Part 12

– Nem, semmi, semmi. Nem teszek magának szemrehányást. A világért se haragszom. Maga végre is jó ember és én is jó ember vagyok, hát megegyezünk. Hiszen nem azért mondom, de lássa, rossz világ van, sanyarú világ van. S ma már valami szokatlan dolog a donáczió. Kiment a divatból. De maga szeretné föléleszteni. No persze. Hja, csakhogy egy kicsit nehezen megy. Mert honnan? Ma a császárnak is körül kell néznie, ha élni akar. Nem úgy van, mint régen volt. (A császár mélyen sóhajtott s elmerült gondolataiba, aztán ujra fenhangon szőtte észrevételeit.) Ma már a só se olyan sós, mint azelőtt. Minden elromlott, összezsugorodott. Könnyű volt az elődeimnek dominiumokat ajándékozni, ámbár kár volt. De ma már a forradalmak se érnek semmit, haszon nélküli kellemetlenségek. Hiszen ért engem, carissime (nevetett föl a császár, mintegy előljáróban egy tréfás mondásának), nem hoznak a konyhára semmit. Hajdan a Rákócziak után egy tömeg uradalom maradt, könnyű volt Leopoldusnak örömet csinálni másoknak. De micsoda forradalmak vannak ma! (Fumigative legyintett kezével.) Nem valami kövér falatok. Hiszen tudja, mire gondolok. A Martinovicsokra. Mert már csak az efajta szegény ördögök acsarkodnak a trónus ellen s azoknak legfeljebb a fejét lehet elvenni. Hát iszen, ami illeti a nemességet, abban nem forog fenn nehézség, de a másik, a falu… micsoda falut is mondott?

– Aklit.

– Hát van ilyen falu?

– Igen is, Ugocsamegyében.

– És hogy jutott eszébe?

– Mert hogy a nevem az.

– Ohó! – nevetett fel a császár vidáman, mint akinek hirtelen kisegítő ötlete támadt. – Előttem ez nem jogczím, carissime, sőt ellenkezőleg. Én nem helyeslem a Napoleon-verset elülről olvasva, hanem csak hátulról olvasva, következésképp nem is honorálhatnám a poéta nevét elülről olvasva, hanem legfeljebb hátulról lehetne…

Szikra szikrát csal ki. A császár ötlete villámhirtelen ötletet gyujtott az Akli fejében is. Mély hódolattal hajtotta meg magát.

– Hát én nem bánom, felséges uram. Úgy is jó. Vegyük hátulról a nevemet és amit jelent, azt adja nekem felséged Akli község helyett.

– Hogy érti azt?

– Hátulról Akli annyit tesz, mint Ilka.

– És mit tesz «Ilka»?

– Ilka magyarul annyi, mint Ilona vagy Heléna.

– Ah!

Akli arcza kigyúlt, szemei élénken csillogtak.

– Adja nekem császári felséged feleségül Kovács Ilkát.

A császár meglepetve kiáltott fel, miközben egyre csóválta a fejét.

– Akli! Vén gyerek! Mit kell hallanom? Milyen dolgokon jár a maga esze? Hát megbolondult?

– Talán. Mert a szerelem semmi esetre sem józan állapot és én szerelmes vagyok, úgy hogy a fölséged egyetlen szava – folytatá páthoszszal (ami pedig nem volt szokása) – megnyitja számomra vagy a mennyet az angyalok chórusának elbűvölő zenéjével vagy a poklok mélységes gyehennáját az ördögök csordájának vartyogásával.

A császár elmosolyodott, mert oly furcsán illett Aklihoz a szónoki páthosz, mintha a házi macskának szárnyai támadnának és fölrepülne a felhők közé.

– Nincs rossz izlése, carissime, – felelte flegmával – de hát ő vele mi van, ő vele, a leánynyal?

– Azt hiszem, ő is szeret.

A császár fölhúzta szemöldökeit és tréfásan vonogatta a vállát.

– Akkor azután semmi közöm hozzá: ha a leány is akarja. Volenti non fit injuria. Hanem azért el nem hallgathatom, hogy ön nem szépen viselte magát.

– Én, fölség? – hüledezett Akli.

– Sőt úgy látszik, sikkasztott a prókátorok formulája szerint, – folytatá az uralkodó – mert a megőrzésére bízott kincset saját czéljaira fordította.

– Oh, fölség, – mentegetőzött Akli, e magasztos pillanatban nem tudván leszállani a tréfa prózájáig – ártatlan vagyok ebben: a szerelem jön és távozik észrevétlenül, mint az álom…

– Hát igen – felelte a császár komolyan.

– Beleegyezik fölséged? – kapta fel mohón a szót Akli.

– Mit is tehetnék egyebet? – szólt a cszászár. – Ámor nekem nem alattvalóm.

A kamarás e pillanatban Norbonne franczia követet és Metternich Kelemen herczeget jelentette.

A császár távozást intett a köszönetet rebegő Aklinak s a belépő urakat azzal a fejcsóválással kísért, önkénytelenül elröppent felkiáltással fogadta:

– Micsoda különös neveik vannak az embereknek.

Norbonne a Mária Lujza házassági ügyében jött tárgyalni az elmenetelt s egyéb részleteket illetőleg, a ravasz analizáló Metternich azonban ez egész tárgyalás alatt, sőt még a kihallgatás után is sokáig igyekezett kitalálni a császári ajkakról kicsúszott titokzatos felkiáltás értelmét. Valami különös nagy háttért keresett mögötte! Pedig milyen jelentéktelen kicsiség volt az általuk most előkészített világtörténelmi drámához képest!

XIII. FEJEZET. MIKOR A BIMBÓ RÓZSA AKAR LENNI.

Akli lábai alatt égett a föld, boldog volt, szerette volna kikiáltani az egész világnak: Az enyém ő. Nekem adta a császár. Halljátok, nekem adta!

Egy perczet sem késett, rohant le a lépcsőkön a legelső kocsiállomáshoz, belevetette magát egy droskéba és az Ungargasséba hajtatott a 23. sz. alá.

Huszonharmadik szám! Milyen szépen hangzik. Szavalni lehetne. Mennyi édesség egy számban!

Behúzta fejét prémes kabátja gallérjába (bár egy csöppet sem fázott) és egy örökkévalóságnak tetszett neki, míg a vágtató lovak végre odaértek a 23. számhoz, ahol leugrott könnyedén, ruganyosan. Köröskörül csendes volt minden az utczában, csak a meghasogatott kapu mutatta az éjjeli események nyomait. Dimitri előjött a csöngetésre és miután Akli megnevezte magát, örvendezve bocsátotta be.

– Istenem uram, kit látok! Milyen rég volt szerencsénk!

– Nem voltam Bécsben, kedves öregem, odahaza voltam.

– Ah, szegény kisasszony, hogy búsult.

– Búsult? – kérdé Akli vidáman, mintha hájjal kenegetnék a szívét. – És miért búsult volna?

– Hát csak sajnálta önt, – felelt Dimitri zavartan – hogy izé (kereste az alkalmas szót), hogy «szabadságon», hogy odahaza tetszik lenni.

A szabadságon szót megnyomta Dimitri, mintegy értésére akarván adni Aklinak, hogy ő jól van informálva, de mint «finom» kapus, barátja a sima beszédnek.

– Nos és hogy van a kisasszony, nincs semmi baj?

– Isten valahogy megóvott bennünket, magam sem tudom hogy. (Ájtatosan ég felé emelte a szemeit.)

Isten meg én – gondolta Akli és fenhangon hozzátette:

– Azt akarja ön mondani, hogy történt valami?

– Oh, dehogy. Isten ments. Semmi se történt, uram. (Oly ártatlan képpel tudott hazudni, mint egy miniszter.)

– Hol beszélhetnék a madame-mal?

– Az író-szobában van.

Madame Szilvássy felette szívesen fogadta a látogatót.

– Isten hozta. Ejnye, de kapóra jön! Éppen instancziát írok Kolowrat grófhoz, hogy a Kovács kisasszonyt vegyék ki az intézetből, mert itt veszedelemben forog ő is, az intézet is és az én exisztencziám is. Én nem állok jót többé semmiért.

– De én jót állok – felelte Akli.

– Ejh, ön legfeljebb csak tegnap szabadult ki, mondta nekem a Búzavirág, hogy kegyelmet fog kapni, neki köszönheti Akli úr. Ön, mondom, legfeljebb tegnap jött vagy ma és fogalma sincs a történtekről.

– Én mindent tudok, asszonyom, a tegnap éjjeli eseményekről itt az utczában.

– Hogyan? – kiáltott fel Szilvássyné elsápadva. – Már beszélik a városban? Hisz akkor az intézet renomméja el van veszve. Leányaikat haza viszik innen a szülők. Vagy talán csak a gaz Dimitri fecsegett önnek? Szóljon, uram, az istenért!

– A városban semmit se tudnak, madame és Dimitri hallgatag, mint a csuka, de én magam itt voltam az éjjel az ostromlók között, bőrködmönben, tüszővel, karabélylyal, mint a többiek és őrködtem önök felett.

Nyílt most az ajtó, felrántotta szelesen, pajkosan egy szép keskeny kezecske és betoppant a Búzavirág, téglaszín szoknyája suhogásával üde szellőt hajtva, szép szöszke hajával illatot.

– Jó estét Klipi-lipi, jó estét!

Csengett a hangja vidáman, édesen, elfogulatlanul, mint egy csicsergő madáré. Odaszaladt Aklihoz, megragadta mind a két kezét, rázta, lóbázta egy darabig, aztán gyerekesen hátravetette a felső testét s elkezdett iregni-forogni Akli körül, hogy a szoknyái harangalakra fölpuffadva repkedtek körülötte. A «tengely» (Akli) is, bár ügyetlenül meg-megtántorodva, de kénytelen volt vele fordulni.

– Ni, bizony kiszakítja a kezemet – nevetett Akli és nézte, nézte nagy gyönyörüséggel, nem tudott vele betelni, miközben egyre ismételte: – Hogy megnőtt, hogy megnőtt, mint egy jegenye.

– Búzavirág! – szólt a madame szigorú tekintettel. – Micsoda viselkedés ez! Akli úr nem játszó pajtás, se nem gyerek már, se még nem bácsi.

– Persze, ő csak Akli. De mikor én úgy örülök, hogy ujra láthatom, hogy nincsen semmi baja.

– Hiszen jól van, gyermekem, helyes, hogy örülsz, de az örömet is bizonyos esztetikus formák között illik mutatni. Éppen ez a nevelés művészete.

– De lássa, madame, mikor ő engem sohasem vesz komolyan, hát miért vegyem én őt komolyan?

– Ha egyéb okból nem, hát azért, mert én kívánom.

– Oh, a madame kedvéért szívesen.

S ezzel elugrott Aklitól hátra vagy három lépésnyire, felhúzta a szemöldjeit, melyek fönséges ívben árnyalták szép szemeit, hosszúra, ünnepélyesre idomította arczocskáját s aztán szabályszerűen meghajtotta magát a divatos pirouette-mozdulattal, széthúzva a szoknyája két szélét kislányosan, kecsesen, kaczkiásan.

– Alázatos szolgája, szolgabíró kutyája.

A hazai ízű tréfás szólamon jót kaczagott a madame és hagyta a javíthatatlant a maga természetességében.

– Szabad kérdeznem, mikor érkezett tisztelt uraságod? – folytatá fáradt, nyegle hangon, ahogy a nagy dámák beszélnek, kik minden kiejtett mondat után legyezik magukat.

Ő a kezében levő könyv rezegtetésével mímelte a legyezőt.

– Tegnap este jöttem – felelte Akli.

– Úgy? Tegnap este? (A Búzavirág arcza láthatólag elborult.) Szép, hogy hozzánk is elfáradott és hogy ilyen hamar (az ilyen hamart észrevehetően kiélezte). Csakhogy talán nem is nekem szól ez a vizit? Hiszen én talán meg se tudom, ha Dimitri apó az imént meg nem zörgeti a szobám ablakát, hogy «itt van a Herr von Pakli». De persze, persze, andere Städtchen, andere Mädchen. Bizonyára megismerkedett valami egérke kisasszonynyal a szomorú fogságban és én talán alkalmatlan is vagyok most…

– Oh, hogy is ne. Hisz azért jöttem. Közleni valóm van önnel.

– Tehát igazán nem zavarom önöket?

A madamera nézett kérdőleg.

– Csak maradjon itt, gyermekem. Éppen az éjjeli dolgokról beszélgettünk Akli úrral. Oh, istenem, mennyi bajt okozol te nekünk, Búzavirág!

Búzavirág a vállát vonogatta, miközben elbűvölőn hullámzott a hattyúnyaka tündéries vonalaival, apró gödröcskéivel, mélyedéseivel és kidudorodásaival.

– Nem tehetek róla, nénike.

– Persze, nem tehetett róla, szegényke – mentegette növendékét Szilvássyné, Aklihoz fordulva s mintegy felvilágosítani akarván őt az igazi okról latinul folytatá: «Habet pulchritudinem periculosam». (Veszedelmes szépségű.)

Akli arczán csodálkozást lehetett olvasni. Hiszen oly beszédes arcz volt ez a vibráló idegeivel, mint egy nyitott könyv. A madame azt hitte, hogy a fölfedezés lepte meg. A leány azt hitte, azon csodálkozik, hogy a madame milyen okos, még latinul is tud. Akli pedig nyilván azon csodálkozott, hogy a madame milyen együgyű, mint titkot árulja el, hogy a leány milyen szép. Hiszen tudta már azt ő azelőtt is.

– Képzeld csak, szívecském, – ujságolta továbbá – Akli úr itt volt az éjjel a Szepessy emberei között.

Búzavirág arczán nem látszott semmi csodálkozás.

– Tudtam, hogy ott van – felelte egyszerűen.

– Te tudtad volna? Honnan? Miképpen?

– Csak éreztem, de az biztos volt és nem féltem egy csöppet sem.

A férfi szíve nagyot, kevélyet dobbant s hálás tekintete lágyan simogatta e szavakért.

A leány kissé elpirult s behunyta a szemeit.

– Pedig a dolog komoly volt – jegyzé meg Akli – és én magam is szepegtem már.

– Ne mondja! Komolyan hiszi tehát, hogy el akarták rabolni a mi Búzavirágunkat?

– Nemcsak hiszem, de tudom. Magam is a megfogadott inzurgensek közt voltam, akik egyenesen azzal a czéllal jöttek Pozsonyból, közel háromszázan, hogy a kisasszonyt erőszakkal viszik el innen. Hintó, bunda készen várta a szomszéd háznál, váltott lovak az úton, Pozsonymegyében pedig egy bástyafalas kastélykalitka, ahová bezárták volna a madarat!

– Szent Isten, atyám! – szörnyűködött Szilvássyné, elhalványodva a gondolattól is. – Lehetséges-e?

– Hogyne! Az bizony lehetséges. A közbiztonság hiányos itt Bécsben. Az inzurgensek vásott gyerekek, szeretik a csínyt, veszedelmet, az az elemük, a kormány-gyeplők gyenge kézben vannak, azt pedig a ló is mindjárt észreveszi, hát még az ember, hát még a magyar ember…

S itt aztán elbeszélte Akli az egész tervet, milyen gondviselésszerű módon jutottak kezébe a sötét szándék egyes szálai.

Eközben sötét lett a szobában. Az este ilyenkor karácsony tájban nem közeleg méltóságosan, lassan, mint nyáron, hanem egyszerűen leugrik valahonnan a padlásról: «Hip-hop, itt vagyok, mint a fekete szurok.» Dimitri két meggyujtott faggyugyertyát hozott be s néhány hasábot tett a kandallóba. A lángok gyorsan, falánkul csaptak össze az uj táplálék fölött, nyalakodtak, pattogtak, pöröltek, a nők pedig borzongva hallgatták a történteket, mint valami kisérteties mesét, melynek szörnyűséges folyamatát csak a madame «ah, óh» kiáltásai zavarták meg imitt-amott, azon helyeknél, mikor Ragyabunkó megelőzi őket a Kolowrathoz írt levéllel, tágul a tüdő, nehéz sóhajtás tör ki a mellből: no, hála Istennek – és az olyan helyeknél, mikor Ragyabunkót megkötözve találja a szekér alján, összeszorul a szív és hideg béka fut végig a hátgerinczen…

A Búzavirágot megviselte a mese, remegve húzódott egyre közelebb-közelebb a madamehoz, míg végre egészen odasimult a szoknyájához és a nagykendője lecsüngő szárnyába bujtatta el a fejét. A kis szíve pedig úgy pihegett, úgy dobogott, hogy a madame is hallotta és lehajolt hozzá, kétfelé simította a haját és egy csókot lehelt az izzó homlokára.

Meghatotta a leányka ragaszkodása, önkénytelenül hátra nyúlt az íróasztalra a félig megírt instancziáért és széttépte dirib-darabra.

– Dehogy eresztlek el, kis Búzavirág. Megoltalmazlak én, ne félj semmit.

– Nem lesz rá szükség, asszonyom. A kisasszonyt nem fenyegeti többé semmi veszély.

– Vajjon? – szólt Szilvássyné aggódólag.

– Találtam én oly arkanumot…

– De iszen, uram, nincs a gonoszság ellen medeczina.

– Már én pedig találtam! – dicsekedett Akli diadalmasan. – Olyat mondtam én neki, hogy egyszeribe elment a kedve Búzavirágot elrabolni és vissza se jő többé, biztosítom.

Hanem iszen föl is ébresztette ezzel a legveszedelmesebb ördögöt, aki nem az alvilágban lakik, hanem az asszonyokban: a kiváncsiságot.

– Mit? Ugyan mit? – rohanták meg egyszerre.

– Ohó, az az én titkom.

– De megmondhatja nekünk is.

– Semmi esetre se – felelte Akli eltökélten.

Ilonka durczás képet vágott és elfordította fejét Aklitól.

– Hát egye meg a titkát, Pakli úr.

De a madame is megneheztelt, mert fölkelt, hűvösen bicczentett fejével Akli felé, azután így szólt távozóban:

– Minthogy magán-beszélgetésük van, én most magukra hagyom és beküldöm Hardy kisasszonyt.

Hardy kisasszony előkelő magatartásu öreg nőszemély volt, az akkori divat szerint éppen oly szükséges bútordarab a nevelőintézetben, mint a glóbus, mint a tábla, vagy mint a szivacs. Szóval, ő is a tanszerekhez tartozott. Annyiban ugyanis, hogy Hardy kisasszony teljesen siket volt és a siketsége képesítette felette fontos állására, ezzel szerezte a kenyerét. A parloirban, ahová a családtagok és rokonok lehívathatták a növendékeket, sokszor az unokaöcscsök és unokabátyák is, Hardy kisasszony volt jelen folytonosan mozgó kötőtűivel. A négyszemközti beszélgetések csak női családtagokkal voltak megengedve, a férfi-rokonokkal azonban csak négy fül közt diskurálhatott a leánynövendék, mert a Hardy kisasszony szemei ugyancsak résen voltak. Apró, villogó két detektiv, mindent észrevevő. Hardy kisasszony nem hallott semmit, de látott volna, ha a cousin megöleli vagy megcsókolja a cousinet. Vagyis a gondolat szabad volt az intézetben, de a mozdulat nem. S ez csak a siket vén kisasszony által volt elérhető. Ilyen hölgyeket a többi intézettulajdonosnők is tartottak, de mademoiselle Hardy fölöttük állott minden tekintetben, mert gazdag forrásává vált a Madame mindentudóságának. A mélyebben beavatottak t. i. azt suttogták, hogy az öreg kisasszony minden nyelvet értett és a szájak mozgásáról ugy le tudta olvasni a szavakat, mintha csak könyvben látta volna leírva.

Egy teljes percz se mult el, már belépett kötőkosarával az egyik kezében, a másikban a rendes fekete táblájával, melyről egy zsinóron lógott a grifli s jelezte a siketséget. Néma fejbicczentéssel üdvözölte Aklit, aztán leült a szoba legsötétebb szögletébe, onnan nézte, egykedvűen kötögetve, a beszélgető fiatalokat.

Azok pedig még mindig ott tartottak, hogy mit mondott Akli Szepessynek. Ilona faggatta, Akli ellenállt, ugy hogy egy veszekedő pár benyomását tehették a belépő Hardy kisasszonyra.

– Nos, nem mondja meg, uram?

– Nem.

– Meghalok a kiváncsiságtól.

– Szépen eltemetjük – nevetett Akli.

– Hiszen maga valami borzasztót mondhatott én felőlem.

– Meglehet.

– Lássa, én bevallottam akkor egyszer régen az én lekvár-titkomat.

– Hm, mert a nők nem tudnak titkot tartani, de mi tudunk.

Kedvesen, szendén összetette a kezeit, esdve, kaczérkodva ráemelvén édes tekintetét.

– No, ne legyen oly makacs és kegyetlen, Klipi-Lipi, szépen kérem.

– Nem és nem.

– Hátha megharagszom?

– Akkor sem. Hanem mondok helyette egy másik titkot. Beszéltem a császárral…

– Bánom is én a császárt, nem érdekel engem a császár.

– Majd meglássa, hogy érdekelni fogja.

A Búzavirág vállat vont negédesen, durczásan.

– Nem hiszem, de próbálja meg, ha ugy tetszik.

– Hát igen kegyesen fogadott Ő felsége – folytatá Akli bizonyos ködös, de mégis mesterkélt fontoskodó színezéssel, mely a figyelmet van hivatva felhívni, hogy valami frappáns következik – és visszavett az udvarába…

A Búzavirág szándékosan ásított egyet.

– Látom, nem sokat érdeklődik a sorsom iránt – vette zokon az elbeszélő.

A Búzavirág megint ásított, elhatározta, hogy ő is megbosszantja Aklit.

– Álmos vagyok egy kicsit, – ravaszkodott az őszinteség hangján – hiszen tudja, milyen éjszakánk volt. Hanem azért csak folytassa, hallgatom.

S fáradtan, hanyagul eresztette le a két karját.

– De nemcsak visszafogadott Ő felsége, – folytatá Akli, – hanem azt mondotta, hogy a kiállott szenvedéseimet kárpótolni akarja s felszólított, hogy válaszszak valamit és azt megadja nekem, bármi legyen.

– Ah! – kiáltá a leány egyszerre élénken. – És mit fog ön választani?

– Már választottam – mondá Akli megrendítő nyugalommal.

– Mit? – lihegte a leány tompán, bágyadtan, elhaló hangon.

A férfi ránézett s tekintetének melegségétől felbugyogott lelkéből a tudás forrása. Arcza egyszerre lángba borult, szemeit lehunyta.

– Találja ki – biztatta Akli.

– Nem tudom, nem tudom, – hadarta halkan, csendesen.

– Hát megmondjam? – susogta. (Hardy kisasszonynak ugy tűnt ez fel, mint egy olvashatatlan sor.)

Kezeit ijedten, tiltakozóan emelte fel a leány.

– Ne, ne…

– Furcsa maga! – zsörtölt Akli. – Majd azt akarja, hogy mondjak meg egy titkot, majd azt akarja, hogy ne mondjak meg egy másik titkot.

– Mikor úgy szégyenlem magamat, – rebegte halkan s örömtől ragyogó arczára egy csipke-kendőt borított – úgy szégyenlem…

– Hát kitalálta? – kérdé a férfi mohón.

Némán igent intett fejével, felugrott és kiszaladt a szobából.

Nem birta többé megkeríteni ez este, bezárkózott szobájába és ágyára vetvén magát, csöndesen sírdogált bent. Akli mindenféle követeket küldözgetett utána, hogy jönne ki még egy szóra, csak egyetlen egyre, de sehogy se birták kicsalni. Végre az az ötlete támadt, hogy elkérte Hardy kisasszonytól a palatábláját és a griflit, beküldte vele Dimitri apót azzal a kéréssel, hogy írja fel a válaszát egy szóval.

A táblát visszahozta Dimitri s ezek a szavak álltak rajta az Ilona betűivel:

«Mit felelt a császár?»

Akli ezt írta válaszul:

«A császár ideadta, amit kértem. De hát a Búzavirág mit felel?»

Dimitri elment, meg visszatért, mire több volt a táblán néhány sorral:

«A Búzavirág most még neheztel a csúf Akli úrra és nem tud ránézni, de ha kialuszsza a haragját, kész engedelmeskedni a császárnak, mert a Búzavirág kimondhatatlanul szereti – Ő felségét.»

Akli pedig meg volt elégedve a válaszszal s nyugodtan ment haza, mert pszichologus érzékkel ezt olvasta benne:

«A Búzavirág most még meg van rendülve és nem merne az Akli szemeibe nézni, de ha egy álmatlan éjszakán hozzászokik a gondolathoz, menyecskévé lenni, vidáman fog szaladni karjaiba, mert a Búzavirág kimondhatatlanul szereti az ő Akliját.»

XIV. FEJEZET. VICZE-ISPÁNY URAM NAGY TISZTESSÉGBEN.

Nehéz ezekkel a kis portékákkal boldogulni. Még a szerelmük is annyi mindenféle szeszélybe van burkolva, hogy szinte mesterség kihámozni. Az igaz, hogy édes mesterség. És talán a természet akarja úgy, hogy egy kis fáradságba kerüljön a gyümölcs megszerzése. Ott van például a dió, maga is szereti, ha felnyitják és mégis két héjat, két pánczélt vesz föl magára, egy zöldet és egy keményet, csontosat, pedig ez az utóbbi már ugy is nő meg, kétfelé osztott kagylónak, tehát akarja, hogy felnyissák és mégse enged, szét kell feszegetni, sőt a feszegetésnek se mindig enged, össze kell néha törni. Ilyen bohó gyümölcs a dió.

De hát még a szerelem? Az jár még csak sok parádéval. S éppen a parádéja a legnagyobb poézis. A házasság aztán többé-kevésbbé mind egyforma próza, de az összeboronálása, az mind különböző és változatos. Egy utazás Tündérországban, tele elbűvölő stácziókkal; eső ha esik, permeteg csak; felhő ha támad, bárányfelhő csak; fergeteg ha jő, egy bánatos sóhaj lezúgja; köd és homály ha keletkezik, egy vidám mosoly elkergeti.

Hát igen, volt még elég «jelenet», míg végre oda jutott a dolog, hogy a Búzavirágból bevallott menyasszony lett.

A császár Kolowrat grófot bizta meg a kelengye megrendelésével és ezekben az időkben gyakorta emlegette környezetének, féltréfásan ugyan, de mégis sopánkodó hangon, mikor a kiadásokból valamit le akart faragni:

– Gondolják meg, hogy két leányt kell az idén férjhez adnom.

Mária Lujza főherczegnő férjhezmenetele tavaszra volt határozva. Áprilisban kiséri el fényes küldöttség és személyzet világverő vőlegényéhez Francziaországba. Akli ellenben kisürgette a maga esküvőjét márczius elsejére.

Zajos és fényes volt az idei farsang az udvarnál. Két théma volt: Mária Lujza bemutatása és nyomban utána az elbúcsuzás a leendő franczia császárnétól… A fösvény Ferencz nem szerette az ilyen költséges dolgokat, de Ludovika császárné nem engedett: «Meg kell lenni.» Mit mondana a világ? Egy Habsburg-leányt nem szedtek fel a szeméten, hogy csak úgy észrevétlenül küldjék el, mint egy gouvernantot.

– Nem szedték fel a szeméten, – sóhajtott fel Ferencz keserüen – de oda dobják a politika kedvéért a szemétre. S ehhez a szomorú látványhoz minek csináljak még illuminácziót is?

Végre is abban állapodtak meg, – mindig az asszony győz az ilyenben – hogy legyenek meg az ünnepélyek, de csak szűk családi körben; mindössze az uralkodóház legbizalmasabb oszlopai hivassanak meg. A császár azt gondolta, hogy így sokkal olcsóbb. A magas arisztokráczia pedig azt gondolta, hogy így sokkal előkelőbb – s törte magát meghívó után.

A szétküldött «billétek» közül, mint mindig, most is csak kevés ment Magyarországra. A magyarok közül csak éppen a nagy oligarchákat hítták meg, az Esterházyakat, Pálffyakat, Batthyányakat, Nádasdyakat, az aranygyapjasokat és a titkos tanácsosok közül vagy négyet. Erdélyből a gubernátort. Horvátországból a bánt. Akkor még nagy dolog volt udvari bálon lenni.

Annál nagyobb föltünést okozott az eset, hogy a meghívók szétküldésekor a császár a következő nevet diktálta föl a főudvarmester listájára:

– Stephanus Ráthonyi, Nagy-Szőllős.

A főudvarmester tiszteletteljes kérdést tett.

– Az udvari bálra parancsolja őt felséged meghivatni?

– Igen.

– Nincs szerencsém ismerni ezt az urat.

– Igyekezzék vele megismerkedni és el ne felejtse őt nekem a bál folyamán bemutatni.

A főudvarmester alázatosan meghajtotta magát.

– És milyen czímet irjak a meghívóra?

– Irja, hogy «spectabilis».