkor aztán hajrá, utána, bedugaszolják erről az oldalról is a kijárást s a rendőrség bent van, mint a hering a hordóban.

De a legnagyobb ravaszság, vagyis mint Bori uram mondta: a «plánum karbunkulusa» (mert a gyöngyöt keveselte) az volt, hogy a háromszáz vitézből a legnagyobb rész egy egészen semleges ház elé állíttatott, hogy olyan látszata legyen, mintha ott akarnának «dolgozni». Ez volt az Ungargassét és a Landstrassét keresztül szelő Barischgasse egy kis palotája, ahol a magyarfaló ex-miniszter, Stadion gróf lakott. Hadd higyje a hatóság, hogy ő exczellencziájának adnak itt nachtmusikot «Európa végőrző seregének» daliái (ez volt akkor a divatos öndicsekedés) s míg ott a szétkergetés folyik, azalatt a szomszéd utczából elviszik a leányt, köd előtte, köd utána…

– Hát a szekereik hol állanak? – tudakolta Bajmódy. – Mert a visszamenetelre is gondolni kell.

– A szekerek? Most még szanaszét. Hanem ezekkel nagy tervem van.

– Ugyan?

– Mikor kijelölt embereink mind bent lesznek már az Ungargasséban, a szekerek, két részre osztva, bevonulnak szép rendben az Invalidenstrasse és a Rennweg felől az utcza két torkolatához s egy szekértábort alkotnak, amelylyel innen is, onnan is elbarrikádozzuk magunkat, hogy csak a madár repülhet be.

Bajmódy uram vidáman kiáltott fel:

– No, ez már pompás, igazán nagyszerű ötlet.

– Azért mondom én, hogy nagy eszem van.

– Valóságos kis Napoleon. Most már szentül hiszem, hogy sikerül a dolog.

– Még pedig simán. Nem fog itt vér se folyni. Az intézetben csak asszonyok vannak, meg egy kapus, no meg a sok gyerekleány; úgy megijednek, hogy ész nélkül kiadják azt az egyiket, akiért jöttünk. De mit is csináljanak egyebet? Ez a sok teketória egyszerűen ostobaság, ha csak, mondom, a rendőrség részéről nem keletkezik valami non putarem. De hogy akkor is kihozzuk a kisasszonyt, az vas.

– Si vis pacem para bellum. Csak jó az, hogy sokan vagyunk.

– Persze, hogy jó, mert nemcsak hogy ki kell hozni a leányzót, hanem haza is kell vinni. Üldözők jöhetnek utánunk és úgy is csöppenhet, hogy vagy ők esznek meg minket, vagy mi őket.

Ilyen beszélgetés közt fordult be a két úr a Rennwegen a Hauptstrasse felé, ahol valami kávéházféle mosolygott nyájas, kivilágított ablakokkal.

– Ott még nyitva van valami spelunka, Bori uram, hátha kapunk hirtelenesen egy kis krampampulit.

A krampampuli volt a divatos korhely-ital Bécsben.

– Bizony belénk férne egy kis meleg – vélte az inzurgens hadnagy – s ha sietünk, még talán jut rá időnk. De csak úgy, hogy míg az egyik odabent iszik, addig a másik künn várja a síphangot.