Part 11

Köröskörül nyargalták szélsebességgel a tágas küzdhelyet; előbb egyenkint kihíva egymást, később mindnyájan együtt víva.

Bámulatra méltó ügyességgel kerülték ki egymásnak kelevézeit, lehajolva nyargaló lovainak hirtelen kantárrántással más irányt adva, vagy a repülő kelevézt kifogva kezeikkel s rögtön visszarobbantva a támadóra. A csatázók nekihevültek már s lángoló arczaikon lobogott a kedvtöltés gyönyöre; a lovak magok is, melyekről darabokban szakadt a tajték, víg nyerítéssel s prüszköléssel látszottak a játék örömében osztozni.

– Ez szép volt! – mond a fejedelemné, az egyik éltes nőhöz fordulva, – Zamojszki három kelevézt került ki egyszerre; Betlen jeles lovag! – Az idős nő helybenhagyólag intett fejével.

– Nézd Bánfit! – szólt Margit Gizellához, – már kettőt talált s még tiszta. – Gizella fojtva érzé leheletét; minden sebes fordulatra összeszorítá ajkait, vagy szemét födé el kezecskéivel.

Zamojszki s Szápia váltak ki a többeknek mindig apadó száma közül, nemcsak azon lélekjelenléttel, melylyel lovaikat azon pillanatban tudák oldalt vetni, midőn a néző már hitte, hogy a sorompókba zúzatnak, vagy azt odább sodorják magokkal: hanem oly ügyességgel is, melylyel mindeddig hófehér öltözetük folt nélkül maradott; bár sűrűn cserélt kelevézeik mindig találtak. Már alig maradtak hatan a sorompók közt s ezek számában még mindig sértetlen: Betlen és Bánfi. Mindazok, kiknek derékon felül két foltjok volt, a harczbírák, mint legyőzötteket, kiidézték a sorompók közül.

– A lengyel urak, – mond a fejedelem, – aligha nem győznek e gyakorlatban; nekik a kopja s kelevéz kedvencz fegyverök.

– Betlen, Bánfi és Tasnádi igen ügyesek e játékban, – felelt Kornis, a fejedelemhez fordulva. – Kár, hogy Abafi nincs jelen, ő alkalmasint sokáig kétségessé tenné a viadalt.

– Csodáljuk, – jegyzé meg Bátori hidegen, – hogy nemes gyakorlatokból kivonja magát, főként ha azokban némi tökélylyel bír… Egy fiatal leventéről van szó, – folytatá, Cristiernához hajolva, – kire sok panaszunk volt egykor, de a ki, mint halljuk, nagyon megváltozott.

– Bizonyossá merem Nagyságodat tenni, – erősíté Kornis, – hogy csak különös baj tartóztathatja, vagy még megérkezik. Én a tornán szeretném jelenlétét, mert abban alkalmasint nem kis dolgot adna a német uraknak.

Élénk viadal kezdődék most s a szem alig kisérhette a nyíl szárnyain fellegként a nézők előtt elsuhanó lovagokat. Egy lovag a kék színűek közül kapta a második foltot; így a veres szín látszék győzni, melynek vezére Bánfi s a lengyel Szápai és Tasnádi, egy csinos húsz évű ifjú, kettőzött hévvel kezdék a veres Betlent s Zamojszkit kelevézeikkel zaklatni.

Kis szünet lőn s a harczbírák trombitajelére a nézők csak Szápiát és Zamojszkit találták sértetlen.

Ekkor jelent meg a sorompók előtt egy szép lovag; hattyúfehér ménjének homlokát s szügyét pompás ezüst czafrang lógta körül s nyergét fehér farkasbőr takarta el. Az ifjún fehér, ezüsttel hímzett dolmány volt, csillámló boglárokkal terhelt övtől körülkerítve s hasonló színű nadrág födé idomos szárait. Fehér, kerek süvegén hermelin-prémmel hosszú, fénylő fehér toll ingadozott s vállain sűrű, gesztenyeszín hajhullámok özönlöttek. Egy halk sikoltás hallék a Mikola-páholyból, midőn a deli levente a sorompókon át néhány ugrással a csatatéren termett.

– Te nem jól vagy, Gizella! – mond Margit, a hátra hanyatló leánynak derekát átfogva.

– Oh igen, igen! – nyugtatá ez, alig hallhatón rebegve, – nincs semmi bajom! Muló szédülés csak, mindjárt megszünik.

– Nem, kedves jó angyalom! – mond Margit részvéttel, – ez a szemle nem idegeidhez való; nem mennénk-e haza? én elkisérlek.

E pillanatban vette Margit a fehér lovagot szemügyre s gyanítván a Gizella sikoltásának okát, mindenkép igyekezett őt bátorítani, a nélkül, hogy vele sejdítését észrevétetné.

Gizellának szemei a gyönyörú ifjúra voltak szegezve. Ő ily szépet, ily delit sohasem látott; úgy tetszett neki, mintha minden homályba borulna e méltósággal teljes lovagi alak előtt.

A jöttet, első tekintetre csak egy ismeré meg az egész népes embertömegben s ez egy Gizella volt; vagy azért, mivel Abafi ily fényesen soha sem jelent meg, vagy mivel őt itt senki sem várta. Második, ki ráismert, de csak akkor, midőn a páholysor elébe ugratott, azon érdekes keleti vonású ifjú volt, kit az elébb láttunk fűszín öltözetében; – s a harmadik, Margit.

Abafi a fejedelmi páholy előtt megállván s tisztelettel meghajtván magát, úgy látszék, mintha megdöbbent volna. Arcza elsápadt s újra hirtelen pír lobogta azt körül; lelkes szemeit a fejedelmi nőnek szeraf arczára függeszté s állott mintegy elvarázsolva. Úgy tetszett neki, mintha a köznapi élet üréből a mennyek fényének kapuiba tekintene s nem képzelt örömök édje nyilatkoznék. A mit képzete félig sejtett alakban, lényképként idézett föl lelkében, azt látta valósulva a gyönyörű, szelíd, szerény fejedelmi nőben, az egészen idegen s mégis oly ismeretesben – előtte: egy bálvány, kit nem imáda, nem szerete, nem becsüle, nem óhajta, kivel lelke olvadt egybe, ki elszívá őt önmagától s magán kívül forrasztá idegen léthez és élethez.

Így állott ő egy-két perczig szótlan, mintegy kiemelve önmagából s odabámulva egy ismeretlen életbe. A fejedelem kérdő tekintetet vetett reá, kinek szótlan merengése különös ellentétben volt gyors, tűzzel teljes megjelenésével.

Végre Olivér magához tért s szép, teljes hangján, szemeit mindig a fejedelmi nő andalgó vonásain legeltetve, jelenté ki, hogy a győztes lengyelek ellen az erdélyi kelevéz találó tehetségét vágynék kivívni, egy – kettő ellen.

A győztes bajnokok a viadalt csak egyenkint fogadák el; Szápia kimenvén a sorompók közül, a Mikola-páholyban volt tanúja azon viadalnak, melynek következésén, a Zamojszki nagy gyakorlottsága ismeretes lévén előtte, nem kétkedett.

– No, – mond alant a lóczán Gúti Mózes szomszédjának, egy csinos polgári nőnek piros kerek arczczal s galambszelíd tekintettel, – aligha a hattyúfehér paripából babos nem válik a viadal végével… Mi a tatár! – kiált fel, Orsolyához hajolva, – hiszen ez Abafi! – Neje mosolyogva intett a fejével igent. – No, úgy a kopasz sógor[6] jól hajoljon – folytatá a férj – nyergébe, ennek, hallom, kelevéze mindig odarepül, a hova küldik.

Azon csinos, fiatal férfiú, kit fűszín öltözetében vevénk észre az elébb, lejebb lépett a hágcsókról s a csatatéren a szolgálatra kész csatlósok sorába állott, néhány földön heverő kelevézt szedvén föl, élénk figyelemmel kisérte Abafinak minden mozdulatát.

Közel hozzá, épen a páholysor bal végén állott egy tisztes öreg úr. Öltözete előkelőre mutatott. – A fehér lovag vagy igen bízik magához, – mond a közelállókhoz, – vagy nem tudta, mit tesz, mikor ily hófehéren jelent meg a viadalra.

A zöld ifjú reá vetette nagy, sötét szemeit s egy szerfelett nagyértékű tőrt ragadván ki kebléből. – Itt, – mond, – egy tőr! melynek markolatja fölér egy oláh faluval; és ezen kard, – folytatá, oldalán függő fegyverére csapva, – fölül rajta, két arany ellen, hogy Abafin egy folt sem lesz a viadal után.

– A fogadás könnyű, – felelt az öreg úr mosolyogva, – ám legyen! jó lesz, ha előre ide adod fegyvereidet.

– Igen, igen! – erősíték nevetve néhányan a közel állók közül.

Azonban a viadal elkezdődött s az azt bámuló embertömeg élénk részvéttel kisérte a két deli lovag minden mozdulatát; igen észrevehető volt azonban bizonyos részrehajlás Abafi iránt, mely sokképen mutatkozott a nézők közt.

– Ah! – hangzott az egész nézősokaságon keresztül, ha Olivér kiröpíti kelevézét, mely mindig talált, de Zamojszkinak szerfelett ügyes mozdulatai miatt, csak a lovát érhette; vagy ha a Zamojszkinak kelevéze az Abafi feje fölött sivított el, mélyen a homokba fészkelve magát. Hősünk, minden hajítását, minden fordulatát összes élénk biztatás követé.

A viadalt Abafi nyugton s egy helyen állva kezdé meg, vagy inkább várta be. Zamojszki villámgyorsasággal rohant neki s alig két ölnyire hozzá röpíté ki az első kelevézt, melyet Abafi roppant oldalugrással kikerülve, a második feléje süvöltőt kikapá kezével s egyet perdítvén rajta, visszarobbantá s a Zamojszki lovát találta szügybe, ki hirtelen fordulattal, alig tenyérnyire a sorompóktól, kerülte ki a hatalmas hajítást.

Újra körül-körülnyargalták a tágas csatatért s a zöld ifjú két kelevézt nyujtott Abafinak, mig Zamojszki is kettőt vőn által egy oda siető csatlóstól.

– Nem féltem Abafit, – mond a fejedelem. – Ez derék vívás! a Zamojszki lovát két kelevéz érte már, az Abafié sértetlen… Derék! ez derék volt! – mond újra a fejedelem Cristiernához, ki érdekkel kisérte Abafinak mozdulatait, s mint ilyen esetekben történik, ő is pártot vett s mint látszék, az a honi lovag részére hajlott.

Igen szép jelenet volt, a Mikola-páholysorban Szápiának lobogó tüze, melylyel a vívókat kisérte; az Abafi viadala szerfelett tetszett neki. – Most, – mond, – Zamojszki találhatá derekát Abafinak, ha a másik kelevézt hirtelen utána hajította volna az elsőnek.

– Abafi győz, – kiált fel Margit. – Nézd, Gizella, a kék folt a Zamojszki karján;… most újra egy a derekán! – Gizella halványan, mint tetszholt ült némán; egy szót nem tudott szólani, csak keblének emelkedése mutatá a belső vihart, mely abban zajlott.

Olivér győzött. Az utolsó összeütközésben magasan emelt kelevézzel rohant Zamojszkinak s megforgatván azt, maga elébe nyujtá karját, hirtelen megrántva kantárát, hogy ménjének lábai, mint leszegezettek, gyökereztek a földbe; de a kelevézt ki nem röpítette. Csel volt ez csak, melyet midőn Zamojszki hirtelen fordulattal ki akart kerülni: Abafinak nyílsebességgel repült egyik kelevéze karjára, a másik derekára.

Összes százszorozott «éljen!» harsogott körül. Zamojszki félrevonult a csatatérről s lova, melyről tajték patakzott, fáradtan ereszté le fejét.

Még Szápia volt hátra, ki a Mikola-páholyt elhagyván, azon vidám, élénk gyorsasággal termett a viadal-helyen, mely a bátorban akkor legfeltünőbb, mikor magához méltó vívótársra akad.

– Nem a legjobban áll fogadása, bátyám! – mond egy fiatal ember a fogadó öreg nemeshez.

– Még, – mond az öreg, – a nyerés csak fél; én Szápiára fogadtam inkább, ki azt hiszem, győzend.

A zöld ifjú csendesen mosolygott magában. – Még öt arany Abafira! – mond, erszényéből gondosan kiszedve öt velenczei aranyt, mely akkortájban sok pénz volt.

Az öreg hallgatott s a viadal elkezdetett. Majdnem hasonló lévén az elébb leírthoz, a képzelőtehetségre bízom annak minőségét: csak azon megjegyzéssel kivánom azt segíteni, hogy Szápia mind lovának helyes forgatásában, mind a kelevéz-viadal minden mozdulataiban Zamojszkit jóval felülmulta. De mind e mellett Abafinak sűrű csapásai s e viadalban nagy gyakorlottságából eredt biztos szemmértéke a győzelmet részére hajlaták. Szápia három veres jegygyel, melyek egyike szívénél volt, hátralépett a küzdhelyről. Minden ember a magyar lovagra bámult. Tisztán, mint a bérczek hava, ő és lova, állt a győztes lángoló arczczal s mégis oly nyugton. Körültekintve a szem, három érdekteljes arczot látott örömsugáritól elöntve. A három arcz birtokosát könnyű kitalálni.

Kis szünet után ijászok léptek a térre s bámulásra méltó ügyességet mutattak. A legjobb lövő azon szép keleti arczú, zöld öltözetű ifjú volt, kinek élénk részvéte az Abafi viadalában oly észrevehető vala.

ZOMÁNCZOS VITÉZ.

Deli s bátor, oh nézd, s minő nyugodt.

_Schiller_.

Ezután nemsokára következett a komoly viadal fénylő vérttel s nehéz rostélyos sisakkal.

Ezen, annyira ismert s oly sokszor leírt viadal nemének részleteit mellőzve, csak röviden említem, hogy minekutána Zobel lovag négy erdélyi s két magyar leventén győztes lőn: a Keresztúri nehéz dsidája őt földhöz terítette, néhány utána következővel együtt. Tattenbach győzé le végre Keresztúrit s már a díj bizonyos birtokában vélte magát, mikor egy vitéz, kék zománczú aczéllal borított, leeresztett sisakrostélylyal jelent meg magas, hollófekete paripán.

– Ez Bocskai István, – mond a fejedelem Cristiernának, – ismerem ezen fekete paripát. Pajzán, úgy-e? – folytatá Kornishoz fordulva, ki helybenhagyólag intett fejével.

– Nem gondoltam, – szólt Kornis, – hogy Bocskai vívhasson. Ő tegnap igen rosszul érzé magát; de egyébiránt is a fiatalság játékaiba nem örömest elegyedik. Ő ellenség előtt s komoly csatákban van a maga helyén.

– Úgy látom, – mond a fejedelemné, Bátorihoz hajolva, – erdélyi leventéink nem örömest hagyják a babért idegen homlokára fűzni. Ez Bocskai? – kérdé.

– Igen, – felelt a fejedelem, – de megtörténhetik, hogy ezen viadalban jeles német vendégünk lesz a győztes; a mit azért is hiszek, mivel Bocskai valóban igen el volt még tegnap gyengülve. Sajnálom, hogy kitevé magát; e neme a viadalnak ép erőt kiván.

– Nagyságod, – mond Kornis, – alkalmasint adott volna gondot az idegen lovagnak, ha egészsége engedné.

– Két ily viadalban valék már győztes! – felelt Bátori.

A Mikola-páholyban Gizellán szembetünő nyugtalanság látszék. Ő ily viadalt még nem látott s már a többi is nagy hatással volt idegeire. – Jár-e néha életveszélylyel az ily kopja-törés? – kérdé rebegő hangon Margittól.

– Életveszélylyel nem, vagy igen ritkán, – felelt a kérdett, – legalább esetet nem tudok, mely azt igazolná; de a bukás olykor nehéz mell-nyavalyákat okoz s igen veszélyes következésű lehet az egészségre.

– Istenem! – sóhajtott Gizella elhalványodva, – mégis igen sok mulatságnak!

Ekkor ütközött a két lovag össze s a nehéz dsidák számtalan darabokban hullottak szét a fövényre.

Gizella behúnyta szemeit s szíve legmélyebb redőiben a kétség s fájdalom hullámzott.

– Oh egek! – rebegte s kezei görcsös hévvel szoríták a Margitéit.

– Ej, – kiált fel az öreg Mikola, kit az érdekes szemle egészen felhevített, – mit remegsz, Gizi? Nem féltem én Bocskait félholtan is.

– Bocskait! – szólt Gizella tagadólag rázva angyali fejecskéjét, – a vívó nem Bocskai.

– Hát ki volna? – mond Mikola nevetve.

Gizella hallgatott, de a kétség szorongató fájdalma reszketett minden vonásain s közel volt az ájuláshoz. Margit nagy részvéttel igyekezett őt megnyugtatni.

Az első viadal-próba után a kék zománczos lovag, magas fehér lobogó tollaival, a fejedelmi páholy elébe ugratott s ujan kezébe vett dsidáját leeresztvén, tisztelettel teljes hangon kérte a fejedelmi nőt, hogy férje nem viselhetvén e viadalban színeit, tiszteljen meg egy erdélyi lovagot viselésök engedelmével, ki hiszi, hogy azoknak minden más szín fölött kivívja az elsőséget.

A fejedelmi nő kétkedni látszatott s egy kérdő tekintetet vete Bátorira.

A fejedelem mosolygott.

– Színei a szép Cristiernának, – mond udvarias nyájassággal, – biztos kézben lesznek e bajnokunknál, kinek karja ismeretes előttünk.

Bátoriné azon másolhatlan nyájassággal, mely neki később annyira megnyeré az erdélyiek szívét, olda le derekáról egy vörös és fehér szalagot gazdagon ezüsttel hímzettet s a lovagnak nyujtá.

– Remélem, – mond méltósággal teljes szelídséggel, – hogy e szalaggal kegyedet, érdemes lovag, nemcsak e bajnoki játékban avatom lovagunkká, hanem férjemnek minden komoly csatáiban is élénk részvevőjévé.

A rettenthetlen lovag, szinte reszketve nyult a szalag után, melyet derekára kerítvén, a sűrű sisakrostélyon keresztül olvadtak tekintetének sugárai a szép beszélő arczára; keblében keményebb viadal volt, mint a melyre készült. A szív, mely eddig szeretni nem tudott, egy soha nem ismert benyomás édes kínja alatt fűzödött össze.

Mint szenvedő szeraf, ült Gizella a másik páholyban s egészen elgyengülve, nyugodott szép arcza a Margit vállain. Ki tudná zaját azon érzéseknek leírni, melyek keble alatt hullámzottak?

Harsány «éljen!»-kiáltás, a szétcsomózott távolabb nézők visszhangjától körülzúgva, ada eszméletet a szelíd leánykának. Tattenbach a fövényen hevert s a fejedelmi páholy előtt állt a zománczos lovag, emelt sisakrostélylyal. Gizella tudta, ki; az ő szíve sugallá meg nekie!… A nap hőse, a győztes Abafi volt. Közel a fejedelmi páholyhoz, a zöld öltözetű ifjú körültekintett, arcza sugárzott; ki őt így látta, azt hiheté, hogy ő győzött.

SZÉP PÁR.

Mint – – egymásnak teremtve.

_Lessing_.

A nap fényes mutatványait este ragyogó tánczmulatság fejezé be újra, melyben Bátori Zsigmond eddig nem látott s még a mult esti pompát felülmuló fénynyel vendéglé nem számos látogatóit.

E szép gyülekezetben jelent meg Abafi, először életében régi nemzetségének egész fényében, mint győztes, mint irígylett, mint közfigyelmet nyert, a csarnokban.

A fejedelem azt hitte utolsó viadala előtt, hogy Bocskai. A Bocskai lova okozá ezt, melyet Abafi kevés napokkal azelőtt vett meg, alkalmasint erre a viadalra s némi kis hasonlatosság az ő és a Bocskai méltósággal s erővel teljes tartása közt. Bátori nem kevéssé volt meglepetve, Olivérre ismervén; s lehet, hogy bátorságán, melyet talán a fejedelem vakmerőségnek keresztelt, bámult; végre még egy kis keserűség is lehetett a fejedelem kebelében Abafi ellen. S a Cristierna színeinek viselése oly megkülönböztetés volt, melyet próbálatlan lovagtól, mint Abafi, alkalmasint megtagadott volna, ha őt nem Bocskainak nézné; mely hiedelemben megszólalása után is maradt a fejedelem, szavának ismeretlen hangzását a sisak rostélyzatának tulajdonítván.

Hősünk megjelenése mindenesetre nagy hatású volt. Nemcsak kiválólag szép, férfias alakja, hanem azon finom társalkodási könnyűség, melyet darab idő óta sajátjává tett s melyet főleg a Mikola-háznak köszönhete, okozá ezt; de nevelte a közérdeket nyert győzedelme is s azon tisztelet s figyelem, melylyel iránta a jelenlevő idegen lovagok viseltettek, kik barátságát kérték s őt minden tekintetben elsőnek látszatának tekinteni.

Első fellépés nagyobb körben s oly emberek közelében, kiket eddig bizonyos távolságban szoktunk csak látni s némileg magunknál felsőbb lényekként tekinteni: mindig érdekes s nagyfontosságú az életben; mennyivel kellemesb, szinte fűszeresb a benyomás, melyet ily első megjelenés idéz elő, midőn azt, közfigyelmet gerjesztve teheti valaki s felléptekor oly tulajdonokkal bír, melyek másokban nemcsak a részvétet idézik elő, melyet csinos alakú, előkelő ifjúnak első látása okoz, hanem azon minden arczról visszasugárzó tisztelet is, mely csak érdem s kiváló tulajdonok következménye.

Hogy a fejedelmi nő, ki Abafinak fiatalabbkori kicsapongásait hallotta, de első megpillantásakor benne már a férfiút a szó legszebb értelmében ismerte meg: iránta azon figyelmes alkalmazással viselteték, mely nemcsak egészen önkénytelen, de igen természetes is, – senki sem bámulhatja.

De az ifjú lelkében is sok másként állott már. Azon bizodalom önmagában, melyet ismerünk már Abafiban, oly helyzetekben, hol testi erő s gyakorlottság játszák az első szerepet, lassanként a lélek munkálataira is átszivárgott. Ha benne némi hiúság vagy önhittség elegyedett azon makacs bizakodásban, melylyel úgyszólván semmi testi erőt kivánó tetthez nem fogott, bizonyos, szinte vak meggyőződés nélkül, hogy annak embere leend s ez egy nemét az embereknek sérté: talán menthetővé teszi e vak bizodalmat önerejében, különös természeti ajándéka az erőnek, melylyel Abafi valóban bírt s azon szerencse, melylyel azt mindeddig teljes sikerrel használta. Minél bizonyosabb lőn ő azonban erejében, minél több győzedelem s tapasztalás nemesíté e bizakodást önérzetté: annál inkább közeledett Olivér azon oly természetes szerénységhez, mely a tökélynek válhatatlan követője. S ha nyers, daczos tekintete egykor, szerencsés viadal, kivívott merény vagy sikerült erőfejlés után, kellemetlen benyomást okoza másokban: halkan e vad nyereség komolyabb tartásnak s végre szerénységnek ada helyet; s ő kezdé díszszel s kecscsel tudni szenvedhetővé s érdekessé tenni felsőségét.

S ezen oly természetes kifejlése lelkének, lassanként, egészen szellemi tárgyakban is mutatkozott. Ő azon önérzetet, mely némi tárgyakra nézve már létezett, más alkalmakkor is kezdé sejdíteni magában. Első fellépte a polgári pályán edzé már e kiválólag nemesebb nemét a bizodalomnak lelkében; s ő kezdé nemcsak hinni, hanem tudni, mennyire képes a lélek, ha tud akarni.

Abafit ezen időben már minden tekintetben Erdély legérdekesebb fiatal emberének tarták s innen magyarázható, hogy azon önkénytelen hódolás, mely a velei érintéseikben másoknak feltünt, neki nemcsak jól esett, hanem őt szép föltételeiben edzé is.

Abafinak külseje is igen meglepő volt ezen este. Öltözete egyszerű, mégis választékos s nagy értékű volt. Sötét gesztenyeszín bársony dolmánya keleti gyöngyökkel volt hímezve, sok ízléssel és nehéz, becses kövekkel terhelt övvel derekához szorítva. Dolmánya alól hófehér, nehéz selyemszövetű nadrágja, minden zsinórozás nélkül, az akkori divat szerint, tünt ki; keskeny, csinos lábaihoz hasonló színetlen topánka szorult. Nagybecsű kard oldalán s egészen tigrisbőr kerek süveg, szép vert arany sastollal, egészíték ki az egyszerű, mégis pompás öltözetet.

A fejedelmi nő a többek közt Abafihoz is szólott, egy-két dicsérő kifejezéssel említvén győzedelmét s megköszönvén, hogy színeinek a nap diadalát megszerzé.

Abafi annyira el volt merülve a gyönyörű, érdekes hölgynek tekintetében, hogy igen keveset felelhetett; s csak oly szerény s igénytelen hölgy, mint Cristierna, mellőzheté észrevenni azon mély benyomást, melyet a szép ifjúra tőn.

A fejedelmi nő később Margittal mulatott; történetesen Gizella s Abafi egymás mellett állottak. – Gyönyörű pár! – mond, Gizella s Abafira mutatva. Gyulafiné szokott nyájasságával, helybenhagyólag intett fejével. Tovább is beszélgettek s úgy látszik, a kis Gizella s Abafi valának beszélgetésök tárgyai.

Margitnak képén egész este komolyság tűnt fel: Cristiernának észrevétele őt megdöbbenté. Különös az emberi szív; vannak húrjai, melyek oly mélyen rejtettek, hogy ritkán pendülvén meg, szinte nem létezőknek gondoljuk. Ilyen vala az is, mely most zendűlt meg szokatlan hanggal kebelében. A fejedelmi nőnek czélzás nélküli észrevétele neki nem jól esett: ezt érzé, szégyenlé. – Mi kedvetlen, mi sértő lehet abban, ha valaki e két érdekes lényt, mely valóban oly illő egymáshoz, szép párnak nevezi? S mégis azon észrevétel szívemet összefűzi! A magam szándékát mondta ki Cristierna, s mégis fáj nekem; Abafi, oh igen! – gondolá magában, – ő lelkes, szeretetreméltó férfiú! Ki így látja, tehet-e egyebet, mint őt becsűlni! S Gizella, ezen angyali gyermek! minden tulajdonnal, mely férfiút boldogíthat, oly hozzá illő, mind kellemeire, mind idejére nézve. Szép pár! szép pár! – mondá lelkében, mintha e gondolatot meg akarná szokni; s nemes lelkének minden erejét összeszedé s Gizellához közelített. Soha nyájasabb, soha figyelmesebb nem volt az égi gyermekhez, mint ezen estve. S Gizellának, bár az ő szívét is hasonló neme az önkénytelen idegenkedésnek lepé meg, Margitnak szívessége iránta jól esett és fájt egyszerre. Ő bár nem is gyanítá, hogy Margit az ő szívébe tekintett, önmagának teve szemrehányásokat, hogy Abafit szereti; vádolá magát, ezer szép feltét loboga föl lelkébe. – Hiszen ő téged nem szeret – monda magában, – s miért képzelgesz, hiú leány! hogy ő téged valaha szerethessen! Margit bírja szívét; s ki volna itt, ki őt úgy megérdemlené? – Így tünődött magában; azonban a hanga elkezdődött.

– Te Abafival tánczolsz? – mond Margit, kérdőleg függesztve reá szemeit, egy oldaltekintettel a közel álló Olivérhez, ki őt hallhatá. Gizella lángolt, s némileg rosszul esett neki e kérdés; de Abafi nyájasan közeledett hozzá, s felkéré őt az első tánczra.

Száz irígy szem nyugvék e bájos gyermeken, ki remegve nyújtá gömbölyű karját Abafinak. Ingva kezdék lábai követni őt a mellékterembe; később jóltevő melegség szaladt által minden idegein. Ő boldog volt; boldog először életében, s a mit érzett, s a mi árvonulatként zajonga keblében, édes volt és mondhatatlan. Margit utánok pillantott, egy könnycsepp lopódzék szemeibe; s ki őt ismerte, nem kételkedett, hogy egyét élvezé azon mennyei pillanatoknak, melyek jutalmául egy öngyőzedelemnek képezik az örömek legnemesbikét.

HADI KÉSZÜLETEK.

S megy mint lerontó zivatar, A kis, de bátor had.

_Vörösmarty_.