Part 10

Megkettőztették lépteiket. A Rennwegről amint betekintettek a Fasangasséba, már látni lehetett járókelőket. Mintha messzebb, beljebb bizonytalan árnyak libbennének. De maga a Rennweg egészen néptelen volt. Csupán egyetlen kapu nyílt meg s azon jókedvü társaság özönlött ki a hideg éjszakába, fiatal hölgyek meleg capichonokba bujtatva, kardcsörtető katonatisztek, félrecsapott czilinderű uracsok. Az egyik a kedvelt, híres Volksliedet dudorászta:

Jövő vasárnap Schönbrunnba megyünk, Hahó, hahó, Schönbrunnba megyünk!

– No, csak menjetek! – morogta Bajmódy uram és megfájult bordáival kínosan húzta irháját az előre loholó Bori után a krampampuli reményében.

De, hajh, a végzet kegyetlen. E pillanatban fölhangzott az éjben élesen, mintha kétfelé metszené a levegőt, Szepessy báró sípja.

– Edd meg! – morogta bosszúsan az ispán és visszafordult, úgyszintén katonásan fordult meg a sarkán Bori Pál uram is. Ami regula, az regula.

Csodálatos volt, ami történt. Mint a mesékben a varázssípocskára, egyszerre nyüzsögni, mozogni kezdett az egész holt környék, mintha a föld alól bujnának elő az emberek. (Hogy hol voltak ezek eddig?) Hosszú társzekerek döczögtek dübörögve a fagyos utakon. Itt is, ott is egy-egy alak suhant el futva. A síp pedig egyre sikongott az Ungargasse felől: «Jertek, vitézek, jertek!» Ugyan miről álmodik most fehér párnáin a szépséges Kovács Ilona?

Mire Bori uraimék visszatértek az Ungargasséba, már akkor ott állt hatvan ember a 23-as szám előtt nagy csendességben. Egyik-másiknak baltája volt, látni lehetett kötélhágcsót, feszítővasat és egyéb szerszámot. Némelyek létrákat hoztak az Invalidenstrassén gyülekező szekerekről, egy ilyennek fogta az egyik végét Akli s színlelt egykedvűséggel kérdezte Málnásy uramtól: mire való lesz ez?

– Ez a Jákob létrája, ecsém; ezen megyünk fel az égbe, hogy az angyalokat lehozzuk.

Akli incselkedett Málnásyval, hogy milyen legyen a leányzó, akit neki juttatnak zsákmányul: szőke, barna, karcsú, szikár vagy gömbölyű? Most szóljon, mikor még mind raktáron vannak, ne majd akkor, ha szétkapkodják a javát.

– Nem kell nekem, fiam, semmilyen, nem kívánja semmi porczikám. Sőt ha tudtam volna, hogy itt bizonyosan szétszedik a fehérnépeket, a feleségemet is idehoztam volna még a mult héten, Isten engem úgy segéljen.

Nevetgéltek, tréfálkoztak, de az Akli lelke tele volt nyugtalansággal. Megfoghatatlan, hogy nem mutatkozik a rendőrség! Percz percz után múlik és nem jön senki. Talán nem kapta meg a levelet a császár? Mert lehetetlen, hogy ne tett volna intézkedést. Minden neszre élénken fölrezzent. Hasztalan. Háborítlanul gyülekeztek a hadak, legfeljebb egy-egy későn haza baktató filiszter állt meg a tömeg láttára, sőt a kíváncsiságtól vonzatva, oda kullogott a sokasághoz, megtudni, mi történik. A szürke köpenyeges Szepessy megemelintvén a sapkáját, maga magyarázta meg az illetőnek a csoportosulás okát:

– Gyári munkások vagyunk, uram, akik előtt nagy út áll még reggelig. Ez a gyülekezeti hely, amott állnak a szekereink és csak azt várjuk, hogy mindnyájan együtt legyünk.

Erre aztán a szájtátó német rendesen eltávozott, nagy csalódottan, hogy nem kínálkozik semmi különös. Pedig a potya látványosság nagy csemege Bécsben.

De ez csak az elején volt, míg a szekértorlaszok végkép el nem zárták az utczát; azon túl már csak a szekerek mellett álltak meg bámészkodók, akiket az e czélra ott hagyott németül beszélő inzurgensek világosítottak fel a fentebbi formulával, úgy hogy ezek éppen úgy lehúzták az éjjeli járókelőkről a gyanut, mint ahogy a tolvajok szokták a télikabátokat.

A bezárt utczában most már Szepessy volt az úr s rövid tanácskozást tartott a hadnagyokkal.

– Hát kezdjük meg, drága az idő, nemes atyámfiai.

– Kezdjük meg, de hol? – kérdé Bori uram, aki caput volt a hadnagyok közt.

– Talán az elején, – nevetett Szepessy.

– Úgy van, az elején – hagyta rá Bori – az eleje pedig minden dolognak a békés út megkísérlése. Mert az embernek nyaka is van és a császárnak pallosa is van.

– Rozsdás az most – jegyezte meg fumigáló kézmozdulattal Veres Boldizsár.

– Na, csak nem jó elbizakodni, Veres Boldizsár uram, – ellenveté Tompa hadnagy. – Akármilyen nagy vitéz is kend, de nem vagyunk ám otthon.

– Hiszen ha otthon volnánk! – sóhajtott föl Bajmódy.

– Nem bánom, – egyezett bele Szepessy – kezdjük meg a béke-traktatumokat; csakhogy félek, soká tart az ilyesmi és a lassúság veszedelemmel járhat. Mindegy, húzza hát meg a csöngetyűt, Bori uram.

– Van itten kalapács is – szólt Bori, a kapun motoszkálva a kezével.

– A kalapács nappalra való, mikor a kapus az udvaron tartózkodik, éjjel csak a csengetyű czélirányos, mert a drótja beszolgál a szobájába.

– Jó, a csöngetyűt rángatom meg. Hanem azalatt támaszszák fel a létrákat és upre föl a falakra.

– Nem lesz korai? Mit csináljanak még most a falakon?

– Üljenek ott, akik fölférnek, mint a varjak. Hadd lássa, aki majd kijön, hogy komoly hadi néppel van dolga. Ki a karabélyokkal a ködmön alul, hadd villogjanak a sötétben!

Szepessy erre is helyeslést bólintott a fejével és maga is segített tartani a létrát a fölmászóknak.

Bori uram ezalatt egész kedvteléssel kapaszkodott a csöngetyűbe s kihúzta meg eleresztette, mint hajdan gyerek korában az orgonaszíjakat.

Legelőbb a kutya vett tudomást az akcziórul Elkezdett rémletesen vonítani.

– Lőjjétek le a bestiát! – parancsolta Szepessy.

Egy karabély elsült és a kutya elnémult.

– Ki lőtt? – kérdé élénken.

– Én – felelte a fal tetején guggoló nemesek egyike.

– Helyes egy lövés volt – méltányolta a báró. – Ezennel kinevezem önt fővadászommá.

E fejedelmi ötlet (mert a Szepessy uradalmában pompásan dotált állás volt a fővadászé) nagy lelkesedésre és szolgálatkészségre tüzelte fel a nemeseket. Hiába no, úr az úr mégis.

Csak Bori uram nem helyeselte a lövést, odatámasztva fülét nagy várakozón a kapu kémlelőlyukához.

– Nem volt tanácsos, instálom, mert most a lövéstől úgy meg találnak ijedni a házbeliek, hogy senki se mer kijönni.

És azért se volt tanácsos, mert Akli agyából azt a rossz gondolatot hasította ki a lövés, hogy hiszen karabélya neki is van, hátha elsütné hirtelen és lelőné Szepessyt, a kis Búzavirág megmenekülne tőle.

A daemon taszigálta a könyökét, nosza, nyulj ahhoz a kakashoz, rászolgált a szörnyeteg, ne félj, ne habozz; lovalta, ösztökélte, vakította, – de a jó embert mindig kiséri a rossz szellem mellett egy jó szellem is, azért a jó ember sohase tehet nagyon rosszat, ha nem hirtelenkedik és időt hagy a jó szellemnek közbeszólni.

«Oh, te balgatag Akli, megmented a Búzavirágot, de magad is elpusztulsz. A hóhér leüti a fejedet. Mi lesz aztán nélküled a Búzavirágból?»

Persze. Igaz. Mi is lenne a Búzavirágból, ha ő (Akli) nem volna többé? Rettentő betekintés a jövendőbe! A Búzavirág azért megvolna, tovább élne, másé lenne. Megvolna a szép szeme, megvolna a szép haja, meg az édes nevetése is, ami volt…

Mije nem volna hát meg? Nem volna meg az ő Aklija!

És Akli éppen ettől sajnálta volna őt leginkább megfosztani, – mert Akli önfeláldozó. Tehát nem öli meg Szepessyt.

De nem is jó erről filozofálni, mert minek a hazugságok közül éppen a legszebbiket kigyomlálni? Minek azt sejteni, hogy a szerelem is csak önzésen forog, mint az aranyvár is csak kacsalábon? A fenköltség, a nagylelkűség és önfeláldozás rajta csak az a csillogás, ami a virágon a harmaté; nem ő belőle szivárog, nem tartozik hozzá, se a levélhez, se a pártájához, se az illatához, hanem csak úgy rácsöppen a magasból, hogy néha lemossa a rátapadt sarat. Ő maga puszta önzés, de isteni nedvekbe megmártogatott önzés.

Akli elméjében szaporán csiráztak ki indokolások, logikus bölcseségek, csillapító gondolatok és reménységek. Oh, hiszen egy leleményes fej nagy poziczió. «Qui habet tempus, habet vitam» gondolta eleinte. Még mindig itt toppanhat a rendőrség. Mikor a «tempus» elfogyott, egyet csavart a klasszikus közmondáson: «Qui habet vitam, habet auxilium». Minek csinálna meggondolatlan merényletet? Egy koczkára tenni mindent – mikor még sok koczka jöhet. Hátha az utolsó perczben nyílik egy modus vivendi, hogy a lány se vesz el és ő is megmarad. Sőt ki tudja… hátha már most is fölösleges minden aggodalma? Miért ne lehetne, hogy a császár megkapta a levelét és legott elvitette Ilonát az intézetből? Minél inkább vesztett valószínűségben minden más reménye, ez annál inkább nyert. Mikor a zérusra szállt alá a többi, ebből bizonyosság lett. Mert a logika is csak egy csinos elmejáték, melylyel az ember megcsalja a gyöngébb fejűeket és néha önmagát is. A császár értesül a leány elleni merényletről, hát elviteti. Mi is lehetne más a legmagasabb intézkedés? No, ezt bizony mindjárt eltalálhatta volna. Hiszen világos, mint a nap, hogy miért nincs rendőrség kirendelve. Mert nincsen kit őrizni. A Búzavirág már biztonságban van.

Szabadon, teli tüdővel lélekzett fel, szorongatott szíve ismét nyugodtan kezdett dobogni, midőn ellenmondást nem tűrő hangon rászól az öreg Tompa Dienes hadnagy, akivel éppen e perczben ösmertette meg a pipáját gyujtogató Málnásy:

– Szaladj csak öcsém a kulacsomért, neked jobb lábad van. Ott felejtettem a szekeremen, kérdezd meg a kocsisoktól, melyik az enyim. Erre jobbról állnak.

Nem szívesen mozdult éppen a legérdekfeszítőbb pillanatban, de végre is hadnagy parancsolja s itt a hadi regula uralkodik. Feleselés lenne az engedetlenségből, ráirányíthatná a Szepessy figyelmét, abból pedig nem kért, hogy Szepessy fölismerje.

Megindult tehát szaladva, hogy minél előbb visszatérjen. Málnásy uramnak, aki híven ügyelt rá, éppen csak azok a pillanatai voltak beszámíthatatlanok, mikor az égő taplót rátette a dohányra, mikor lecsattantotta az ezüst kupakot és elkezdte a tüzet szító első kiadós szipákolást fölfújt arczczal, mint a vizet köpködő Neptun az ugró-kutakon. Ilyenkor a világ nem létezett a nemzetes úrra nézve, mert olyan lusta volt kicsiholni, hogy aztán meg is böcsülte a szikrát fogott taplót, nem engedvén azt kialudni. Csak mikor már vígan ömlött ki a kupaklikakon a füst, akkor nézett körül ijedten.

– Nini, hol van a Farkas?

– Azt biz én elküldtem a kulacsomért – felelte Tompa Dienes.

– Hiba volt – sopánkodott Málnásy nyugtalanul.

– A czél szentesíti az eszközöket.

– A czél jó, sógor, hanem azt mondják, hogy a ficzkó nem jó, nekem kell ügyelnem a körmére.

– Ne ijesztgess, Málnásy! Csak nem gondolod, hogy a kulacsomat elvinné?

– Hát mi lesz már? – türelmetlenkedék Palojtay Gergely, aki más malomban őrölt.

– Talán siket a kapus? – találgatta Maron Pál.

– Be kellene lőni az ablakon – tanácsolta Horthy József uram.

– Ne sokat teketóriázzunk, törjünk be, ha nem akarnak kijönni – tüzeskedett Veres Boldizsár.

– És milyen bor van benne? – tudakolta Málnásy, az ő külön thémáját hömpölygetve.

– Somlyai – felelte Tompa.

– Öreg?

– Olyan öreg, hogy talán még Noé apánk szűrte le.

– Az ördög tudja, nem viszi-e el – felelte, visszatérve a már átugrott kérdésre (Aklira vonatkozólag). – Az ember sohase bízhat senkiben. Hát itt van ez a Noé is. Milyen derék embernek tartottam én azt és a minap azt olvassa a plébánosunk egy régi krónikából, hogy nem igaz, mintha ő találta volna ki a borkészítést, sokkal később találták fel, Miriri király idejében.

– Ne beszélj!

– Hogy azt mondja, Miriri király nagy kedvelője volt a szőlőnek, minélfogva egyik minisztere váltig a fejét törte, hogyan élvezhetné a király nyáron is a szőlő izét. Eszébe villan, hogy hátha kisajtolnák a bogyók nedvét és edényekbe csurgatva egész éven át megmaradna a nedv, hogy iszogatni lehetne, mint a tejet. Nosza, kisajtolta. Megkóstolja egy napon a király és kiköpi, hogy méreg. Van a királyokban ilyen ostoba elhirtelenkedés. A bor éppen forrt az edényekben, mikor egy szolga meg egy kutya bementek a helyiségbe, a szolgát is, a kutyát is halva találták. Meg volt hát pecsételve, hogy a folyadék ölő méreg és úgy is tartották a hordókban, hogy majd mint ilyennek veszik hasznát. Mert a király éléskamrájában csak éppen olyan becses czikk a méreg, mint a háj…

– Ugyan eltalálja kigyelmed az időt a mesemondáshoz – gúnyolódott Veres Boldizsár. – Meleg kemencze kén’ ahhoz meg egy kis bor.

– Az egyik mindjárt meglesz – szólt közbe Tompa uram. – Csak folytasd, sógor!

– Hát nem is jöttek volna rá, – szőtte odább a sógor – ha a királyné nem esik vagy két év mulva valami gyógyíthatatlan betegségbe. Az orvosok lemondtak róla, búskomorságba esett és elhatározta, hogy elemészti magát. Kijátszván az udvari frajláit, titkon belopózott a méreggel teli edényekhez, felhörpent egy bögrével és várta a halált, de e közben olyam vídám lesz, hogy szeretne tánczra pöndörödni. A halál persze nem következett be. Gondolta hát, hogy talán keveset ivott. Másnap már két bögrével vett be és még jobb kedve szottyant. Szóval, minden nap többet-többet ivott, míg utoljára is kigyógyult a bortól a bajából és felfödte a nagy titkot a királynak is.

– Hát aztán?

– Eddig volt, mese volt, ezentúl a király is ivott, míg meg nem holt.

– És alkalmasint megküldte az ottani vaskorona-rend nagykeresztjét a találékony miniszternek – tódítá nevetve Tompa uram.

– Dehogy. Alkalmasint már előbb lefejeztette, mikor kiköpte volt a mustot. Mert úgy szokott ez lenni, ha valaki nagy dolgot csinál.

– Pszt! Jönnek! – hangzott szerteszét. – Valami történik.

Hullámzás támadt a tömegben, mint mikor a rozsok közt átszalad a fürj.

Kulcs csikordult meg a házbeli ajtó zárjában, amit meghallottak a falon guggolók és jelentették.

– Nyitják már.

– Dimitri apó – dünnyögte Szepessy felvillanyozva. – No, valahára!

Ekkoráig Akli is éppen visszatért a kulacscsal, de nem oly nyugodtan, mint ahogy oda ment. A kocsit megtalálta ugyan, a kulacsot is átadta a kocsis, de a saraglyában ráköszönt egy czérna vékonyságú, ismerősnek látszó hang.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! Segítség, jó uram, segítség!

– Mindörökké amen. Kicsoda kend?

A kocsis sietett felelni nagy flegmával.

– Az hadi fogoly.

– Talán hadi kappan? – mosolygott Akli.

– Hát nem tetszik engem megösmerni? – nyöszörgött a hadi fogoly. – Én vagyok a ragyabunkó.

Isten nyila nem sujthatta volna le jobban Aklit, mint ez a szó. Tehát minden elveszett. A lovas és a levél a Szepessyék kezébe került. Most egyszerre előtte állt egész szörnyűségében a helyzet.

– Meg vagyok kötözve, – panaszkodott a ragyabunkó – és fázom.

– Nem segíthetek, barátom, hanem igyék egy kortyot, fölmelegszik egy kicsit.

Szájához nyomta a kulacsot, melyet hangutánzás révén «Klipiklapatoriumnak» neveztek a diákizáló inzurgensek. A ragyabunkó húzott belőle, amennyit tudott s tényleg úgy kopogott ezalatt, mintha azt susogná: Klipi.

… Mily különös! Így szokta valaki Aklit is szólítani.

XI. FEJEZET. KÉTSÉGBEESETT JÁTÉKOS ONNAN RÁNTJA KI AZ ÜTŐKÁRTYÁT, AHONNAN LEHET.

Lelkendezve rohant vissza. A kétségbeesés nem zsibbasztotta meg, de fejlesztette tehetségeit. Egyik terv a másikat kergette izzó fejében. Nem érezte a hideget. A hűvös éjszaka párázatai különös alakokká formálódtak fantáziájában, úszó koporsók, levágott bikafejek úsztak a levegőégben és egy szán, melyet négy madártestű asszony vont.

Még oda se ért, útközben hallotta az öreg Dimitri fenyegető hangját az intézet udvarából.

– Ki az, hé? Mit akar? Micsoda spektákulum ez?

– Én vagyok itt, Dimitri apó! – szólalt meg künn Szepessy németül. – Én, Szepessy István.

– Nem igaz! – fortyant fel az udvarbeli hang; – Szepessy István úriember, aki nem jár éjjel becsületes embereket infesztálni. Ön nem lehet Szepessy István, kotródjék el innen, akárkicsoda és reggel jőjjön, ha dolga van. Azért is, mert most részeg és azért is, mert most be nem eresztem.

Ezzel megfordult az öreg, hogy elmenjen, át lehetett hallani a botosai csoszogásáról, hogy visszaindult, hanem egyszerre csak úgy rémlett, mintha megbotlott volna: hop, hop, motyogta, majd elkáromkodta magát. Nyilván az eb hullájában botlott meg.

– Toppy meg van ölve! – kiáltá fájdalmasan. – Ki cselekedte azt? Rablók! Gyilkosok!

– Hallgasson, Dimitri, legyen esze! – szólt át ismét a báró. – Én ölettem meg Toppyt, én fizetem meg az árát, eddig van, de várjon hát és értse meg a dolgot, ha szívén viseli az intézet sorsát. Hiszen tudja, hogy én vagyok itt, mit tetteti magát, mit ravaszkodik?

– Ha tudom, se eresztem be a báró urat, a báró úr menjen most haza lefeküdni.

– De van valami, Dimitri, amit még nem tud, éppen ezt akartam megmondani.

– Semmit se akarok most tudni, mert én most aludni akarok.

– Abból nehezen lesz valami, Dimitri apó, mert én most egy fölfegyverkezett sereggel állok itt a ház előtt… Nézzen csak fel a falakra!

Dimitri fölpislantott a falra a hálósapkája alól, mely egészen belelógott a szemeibe s meglátván a csillagfényes éjszakában az ott hasmánt fekvő marczona alakokat, csillámló fegyvereikkel, felordított hörögve:

– Jézus Mária!

Majd, mintha nem egészen bíznék a mennyei hatalmakban, harsányan felkiáltott:

– Policzáj! Policzáj!

De már ezt fenhangon kaczagták meg a falakat megszállt vitézek. Ösztönszerüleg menekült rogyadozó inakkal fogvaczogva a ház felé, hogy magára zárja a nehéz tölgyfaajtót, de útközben megjött apránkint az erősebbik esze és ujra visszakullogott a kapu közelébe, csakhogy az erősebbik eszéhez már a gyengébbik hangját használta és az is nyájas volt, szelid volt és reszketett:

– Hát mi tetszik, báró úr?

– No lássa, – felelte a báró – most már nem olyan goromba, mint azelőtt. És azt jól teszi, apó, mert mi se éppen azért vagyunk itt, hogy önt az alvásában háborgassuk. De meg van is egy-két sárga csikó a zsebemben a maga számára.

– Iszen jó, jó, kezeit csókolom, hát csak tessék megmondani a kívánságát.

Akli megfeszült figyelemmel fogott el minden hangot s izgatottan nyitott magának utat könyökével közvetlen a báró háta mögé.

– Azt kívánom öntől, – folytatá Szepessy – költse fel az asszonyságot s közölje vele, hogy addig én innen el nem megyek, míg Kovács kisasszonyt meg nem kapom.

– Oh Istenem, Istenem! – óbégatott Dimitri. – Mi jut eszébe a báró úrnak?

– Vagy ideadja szép szerével, vagy elviszszük erőszakkal, de ha egyszer az én embereim bent lesznek, azt viszik el, aki a szemük-szájuknak tetszik, én nem birom megakadályozni.

– Oh Istenem, Istenem! – nyöszörgött a kapus. – Hisz a méltóságod húgocskája is köztük van.

– Hiszen éppen azért kímélem a többit. Ha ezt az egyet ideadja, Isten hírével elvonulunk. Azért költse fel és mondja meg az asszonynak, amit üzentem. Egy fertályóra gondolkozási időt hagyok neki.

– Nem, nem, az lehetetlen, báró úr.

– Mi?

– Az, hogy odaadná a kisasszonyt. Ilyet ne is képzeljen! Mit szólna a nagyhatalmu Kolowrat gróf, akit a császár küldöz a kisasszonyhoz? Ki tudja, mije a kisasszony a császárnak…

Akli önkénytelenül felkiáltott:

– Megvan! Ez az!

– Csitt, te! Mit beszélsz? – förmedt rá Málnásy uram megbotránkozva. – Mi van meg, hé?

Akli elröstelte magát, zavarba jött, majd akadozva magyarázta meg:

– Megtaláltam a bicskámat.

– Jó, jó, de azért nem kell mindjárt a hadi traktatumokat megzavarnod. Nem hallod, miről van szó és hogy ki tette le a garast?

– Az ördög vigye el a magok Kolowratját, – fakadt ki Szepessy – mit törődöm én vele? Megy, vagy nem megy, felkölteni Szilvássynét? Ez a kérdés.

– Lássa, kedves báró úr, – könyörgött Dimitri – illendőbb volna ezt a dolgot reggelre halasztani.

– No persze. Ejnye, de okos ember, mit iszik, vizet vagy bort? Hanem mindenekelőtt megy-e, vagy nem megy?

– És ha azt felelném, hogy nem megyek?

– Akkor, édes lelkem, egyszerűen betörjük a kapukat és ajtókat, az embereim összeszedik, ami szemre való asszonynépet találnak, minélfogva ő is közte lesz. Érti-e már?

– Jaj, szegény jó asszonyom, szegény jó asszonyom! – siránkozott Dimitri.

– Legyen nyugodt, az asszonyságot nem viszszük el, nem lesz semminemű bántódása. Ő már meglehetősen be van oltva az elvitel ellen. Hé, baltások! Gyepre, baltások!

Odaugrott Csoltói Benjamin és a két Lenty testvér. Erős az egyik, mint a bika. Sujtott a baltával, hogy még talán a hetedik utczában is tánczolni látszottak a házak a szörnyű csattanástól. Ropogott, recsegett a kapu és meghasadt, mint egykor a bizanczi a Botond bárdjától.

Majd hogy meg nem hasadt a Dimitri szíve is a kapuval együtt. Mintha valami kedves élőlénynek ropognának a bordái, metsző fájdalom nyilallott át a szívén és megtörte az ellenállását.

– Jaj, ne bántsák, báró úr, ne bántsák azt a kaput, hiszen megyek már.

– Jó. Hagyják abba kegyelmetek, várjunk – aztán utána kiáltotta Dimitrinek: – El ne felejtse mondani, hogy melegen öltöztessék fel a kisasszonyt, mert messze útra megyünk.

E pillanatban egy ablak világosodott meg az emeleten, majd gyorsan elsötétült. A gyertyaláng mint valami lidérczfény végigszaladt ablakról-ablakra az emeleten, míg végre kezdtek a gyertyák sorban kigyúlni az egész házban. Az ötödik udvari ablaknál, mely egy folyosóra nyílt, elsuhanó női alakok silhouetteje rajzolódott le az ablaküvegre. Kecses, sugár derekú bakfischek, akik felriasztva, szétbomlott hajjal, egy alsószoknyában menekülnek a madame szárnyai alá. Éhes tekintetek csakhamar észrevették a mutogatós ablakot és odatapadtak gonosz gondolatokkal. Ohó! Odafönt már észrevették a dolgot. Szegény kedves kis jószágok, hogy meg lehetnek most ijedve! Ablakot persze kinyitni nem mernek, hanem valami függöny mögül látnak ám mindent…

Ilyen beszédek estek itt lent. Találgatták, mi lesz? Kiadja-e az asszony a leányt, vagy nem? De hátha a leány nem akar? Számítgatták, hogy akkorára már fölérhetett Dimitri, körülbelül már el is mondta a báró üzenetét. Most javában tanácskoznak… De nagy mulatság volna ott lenni a remegő báránykák között és végighallgatni ezt az éjféli tanácskozást.

– Fogadni mernék, – szólt Bajmódy – hogy a fruskák egy részének tetszik a veszedelmes kaland lehetősége. Sikítoztak, de titkon örülnek is. Ösmerni kell az asszonyi lelket. Én nem hiszem például, hogy a paradicsomban a kígyó tanította volna meg Évát az almaevésre, de élek azzal a gyanuperrel, hogy Éva tanította meg a kígyót a sziszegésre és marásra.

Lihegve érkezett a Barischgasséból Detreházy Tamás, hogy ott két konstáblert tartóztattak le, akik kérdőre vonták őket a csoportosulás miatt, hát, hogy mi történjék a két konstáblerrel?

– Fogva kell őket tartani, – parancsolá Szepessy – és vigyázni, hogy valami jelt ne adhassanak. Ha végzünk, magunkkal viszszük és majd csak valahol egy órajárásnyira Bécs mögött tegyék le őket sértetlenül, hadd menjenek Isten hírével.

Detreházy elment a parancscsal s Szepessy kivette óráját, megnézte a Palásthy Ferencz tolvajlámpájánál.

– Még tíz perczet adok nekik s akkor aztán «lóra huszár, kapura hajdú», ahogy mondani szokták, ámbátor lovunk nincs, de annál inkább megvan a kapu.

Ekkor lépett eléje nagy vakmerőn Akli Miklós.

– Megösmer-e, báró úr? – kérdé.

– A hangja ismerős előttem – felelte Szepessy hanyagul, tekintetét le sem véve az órájárul. – Mit akar?

– Én Akli Miklós vagyok.

– Ah! – kiáltott fel a báró meglepetve és önkénytelenül hátra tántorodott ettől a névtől. – Mit keres ön itt? Az ördögbe is, hogy jut az én embereim közé azok ruháiban? Tudja-e, hogy a fejével játszik?

– Éppen én is arra akarom önt figyelmeztetni, hogy a fejével játszik.

Szepessy szemei vérbe borultak, öklét indulatosan fölemelte és a fogai összecsikordultak.

– Hogy jutott ide ez az ember? – kiáltá zordonan. – Ki merte őt becsempészni?

Bori uram szeretett volna másutt lenni, hanem a virtus megkívánta, hogy jelentkezzék, ötölve-hatolva dadogni kezdett valamit.

– Majd elmondom én! – vágott közbe Akli. – Pozsonyban Bori uram emberei közül elmaradt valaki, én ajánlkoztam helyette és ő felfogadott, ez az egész.

– E szerint ön mint kém jött nyomomba. Tudja-e, mi a kémek fizetése? Persze ön írta a levelet is Kolowrathoz?

– Igen, én írtam a levelet is, mert…

– Kötözzétek meg!

Akli összefonta mellén a kezeit, annak jeléül, hogy nem fogja magát védelmezni. Bátran, megszeppenés nélkül nézett a báró szeme közé s franczia nyelven mondá: