Part 9

– Emlékeztetlek – szól Csatár – igéretedre; én Erdély ellen kardot nem rántok soha.

– Én sem, én sem; – mond Sólyom és Botos egyszerre.

– Mi sem! – zúg még néhány szózat a tágas öbölben.

– Legrégibb baj- és hadtársad vagyok Markó! – kiált fel Dandár. – Nekem senkim sincs a világon! atyai házam a te sereged, világom a baj s a csata! Én követlek, merre s hová akarod!

– Tudom, – felelt Markó komolyan, – mi köt le hozzám, vad kopjavető! mennyire s meddig számolhatok reád; – s egy gúnymosoly vonult el ajkai körül. – Ti pedig zajgók! tudjátok, hogy csak annyit kivánok tőletek, a mennyire köteleztétek magatokat. Ez így szokás nálam! – Most csend legyen! – szól mély hangon, s mint villámcsapás után néma csend lőn.

Újra letelepedének a tűz mellé.

– S mi egyéb hírt hozasz Dandár? – kérdé tovább Markó.

– A fejedelem házasodni fog; mondják, styriai Károly leányát várja.

– Hogyan? – jegyzé meg Markó fél mosolylyal, – hiszen Jósika Istvánt nem rég küldé Olaszországba hasonló czélból.

– Igen, – felelt Dandár, – de míg ő visszatér, a szép Cristiernát hozzák Kolosvárra. A fejedelem, mint hallatszik, álruhában elébe ment, egyjével olasz bohóczi közül. A készületek szerfelett nagyok; Bognernek,[5] mondják, a mennyi kék és sárga szövete volt, mind megvette a város; s még Szebenből is hoztak a sorompók behúzására.

– S mire a sorompók? – kérdé Sólyom.

– Lovagi játékokra, melyekben több lengyel s német úr vesz részt.

– Karddal? – kérdé Csatár, – úgy megugratják a lengyel urakat.

– Hosszú dsidákkal, németesen! – felelt Dandár, – a német herczegi hölgy tiszteletére s talán kelevézzel is, ha arra kerül; úgy a lengyeleket ne féltsd!

– A német dsidaviadalt, – jegyzé meg Sólyom, – gyűlölöm; többnyire testi erő határoz benne, nem ügyesség és bátorság. Én a kardot kedvelem. De mégis szeretnék egy párt a homokba dönteni a vendégurakból. – Ördögöt! mégis boszus, hogy ebből ki kell maradnunk!

– Mit gondolsz, – kérdé Csatár, Sólyomhoz fordulva, – víni fog-e Abafi?

– Oh – felel ez, – nincs kétség benne! s ha igen, – győzni. Az ily viadal épen neki való; ő kettőt is leterít egyszerre!

– Aligha vehet részt benne! – szól Dandár nehezen rejtett buzgósággal.

– Talán száműzték őtet is? – vág közbe Sólyom, – úgy hozzánk kerül, fogadom.

– Azt nem hiszem, – mond Dandár s arcza szinte kékké sötétült – nem is közünkbe való! Poharak és lágyszívű hölgyek közt helye, nem a barlangok arszlányának körében! Egyébiránt is, – folytatá redőkbe vonva homlokát, – hatalmas ellensége lehet. Ekkor elbeszélte Abafinak megtámadtatását a kolosvári piaczon.

– Bucella, mondják, – szólt Markó, – titkos ellensége s a fejedelmet bujtatja.

– Ha ez igaz, – mond Botos, – jó lesz, ha jókor gondoskodik magáról; csak azon bámulok, hogy a fejedelem oly titkon járat nyomába; másokkal rövidebben bánt.

– Annak tudnám én okát, – felel Dandár, nem egészen habozás nélkül, melyet azonban lehetőségig el akart titkolni. – Mikoláékkal nem akar újat húzni Bátori. Abafi közel rokon a házhoz! de ez sem fogja őt megmenteni, – folytatá összeszorítva ajkait.

– Ha darabig kikerüli a fejedelem haragját, – jegyzé meg Sólyom, – minden el lesz feledve; ismerem én Bátori Zsigmondot.

A míg így beszélgettek a barlangnak sötét hadfiai, két lövés hallatszék külről. Újra fölugrottak mindnyájan azon készséggel, mely gyakori váratlan esetekre mindig éber lényeket jelel.

– Ez tatár vagy Villám! – mond Deli Markó, körültekintve a félkörbe szorult hős tömegre.

– Villám! mondom én, – szólt mély hangon Dandár s valami nyugtalanság tünt fel egész alakján.

– Villám vagy tatár, – felelt Markó nyugton, – nem más.

VILLÁM.

Félre, nyomorult!

_Szilágyi_.

A barlang száján vágtatott be e pillanatban egy fiatal lovag; a bennlevők előtt mint szeszélyes festvény tünt föl, körülölelve a nyiláson beömlő légnek azurjától.

Szép karcsú volt a mén, mely játszva hordá könnyű terhét; igaz erdélyi faj, nem a későbbi ivadék korcsos agyagjából gyúrott, fél spanyol, fél meklenburgi, fél arab… szóval minden, csak erdélyi nem. Száraz egyenes kis feje, tágan nyilt pirosló orr-öblökkel, karcsú, nyulánk nyak, vékony fátyolként rajta elfolyó sörénynyel; nyílegyenes derék, száraz, de ideges, nem igen vékony lábak, erős, biztos alj. Ilyen volt a lovag paripája, tiszta csíki faj, tizennégy markon jóval felül. Elevenzöld czafrangja veres rojtjaival lógott le fején s szépen illett almás-fakó színéhez; magyar nyereg magas kápával, medvebőrrel födött, szorult karcsu derekára; előrekapó lába s eleven vidám szemjárása, a könnyűség s délczeg negéd képzetét létesíték.

A lovag meggyszín, rövid dolmányban volt, melyen fölül ezüst fonalból lánczozott hadi ing fénylett, szabályteljes tagjaihoz olvadva, félkönyökig érő ujjakkal s derekához hosszú keskeny, törökszövetű kendővel övezve; szárain szerfölött bő, törökös nadrág folyt le majd szoknyaként s kis lábaihoz nyalkán sárga saruk szorulának; fején rövid csikóbőr-kalpag hosszú strucztollal, három s többől összetoldva, mely a hátulsó nyeregkápáig érhetne; de most önokozta szellőtől keringetve, messze nyult lovagja után.

– Ez Villám! – mond egy hangon az egész csoport, előre nyúlt kopjákkal állva, rendítő nyugalomban.

– Honnan kóbor gyerek? – kiált elébe vígan Deli Markó, – porverejték lepi arczádat.

– Nem jő Villám üres kézzel! – kiáltott fel Botos, feléje lépvén s lova kantárát megragadván, mely lesütött fővel vonszolá a váratlan feltartóztatót egy-két lépéssel előre magával.

Lángoló arczczal állt a szép ifjú a hadi tekintetű vad férfi-sereg közt; baljában a kantár, jobbjában vért csepegve tátongó borzasztón, üstökénél tartva egy tatárfő; s nyergén elül szépmívű török kard volt keresztülfektetve.

– Itt apó, a vásárfia! – mond Villám, mert ő volt; s egyet csóválván a fővel, a porba sujtá Markó elébe. – S itt, – folytatá, a czifra ezüstös kardot emelve ki nyergéből, – magamnak is valami! – Sólyom átalvevé a kardot, azonban Villám könnyen szökött le lováról, veregetvén nyakát.

– Ma meg vagyok elégedve, – hizelge, csókot nyomva homlokára, – Fecske! nem lesz panaszod az abrakra. – Ezzel intett Botosnak, ki a lovat beljebb vezeté a barlangba.

Villám csinos karcsú termetű volt, inkább nagy, mint kicsiny s mintegy huszonkét évű, bár különös férfias öltözetében alig látszék húsz évűnek. Arcza tojásdad, keletien barnás és szerfelett érdekes. Víg könnyelműség, kis rátartás ködével lebegett eleven jelentő vonásain. Mozdulatain, szókiejtésén sajátságos kecs volt, melyet szép ezüst hangja növelt.

Visszatérvén a férfiak előbbi helyzetökbe, Markó kezét nyujtá leányának, ki kínálás nélkül nyult a farkas-bőrökön végig a tűz mellett, levetvén kalpagját, mely alól, mint fogházból omlottak ki gesztenyeszín, bokáig érő hajtekercsei.

– Oldjátok le saruimat! – mond fél parancsoló, fél mosolygó hangon.

Dandár azonnal közeledett.

– Nem te! – mond, egy kemény tekintetet villantva a lehajló Dandárra Villám s hirtelen rántá vissza lábát.

Dandár fölegyenesedett, egész lényén elfojtott boszúság volt feltünő.

A hölgy küzdeni látszott magával, ajkai mozogtak, mintha szólni akarna.

– Nem! – szólt kis szünet után, szembetűnő megvetéssel jártatva végig Dandáron szemeit, – nem árullak el! de, az egekre! őrizkedjél, mert ismerlek.

Dandár némán állott előtte; tekintete átszegezte Villámot s valami oly mélyenbús és egyszersmind dühös volt e tekintetben, mi a vért fagylalá.

Sólyom udvariasan hajlott le e közben kiszabadítni a szerfelett kicsiny s keskeny lábacskákat sárga födelükből.

– Mi lelt benneteket? – kérdé Markó, odabámulva s váltva Dandárra s Villámra sülyesztve tekintetét.

– Ő tudja! – felelt Dandár daczczal.

– Semmi! – szólt Villám röviden, mindig szemmel tartva Dandárt. – Te pedig apó; – folytatá, – bort hozass! szomjas vagyok.

– Eredj, Vidor! – parancsolá az egy közel álló ifjúnak, – nézd körül a kamrát, van-e még abból a pirosból; mert kényes a gyermek, bár elég röviden tartottam!

– Fejedre nőtt, vezér! – jegyzé meg a fiatal, szőke Vidor, sietve menvén a barlangnak egyik kisebb öble felé, honnan nemsokára fakantával tért vissza. – Itt, – mond, – a mi megmaradt! fehér van elég mindnyájunknak.

– Idd meg magad, ha kell! – szólt Villám; jót ivék az odanyujtott kantából s letévén azt közel magához.

– Hol jártál, beszéld el! – szólítá fel Markó, simogatva homlokát, – hol tevél szert azon üstökös gombra? az sem lehetett bakja a tatárnak.

– Eléggé megforgattak a pogány ebek, – felelt Villám. – Alig egy órányira innen észrevettem három kóborló tatárt; úgy látszék, sietve kotródtak a hegyek felé. Fecske! mondám lovamnak, jó volna elvágni útjokat; de egy három ellen!… Ej, gondolám, a ki mer, az nyer!… Sarkantyumat neki szegzém a fakónak s míg ezt mondom, szemben valék a három ebbel, kik azonnal kopját eresztének utánam. Tudjátok, hogy veti a tatár kópjáját: elébb megcsóválja feje fölött, aztán czélra néz, megáll s úgy robbant. Míg a kopja röpült, a fakó nem hevert; s a három kopja Villám helyet földet ért! Ekkor sivítá az enyém mellben az egyik tart, ki azonnal földre zuhant. De két másik rám rohant görbe kardokkal s míg vívtunk jó sokáig, port keverve magunk körül: szemben egy csoport had fia tünt elő.

– Törő volt, – szólt közbe mosolygva Markó.

– Igen, – felelt Villám, – ő és társai! A hogy a két tatár megpillantá őtet, tovaillant; én is le a lóról. Gombodat itt nem hagyom! mondám: arany bére Fehérváron. S leoldva a tatár kardját, lenyiszáltam, mint tudtam: a kard s fő ide jött velem! Hé, nem elég ez hölgytől? férfiak!

– Istenemre elég! – mond kezet nyujtva Markó, – férfiútól is. Már halomra gyűlt a tatárfő: húsz van, úgy-e, Csatár? Holnap küldjük Fehérvárra.

– Nemsokára sűrűdni fog bajunk! – szólt vígan Sólyom, – a török készül s az erdélyiek sem hevernek.

– Ej, – mond Villám, minél több, annál jobb! csak kedv legyen s egészség, úgy-e fiúk!… Éljen a baj s a csata! – kiált, vígan emelve föl a fakantát.

– Éljen! – zúg.

FEKETE LOVAG ÉJFÉLKOR.

Éjfélkor, midőn rég nyugszik mindenki.

_Körner_.

De térjünk a fejedelemhez vissza. Bátori Zsigmondnak ismeretes, túlságig habozó cselekvései, kegyetlen ölettetései, őt nagyobb részénél az erdélyieknek, sőt a külső udvaroknál is, gyűlöletessé tevék. De mind e mellett tagadni nem lehet, hogy bizonyos varázs ömlé körül a Bátori nevet Erdélyben, mely részint a Bátori István bölcs s Erdélyre nézve mindig emlékezetes uralkodási szakából magyarázható, másrészt azon egyes kijelölt tulajdonokból, melyeknek híjával, – úgyszólván, – egy Bátori sem volt. Ezek okozták, hogy mindegyiknek volt felekezete, regényes hűséggel hozzá ragaszkodó.

Ha Bátori Istvánt, a bölcs észszel s erénynyel dús fejedelmet, imádta Erdély, mint később Lengyelország: úgy bámulta Andrásban tudományát, tapasztalásait; szereté azon fényt, mely egyházi építéseiben mutatkozott. Boldizsárt hasonlóul sokan kedvelték. A szép, élénk, bár könnyelmű s cselszövénytől nem ment férfiúban hajdani lovagi szellem vegyült, finomabb s az akkori időben ritkább műveltséggel; s neki, főként Erdély szebb s fiatalabb női közt, nem kis pártja volt.

De Zsigmond maga is tudott olykor egyeseket lekötelezni s bírt nemcsak azon közvitézi személyes bátorsággal, mely oly mindennapi a katonai életben; hanem némi vezéri felsőséggel is, mely nála némely esetekben szinte meglepő volt, a mint ezt a törökök ellen folytatott, darabig szerencsés háborui bizonyítják.

Innen magyarázható, hogy a Bátori névhez még mindig ragaszkodó erdélyieknek nagy része hajlandó volt jó reménység fejében Bátori Zsigmondnak kegyetlenkedéseit, ha nem egészen megbocsátani, legalább mentegetni s fiatal korának vagy rossz tanácsadóinak tulajdonítani, kik igen ismervén ingatag gondolkozását, azt hasznokra tudták fordítani s néha önszenvedélyeik aljas viszontorlását vagy boszúvágyát a fiatal, gondatlan fejedelem rovására kielégíteni.

Szembetünő bizonyítványai valának e személyes gyűlölség mutatkozásainak azon sokszerű üldözések, melyeknek többen ki valának téve, a nélkül, hogy üldöztetésöknek okát tudnák.

Nagyobb része a kolosváriaknak az Abafi megtámadtatását a fejedelem titkos boszújának tulajdonítá, kinek meghitt orvosa, Bucella Abafit egy gondatlan nyilatkozásaért személyesen gyűlölte. Abafi egykor ország mételyének nevezé őt s ezt a korzikai, viszonttorláshoz szokott komoly olasz nem igen látszatott feledni akarni.

Még valószínübb lett e hiedelem azon körülmény által, hogy Bucella Lengyelországba küldetvén a fejedelem által, Abafin több baj nem történt.

Mások gyanítják, hogy Bucella ezen orgyilkolásra nem volt megbízva a fejedelem által; de hitték, hogy ha czélt érhete, Bátori a dolgon inkább örült, mint neheztelt volna, fel lévén ingerelve Abafi ellen, kinek bátor felszólalása az országgyűlésen s a fejedelemmel szemben, kellemetlen volt előtte.

A ki Bátori Zsigmondot ismerte, egyáltalában nem csodálhatá, hogy az Abafi elleni üldözések egyszerre megszüntek: még akkor sem, ha ezeket egyenesen a fejedelem parancsolta volna. Szokott dolog volt Bátori Zsigmondnak kegyében látni azokat holnap, kiket ma gyűlölt s viszont. Minden tette e szeszélyes uralkodónak ingatagság bélyegét hordá homlokán s kegyének mint gyűlölségének állhatatlansága közmondásos volt Erdélyben. Egyébiránt a Mikola-ház egy volt azok közül, melyeket a fejedelem legtöbbször látogatott meg s Margitnak magas lelke vele szemben is kitünteté hódító varázsát. Ő a fejedelmet önkénytelen vonzá magához s mégis illendő távolságban tudta tartani. De mind e mellett is, hogy Abafit, mint a Mikola-ház közeli rokonát, kímélni látszatott, nem legörömestebb szólt róla s őt nyugtalan, bár nem veszedelmes embernek tartotta.

Ha voltak sokan, kik ezt s ehhez hasonlót gyanítának s ha valószínűek valának e gyanítások: mások azt hitték, hogy az Olivér megtámadásának más az oka. Mert ha ő ellenére lenne a fejedelemnek, vagy ez tartana tőle: bizonyosan vele is úgy bánhata, mint másokkal, kiket veszélyesnek tartott; vagy módot lelhete őt kevesebb zajjal ártatlanná tenni. Szintoly hihetetlennek látszék, hogy Bucella orgyilkosok által kívánta kivégeztetni, kinek kevésbe került volna a fejedelmet nyílt erőszakra bírni ellene. S ha a regényes hűséggel Bátoriakhoz ragaszkodó Abafiak egyike, a fejedelem szándéka ellen szegzé is magát s ez őt boszantá: Olivérnek egész föllépte új volt s Bátori többet elégnél gondolt tenni, midőn őt meg akará szégyeníteni; miben czélt is ért… S így némi titok látszék az Abafi viszonyain lebegni.

A fejedelmet naponkint várták. Nevezetes nap volt a kolosváriakra Bátori érkezése szép angyali nejével, kinek híre jóval előzte meg jöttét s kit az akkori lovagi erdélyiek, hozzájok illő méltósággal kívántak fogadni. A fejedelem, miután őt álruhában látta, Szászsebesen várta be, hova sietve tért vissza, megelőzvén Cristiernát.

Ha most valahol nemzeti ünnep tartatik, vagy más alkalommal, sokan és sokképen akarnak vigadni: kevés fejtörésbe kerül ezereknek látni s hallani, vágyát kielégíteni. Remek színészek, híres énekesek, műlovagok, kötélen és földön tánczolók, nagy lovagi vagy katonai gyakorlatok és szemlék napokat s heteket töltenek be; s habár mindezen látványok mentek azon őskori erőtől, azon élénkebb indulatokra s érzékekre hatástól, mint hajdan: épen műveltebb, higgadtabb gyöngédségök egy más szelidebb s talán bájosabb módon hat az emberre.

Történetünk korában egy nevezetes napnak hézagait, kellemes idő- s kedvtöltésekkel betölteni, nehéz feladat volt, főként távol Erdélyben, honnan a gyakori nyugtalanságok, a művészi élvezet szelid lengését messze tilták.

Néha vetődtek alakosak, kik szabálytalan s nem legillendőbb darabjaikkal mulattatták a közönséget s az ország egyik végétől a másikig űzték kalandos életüket; egyes nagyobb tehetségű uraktól pártolva, vagy a fejedelmi háztól messzeföldről s nagy költséggel rövid időre, oda rendelve… Egy híres erős ember, vagy íjász, vagy kopjavető láttatá olykor ügyességét; vagy czigány hangászok űzték el a hosszú téli estvék unalmait; de néha, nagyobb alkalmakkal, mint országszerte hangzó egyes eset, történtek lovagi s gyalog viadalok, vagy hosszú dsidákkal lóháton, egészen német tornák szellemében; vagy kardokkal, a magyar könnyű lovag-viadalt képezve; vagy kelevézzel törökösen, mely mind irányzó tehetségét, mind lélekjelenlétét a lovagnak volt képes kifejteni. Az estvéket népes, arany- s ezüsttel pompás tánczmulatságok tölték be. Ezek s egy ünnepélyes kiséret, lakodalmi vagy egyéb alkalmakkor, valának azon kedvtöltések, hol az erdélyi, akkoron jóval keletiebb fényüzés mutatkozott.

De míg a fejedelem megérkezik, nem lesz érdektelen egy tekintetet vetnünk a Mikola-házra s Abafira.

A kis Gizella nem könnyen ugyan, de mégis néhány hét mulva, kiépült betegségéből, mely egyedül váratlan rémülés következése volt. Margit éjjel-nappal ápolá őt s volt valami magasztaltság azon részletes gondoskodásban Gizella iránt, melynek nagyobbrészt köszönheté kiépülését oly betegségből, melynek egyes szakai veszélyjóslók valának. S nem testvéri, baráti, hanem anyai volt a szorgalom, mely Margitnak minden tettéből tetszék ki, a benső jutalom égi gyönyöre sugárzott lelkes vonásain, midőn e szép gondosságnak sikerét látta. Gyulafinénak természetes gyöngédsége tiltá őt Gizellával csak távolról is sejtetni, hogy avatottja titkának. Kettőzteté barátságát iránta, kiben felgyógyulása óta nagy változás történt. A láz megnyujtá tagjait; ágyból felkölte után bár gyenge s halvány, de egészen kifejlettnek látszék; s midőn halkkal, szép tagjait az egészség újra kiidomítá, bár kedves arczáról a rózsák elköltöztek, ő volt Erdély legszebb leánya; de azon vidámság, mely őt annyira vonzóvá tevé, azon gyermeki kedvesség, mely minden csekélységben örömét találja, melyet minden oly hamar izgat s lobogtat, eltüntek. Szelid, nyájas maradott az angyali teremtés; de komoly ábrándozás s neme a bús elszóródásnak vona felleget egész lénye körül. Ő nem gyanítá, hogy Margit őt áttekinti; titkát szívének legmélyebb redőiben vélte elrejtve. Ő szerencsétlen volt, mert remény és kilátás nélkül szeretett. Gyulafinéról hivé, hogy Olivért szereti; azért mindenkép titkolta szerelmét, mert Margitot imádta s becsülte. Ő nyugodtnak látszék.

Sokkal tisztább tapintata volt Margitnak, mint hogy a Gizella lelki erején ne bámulna s azon áldozatot, melyet ezen angyal érette tenni kivánt, ne érezte s méltányolta volna. Ő mindezt látta, tudta s lelke bámulásba olvadt össze Gizelláéval.

– Ő a serdülő leányka, múlja-e őt felül lelki erőben? ő tegye egy reményteljes, fejlődő élet egész hosszú boldogságát mérlegbe, a Margit minden tekintetben kisebb áldozatával? – ezt kérdé Gyulafiné magától. Mert, bár ő lelkének teljes erejéből szerette Abafit, a mit már maga előtt sem tagadhatott; de nem hivé, hogy közte s Olivér közt egy házasság – ha valaha annyira jőne is – boldog lehetne. Abafinál jóval idősb, lelkének gyöngéd szerénysége tiltá, sorsát az ifjúéval összeolvasztani; mi egyébiránt talán akaratjától függött; oly mély vala Olivérnek ragaszkodása a nemes hölgyhöz, bár mint bizonyost állíthatjuk, egészen másnemű a szerelemnél. S így Margit föltevé magában, lassanként a Gizella elméjét azon gondolattal megbarátkoztatni, hogy érczfal a bájos gyermek s álmainak hőse közt nincsen s hogy Margitnak nincsenek tervei jövendőre.

Sokszor, de mindig a legszelidebb kimélettel szólt Gizellával Abafiról; mondá, mennyire becsüli őt; de egyszersmind oly fordulatot tudott adni beszédének, melyből Gizella gyaníthatá, hogy a szép özvegy férjhez többé nem fog menni. S ha ilyenkor a remény mennyei sugára múló villanyával szaladt minden idegein keresztül a szelid gyermeknek s szép arczának havában a boldogság derüje hajnallott: ki csodálhatná? De oly igen el tudta Gizella lelkének, szívének önkénytelen izgását rejteni, hogy néha Margit maga kétkedővé lett indulatai iránt.

Gizella halkkal meg kezde győződni arról, hogy nénje Abafit inkább becsüli, mint szereti; de nem soha arról, hogy Abafi is így érez. Ő kegyetlen öntagadással hiteté el magával, hogy Olivér Margitot imádja.

Abafi gyakorta látogatá meg Gyulafinét, ki őt néha Gizellára is figyelmezteté. Hősünk a bájos gyermeket szépnek s érdekesnek találta; bár szívében egy húr sem pendült meg élénkebb hévvel érette. Többszöri látás azonban s az Abafi figyelmesb alkalmazása iránta, kezdék őket közeltetni egymáshoz; többször s néha komolyabb tárgyakról szóltak együtt. S valami oly jósággal teljes, oly nyugodt, oly szelid volt a Gizella egész alkalmazásában, hogy Abafi örömest kezde véle mulatni, némi érdeket iránta venni. De csalatkoznék az olvasó, ha e közelítésben távolról is a gerjedő szerelem első sugárait gyanítaná. Mindig kiválólag feltünő volt a különbség azon élénk, forró csatlakozás közt, melylyel szerelmesek keresik egymást, mely némaságban oly jelentő s boldogító – s azon nyájas, udvarias alkalmazás közt, melylyel Abafi, Gizella iránt nem hódoló, hanem kellemes, vidám társalkodó volt csak.

Így teltek hetek s hónapok. Olivér nagy részét ezen időnek falun tölté gazdaságával, szép lovaival s nagy vadászataival elfoglalva. Betlen Farkas volt leggyakoribb látogatója, kivel barátsága naponkint szorosb lőn.

Abafit mindenki kezdé színlés nélkül becsülni s már nemcsak a szép lovagi, mindenütt finom magaviseletű férfiút: hanem a tudományost, az idegen nyelvekben jártast s az olvasottat; mert Abafi idejének nagy részét új, fontos ismeretek megszerzésére fordítá s nagy sikerrel.

Minden héten elzárkózott egy nap; Abafi magas várának rostélya le volt eresztve; senki sem volt ilyenkor nála szokott látogatói közül, még Betlen sem, ki e szeszélyét barátjának kímélettel tűrte; de midőn a vár ősz tornyában éjfél kondult el: átrázva érczhangjait néma éjjeleken: egy lovag közeledett az Abafi várához, – lova, öltözete egyszerű, fekete volt; háromszor fútt rövid kürtjébe s a felvonó híd leereszkedett. Ha fellegek csatáztak az éjféli égbolton, ha villám futosta át a fekete fellegkárpitot; ha vihar dühöngött s az óriási bükkök nádként ingadoztak: a fekete lovag nem maradt el; – s ha zápor özönlött vagy a jég zuhogott le fényes fellegekből; vagy üvöltve álltak őrt éhes farkasok vonítva szirt gerinczeken: a sötét lovag éjfélkor a kapu előtt állott s a toronyőr a hármas kürtjelre leereszté a felvonó hidat. S ha néha utas találta a néma lovagot jőni s az ábránd hold világítá keleti vonalait fakó fényével: arcza oly vidám, oly örömteljes, oly sugárzó volt; de ha találta, midőn a várból tért vissza, könny csillogott szemeiben; s ha menve sivító fellegként tűnt el sebes száguldtában: megtérve, halkkal léptetett csak… s vissza mindig… mindig visszatekinte.

Az egyszerű természetes eset sok mondára nyujtott alkalmat s a babonás nép ajkain néhol regévé alakult.

TÁNCZTEREM.

Ő szelid, nyájas és jó.

_Scuderi_.

A szép Cristierna e közben gyorsan közeledett Kolosvárhoz. Mihelyt a határokba lépett, azonnal tapasztalá azon lovagi szellem mutatkozását, mely akkor távolléte mellett is Európa műveltebb tartományaiban sehol otthonosabb nem volt, mint Erdélyben. Magyar őszinte szívesség tevé a lovagi tisztelkedéseket a szépnem iránt érdekesbbekké. Minden helységben, minden nyughelyen újabb meglepetések várták a fejedelmi hölgyet, kinek szelid erkölcsétől s már hírében ismert szépségétől jóltevő következményeket jóslottak az erdélyiek a nyers, habozó, túlságig változékony Zsigmondra. Megérkeztének estéjén egész Kolosvár ki volt világítva; több sorban fénylettek az akkori kisebb ablakokból a mécsesek s néhol a világítónak szeszélye kiáltó színekre mázolt képekben, vagy a történet jelességére czélzó írásokkal kívánta örömét kifejezni.

A fejedelmi csarnok minden tereme s szobája pompásan ki vala bútorozva s a szem mindenütt nehéz selyem- s bársonyszöveteken nyugvék. Aranynyal áttört kárpitok, aranyozott székek, aczéltükrök, török szőnyegek voltak mindenütt láthatók s a falak kamukáin sárkányok s griffek bámultak ezer vegyületben a nézőkre.

Erdélynek völgyeiből ide gyűltek a tehetősb családok s vetekedve kívánták az óhajtott fejedelemasszonynak rövid ott mulatását kellemessé tenni.