Part 11

– Tegyen velem, amit akar, de hallgassa meg előbb, amit mondok. Elhiheti, hogy tudatában voltam a veszélynek, emberei közé vegyülni s hogy nagy oknak kell lenni, ami erre késztetett. Jól eltalálta előbb, hogy a fejemmel játszom, csakhogy játszom az ön fejével is.

– Vajjon? – szólt a báró gúnyos, megvető hangon.

– Hallgassa meg az okot, amely…

– Jól van, mondja el – hagyta rá Szepessy türelmetlenül.

– De engedje, hogy ne itt a sokaság előtt. Népekre és országokra szóló veszedelem lehetne, ha valaki megértené.

Szepessy habozni látszott, de már az ő kiváncsisága is fel volt piszkálva. Akli mintegy kitalálta a gondolatát, kihúzta ködmöne alól a karabélyát és átadta Málnásynak.

– Jőjjön! – intett neki Szepessy.

Néhány lépést tettek némán a Rennweg felé.

– Beszélhet! – mondá a báró.

Akli óvatosan körülnézett. Egyedül voltak, csak egy macska nézte őket a szomszéd ház párkányáról a világító, veres szemeivel.

– Szavát adja rá, hogy semmi körülmények közt nem közli az elmondandó titkot senkivel?

– Szavamat adom, csak végezzünk már! – toppantott a báró a lábával türelmetlenül.

– Tehát röviden úgy áll a dolog, báró úr, hogy a kisasszony, akit ön most el akar rabolni az intézetből, nem Kovács Ilona…

– Hanem?

– Hanem ő fensége Mária Lujza főherczegnő.

Ha fényes nappal van, látni lehetett volna, hogy sápadt el a báró arcza, mint a halotté, de így csak a nyelve akadozásán és a rekedt hangján mutatkozék megbolygatott lelkiállapota.

– Mit? Mi? Hogy? Megőrült ön?

Akli észrevette a lesujtó hatást és sietett rátérdepelni érveivel a zsibbadozó elméjére.

– No, úgy-e, hihetetlen? Pedig mégis oly egyszerű. A császár már évek előtt tudta Napoleon kedvencz tervét, beleházasodni a Habsburg-házba s ezáltal megaranyozni a friss, festékszagos czímerét. A mi diplomácziánk rég tisztában volt, hogy a császár leányát fogja megkérni és azt is tudta, hogy kikosarazni nem lesz tanácsos, mert annak szomorú következményei lehetnének. Tehát csinálni kellett valamit. Egy kis ravaszság nem bolondság. Mert a császár azt is nagyon jól tudja, hogy a Napoleon hatalma mégis csak álom (az igaz, hogy egy kicsit hosszantartó), egy napon szétfoszlik, volt, nincs s mehet vissza Korzikába akár kecskepásztornak… Hát csak nem gondolta ön, kedves báró, aki oly éles eszű, hogy egy Habsburg az édes leányát adja oda ilyen parvenünek? Ennyire egy Habsburg soha alá nem szállhat, igaz-e?

Csak egy hörgés volt a felelet, sajátszerű tompa hörgés, se nem olyan, mint az emberé, se nem olyan, mint az állaté. Ilyenképpen mordulhat meg az ördög, ha a katlanja alól kialszik a szépen megrakott tüze.

– Hja, a politika! – folytatta Akli. – Ilyen a politika! Oh, hány titok van a világhistóriában és nincsen az a macska, aki kikaparhatná. De ki is gondolna olyanra, hogy a főherczegnőt nevelőintézetben tartják közrenden levő leányok között, a fogadott leány pedig adja a főherczegnőt, fenségnek hívják és palotahölgyek czipelik az uszályát… Ejnye no, báró, ne bolondozzék hát!

Szepessy ugyanis rárohant, fogcsikorgatva megfogta a ködmöne két szélét és ide-oda rázta, mint a fát, amelyről rút hernyók potyognak le.

– Ember, – sziszegte – mondd, hogy hazudtál!

– Igazat mondtam, – felelte nyugalommal – kötelességemet végeztem, most már az én lelkem tiszta, ön pedig tegyen, amit akar.

Mintha egyszerre minden erő eltünt volna a Szepessy karjaiból, leestek lankadtan. A hatalmas, fékezhetetlen ember összezsugorodott, összetört s fogcsikorgatása didergő fogvaczogtatásba ment át s ezt mind egy rejtélyes nemzeti méreg okozza: a _loyalitás_. Behat a pórusok alá, a vérbe és tejjé változtatja, beveszi magát a szív rostjai közé, megüti a billentyűket: «hallgassatok». A szív azonban jár még, jár, jár, kopog és érez, de nem parancsol többé.

– Hát mért nem mondták ezt nekem mindjárt, – panaszkodott szemrehányó, bágyadt hangon – mikor még az érzésemet el lehetett volna fojtani pázsitjában?

Akli nem az az ember volt, aki a helyzetet ki ne aknázná. Most ő kerekedett felül és kigúnyolta Szepessyt a megjegyzéseért.

– Miért nem mondtuk? No persze. Nem szép a császártól, hogy nem volt őszinte, hogy önt meg nem nyugtatta. Mert hisz az ön megnyugtatása nagyobb érdek Ő felségére nézve, mint egész birodalmának és gyermekének sorsa. Bizonyos ellenben, hogyha minden alkalommal őszinte lett volna, azóta már a verebek is csiripelnék a háztetőkön a sigillum secretummal lezárt esetet. Arra azonban még kötelességem rátérni, hogy mikor ön fellépett mint kérő, a császár megijedt egy kicsit a heves szenvedélytől és engem bízott meg, hogy ha veszélyesnek ítélném szándékait a jövőben, végszükségből, de csak végszükségből, közölhetem önnel, mint kamarásával, a valódi tényállást.

– És miért nem közölte? – fortyant fel a báró indulatosan, mint mikor még utolsót lobban a mécses végső olajcsöppje.

– Mert a «végszükséget» nem láttam még akkor beállottnak. Tegnap Pozsonyban vettem észre gyanus jeleket s erre beállott rám nézve a felelősségteljes kényszerűség, önhöz eljutni mindenáron, még életem kockáztatásával is és megmenteni magamat, a főherczegnőt és önt.

Szepessy görcsösen kaczagott fel, volt benne valami erőltetett és szomorú.

– Hahahaha, milyen szépen tud ön mesélni, bolond uram. Ha akarom, hiszem, ha akarom, kieresztem a fülemen.

Akli rejtélyesen intett a kezével, majd megfogta a karját és egy pár lépést előre vonta a Barischgasse szögletén égő lámpáshoz. A báró tehetetlenül lépegetett vele, mint egy gyámoltalan gyermek.

A lámpás alatt aztán a tüszőjébe nyult és kivett a tárczájából egy összehajtogatott papirczédulát.

– Ime, olvassa!

Meg volt sárgulva a papiros, halaványak a betűk, de Szepessy előtt éltek, égtek, ragyogtak, mint hideg fényű csillagok. Megismerte a legfelsőbb kéz kusza vonásait:

«_Ez egyszer igaz, amit Akli mond. Ferencz császár._»

(Ez volt az a kézirat, melyet a kedélyeskedő császár a Martinecz kertész nejéhez adott egykor a szőlőfürt dolgában.)

Szepessy lehorgasztotta a fejét. Nem kételkedett többé.

– Ezt aznap bízta rám a császár, mikor a fogságban találkoztunk, de én akkor még nem hittem azt, ami bekövetkezett.

– Jól van, – hörögte Szepessy tompán és hirtelen léptekkel visszaindult, kezeivel a levegőben kalimpálva.

Akli utána baktatott.

– Mit szándékozik most tenni? – kérdé bizonytalan hangon.

– Azt majd meglátja! – felelte a czinikus főur mogorván.

A 20-as számu ház előtt elhaladva, ahol a hintó állt a pokróczokkal letakart paripákkal, odaszólt a fel s alá poroszkáló komornyiknak:

– Hozza csak utánam a bokrétát, Szirotka!

Szirotka a bokrétáért ugrott s vitte ura után ünnepélyesen, gyöngéden, mint valami oltári szentséget.

Ezalatt letelt a fertály óra, az inzurgensek türelmetlenkedtek, mert fáztak, aprózott tánczban keringve egymás körül, hogy a lábuk egy kicsit melegedjék a mozgástól, pedig részben megenyhült az idő, mert a hó kezdett pilinkélni, a miriárd csillag hirtelen eltünt az égboltról, sőt láthatatlan lett az égbolt is, piszkos, vörhenyeges pép töltötte ki a fönséges ürt ég és föld között, azonban hideg, metsző szél kezdett fújni s mintha valami ismeretlen világban odafönn megrázott volna egy óriás akáczfát, hullongtak a fehér virágai.

– Nos? – kérdé Szepessy.

– Még mindig semmi! – felelte Bori uram. – Ugy látszik, még mindig tanácskoznak.

Majd hosszú magyarázatokba és megfigyelésekbe ereszkedett, hogy a falon ülők jelentése szerint a szolgálók azóta folytonosan vizet merítenek a kútból és csöbrökben hordják fel, ami arra mutat, hogy védelemre készülnek odafönn. Csakhogy nem forró olajjal vagy lúggal fognak harczolni, mint az egri nők Dobó alatt, hanem hideg vízzel öntik le embereinket az ablakokból. No, az szép mulatság lesz, ha így lesz. De van még egy veszedelmesebb jel is, a ház padlásán nyüzsgés-mozgás észlelhető, a folyosóról nyíló ablakokon át látni lehet, hogy valami bútorfélét czipelnek fel fiatal leányok a padlásra. Kutya legyek inkább, mintsem jól sejtsek, de az asszonyi ész az ördög szántóföldje, ott könnyen megteremhetett az az ötlet, hogy a padlásra halmozott bútorokat meggyujtják s a fellobogó tűz ide csődíti az egész várost… Az lenne ám a ne mulass… Azért hát sietve kell cselekedni.

Szepessy egy szót se hallott ebből, inkább a szél dúdolása érdekelte. Szomorú egy dallam, panaszkodásféle, mintha a lelkével beszélgetne a szél. Hát csak fújj, beszélj, kutya, hallgatlak!

De az inzurgensek türelmetlenkedtek. Mind köréje gyűltek s éktelen lármával követelték a cselekvést.

– Végezzünk, uram, meguntuk már, megvesz az Isten hidege. Elmult a fertályóra, ne várjunk tovább, mert bajba jutunk.

– Várjunk még – felelte Szepessy sötéten.

– De egy kicsit mégis megsürgetem őket – gondolta Lenty György s fejszéjével egy irtózatosat sujtott a kapura. Alig hogy a csattanás elhangzott, nagy dérrel-durral szétcsapódott az emeleten egy utczára nyíló ablak s egy fehér főkötős asszonyi fej jelent meg benne.

Maga Szilvássyné volt, az asszony-viczispán. Mélységes csönd állt be. Mindenki hallani akarta. Most dől el a koczka.

– Miféle istenítélet ez? – szólt le az asszonyság haragos hangon, jóízű, ropogós magyarsággal. – Micsoda banda magok? Hogy mernek itt éjnek idején tisztességes emberek háza előtt ilyen remazúrét csapni? Nem szégyenlik magokat? Pfuj, gyalázat! Magyarok magok? Nem hiszem. Magok csak csürhe. Hadd lássam, hol a kolomposuk. Szép mákvirág lehet. Annak a fejével akarok beszélni. Ha nem fél egy asszonyszemélytől, hát álljon ide, jelentse magát.

De már ezt nem tűrhette Málnásy uram, fölfortyant.

– Hallgass, szoknya, mit tudod te megitélni a dolmányt?

– Én szoknya vagyok, az igaz, – pattogott az asszonyság – de ti nem vagytok dolmány, hanem csak kapcza és ha el nem takarodtok innen, de mindjárt…

Szepessy e perczben félretaszította Málnásyt és ő lépett ki az első sorba.

– Itt vagyok, madame.

– Úgy? Maga van itt? És melyik korcsmából jön uraságod? Mondhatom, derék dolog. Szép magyar mágnás. Dicsőségére válik az országnak és a magas úri rendnek. No hát, mit akar, méltóságos négyesi Szepessy István báró úr?

– Semmit, – szólt a báró szeliden – azaz alig valamivel többet; mindössze egy bokrétát szeretnék átadni Kovács kisasszonynak.

Az inzurgensek édesdeden vihogtak a báró kijelentésén. Tetszett nekik, hogy ilyen finom formában adja be a szándékát. Az úr mégis úr, hiába.

Szilvássynét azonban hidegen hagyta az ékes forma. A kígyó a rozmaring-bokorban is kígyó marad.

– Kovács kisasszony először is nem kivánja a maga bokrétáit, másodszor nem szokás éjjel hozni bokrétákat fiatal leányoknak. Ön gonosz ember és tudom én, hogy sötét szándékot forral, de figyelmeztetem…

– Igazán, nincs egyéb szándékom, madame és ha ön megengedi, hogy egyik emberem fölvihesse létrán a bokrétát és az ablakra tegye, rögtön el fogunk vonulni.

Szilvássynét meglepte a Szepessy sajátságos, lázas hangja, melyből valami végtelen szomorúság csengett ki.

– Becsületére mondja? – kérdé élénken, bizonytalanul.

– Becsületemre, – felelte Szepessy ünnepélyesen – és mondja meg neki – s itt majdnem fuldokló, ziháló lett a szava – mondja meg neki, hogy… azt üzenem, soha sem fog engem többé látni. De mondja meg.

– Jó, hát átveszem a bokrétát, de csak egy ember jőjjön a létrán.

Az inzurgensek meglepetve súgtak össze. Hát mi ez? Mit akar? Sehogy se értették, hová vág ez az uj ravaszság. Bori uram a vállait vonogatta, hogy föl nem foghatja, mi történik.

– Hozzanak egy létrát! – parancsolá Szepessy.

A létra csakhamar előtermett.

– Menjen fel Szirotka és nyujtsa fel a bokrétát az asszonyságnak.

Szirotka szót fogadott, fölhágott a létra közepéig s onnan felnyujtotta a kaméliabokrétát. Szilvássyné átvette és becsapta az ablakot.

– Jó éjszakát, báró Szepessy, jó éjszakát!

Úgy rémlett, mintha a többi ablakoknál is megmozdultak volna a függönyök s az ablakbecsukás zajától kandi tündérek s bohókás villik rebbennének szét.

– Hát már most mi lesz? – rohanták meg Szepessyt a hadnagyok.

– Haza megyünk – felelte mogorván, de mégis egy önkénytelenül kitört sóhajjal.

Lett erre zsivaj, méltatlankodás, elégedetlenség, mindenki a bátorságát fitogtatván, hogy neki veszedelem kellett volna.

– Hogyan? Haza? Most? Így üresen?

– Így üresen – ismételte Szepessy keserűen.

– De hát miért jöttünk akkor voltaképen?

– Hiszen látták? – szólt csendes melancholiával – egy bokrétát hoztunk.

– Ennyien?

– Hát ennyien.

– Pedig milyen szépen volt kigondolva! – boszankodott Bori.

– Milyen híre lett volna! – liczitált rá Málnásy.

– Egy bolond háromszázat csinál – gúnyolódott Palojtay uram, de persze csak ad amicas auras, ennek is, annak is megsúgván ezt a velős észrevételt.

– Furcsa, furcsánszky! – csóválta a fejét Bori. – Soha még én ilyet nem láttam, mióta a bába megfürösztött! De legalább már azt mondja meg méltóságod, mi változtatta meg így egyszerre?

A gőgös főurat sértette most a tolakodás. Szerencse ilyenkor a kevélység, legalább elnyeli egy perczre a bánatát.

– Nem kell ám mindent tudni – vetette oda félvállról, mogorván. – Mindent csak az Isten tud. Abból, az igaz, ő sokat hagy tudni az embereknek is, de egy részét megtartja magának. Én ugyan nem vagyok Isten, de báró Szepessy mégis vagyok és csak annyit kötök a kegyelmetek orrára, amennyi éppen szükséges; némelyeket én is magamnak tartok meg, lelkem Bori uram.

Hiábavaló volt tehát minden rezonirozás, csak föl kellett szedni a sátorfákat s hazamenni leány nélkül, dicsőség nélkül.

Egy óra mulva olyan csendes volt az Ungargasse és tájéka, mint egy kripta és az egész vitézi kalandból másnapra vagy későbbre nem maradt fenn egyéb nyom, csak a Kvilnicsek Nep. János és a Prioner Sebestyén konstáblerek rendőri jelentése, hogy őket egy bőrködmönökbe öltözött embercsorda, mely az elmult éjjel, éjféltájban ismeretlen czélból ellepte a Barischgassét, az Ungargassét és a mellékutczákat, elfogta, megkötözte s magával vitte hajnaltájban ki a városból egy mérföldnyire s ott különböző csúfondáros magyar káromkodások közt hazabocsátotta. Ők maguk pedig hosszu szekereken tovább koczogtak az országuton Magyarország felé.

Stohlen lovag felette megbotránkozott a jelentésen:

– A két gazember alkalmasint holtrészeg volt. Az egyik bizonyosan álmodta a dolgot, a másik pedig, aki annyira «matsch» volt, hogy nem emlékszik semmire, elhiszi neki. Elcsapandó mind a kettő.

XII. FEJEZET. DER KAISER HAT DIE SPENDIERHOSE AN…

Akli észrevétlenül tünt el társaitól, a nagy hazakészülődési zavarban senki se ügyelt rá, eszeágában sem volt visszamenni a gunyájáért, hanem megállt egy kis korcsmában, az Alte-Ringen s másnap reggelre beszerezve a szükséges ruhákat, audiencziára jelentkezett a császárnál, nem egészen nyugodt lelkiismerettel a nagy szorultságban előrántott Mária Lujza-féle ötlet miatt és nagy bizonytalansággal jövendő sorsa iránt. Mert fogalma sem volt, miért kellett a fogságban szenvednie, azt sem tudhatta hát, mit akar vele a császár, megbocsát-e neki, visszafogadja-e szolgálatába, vagy csak a büntetését enyhíti meg, szabadon hagyja, de száműzi udvarától.

A császárnál az erdélyi kanczellár, Nopcsa Elek volt bent, aki ez idők szerint Bécsben lakott, de karácsonytájt minden évben Erdélybe utazott s ilyenkor rendesen instrukcziókért jelentkezett a legfelső helyen. Az uralkodó, aki igen keveset tudott Erdély felől (szegény Erdély mindig mostoha gyermek volt), valami csekélységet kötött ilyenkor a kanczellár szívére, leginkább ezt:

– Szorítsa a népet, édes Nopcsa, hogy krumplit ültessen. Mert az nagy jótétemény.

Nagyanyjától, Mária Teréziától hallotta, hogy az erdélyieket, kivált a székelyeket, karhatalommal kellett szorítani a burgonya ültetésére, de még a karhatalomnak is ellenszegültek, s amit egyszer a jó «groszika» mondott, az mindig megmarad az ember emlékezetében.

Ez alkalommal azonban még a szokottnál is kegyesebb volt Ferencz Erdély iránt s fölemlítvén a krumplit, mint olyat, melynél atyai szíve nem tud jobbat ajánlani népének, egyszersmind a lelki élvezetekről is megemlékezett s íróasztaláról egy papírtekercset fölvévén, átnyujtotta a kanczellárnak.

– Ez a Haydn himnuszának a kottája – mondá kegyesen mosolyogva. – Ime, vegye ezt a példányt. Ez még valami uj lesz az ön hazájában és merem mondani, hogy ha elterjed, nagy gyönyörűséget fog szerezni egykor a lakosságnak.

– Oh, bizonynyal – felelte Nopcsa mélyen meghajolva és a könyekig elérzékenyülve vevén át a «Gotterhaltét». – A magyarok tombolni fognak a lelkesedéstől e dallamokon.

(Császár és kanczellár derék, jóakaratú emberek lehettek, de mint jósok, igazán nem váltak be.)

A kanczellár távoztával Aklit jelentette a szolgálattevő kamarás. Az uralkodó szinte felvillanyozva kiáltott fel:

– Ah, Akli! Itt van a gonosz ficzkó! No az derék! Hát jőjjön be.

Kis vártatva belépett és térdre vetette magát az uralkodó előtt.

– Köszönöm fölségednek, hogy megkegyelmezni méltóztatott.

– Ugyan keljen föl! – förmedt rá a császár jóságosan. – Mit komédiázik? Hiszen voltaképpen én hibáztam. Tudom, hogy ártatlan volt. Félrevezettek, ez az egész. De úgy kell. Minek ír olyan verseket, amelyeknek két értelme van? Az csak a zsidóknál van, carissime és nem a keresztény poétáknál, hogy hátulról olvasandók visszafelé. Honnan tudhattam volna én azt?

A régi levegőben legott megtalálta Akli az ő régi hangját.

– Nagyon is tudhatta volna fölséged, mert jeruzsálemi király is.

A császár jóízűen nevetett, aztán egyszerre elkomorodva tekintett végig régi kedvenczén.

– Szegény Aklicska, hogy lesoványodott. S ezt mind a rossz császár okozta, egy verséért. Úgy-e sokat szenvedett? Hiába tagadja, látom az arczán. De most már megint minden jó lesz, minden a régibe tér vissza, marad, mint eddig, az udvarnál. Lássa, a császár is hibázik néha, de ha belátja, magával szemben is igazságos, nem ok nélkül vereti pénzekre jelszavát: justitia regnorum fundamentum.

Jó puha szíve volt a császárnak s a puha szíve lágy szavakat sugallt neki, melyekkel úgyszólván simogatni tudta azt, akihez szólt.

– Tehát a Napoleon-versért lettem elítélve? – dünnyögte Akli, mintegy önkénytelenül, önmagához. – No, ugyan törhettem volna a fejemet, míg ezt valaha kitalálom.

– Akarom tehát, – folytatá a császár előbbi szép gondolatát némi lendülettel – hogy velem szemben is igazságot nyerjenek nálam hű alattvalóim és szolgáim, azért is ezennel felszólítom, kívánjon a kiállott szenvedések kárpótlásául valamit.

A császár szinte szép volt e szavaknál, valami fenséges kisugárzás a homlokából glóriát vont köréje (mintha rajta lenne a korona és az fénylene, pedig nem volt rajta). A földi isteneket, császárokat, királyokat az ilyen pillanatok emelik a valódi istenek fölé, mert a valódiak csak indirekte ajándékozhatják meg a halandókat.

Hanem biz azzal csínyján kell bánni, mert nagyon költséges mulatság (királynak is csak ritkán futja) «fehér lapot» adni valakinek, hogy írja rá, ami szívének, lelkének jó, szemének, szájának tetszetős.

Akli valóságosan elszédült, összetört e nagy kegy horpasztó súlya alatt. Feje zúgott, arcza kigyúlt. Kétszer is megpróbálta, hogy valami köszönetet rebegjen, de nyelve megtagadta a szolgálatot. Ami érzés volt benne, az nem tudott hangokban kijönni, hanem csak folyadékban tört ki a szemein át.

A császár méltányolta elérzékenyülését (sőt jól esett neki) és segítségére sietett.

– Jó, jó, tudjuk az ilyet. Nehéz az ilyenben határozni. Hát ne is feleljen most, hiszen ráérünk, gondolkozási időt hagyok. Menjen most a szobájába és hányja-vesse meg higgadtan, mi legyen az, amit önért tehetek. Csak aztán ne valami bolondot kívánjon, kedves Akli!

Az örömtől mámorosan tántorgott ki a császár dolgozószobájából. Nagy volt a meglepetése, mikor mindent úgy talált régi lakosztályában, amint elhagyta, ruháit, könyveit, apróságait – csak a kéziratai voltak felturkálva.

Délután az Ungargasséba készült s lelke repesve édelgett az első találkozás kiszínezésében. Mit fog mondani a Búzavirág, ha meglátja? Hátha még megtudja valamikor, hogy ő mentette ki nagy fifikával a Szepessy karmaiból? De hátha a császár is megtudja a csínyt, amit a czédulával elkövetett? (Homloka elborult, de csak egy perczre.) Ejh, meg fog bocsátani. Hiszen egy kis hazugságot mindig befed egy megakadályozott bűn. De hátha Szepessy is megtudja a csalást. (És Akli hátát elfogta a borzongás.) Ez, ez! Ha Szepessy megtudja. Ezt ugyan nem teszi zsebre az a nyers, rabiátus ember. Ebből nagy veszedelem kerekedhetik rá. Megöli, semmi kétség. Pedig most oly becsesnek tűnt fel előtte az élet, olyan szép a világ! Keresztezték egymást fejében a felhős sejtelmek, napsugaras remények. Hanyatt feküdt a pamlagon s hizlalta a lelkét a császár ígéretével s elvonult előtte, ami csak becses van a világon, a földi boldogságok, kincsek nagy kirakata. Jaj, melyikhez nyúljon?

Az idő pedig futott, gyorsan futott, dél lett, ebédre hívták a tiszti táblához, ebéd után pedig, mikor már éppen menni készült a nevelőintézetbe, a császár érte küldött, hogy sakkozni akar. Akli visszatérte eszébe juttatta szenvedélyét, melyet pedig abbahagyott volt, mert az udvaronczok mindig úgy játszottak vele, hogy ő nyerjen, csak az egy Akli merte megmattozni. E miatt mindig ingerült lett Aklira, de azért mégis csak vele szeretett játszani.

A császár már ott ült a mahagoni-asztalkánál a terített ostábla előtt, midőn Akli belépett, az elefántcsontból való turbános törököket bástyáikkal, lovaikkal, szultánjukkal és szultánájukkal együtt már fel is állította unalmában, szembe a maga csontkatonáival, úgy hogy mindjárt kezdeni lehetett.

A császár különben kedvetlen volt, vagy legalább únott és Akli szerette volna, ha most egyáltalában nem esik említés a délelőtti tárgyról. Nem is szólt a császár semmit, pedig bár most szólt volna, mert később még jobban elkedvetlenítette néhány hibás húzása, minélfogva előre látván a játszma kimenetelét, bosszúsan seperte le a figurákat a tábláról.

– Megadom magamat. Ma lusta vagyok gondolkozni, – s ezzel felkelt az asztaltól.

Akli szintén fölkelt és örült titkon, hogy gyorsan vége lett, elmehet még az Ungargasséba, meghajlott, hogy távozzék, de a császár váratlanul visszaszólította az ajtótól.

– Nos, kigondolta már, hogy mi az, amit önért tehetek?

Akli szíve hevesen kezdett dobogni.

– Igen, felség – felelte remegő hangon.

– Nos?

– Félek felséges uram, hogy talán túllépem a köteles szerénységet és…

– Csak bátran, carissime – biztatá a császár nyájasan, de korántsem a délelőtti, kisugárzó melegséggel.

Ő felsége kihűlt azóta – s a fehér lap már nem volt egy nagylelkű fölbuzdulás, mint a fogantatásánál, hanem csak egy elintézésre váró ügy, restánczia a császár napi teendőiből.

Akli összeszedte erejét, legyőzte valamennyire elfogultságát és így szólt tompán, félénken:

– Tegyen meg engem fölséged nemes emberré és ajándékozza nekem Akli községét.

A császár nem felelt mindjárt, nem mutatott se csodálkozást, se beleegyezést, de a homlokán kiélesedett a történelmi nevezetességű három redő s rendes szokása szerint fel s alá járt a teremben, petyegette az ujjait, míg végre megállt Akli előtt.

– Hja, hja. A dolog, tudja, nem olyan egyszerű, ahogy ön gondolja… Hiszen megígértem, az igaz… de én valami hivatalra, valami állásra gondoltam. S ön, ha jól értem, egy donácziót akar…

Akli egy szót sem felelt, lesujtotta a császár viselkedése, mint egy mennykőcsapás. Nézte, ellenállhatatlanul nézte a sivár valóságot. Országok és milliónyi népek urát, amint küzd benne a fösvény ember a királylyal.

– Bocsánat, felség, ha talán…