Part 10

Nagy körtisztelkedés előzé meg a pompás vacsorát, melynek alkalmával Erdélynek hölgyei mutattattak be Cristiernának. Ezek közt volt Gyulafiné, a szép Mikola Margit; s első megjelenése azon kellemes benyomást idézé elő a Cristierna szemeiben, melyet Margit sehol sem hibázott el megtenni. A fejedelmi nő középnagyságú, finom termetű hölgy volt, arczéle nemes, római; fürtjei selyemsímák s világos szőkék, szemei gyönyörű vágásúak s égszínűek valának. Egész tartásában feltünt azon nyugodt önbizalom s szerénység, mely nem ereszkedik le máshoz, de azt emeli gyöngéd figyelemmel föl magához. Mindenkivel szólott, a férfiakkal többnyire latinul, mely nyelven ha nem tökéletesen, de igen csinosan beszélt; a nőkkel francziául, használván néha azon szavakat, melyeket útjában a magyar nyelvből sajátjává tőn.

Elvégződvén így azon körtisztelkedés elfogadása, mely egyes kérdésekben s rövid feleletekben áll: a fejedelmi nő Mikola Margittal, Kornis Gáspárral, Keresztúrival s másokkal beszélgetett. Valami oly szelid és hódító volt egész alakján elöntve, hogy ezen első megjelenésekor soknak megnyerte szívét, még azoknak is, kik a fejedelemnek más nőt óhajtottak Olaszhonból. Az akkoron számos olasz Zsigmond udvarában, nemzetének egész műveltebb hódolásával kivánta a fejedelemasszonynak kegyét sajátává tenni, kinek azonban kiválólag nyájasb maga alkalmazása az erdélyiek iránt, feltünő volt.

Abafi ezen ünnepen nem volt jelen. Sokan úgy vélték, hogy vagy átall a fejedelem előtt megjelenni, kinek neheztelése még emlékében van, vagy nem akarja magát újabb tőröknek kitenni s ily nevezetes alkalommal ez által figyelmet gerjeszteni.

Margitnak mindjárt feltünt távolléte s Betlen Farkastól tudakolá őt, ki maga sem tuda egyebet mondani, mint hogy néhány nappal ezelőtt vadászaton látta barátját épen s egészségesen.

Bátori azon közidőt, melyet a szép Cristierna másokkali beszélgetéssel töltött el, használni kívánván, Margithoz közeledett s az est nagyobb részét velei társalkodással töltötte. Lehet, hogy a lelkes nő ezen alkalmat használta a fejedelmet Olivér iránt megengesztelni! annyi bizonyos, hogy Betlentől – kit Zsigmond bátorságaért s azon regényes szellemért, mely őt oly érdekessé tette, szenvedhetett – tudakolá hollétét.

Betlen újra erősíté, hogy őt a vadászaton látta.

– Örülök – mond a fejedelem nyájas mosolylyal – ha leventéink edzik erejöket s bátorságukat; lehet, hogy rövid napon komolyabb alkalom fogja azt szükségessé tenni, mint vadászat.

– Erdélynek fiai – viszonzá Betlen azon szép férfias tartással, melyben kecs és méltóság párosultak – örülni fognak, ha Nagyságod őket csatákra vezetendi s bizonyos vagyok benne, Abafi barátom nem lesz az utolsók egyike, ki a Bátori-ház s Erdély java mellett fegyvert fog.

– Igen, akarjuk – szólt Bátori nevetve – hogy igazat mondjon kegyed. Inkább szeretjük őt – folytatá gúnymosolylyal – buzogánynyal kezében, mint a szószéken látni, hol nem igen látszik helyén lenni.

Betlen csöndesen állt a fejedelem előtt s úgy látszék, hogy felelni akar; de ez folytatá:

– Holnap, reménylem, hogy a lovagi Betlen nem fog hibázni a sorompók közt. Jeles kelevézhajítók vannak vendégeink között: a fiatal Zamojszki s amott ki Kornisnéval beszél, Szápai Kázmér; ezektől a babért elragadni igen szép volna.

– Nagyságos uram! – felelt Betlen, a kelevézjátékra be vagyok irva s az egyik csapat vezérségével tisztelt meg.

Bátori jóváhagyólag intett fejével. – Sajnálom – jegyzé meg bosszúsággal arczkifejezésében – hogy a nemes játékból ki kell maradnom, nem a legjobban érzem magamat s Bucella minden hevesebb mozgást eltiltott. – Ezzel nyájas főhajtás után a közel álló Lugosihoz fordult a fejedelem.

A teremnek egyik oszlopa mellett a szép Zsombori Juditot látjuk, deli tagjain szalmaszín bársonyváll s szoknya foly le gazdag ezüst hímzéssel s egy remek mívű párta, drága kövektől s gyöngyöktől csillogva, őt valamivel magasbnak láttatja, mint a minő valóban. Ő ezen este közfigyelmet gerjesztett. Mellette állt Bánfi János, magas, halavány ifjú, szép magyaros vonásokkal s nagy barna szemekkel. Diószín dolmánya, az akkoron divatos, nehéz selyem kamukából volt, arany törökös levelekkel áttörve; aranyozott, vert ezüst, kék kövekkel gazdagon terhelt készület pótlá ki a zsinórozást s öltözete egyjét tevé azon apáról fiúra szálló díszöltözetek közül, melyek minden időben szépek maradnak. Violaszín nadrág zsinórozás nélkül s zöld egyszerű topánka egészíték ki öltözetét.

Beszélgetésök tárgya Cristierna volt. – Úgy látszik – mond Bánfi fél suttogó hangon – hogy a mi kedves fejedelemnénk nem oly vidám s boldog, mint új nő közönségesen szokott lenni; a mint hallom, a fejedelem maga is, nem azon szorgalmas előző, ki oly szelid teremtéssel el tudná távol honát felejtetni.

– Fejedelmek – mond Judit részvevő tekintetet vetve Cristiernára – nem olynemű férjek, mint más emberek. Őket titkos érdekek, családi viszonyok vezetik nőjeik karjai közé; várhatni-e Zsigmondtól, ki virágról virágra száll, kit minden szép hölgyi szem rövid lobbanásba hoz, hogy példás férj legyen?

Bánfi gondolkozni látszott.

– Margit – mond kis szünet után – még most is érővé teszi azon hatalmát, melynek Bátori mindig hódolni látszott.

– Hibázik Bánfi, ha ezt hiszi Margitról; nincs nő, ki kevésbbé számító lenne, mint ő. Azon felsőség, melyet gyakorolni látszik, önkénytelen s lehet észrevenni, hogy ő a fejedelmet soha sem keresi, sőt közelítését oly természeti egykedvűséggel fogadja, mely őt minden gyanútól fölmenti; ő más iránt is ilyen.

– Az tagadhatlan – viszonzá Bánfi – ő mindig nyájas; maga a szép fejedelemasszony is, a mint látszik, igen örömest mulat vele.

– Én – mond Judit – nem a legjobb napokat jóslom Cristiernának, egész lénye különböző a fejedelemétől; nem igen remélhetni köztök valaha azon gyöngéd viszonyt, kölcsönös bizodalmat s engedékenységet, mely egyedül képes házasokat boldogítani. A fejedelem változékony fog maradni végig; s azt hiszem, egynek azon hölgyek közül, kiket meg szokott különböztetni, nem sokba kerülne őt angyali hölgyétől elidegenítni.

– Ez – mond Bánfi egy finom mosolylyal – alkalmasint közbenjárás nélkül is meg fog történni: ha igaz, a mit hallok.

– S az volna? – szólt Judit, reá függesztve tekintetét.

– Egy gyöngéd titok, melyről nem örömest szólok, főként hölgy előtt – mond Bánfi jelentő arczkifejezéssel. – A viszony köztök aligha valaha több leend, mint testvéri.

– Úgy megkimélem a közléstől – felel Judit hirtelen közbe szólva s könnyű pirulattal tekintve föld felé. – Csáki Gizellát – folytatá, el akarván fordítni a beszélgetés tárgyát – holnap fogják a fejedelemnének bemutatni.

– Egészen egészséges tehát?

– Igen, kissé halvány még, de szép; oly szép, minél szebb nem lehet! A fejedelemné néhány hölgyet óhajt az elsőbb családokból maga körül; aligha Gizella ki fogja kerülhetni választását, pedig ő nem örömest válna meg a Mikola-háztól; Margitban ott testvért, barátnét s anyát lelt egyszerre.

– S Gyulafiné is, úgy hiszem, nehezen tudná őt nélkülözni, bár vigasztalhatlan nem maradna… Abafi sokszor van a Mikola-háznál s Margit az ő szemeiben a hölgyek elsője.

– Magam is azt hivém – jegyzé meg Judit – hogy azon tisztelet, melylyel Abafi iránta viseltetik, nincs egészen szerelem híjával; de később meggyőződtem arról, hogy Abafi valóban nem érzi azon gyöngéd indulat hatalmát Margit iránt.

– Oh – mond Bánfi – a szerelem egy Proteus, ezer alakba öltözik; s megvallom, mindig veszedelmesbnek hiszem, ha kezdete lassú s más alakot vesz fel, mint például tisztelet vagy barátság. Azon neme a hirtelen szerelemnek, mely pillanat munkája, sokszor hirtelen is lobog el.

– Az igaz szerelem – mond Judit némi magasztaltsággal – legyen évek vagy pillanat műve, egy és örök!… s ha szűnik… nem volt soha szerelem!

Többen közeledtek e pillanatban az érdekes párhoz. A beszélgetés közönséges lőn: a fejedelemasszony útjáról, a holnapi lovagjátékokról, a terem eddig ismeretlen fényű s ízlésű bútorairól s diszítményeiről folyt a beszéd változtatva. Itt-ott a szögletekben fontosb érdekek s országos viszonyok jövének szóba. A mellékteremben megzendült a hanga s a fiatalság egyenkint a gazdagon világított mellékosztályokba vonult.

A fiatal Zamojszki, a Bátori-háznak rokona (mert bátyjának neje Bátori Gizella volt), a fejedelemnéhez járult s őt lassú lengyelre szólítá fel.

Keleti öltözete még emelé az érdekes leventének termetét. Majd bokáig érő, redőkbe szedett s derekához gazdag hímzésű pánttal szorított kurtkája, a legszebb hófehér selyemszövetből volt, mellén sűrű, apró arany gombocskákkal; ezen fölül volt az úgynevezett lengyel kontus öltve s ennek hasított ujjai lógtak vállai mögött: a felső öltözet égszín bársony volt s gyöngéd hattyú-torok folyá körül. Kezében tartá könnyű süvegét égszín bársonyból, keskeny hattyú-torok prémzettel, melynek lekonyuló teteje négyszögű volt.

A fejedelmi nőnek deli tagjait almaszín selyem kamuka öltözet, gyönyörű hímzésekkel folyá körül; a főkötőjébe szúrt boglárok gyémántoktól ragyogtak s hófehér nyakát nagy keleti gyöngyök számos sorai keríték.

Ezen első párt követék a fejedelem Mikola Margittal s többen különböző öltözetben, melyek közt feltünők voltak még azon német lovagok, kik a fejedelemasszony kiséretében érkeztek Kolosvárra s kik közt Zobel s Tattenbach közfigyelmet gerjesztének, mint több tornában győzedelmeikről nevezetes lovagok.

Bucella, az orvos, egyszerű fekete olasz öltözetében; Bazili, egy olasz festő s több idegen adá a jelenetnek részint árnyát, részint tarkaságát.

TRENCSI-VÁR.

Sok nép, nagy várakozásban.

_Walter Scott._

Kolosvárnak a közép-kapu előtti külső tere, a most úgynevezett Trencsi-vár, volt a lovagjátékokra elkészítve. A Magyar-kaputól kezdve e tágas tér felé, hosszú, széles fenyő-sétasorok vezettek s ezek közelében jobbra-balra, hirtelen készült erdő terjedett – egy meglepetés, melylyel a kolosvári tanács a fejedelemnek kedveskedett. A megkivántató fenyvek a nem távoli havasokból hozattak s rejtett helyen valának lerakva; a lovagi játékokat megelőző éjjel szurattak a földbe festői csomókban, hol ritka csoportozatot, hol sűrű tömeget képezve, hol egyenkint állva: s így a széles, tágas térségben egy egészen természetes ligetet képezve, melynek közepében volt a lovagi csatatérre vezető út hagyva.

A Trencsi-várban egy tágas négyszeget látunk, magas deszka sorompókkal körülkerítve, melyek kék és sárga szövettel vannak bevonva. Felettök hézagonkint kék és sárgára festett oszlopok emelkednek sisakokkal, vérttel s paizsokkal fölékesítve. E kerítvények azon részén, mely a város felé nyúlik el, magas széles páholysor, rostélyozott karzatokkal van emelve, hasonlóul sárga s kék szövetekkel bevonva, veres, sátoralakú mennyezettel boltozva. A város felől tágas, menedékes lépcsők vezetnek a külön erkélyekbe; ezeknek középsője, a többinél sokkal több pompával s választékonysággal van ékesítve s azokat terjedtségben meghaladja.

A leírtakkal szemben egy magas egyes páholy emelkedik, hasonló készületű, a harczbirák számára. A csatatérnek közepette egy magas, gótmívű faoszlopot látunk, toronyalakút, tetején négy lobogóval, az erdélyi, styriai, lengyel s császári színekkel, melynek üres, öblös közepében azon számtalan szép díj van lerakva, melyeket a fejedelem a győzőknek készíttetett, mint fegyverek, billikomok, tigris-kaczagányok, gyönyörű nyeregtakarók, több rendbeli czafrangok, csujtárok, mind selyemből, aranynyal s ezüsttel terhelve.

A Torda-kapu felőli oldalon a sorompók felnyithatók; a magas páholyok előtt ülések foglalják el a helyet, a számos néző számára, melyek közül a hátulsók mindig magasabbra emelkednek. A négyszegnek más két oldala szabad, nehogy a hajított kelevézek sértők lehessenek.

Azon pillanatban, melyben a sorompók elé érkeztünk, az egész igen élénk, meglepő képet mutat.

A fejedelem nejével már elfoglalta a középső páholyt, mögöttök Kornis Gáspár, Geszti, Keresztúri erőteljes férfi-alakok díszes öltözetben s a fiatal Zamojszki láthatók; Cristierna mellett két vidámképű éltes nő sisakalakú főkötőkkel s hosszú fátyollal. A többi páholyok is tömve voltak, csinosan, sőt részint gazdagon öltözött nézőkkel. Ezeknek egyikében, mely jobbra harmadik volt a Bátoriétól, Mikola Margitot veheté a néző észre; jobbjára Zsombori Judit, baljára Gizella ült. A szögletben foglalt az öreg Mikola helyet, Gizella mellett s mellette állott szép fia, ki ma nem volt szolgálatban. Judit mögött látjuk a csinos, magas Bánfi Jánost.

Gizella szembetűnőleg halvány, de valami oly bájló van egész lényén, hogy minden szem rajta csüng s mindenki vágyik ezen érdekes teremtésnek nevét tudni.

A sorompók körüli lépcsőkön pezseg a néptömeg, nincs egy üres hely is; hézagonkint a fejedelmi őrsereg hadfiai állanak medvekaczagányaikkal s nehéz fegyvereikkel.

A nézők sorain körültekintve, több ismerősre akadunk. A fejedelmi páholysor mellett emelkedő lépcsők egyikén látjuk azon tisztes polgárt, kit a kolosvári piaczon hallánk egy szerzetessel és falusi úrral beszélgetni. Nem távol ettől ül a becsületes kovács, Gúti Mózes uram az ő hű bordájával, Orsolya asszonyommal, mindkettőjök ünnepi öltözetben s örömtől sugárzó arczokkal; mellettök, mint nem legkényelmesebb ragasztékot, pillantjuk meg félig térden, félig ülve Tóbiást, kinek fészkelődései és ügyetlen kérdései Orsolya asszonyt szokott egykedvűségéből néha felrázák.

A harczbírák erkélyének közelében egy ismerős arcz foglalja el figyelmünket. Aligha e vaskos, duzzadt képű legény, rövid, réteges gombú zöld dolmányban, világos-kék nadrágában, csúcsos báránybőr-süveggel fejében, nem Timár Miska, kivel Alvinczen ismerkedtünk meg. Alakján komoly tünődés tűnik fel; úgy látszik, mintha nagy terv kezdene agyában alakulni; néha emeltebb fejtartása, szikrázó szemei s öklöző kezei, készülő ökölbajnokra gyaníttatnak, ki még nincs tisztában az iránt, kiálljon-e a síkra, vagy magában s képzetében vitézkedje ki magát, mindenesetre olcsóbb áron.

Közel a Mikola-páholyhoz áll, egy szerfölött érdekes arczú ifjú, kit ha jobban megnézünk, úgy tetszik, mintha a keleti vonásokat, e sötét szemeket, ezt a karcsú termetet s az egészen sajátságos lényt, már több ízben s több alakban láttuk volna, még sem merjük ráfogni, hogy ő az; annyira különbözik e kétes lénynek minden megjelenésekor alakja az előbbitől, hogy szinte biztosabb most is őt idegennek hinnünk; mert talán csak némi visszaemlékezéseket idéznek elő az érdekes vonások. Az alig húsz évű ifjún, egyszerű, fűszín térdig érő zeke van, mely tagjaikoz símulva, azoknak szobrászi szabályosságát még emelni látszik s hasonló színű a nadrág; szerfölött kis lábait fekete szattyán borítja. Bővebb zeke, hasonló színű, tágas, felül hasított ujjakkal, van alsó ruhájára öltve, melyet síma bőröv, gazdag boglárokkal elhintve, szorít derekához; kerek, hasonló színű süveg, keskeny tigris-prémmel s ingadozó hosszú, széles, veres tollal, nyugszik barna fején; gesztenyeszín haja vagy nyirott, vagy süveg alá van rejtve; csinos mívű ezüst kard, melyet mintha már láttunk volna valahol, lóg válláról, veres, különös csomókba fűzött kardkötőn; keresztbe font karokkal áll csöndesen, néha-néha vetve fürkésző, szinte kérdő tekintetet az őt körülbolygó embertömegre, mintha valakit keresne.

A várfalak taréját számtalan nép lepi el s a sorompókon kívül, a magas fenyvek alatt, apróbb tömegekben állanak a különböző színekbe öltözött emberek. Az úgynevezett Felek hegyének azon részét, mely a város felé tekintőnek baljára emelkedik, a szomszéd falvak lakói lepték el, a nagyszerű szemlének életvidor, tarka s változatos tekintetet adva, melyet a köröskörül felállított hintók, czifra készületű paripák s cselédek még elevenebbé varázsoltak.

A harczbírák páholya mellett két felől állított trombitások végre dobszó által kisért jelt adának, melyet a város bástyáira szegzett taraczkok dörgése viszonzott.

TORNYA MÁTÉ.

A sorompó nyílik.

_Arthur_.

Ekkor a sorompók megnyíltak s egy majd ölnyi magas, vállas férfiú, kijelölt vonásokkal lépett elő csendesen a küzdhely fövenyén. Hófehér ing födte derekát, szárait egyszerű veres nadrág s lábaihoz sárga topánka volt sűrű szíjsorokkal szorítva. Veres, majdnem lángoló haja tömött csigákban hullt le vállaira s egész tekintetének oroszláni alakot adott. Széles szemöldei, világoskék kisded szemei s borzas hosszú bajusza, megjelenésének vad méltóságát még növelték s a könyökén felül tűrt ing szabadon láttatá ideges, erőteljes karjait.

E roppant ember, kinek egész alakján összehangzó kifejezése az erőnek s önbizodalomnak nem kis érdekű volt, megérkezvén a tér közepébe, körültekintett, vonásaiban azon neme a megvető kihivásnak volt kifejezve, mely a gyávát egyszerre visszarettenti, de az erősnek kétszeres ingert ád egy önhitt kérkedőnek megszégyenítésére.

A polgári ember, kiben az előbb ismerőst találánk, szomszédjához, egy kövér méhserkészítőhöz fordult. – Ez – mond – Máté, kinek régen hallottuk már hírét; azt mondják, tizenöt mázsát föl tud emelni s négygyel birkózik.

– Ez Tornya – szólt a fejedelem, Cristiernához hajolva – becsületes katonai emberünk, kinek bátyánk, István király, sok hasznát vette hadaiban; a mint kinézése mutatja, aligha csökkent ereje, most még erőteljesbnek látszik, mint őt gyermekkoromban bátyánk udvaránál láttam.

Egy kis remegés volt a szelid fejedelmi nő ajkai körül látható. – Nem lesz-e életveszélyes a viadal e Góliáttal? – kérdé.

– Oh nem – felelt Bátori nevetve – ő hamar szokott bánni s ellensége mindenesetre rövidebbet esik, mint német lovag, ha leemelik a nyeregből.

A kövér méhser-készítő, kit az elébb szólíta meg tisztes polgári ismerősünk, Mátéra bámult. – Úgy – mond – aligha vívótársra akad!

– Ki tudja! – felelt a másik – a jutalom nagy s alkalmasint lesz, kit kecsegtet.

Igaza is volt a becsületes polgári embernek, mert a míg folytaták beszédöket, az alatt egy vaskos ifjú, kiben azonnal Timár Miskára ismerünk, állott ki a síkra; feltűrvén ingét, daczos merészséggel tekintett az óriás szemébe, ki megvetőleg mosolygott bajusza alatt.

– Jer! – mond Miska – én nem ijedek meg árnyékomtól s megyémben választva vívok hárommal; lássuk, melyikünké lesz a díj!

Máté végigjártatá a szilaj falusi bajnokon szemeit. – Készülj! – felelt mély, szinte dörgő hangon – mert nem tudod, melyik pillanatban méred meg a fövényt magad előtt.

Ekkor képzelhetlen hirtelenséggel ölelé derékon a meglepett, kézzel-lábbal kapálódzó Miskát s azt egész csendességgel körülcsóválván feje fölött, a földre teríté maga elébe.

A nézők összes hahotája követé ezt és Miska nehezen vánszorogva fel, az embertömegbe vegyült.

– Ezzel röviden bántak – jegyzé meg Gúti Mózes Orsolyához hajolva – nem hiszem, hogy második akadjon.

– Magam sem – felelt a nő, jót taszítva könyökével Tóbiáson. – Ej, Tóbiás, ne fészkelődjél annyit, mind lekoptatod a szőrt szép rása-szoknyámról s aztán ne rágódjál itt minden ember előtt azon a kalácson, pszt, hallgass!

Tóbiás a kalácsot zekéje alá rejté s nyitott szájjal bámult maga elébe.

– Ni, ni! – kiált fel Orsolya, – hát az a csenevész legényke mit akar? Csak nem vív meg Mátéval!

– De úgy készül! – mond Gúti Mózes, nagy figyelemmel tekintve a küzdhelyre, hol egy sugár ifjú érdekes vonásokkal s bátor tekintettel közeledett Mátéhoz, ki nyugton állt, mint az oroszlán az őtet körülcsaholó ebek előtt.

A trombiták jelt adván, mindenek figyelme meleg részvéttel volt az ifjú bajnokra fordítva; de e merész vállalkozat eredményén senki sem látszék kétkedni.

– Tudd meg, – mond a fejedelem Kornis Gáspárhoz fordulva, – ki ez az ifjú! szeretnők őt testőreink közt látni.

Kornis helybenhagyólag intett fejével.

A Mikola-páholyban, ki Gizellát figyelemmel vizsgálta, láthatá, hogy reá a játékoknak inkább terhelő, mint kellemes hatása van; minden új jelenetre láng borítá arczát s keble föl- s leemelkedett; egy szót nem tudott volna kiejteni, míg a vívás tartott… Margit, ki ily küzdéseknek többször volt tanúja, nem érzé azon rettegést, mely a nőnemet nyugva s szenvedőleg osztoztatja a férfiúveszélyben. Az öreg Mikolának pedig nagy tréfája volt e szemlében s már a Miska esete hangos hahotára fakasztá.

– Ezzel aligha még rövidebben nem bánik Máté, – mond, Margithoz és Bánfihoz fordulva, – ez összetörik keze közt.

Azonban a viadal kezdődött s a fiatal bajnok Máténak váratlan megtámadását, melyben legtöbbet látszék az bízni, hirtelen ügyes fordulattal kerülte ki. Tornya, a mi nagyon természetes volt, az egyensúlyt kissé elveszté. Ezen ingadozó helyzetet hasznára fordítván az ifjú, nyílsebességgel ugrott oldala mellé s szintoly hirtelen ragadván meg egyik kezével mellét, másikkal nadrágszíját hátul, egyet fordított vagy inkább taszított rajta s Máté hosszára zuhant a fövényre, egyenesen magas kiálló orrára, melyből sűrűn patakzott a vér.

Harsogó hosszas «éljen»-kiáltás harsogott. Máténak a harcz szabályai szerint hátra kellett lépni s mivel a fiatal bajnokot senki sem idézte többé vívásra: ő kiáltatott győztesnek.

– Ki volt ez? – kérdé az öreg Mikola Bánfitól, alig térhetve magához bámultából. – Most közeledik, ismeri-e öcsémuram?

Bánfi kihajlott. Ekkor lépett a győztes bajnok a herczegi páholy felé s mélyen meghajtva magát, fogadta el a fejedelemasszony kezeiből azon gazdagon hímzett fehér, széles szalagot, mely a birkózásban győztes számára volt szánva mint díszjel, minekelőtte a gazdag jutalmat a játékok végén kezéhez venné.

– Ez, – mond Bánfi, – Betlen Farkas. Alig ismerek reá egyszerű, barna mellényben s feltűrt ingben.

– Szép, hosszú fürtjeit süvegje alá rejtette, – mond Mikola, – másként ráismertem volna. No, – folytatá, – ez nagy vakmerőség s igen balul üthete ki. Csak azt bánom, hogy ily hamar vége szakadt az e nemű vívásnak, mely engemet leginkább mulattat.

A fejedelem, mint látszott, néhány nyájas szót intézett Betlenhez, ki nemsokára kilépett a csatatérről.

HATTYÚ-LOVAG.

Tiszta és szeplőtelen.

_Müller_.

A legérdekesb nemei közül az akkori lovagi gyakorlatoknak volt a kelevéz-játék, úgy mint az több keleti népeknél s Európában mai napig a töröknél gyakorlatban van.

Hogy e kedvtöltést az erdélyi leventék Cristiernával s számos vendégeivel egész sajátságában megismertessék, annak külről is egészen keleti színt kivántak adni: huszonnégy serdülő lovag az első erdélyi családokból; a jelenlevő lengyelek közül a fiatal Szápia és Zamojszki, s a német lovag Zobel kivántak benne résztvenni. Két csapatra voltak a vívók felosztva, kék és veresre; az elsőnek Betlen Farkas, a másiknak Bánfi János voltak vezérei. Mindnyájoknak derekát rövid, hófehér, gazdagon s ízléssel aranynyal hímzett rövid török ujjas födé, eredeti sawl-lal derekukhoz övezve; ezen felül hasonló fehér szövetből rövid, nyitott öltöny volt húzva, melynek vállain, ujjak helyett, szögletben végződő, aranybojttal ékesített szárnyai voltak. Az első csapatbelieknek szárait kék, a másiknak veres bő nadrág födte; lábaikra sárga topánka szorult, sarkantyú nélkül, melyet a széles arab kengyelréz pótla ki; oldalaikon török, becses kövekkel terhelt, sarlóalakú kardok függöttek. A keleti veres süveget fejeiken hímzett patyolat folyá turbánalakban körül, melyre tenyérnyi boglár, mellé hófehér kócsagtoll volt tűzve.

Minekelőtte a munkához fognának, körüllovagolták a viadal terét kettenkint, a legszebb s nemesebb fajú paripákon, tigrisbőr nyereg-takarókkal; fejeiket s szügyeiket veres vagy kék, aranynyal terhelt czafrangok, a csapatok színei szerint, lobogták körül. Minden vívónak két egyszerű életlen fenyőbot vagy kopjanyél volt kezében, hasonlóul a választott színre festve, két végeiket kék vagy veres festékkel terhelt labdák foglalák el, úgy hogy a talált helyet az azon maradó szín kitüntesse; csak azon foltok tekintetvén sebeknek, melyek derékon felül a hófehér öltözeten igen tisztán lehetének kivehetők.

Megkerülvén a sorompók közti helyet, melynek a páholyok felőli oldalában több gyalog-csatlós állott, számos, a fentebb írt módon elkészített kopjanyelekkel, leventéink kétfelé váltak s a játék elkezdődött.