Part 8

Hiszen nincs az ő háta mögött most senki, nem húzhatja ki a laiblizsebből most is Ferencz császárt, mint annak előtte, mikor még mint bolond regnált a Burg levegőjében, itt most már ki van taszítva okos embernek, aki kénytelen belátni, hogy a perszonális szolgái menten kidobnák, ha az uruk felköltését kérné tőlük. De ha nem is, mit mondana a perszonálisnak? Hogy négyesi báró Szepessy István Bécsbe készül átöltöztetett inzurgensekkel, hát ne engedje! A perszonális legfeljebb a szeme közé nevetne: «Ha készül, menjen, hiszen azért van az országút Pozsonyból Bécsbe, hogy járjanak rajta.»

Mást gondolt hirtelenében és valamivel nyugodtabban fordult Tóth Mátyás felé.

– Ha így áll a dolog, kedves gazdám, akkor talán meghálnék én is itten, föltéve, hogy akad számomra valahol egy kis kuczkó s aztán reggel hátha engem is fölvennének szekerükre a munkások.

Tóth Mátyás nyájasan mosolygott.

– Ami a kuczkót illeti, az megvan itt balra a vizitszobában, olyan csendesen fog aludni, mint egy kis gyermek a Mária kötényében, de már azt, hogy a kocsira felveszik-e a báró emberei, nem merném mondani, kivált, ha valami titkos járatban vannak.

– Pedig ez roppant fontos lenne rám nézve és igen háládatos volnék, ha valahogy meg lehetne csinálni, esetleg egy kis ravaszsággal.

– Egy kis ravaszsággal, hm, – ismételte Gelencsér uram fölcsillanó szemekkel – hogy érti ezt, hm? Furcsa puska, hm!

– Úgy, hogy egy kis hadi fortélylyal. Fortély ellen fortélyt…

– Fortély, hm, de hát miért, minek és kinek és ki ellen, hm?

Nagy szemöldjeit furcsán mozgatta az öreg, látszott, hogy tetszett neki a dolog és hogy szeretne világosabban látni.

– Nem értem – szólt Akli megzavarodva, látván, hogy Gelencsér diplomácziai ködbe burkolózik, mintha a bekecse fölé még egy krispint is borítana magára.

– Nem érti? Dehogy nem érti – dohogott az öreg. – Ha az ember leteszi a kezét a sötétben és éppen egy felhúzott puska kakasához talál érni, hát mégis csak megtapogatja előbb, hogy a csöve merre van fordítva.

– No, ebben igaza van, Gelencsér uram, és éppen azért akartam nyíltan elmondani, hogy ki vagyok és miképp gondolkozom.

– Pedzi már – szólt az öreg halkan, a vejére sandítva félszemével.

– Hát én a Ferencz császár embere vagyok, – szólt Akli, – az ő mulattatója és hogy úgy mondjam, jobb keze.

– Hm – mondá jéghidegen a korcsmáros és odább húzta a székét.

– Hét vagy nyolcz esztendeje, hogy az udvarhoz kerültem s mondhatom, megnyertem a császár bizalmát.

Gelencsér uram a fejét csóválta s a tömött ősz bajsza közé morogta:

– Ejnye, pedig olyan rokonszenves képe van. Ki hitte volna?

De ezt az utóbbit már nem is mondta, csak gondolta.

Akli mindent elbeszélt, ami a dologra tartozott; elbeszélte a Kovács óbester halálát az ischli vadászaton, elmondta az óbester gyermekeinek örökbefogadását (Gelencsér uram ösmerte is az óbestert és emlékezett a gyerekekre), elmesélte, hogyan állított be egy napon Szepessy báró a rezidencziába s hogyan hallgatta ki a császár a spanyolfal mögül a vele folytatott párbeszédet, hogy a kis Kovács kisasszonyt el akarja feleségül venni.

Az elbeszélő maga is láthatta volna, ha figyel, hogyan távolodnak tőle szemlátomást az ő uj barátjai, hogy néznek össze lopva, vő és após nagy savanyúan, mintha mondanák: Beh rútul kőbe léptünk ezzel az emberrel! Hisz ez valami tányérnyaló a császári konyhán s még majd felőlünk is rosszat hisznek, ha megtudják, hogy az asztalunknál evett. No, már az ilyesmi bizony nem hoz az «Arany bárány»-ra semmi ragyogást.

Hanem amint aztán odaért az elbeszélésben, hogy Bécs kellő közepén elfogták, börtönbe zárták, Gelencsér uram szívéről egy nagy szikla látszott legurulni, mire szabadon föllélegezve, önkénytelenül közbe szólt:

– No, hála Istennek!

Miközben diadalmasan fújta kupaktalan selmeczi pipájából a füstöt fölfelé.

Akli csodálkozva tekintett rá, ami teljesen megzavarta az öreget.

– Azaz – javította ki magát – csak azt akartam mondani, hogy akire én azt mondom, derék ember, hát az derék ember. Úgy ám, Mátyás. Ez a szem, Mátyás. Amit ez a szem meglát… No, ez érdekes! Elvitték Bécsujhelyre? Ejnye, de derék! Onnan ide Pozsonyba hurczolták? Furcsa puska. (Ez volt a Gelencsér gyakori szavajárása.) És csak ma este bocsátották szabadon? No hát nem adom száz forintért. Az Úristen éltesse! Legalább megtanulta, mit ér a nagy urak cseresznyéje és a császárok, királyok szeretete.

– Úgy látom én, nagy kurucz kegyelmed, Gelencsér uram.

– Az öreg apám a kuruczságban sántult meg, hanem nekem még mind a két lábam jó.

– Hát már most aztán mindent elmondtam; – végzé be Akli – az a sejtelmem, hogy Szepessy báró valami rosszat forral s azért szeretnék a népe közé elegyedni, hogy megtudjam, mi az s esetleg megakadályozzam. Ebben segíthetnének engemet.

– De hátha példának okáért olyat tesz, – veté ellene Gelencsér, – ami az ínye szerint való?

– Akkor abban elősegíteném.

– Ha például Ferencz király ellen tervezne valamit? – firtatta Gelencsér, – Hiszen az úrnak most kapóra jönne a bosszúállás, mi? Mit tenne ez esetben az úr?

Habozott egy perczig, vajjon nem jobb volna-e azt mondani a vén rebellisnek, hogy a császár ellen szívesen segítené Szepessyt, mert az ellenkezővel végkép eljátszsza a bizalmát, de aztán mégis csak arra határozta magát, hogy nem szép volna még gondolatban sem megcsalni ezt a derék öreg embert.

– Megakadályoznám, – felelte – mert a király kenyerét ettem és szeretem a személyét.

– Hát ez az! – kiáltá élénken az öreg felugorva és az arcza kiderült. – Meg vagyok az úrral elégedve és szolgálatára állok, amiben csak lehet.

Aminek a pecsétjeül megrázta a vendég kezét melegen, magyarosan, hogy szinte kiserkedt a vér a körmei alól.

– Hogyan? – csodálkozik Akli. – Hát nem haragszik a császárra? Azt hittem, haragszik. Az imént olyan hideg volt irányomban.

– Az más. Az egészen más puska. Húzódozom azoktól, akik a király talpát nyalják, de viszont soha se állanék azok közé, akik ellene törnek. Ezektől is húzódozom, mert mégis csak a mi királyunk, földi előljárónk s becsülje meg az ember, ami az övé. Hanem iszen csak úgy a levegőbe vetettem ezt föl, belé akartam látni az úrba, mert ami Szepessy bárót illeti, attól ugyan nincs mit félteni Ferencz királyt, olyan fekete-sárga lélek, hogy a szénát is megeszi, ha a király parancsolja. Valami másban töri a fejét, az bizonyos. Hogy miben, nem tudom, de reggelre tudni fogom, azért hát most csak feküdjék le nyugodtan, én majd utána járok a dolognak s megcsinálom, amit a czirkumstancziákból lehet. Egy szót se többet. Értem én a csiziót!

De Akli csak nem hagyta békén, kíváncsi volt, mi módon vél czélt érni Gelencsér uram, a maga eszével akarta megitélni, lehető-e, valószínű-e?

– Hát itt van Bajmódy Mihály komám, Szepessy ispánja Stomfáról, ő is Bécsbe megy. Ma a «Bárány»-nál ebédelt a többiekkel, de vacsorára a mészáros öcscséhez ment, aki a Három tigris-utczában lakik; most éjféli misére menet beszólok oda és kiveszem belőle a titkot.

– Okos ember?

– Okos.

– Ha okos, nem mondja meg – aggódék Akli.

– Azt majd meglássuk.

– Talán beszédes ember?

– Inkább hallgat.

– Az már nagy baj…

– Nem éppen, mert ha egy kis borocska hallgat benne, akkor ő maga nem hallgat.

Csak nagy nehezen lehetett végre betuszkolni Aklit éji pihenőre a habfehér párnák közé. Tóth Mátyás kísérte be a meggyujtott faggyúgyertyával, de még az ajtóban is megfordult, rimánkodva Gelencsérnek:

– Valahogy el ne álmosodjék, el ne felejtse, kérem.

– Dehogy felejtem, dehogy, ha én egyszer megígérem, beszólok még a pokolba is, mert én olyan furcsa puska vagyok. Pedig nem szeretek a Bajmódy mészároshoz bemenni, mert olyan rossz bora van, hogy nappal is megkuporodva mennek el ismerősei az ablakai alatt, attól tartván, be találja őket invitálni egy kortyra. Én azonban el vagyok szánva és mire fölébred az úr, már én akkor itt leszek híradással.

Régen aludt már Akli Miklós ilyen szép tiszta ágyban, de hát Majmuna istenasszony (minden istennők közt a legszebbik) nem sokat ád, úgy látszik, a libák tollazatára (mintha asszony se volna). Könnyű neki: ha ő akarja, rálehel a hideg kőre és az puhább lesz a pehelynél, ha rá nem lehel a leglágyabb vánkosra, kényelmetlenné válik a testre és összetöri, mint a mángorló sulyok. Ez egyszer nem lehelt rá a vánkosokra és Akli kínosan hánykolódott rajtuk egész éjjel jobbra-balra, hallgatván a toronyórának ütéseit, azután a kakasok kukorékolását hajnalban, majd csoszogó lépteket hallott az ambituson, mind-mind jobban telt meg az udvar sürgő-forgó, beszélgető és veszekedő emberekkel.

Akli az ablakhoz illeszté fülét, gondolta, hogy a Szepessy emberei gyülekeznek, hátha meghallana valamit a beszédjükből. A különböző hangok közül csak a gazdáé csengett ki ismerősen.

Egy rozsdás, rekedtes hang panaszkodott.

– No, szépen vagyunk, Kilityi Balázs uram becsapott.

– Nem jön el?

– Azt üzeni, nem jöhet, mert a sógorát megütötte az éjjel a guta, beküldte egy vén asszonytól a ködmönét és a karabélyát.

– Hát most már mit csinálunk?

Nagy tanakodás indult meg, de ebből csak szaggatott félmondatokat lehetett kivenni, mert lassan beszélgettek, a reszelős, rozsdás hangból azonban semmi sem veszett el a tiszta téli levegőben.

– Én húsz «vitéz»-re szerződtem a báróval, tehát húszat kell beszállítanom, – mondá – hiszen tudják kegyelmetek, milyen ember.

(Hm, tehát húsz «vitéz»-re szerződött, gondolta Akli; _vitézekről_ van szó és nem munkásokról.)

– Hol veszünk tehát még egy vitézt?

– Hiszen éppen ez a baj! Fogadni kellene valakit.

– Van elég ember Pozsonyban.

– Bolond kee, Málnásy János uram, hiszen lakik itt ember elég, de minő? A burger nem arra való, a diétai követek és a megyés püspökök pedig nem vállalkoznak rá. Nem tudna egy bátor legényt, Tóth Mátyás uram, mi?

A házigazda hangja most vegyült be.

– Van egy vendégem, pompás, ügyes legényke, valahonnan a felvidékről való nemes ember, ő, azt hiszem, vállalkoznék, ha jól megfizetnék.

– Hát megfizetjük, hogyne fizetnénk meg – kapott az ajánlaton a rekedt hangú. – Hol az a ficzkó?

– Itt alszik nálam.

– No, már az nagyon jó volna. Ugyan beszéljen vele, Tóth Mátyás uram.

Akli szíve hangosan dobogott örömében. Éppen ilyesmire gondolt ő az elmult este, csak kifejezni nem tudta; Gelencsér uram nyilván nem értette meg, mit akar ő, hogyan gondolja és íme a gondviselés teljesen felfogta a fejében formátlanul gomolygó plánumot és megvalósította a kedvéért.

Kopogtatás hallatszott ajtaján. Belépett a gazda s elkezdte nagy fenékkanyarítással előadni, hogy nem szívesen rabolta meg kedves vendégének a hajnali álmát, de hát valami olyas történt…

– Köszönöm az irántam való jó szívét – vágott közbe Akli elérzékenyülve. – Mindent tudok, mindent hallottam, küldje be kérem azt a nemes urat, megalkuszom vele.

– De vigyázzon, tartsa magát egy kicsit, nehogy gyanut fogjon Bori uram.

– Ne féljen attól. Nem azért voltam nyolcz évig az udvarnál.

Kis vártatva maga a gazda vezette be a rekedt nemest, nagy Góliáth termetű embert, olyan bozontos fejjel, mint egy medvéé. Kékbe játszó krispin volt rajta vitézkötéssel és tajtékpipa lógott a szájában.

– Nemes Bori Pál vagyok, – mondá a szobába lépve és a sarkantyúját kevélyen összeütve – volt inzurrekcziós hadnagy és pátyi komposszesszor.

– Én Farkas Miklós vagyok – felelte Akli.

– Igen elterjedt család.

– Kivált így télen az erdőben – hagyta rá Akli.

– És nevezetes család – bókolt a pátyi óriás, méregetve a legénykét, aki most felült a párnák között.

– Kivált az étvágyáról – tréfálkozott Akli.

– Ön, úgy látszik, nem sokat ad a czímerére, fiatal ember – szólt az óriás kedvetlenül.

– Mikor egy Farkas egy Borival találkozik, illő, hogy a Farkas ne hivalkodjék.

Ez már tetszett a pátyi óriásnak s egyszerre a kegyeibe fogadta a Farkasok ivadékát.

– Mind gyöngyei vagyunk a szent koronának, – hárítá el szerényen a Boriak fölényét – egyik fényesebb, a másik talán homályosabb, de gyöngy az azért mind. Hát abba jöttem, kedves öcsémuram, igaz… szólt már valamit a gombkötő? (Ugyanis Tóth Mihály uramnak volt egy nagy gombkötő üzlete a főtéren.)

– Igen, mondott valamit.

– Egy kis vitézi kalandról van ugyanis szó.

– Sejtem egy kicsit.

– Nemes emberhez való munka, parolámra mondhatom.

– Elég! Ha egy Bori mondja, ez elég, hanem mégis szeretném tudni, milyen fajta dolog, egy nemes ember mégse indulhat látatlanba. Mert azt csak nem gondolhatom, hogy a czukor-fábrikába állnánk be munkásoknak.

Bori nagy bajusza széthúzódott, mint két denevér-szárny; édesdeden nevetett.

– Azt a gombkötő mondta? No persze. Ez csak a pretextus, ha valaki kérdezné. Mert van benne valami igaz. Czukorról van szó. Isten úgy segéljen, czukorról (s még jobban nevetett hozzá, láttatni engedve a fekete odvas fogait). Sőt még a czukornál is édesebbről.

– No ugyan? Most kezdem már nem érteni. Hát mi lenne ott például az én dolgom?

– Egyszerű verekedés, ha valaki ellenállna, ha pedig nem állna ellen, hát egyszerű ostromlás és különféle hadizsákmány esetleg.

– Csak nem a Burgot ostromoljuk meg?

– Kell a kutyának. Mit csinálnánk vele? Ilyen nagyban nem kezdünk, hékás, mert az embernek csak egy feje van. Kis vállalat ez. Bagatell. Azaz, hogy a Burgnál mégis többet ér. Mert egy gyönyörüséges paradicsom-kertet akarunk bevenni, ahol különféle virágszálak nyílnak, csak egyetlen bimbót kell kihozni az egészből, – de hát van ott sok, már pedig az ilyen fiatalember, mint uramöcsém, ott is szakít magának, ahol nincs. Egy nevelőintézetről van szó – kihozunk onnan egy kisasszonyt. Ez az egész. Csapjon fel, uramöcsém.

Aklit az izzadtság verte ki a rémülettől.

– De hiszen ez borzasztó! – kiáltott fel akaratlanul és kiugrott az ágyból, mintha valami láthatatlan gépezet kilökte volna, majd észrevévén, hogy ily viselettel könnyen elárulja magát, mintegy kiigazítva folytatá: – vagyis hogy lehetetlen, mert összeröffen a rendőrség és becsuknak, elitélnek leányrablásért.

Eközben izgatottan kezdte fölhúzogatni a ruhadarabjait.

A rekedt óriás nevetett.

– Ne törődjék, öcsém, a taktikával, azt csak bízza ránk. Ha összeröffen a rendőrség, hát akkor egy kis csata lesz Bécsben s megverjük őket gyönyörüen, mert hát mi is leszünk ott egynehányan. Azonban éppen azért csináljuk a dolgot éjjel és titokban, karácsony első ünnepének éjjelén, hogy ne legyen ott a rendőrség. Ilyenkor egész Bécs részeg és a rendőrség el van foglalva a korcsmákban a tömérdek verekedő filiszterrel. Sőt maga a rendőr is felhörpent ilyenkor egy kis szeszt a hideg ellen. Hát én csak azt mondom, hogy gyerekjáték az egész. Az utczák néptelenek. A lámpásokat kioltjuk s úgy elviszszük onnan azt a kis fehér cselédkét, hogy az ördög se veszi észre. Jó lesz az, ne féljen semmit. A báró a karácsony estéjét akarta, de én lebeszéltem erről, mert az éjféli mise miatt tele vannak az utczák éjjel járó-kelő sokasággal s a kaland hírére-zajára hirtelen verődhetnek össze nagy néptömegek s Isten tudja, milyen kimenetele lehetne a tréfának, de ami a mai estét illeti, mikor a java lakosság otthon ünnepel a hajlékában és csak a korcsmából hazatérő tántorgó alakok mutatkoznak az utczákon, nem kell tartani semmitől. Bátran fölcsaphat, uramöcsém.

Akli még habozott egy perczig, de azt annak is lehet tulajdonítani, hogy éppen a csizmáját húzta föl, mert aztán szinte feltünő jó kedvvel kóválygott kezével Bori uram elébe nyujtott tenyere fölött, éppen mint a kánya, mikor le akar csapni.

– És mi lesz a fizetség? – kérdé kiváncsian, mintha éppen csak ettől tenné még függővé.

– Hát egy százas, a kirielejzomát, azonfelül a gyönyörűség, – szólt hánya-veti módon Bori uram, hátrahajítva krispinjén a lecsúszott vitézkötést – és minden korcsmában megállás Bécsig. Elég? Mi?

Akli szótlanul nyujtotta oda kezét.

– Aranyban? – tudakolá.

– Nem is fekete bankóban – felelte Bori uram, ünnepélyesen megrázva Akli kezét. – Van honnan, hála Istennek. (S ezzel kivett foglalóul öt aranyat a zsebéből és oda nyujtotta Aklinak.) Van Szepessy bárónak elég.

– Itt van ő most? – kérdé Akli.

– Dehogy van. Ő már előre ment az éjjel az első transzporttal. Mi leszünk az utolsók, a sereghajtók. De már most upre pupos, az én parancsom alatt állasz holnap reggelig. Úgy vedd a dolgot, atyámfia, hogy te most katona vagy, mert én úgy veszem. Ha pedig te nem úgy vennéd, az nagyon megárthatna az egészségednek. Reménylem, értesz engem? No, már most tehát öltözz fel szaporán, azaz megállj, ne öltözz, majd más gunyát küldök be, amit föl kell venned, mert mi most parasztok vagyunk útközben, tudod, a taktika miatt.

– Értem.

– Egy óra mulva indulunk.

– Helyes. Én készen vagyok.

Bori uram személyesen hozott be egy darócz nadrágot, egy tüszőt, egy pár nagy patkós csizmát, báránybőr-sapkát, egy karabélyt és egy bőrködmönt.

– Itt van a hadi készség – szólt nevetve. – Csinosítsd ki magadat!

Akli magára maradt, kétségbeesett, dúlt arczczal. Izgatottan kapott halántékához: Istenem, mit tegyek? Búzavirágot elrabolják az éjjel. Vége, örökre vége a bájoló idillnek, mely az elején oly váratlanul megszakadt s melyet a börtön magányában édesbús fantáziával tovább szőtt. Szíve megtelt keserűséggel. Hát van Isten? – kiáltá, amint látta, hogy a nap most is felkel s fagyos, közömbös sugaraival benevet az ablakon. – Hát nem roppan össze a világ? Holnap ilyenkor is csak úgy fog lenni minden, – de ő már ott lesz a karvaly kezeiben…

Összecsikorgatta fogait, aztán a párnák közé vetette magát, tehetetlen dühében sírt, megfogván a karabélyt, azon gondolkozott, ne lőjje-e magát főbe, midőn szelíd kopogtatás hangzott az ajtón.

– Bújj be! – dörmögé keserűen.

Hát ki toppant volna be más, mint Gelencsér Mihály uram, megelégedett, rejtélyes ábrázattal.

– Mi az ördög? – kiáltá kedélyesen. – Csak nem reggelizett tormát? Hisz a szeme könnyezik. Mi történt azóta?

– Beszerződtem én is a «vitézek» közé – mondá sötéten Akli.

– Hallom, mondta a vőm, hogy szerencsésen sikerült neki beajánlani az urat pótinzurgensnek, hanem hát megtudtam mindent – folytatá a hangját suttogóra lassítva – és a dolog általában véve nem érdemel valami különösebb figyelmet. Bajmódy komám bevallott mindent, egész két óráig ittunk együtt; micsoda pocsék bora van annak a szerencsétlen mészárosnak, majd meghasad tőle a fejem… Hát nincs itt semmi merényletről szó, se Napoleon, se Ferencz császár ellen. Egy kis bolondság. Leányszöktetés. A báró feleséget akar szöktetni. Tudja, milyen szamarak a nagyurak. Bizonyosan tányéron hoznák eléje, de neki jobban tetszik, ha lopja. Hát csak ezt jöttem megmondani, hogy semmit se aggódjék.

– A pokolba is! – fakadt ki Akli éktelen káromkodásban. – Hiszen csak éppen ez kellett nekem. Maga becsületes ember, Gelencsér bácsi, van szíve, megérti az enyimnek a mélységes keserűségét. A leány, akit el akar a báró rabolni, az én lelkiüdvösségem, az én ezerszer elképzelt, ezerszer megálmodott jövendőbelim, ama Kovács kisasszony, akit említettem.

Az apó arcza megfelhősödött.

– Tyűh, a likom-fikomját, erre bizony nem gondoltam. No, ez már furcsa puska! Hát mit csináljunk?

– Egyet lehetne.

– Mi az?

– Akar-e segíteni?

– Mint a tulajdon fiamon – szólt az öreg ünnepélyesen.

Akli a nyakába borult az öregnek, megölelte.

– Az Isten áldja meg ezért a szaváért. Egy levelet írnék a császárnak; egy lovas embert kellene keríteni, aki elviszi a levelet a Burgba és ott törik-szakad, átadja még ma Ő felségének. Mit gondol?

Gelencsér gondolkozott.

– Legjobb volna, ha saját maga vinné el azt a levelet, mert hol vegyek én olyan embert, aki bizonyosan eljuttatja a levelet még ma a császárnak? Lovat még talán tudnék keríteni.

– Nem, nem, – ellenveté Akli – nekem ezekkel a gazemberekkel kell együtt maradnom. Megölne a kétség, ha külön lennék, egyszerűen megőrülnék bele. Ha köztük vagyok, még mindig megakadályozhatom valahogy, ha máskép nem, a legrosszabb esetben egy pisztolygolyóval. A pisztolylyal tudok bánni, de lovon sohase ültem.

– Akkor hát írja meg azt a levelet.

– Van-e valami megbízható embere?

– Majd elviszi a ragyabunkó.

– És átadja Kolowrat grófnak, ez lesz a legjobb. Hozzon hamar egy kis tintát és papirt. Itt van ez az öt arany a lovasnak. Fogadja el, kérem.

Gelencsér tintát, papirt hozott s gyorsan vetette rá a betüket Akli:

«Tudassa kérem sürgősen Ő felségével, hogy Szepessy báró parasztruhába öltöztetett inzurgensekkel meg fogja ma, karácsony első ünnepének éjjelén, támadni Szilvássyné Ungargassei intézetét s erőszakkal elhurczolja onnan Kovács Ilona kisasszonyt. Ezeket tudatja Ő felségének egy hódoló szolgája, aki szintén közte van az inzurgenseknek.»

Borítékot csinált és ráírta a borítékra: Kolowrat Konrád grófnak, Cito, citissime.

– Itt van, kedves Gelencsér bácsi, pecsételje le, arra már nem érek rá, mert lépteket hallok, aztán keressen valami lovat és lovast. Siessen, siessen, az Istenért!

Ugyancsak ideje volt, mert Bori uram már bejött sürgetni.

– Hopsza, Farkas! Ugorj, Farkas! Micsoda? Most sincs kend felöltözve? Ejnye, milliom ördög adta!

No most aztán öltözött is Akli gyorsan, katonásan, egy percz alatt olyan parasztlegény volt, mint a pinty, még a tüszőt is felkötötte.

IX. FEJEZET. A RETTENTŐ HADAK ÚTRA KELNEK VALA ÉS BÉCS FALAI ALÁ ÉRKEZNEK.

Falatoztak egyet. A fölséges fagyos szalonna, rá egy-két kupicza öreg szilvórium képezték azt a nagy összhangot akkoriban, amitől a magyar gyomor legszívesebben békült ki reggel. Ezalatt befogott a Tóth Mátyás kocsisa s elhelyezkedvén a szénás szekérre rakott czók-mókokon, megindultak végre, annyian, mint az arató tótok, vidám énekszó és kurjongatások között.

Szigorú, hideg idő volt, a föld csonttá fagyva és hóval borítva. A nap csak fénylett, de nem melegített. Oly tiszta volt a levegőég, hogy a három lovacska párája szembántó piszkos köd gyanánt gomolygott a szekér előtt. A szilvóriumos kulacs sorba járta most is. (Fűtsünk, nemes atyafiak, mert megfagyunk.) A sehol véget nem érő fehérséget semmi se zavarta, csak az úton messze egy-egy elmosódó feketeség, a Szepessy korábban elindult szekerei, meg a faluvégeken a disznópörkölések kormos foltjai. De ezek a fekete karikák is csak a határig tartanak. Újfalutól már ez se lesz. Ausztriában nincs pörzsölés, lobogó lángok közti megdicsőülés a halál után; ott talán még a sertés is ispotályban múlik ki.

Dévény-Ujfalunál nem mutatkozott elegendőnek a belső fűtés. Bori uram leszállást vezényelt a korcsmánál, ahol vidám tűz pattogott a kemenczében – és az előző szekér nemesei is ott tartottak pihenőt. Nosza, lett nagy öröm a találkozás okából és nagy áldomás.

Száz tojásból rántottát rendeltek s harmincz itcze melegített czimetes vörös bort (az veri ám ki a hideget). A korcsmáros nem akart bort adni, mivel, úgymond, nem illendő ilyen ünnepen, mialatt a nagymise folyik a templomban. Amiért aztán jól megverték, úgy hogy felmenekült a padlásra s a létrát maga után húzván, onnan fenyegetőzött le gyalázó szavak kíséretében.

Minthogy pedig a fehérnép is rémülten szétszaladt, nemes uraimék maguk szolgálták ki magukat, fölfeszítvén kamrát, pinczét, sütvén a rántottát, melegítvén vörösbort és hordván be az udvarról rőzsét a tűzre.

Mindez pedig nagy mulatság volt, de a legjobb kedvre Akli Miklós szottyant, mert amint kiméne egyizben a rőzséért, hall vala lódobogást s látja, hogy az úton elvágtat a kapu előtt egy szürke paripa s rajta ül a ragyabunkó. Se jobbra nem néz, se balra nem néz, csak megy egyenesen, mint a kilőtt nyíl.

Szíve nagyot dobbant az örömtől.

– Szegény Búzavirág meg van mentve.