Part 12

A fényes ünnepély elvégződött, s a számos, Kolosvárra gyűlt vendég Fehérvárra sietett, hová a lakodalom nagyszerű pompájára valának hivatalosak. Ritka fénynyel ment az is véghez; végre az odagyűltek halkkal eloszlottak. Azok közt, kik Cristiernának fényes kiséretét képezék Fehérvárig, volt Abafi is. Ő majd mindennap látta Bátorinét, kinek első napjai is Erdélyben nem a legkellemesbek valának. Férje sohasem érzé iránta azon gyöngéd vonzódást, mely az életnek fűszere. Másoknak tanácsa, a hatalmas császárrali rokonság óhajtása s országos nézetek határozák őt e szövetségre.

Cristiernának, az erénynyel teljes hölgynek, mélyen sebzé szívét azon hidegség, melylyel a fiatal Zsigmond viselteték iránta; s ki őt mindig látta s közelében lehetett, bámúlta azon vallási elszántságot, melylyel szótlan panasz nélkül tűré az idegenkedést, melyet meg nem érdemlett.

Azok közül, kiket a fejedelmi nőnek bájjal teljes nyájassága s szelidsége közelébe varázslott, Olivérünk volt a legszorgosabbak közül. Ő annyira nemesűlt s kiképezett lélekkel bírt már, hogy ezen érdekteljes hölgynek egészen fel tudá fogni lelkületét. Minden, a mit Cristiernában látott, új volt előtte. A finom szellemi termet, az érdekes vonások s szenvedő, bágyadt tekintet, szívét meghaták. Ő, a mit iránta érzett, nem érezte soha. Margit még mindig az asszonyok elsője volt képzetében! ő most is hitte, hogy Margit, mint hölgy sokkal föntebb fokán áll a tökélynek, mint Bátoriné: mégis, minő különös az emberi szív! azon mély tisztelet, melyet e két lény iránt érzett, egészen különböző nemű volt. Egy tekintete Cristiernának édes hévvel szaladt végig minden idegein; egy nap, melyen őt nem látta, el vala veszve Abafi előtt. Első gondolata fölébredtekor ő, végső ő, s mindig – mindig csak ő volt. Érezte, értette a távolságot, mely örök érczfalat vona közte s azon angyal közt, kit imádott. Látta azon nemes, minden vádon felül emelkedett tisztaságot, mely a kitünő hölgynek legszebb vonása volt. Ő, a nő, hogy szerethetett volna mást, mint férjét? A fejedelmi nő nem jöve itt kérdésbe; a nő egyedül, bárkié.

E hév, egészen regényes szenvedély nem maradt, nem is maradhatott észrevétlen Cristierna előtt. Ő abban lovagi udvariságot, s mély ragaszkodást látott csak; s az ő oly sokszor ellenségesen illetett kedélyének s keserített szívének, – távol azoktól, kiket szeretett, elszigetelve a világtól, melyben eddig élt, s hol szeretni s szerettetni megszokott, – szerfölött kellemes volt azon érzés, melyet ily lovagnak szenvedélyes ragaszkodása idézett elő. Oly tökéletes volt Bátoriné, hogy szívéhez távolról sem férhetett azon gondolat, hogy ily nemes hódolatban, mely minden tolakodástól ment, vétkes gerjedelmet sejdíthessen: s azért szembetünő volt kegyessége s nyájassága Olivér iránt.

Ha dolgai voltak, rábízta azokat; ha valahová ment, kisérői sorában volt Abafi, kinek dicséretére mondhatjuk, hogy e nemes érzésből eredt s minden szenvedélytől ment figyelmet a legmélyebb alázattal fogadá; s ment volt azon tettetett szerénységtől, azon néha-néha kisugárzó hiuságtól, mely oly kitörő, s egyszersmind oly visszataszító e kegyenczekben. S mennyire el tudá magaviseletében a gyanú legtávolabb árnyát is tüntetni, s minő igénytelen s tiszta volt hódolása; szembetűnt abból is, hogy Bátori maga kezde vonzódni hozzá.

Ha az emberek legváltozóbbika, Bátori Zsigmond, ma gyűlölte azt, kit nemsokára szeretve különböztetett meg, senki sem csodálta; s annál természetesebb volt, hogy a fiatal, bátor fejedelemnek a férfias Abafi tetszett, ki – bár számos tetteit kárhoztatá, ráöröklött hűséggel ragaszkodék a Bátoriakhoz. Vadászataiban, testi gyakorlataiban ritkán mellőzé el Olivért a fejedelem; s ha voltak titkos kalandjai Zsigmondnak, melyeket vele nem tudata: ezt annak lehet tulajdonítani, hogy a gyanús Bátori benne félelmes vágytársat képzelt; s egyébiránt is volt valami Abafiban, mi tartózkodást idézett elő.

Megtörténik sokszor az életben, hogy a ki egyenesen arra megyen ki: magát mindig tökéletesíteni, végletekre vetődik, kiköltözik a világból, magasztaltság teszi lelkét fellengzővé. Életének s indulatainak ily szakában volt most Abafi; regényes bájt érze lelkében, hogy ő titkon szeret s némán oly tökéletes lényt, kinek egész lelkét fel bírja fogni, s ki mégis örök távolban van tőle, ki őt nem szereti, nem sejti, nem érti, s kinek kegyességét azon pillanatban vesztené el, melyben szenvedélyeitől el hagyná magát ragadtatni; mely a milyen tiszta, egészen szellemi, egészen nemes: oly vétkessé válnék, ha azt elárulná.

Nemsokára a fejedelemnek Fehérvárra érkezte után – gyors készületek foglalák el egész Erdélyt. Az oláhországi s havasalföldi vajdák szövetségre léptek Bátorival, ki maga vállalván föl az egyesűlt seregek vezérségét, Erdélyben is nagyszámú hadakat gyűjtött… Deli Markó, egy nevezetes hajdúvezér, kit ismerünk már, s ki a határszélen felsőségi jogot gyakorlott, s hol a török, hol az erdélyiek mellett tartott, meg vala nyerve vad csoportjával, s készűlt a fejedelemhez csatolni magát.

Száműzöttek Magyar- s Erdélyországból, számos, hadnak edzett rácz, több szerencsevadász s kalandorral egyesűltek seregében; mindig erdőkben, barlangokban s szabad ég alatt tanyázott, s kész volt mindent eltűrni, éhséget, szomjúságot, hideget, meleget; s ki bármi kis részben gyöngeséget árúlt el, száműzve volt köréből örökre.

Deli Markó szerette magát a szelek királyának s a barlangok arszlánának hivatni, s egy volt azon különös lények közül, kikben ritkán látott elegyéke van a legellenkezőbb indulatoknak, a rossznak s jónak. Határtalan hatalmat szeretett s tudott gyakorlani emberei közt, nem utált semmit úgy, mint ha más kivánta volna ezt fölötte gyakorlani. Kész volt ellenségével a legaljasabb kétszinűséggel bánni; adott szavát, sőt esküjét megszegni; hadban kegyetlen, vérengző; kegyelmet csatában nem várhata tőle senki. De ha frigyesűl adta magát valakihez, a mit csak bizonyos és többnyire rövid időre teve: e rövid idő alatt nem volt hatalom, mely őt adott szavának másolására birhatá. Megvolt azon bandítai szavatartás és becsületérzet benne, mely emberismerő előtt örökös talány marad; s egy azon dolgok közül, melyek léteznek, de nem magyarázhatók. E vad, makacs férfiú, kit ellensége félt, frigyese gyűlölve keresett, alattvalója rettegve szeretett, lélek- és testben óriás, hatalmas önmaga, s hatalmat nem türő mástól: egy leányka kormánya alatt állt, ki őt ujja körül kerítheté, s ez a leányka Izidora volt, vagy Villám, mint álnévvel nevezék; mert a Deli Markó csapatjában mindenki köteles volt viszonyait, sőt nevét is feledni, s mindegyik álnevet viselt valamely tulajdonáról, mint például Villám, azon sebességről, melylyel mindenütt váratlan jelent meg.

Abafi egy volt a legelsők közül, ki nem megvetendő zászlóaljjal sokasítá a fejedelmi hadakat Besztercze közelében, mely gyűlhelyül volt kitűzve.

A FÜRDŐ.

S szilaj fájdalmában Borzadva kebele, Az elszánt ifjú hölgy Átokkal felele.

_Vörösmarty_.

Míg így a hadi készületek történnek, nem lesz érdektelen egy személyhez közelítenünk, ki már többször megjelent e történetben, a kit mégis oly kevéssé ismerünk.

Deli Markó e tájban zord seregével egy erdőben tanyázott. Naponkint sűrűdtek a kalandorok, s már indultát határozá a fejedelmi hadakhoz. Az indulás előestéjét víg lakomázás előzé meg. Hosszú sorban vonúltak el a sátrak tág erdőnyiláson, körülövedzve százados fenyvek tömegeitől. A sátrak előtti tért lobogó máglyák világíták, körülülve s állva festői embercsoportozatoktól. A hold sarlója csipkézett fellegek ködéből pisloga le, s ezüstje halvány fényt olvaszta a fenyvek csúcsaira, melyeknek derekaik a lobogó máglyáktól veresítve, az egész jelenetnek azon szép tekintetet adták, mely éji s tűztől világított festvényekben oly bájjal teljes. Ez a tűz ada egy piros gnómi világítást számtalan marczona képnek is: s e had fiait, farkas- és medvekaczagányaikban, vasfonál-ingeikben, s hideg pompájában nehéz fegyvereiknek, még sajátságosabbakká tevé.

A míg ezen élénk, zajos embertömeg dalolva, fütyörészve mozog s pezseg: egy csinos, karcsú leánykát látunk a sátrak közül kilopódzni. Mint a híg szellőé, könnyű és bájos mozdulata: s hol kis lábai a kövér erdei füvet érintik, oly csekély, oly szellemi a nyomás, hogy a fű léptei után újra fölemelkedik, mintha gyermek-kezecske simúlna végig rajta. A hölgy sietve halad, s a sűrű fenyvek éjébe merűlve jelen s tűnik, mint a képzet alakjai. Két szép tömött tekercsben nyúlik le sötét haja majd bokáig; s a kecscsel teljes keleti arczon az éj lámpái enyelegnek kékes sugárokkal. Könnyű ív, hű kisérője minden kalandjaiban, van vállára vetve, s kisded kezecskéi két hosszú nyílvesszőt s hófehér ruhacsomót tartanak. Zöld vállacska ömlik, vagy inkább olvad karcsú derekára, s hófehér öltözet alatta; dereka körül keskeny, törökös kendővel van övedzve, melyből egy becses markolatú tőr tűnik ki. Halad a csinos teremtés elébb s elébb, s az erdő mindig sűrűbb, mindig tömöttebb; míg végre kis nyiláshoz érkezik. Kövér, eleven-zöld gyep terűl ezen, éji harmatba fürösztve, s léptei csillogó gyöngyöket tipornak. A nyilással szemben keskeny hegyszorulatot látunk; ennek tart egyenesen a lányka, s beljebb érvén, megállapodik egyjében Erdélynek azon oly ismeretes, majdnem tündéri, völgykeblei közül, melyek mindent felülmúlnak regényes bájjal, s melyeken számtalan mondák s regék visszaemlékezései szunynyadnak.

Magas sziklahátak nyúlnak itt fel, kis látkört képezve, de bájost, elragadót. Az ég azúr paizsként öblözik a szirtek ormai felett, láttatja a csillagoknak néhányait: a gönczöl szekere képezi a kellő pontot, e körül eleven fénynyel ragyognak számtalan apróbb lakói a magas ürnek. Az egyik szirtnek tetején ingadoz négy, festői csomóba szorúlt fenyő, éji őrökként, s rezgő lombjaikon kanyarog által az új hold ezüst sarlója.

Szemben azon szorulattal, melyen által a hölgy e bájos völgyecskébe lépett, magas, egészen nyilt barlang látszik a holdtól félig világítva, s beljebb oly sötét, hogy határai láthatatlanok. Tetejéből vízsugár ereszkedik le oly csendesen, oly változatlan alakban, mint egy üvegkötél, átszikrázva a kétes csillagfénytől. A vízsugár halk csörgéssel egyesűl a barlang előtt terülő kristálytiszta vizszőnyeggel, melyet tágas, közép mélységű sziklamedencze tart fogva mohos öblében; széleit számtalan alakú erdei növények kerítik, szeszélyes gallért képezve körüle.

E víztükör oly csendes, oly átlátszó, oly fűszert lehelő, mintha a természet maga fürdésre szánná; hófehér tajték s szivárványszinű buborékok hemzsegnek a lefolyó vízsugár körül, tovább-tovább gyűrűdzve, s halk hangájok ezüst csapkodása álomba ringatja ezen ábránd-táj látogatóit.

A hölgy közelébb lépett a vízmedenczéhez, leereszkedve a gyep dagadó pamlagára; félre tevé, ivét melléje helyezvén nyilát s a fehér ruhacsomót; csinos vállát kezdé kifűzni, s összeszedvén két hófehér ujjacskáján annak zsinórait, letevé íve mellé, s a nyiladozó vállból szabadúlva emelkedének hattyú-keblének halmai, patyolatingétől még gerjesztőbbekké varázsolva; leoldá fehér szoknyáját; szabályteljes tagjainak mindegyike el vala ingétől födve, s még is látható; kibontá sötét hajtekercseit, s szétszedvén hajait, felállott; s a mint áll, a hajzat éje fellegpalástként habzik le bokáig rajta.

Valami tündéri volt e jelenetben, a mit részint e helynek csendes bája s azon ábrándszellem okoza, mely az ily völgykebleken andalog; másrészt e ritka teremtésnek szerfölött érdekes külsője, melyet már Alvinczen s más helyeken láttunk.

A hölgy a hűs meder párkányára ereszkedett s benyújtá lábacskáit a vízbe, s sziszegve a víz hűvétől újra visszahúzta azokat, míg végre halkkal belépett a szirtmedenczének olvadt üvegébe. Úgy látszott, hogy szép tagjairól az utolsó hüvelyt is le akará ölteni, de vizsga figyelemmel szétjártatva szemeit, magán hagyta azt; ülő-helyzetben nyújtá el tagjait a meder csillámló homokjába, körülbuborékolva a víz habjaitól. Így ült áztatva tagjait, s hosszú hajhullámait dörzsölgetve; arczán inkább csendes vidámság, mint komoly ábrándozás volt kivehető.

Míg fürdését bájjal teljes mozdulatokkal folytatá, úgy tetszett neki, mintha zörej recsegdélne a lombokon keresztül, olyan, minőt az őz okoz, midőn vadászra fülelve karikába nyílt szemekkel dugja ki fejét a bozótból, vagy az esti szél egyes csapása rezzent félig száradt gallyakon keresztül.

A szép Izidora, kit nevén nevezhetünk már, kíssé meglepetve látszék s egy tekintetet vetve ívére, mely közel hozzá hevert a gyepen, szemeit a hallott nesznek tája felé jártatá. Ujra csend lőn. Nemsokára úgytetszett neki, mintha a zörejt közelebb hallaná, de újra néma csenddel váltódék fel, melyet csak a barlangtetőről gyöngyöző vízsugár andalgó, egyhangú loccsanása szakaszta félbe.

Izidora eszmélt, s már sokkal élénkebb figyelemmel tekintett maga körül.

– Ki vagy? – kiálta egyszerre sikoltással kezdett hangon, szemei egy nem messze tőle királyként emelkedő tölgy lombjaiban akadtak meg, melynek tágas koronája félig árnyékolá a víz szőnyegét. Szétömleszté hirtelen vállain nedves hajzatát, s a meder párkányához sietett; fölragadá ívét, s gyakorlott kézzel feszíté azt ki, egy nyilat illesztvén reá; rémületlen állt, nyílvégét a tölgy sűrűjének, melynek levélsátorából egy szilaj férfi-fő nyúlt ki, ráirányozva szegzett lángoló szemekkel.

– Távozzál! – kiált reá a hölgy, – vagy nyilam a fának derekához szegzi szemtelen fejedet! – s minden mozdulatából látszék, hogy szavai nem üres fenyegetést foglalnak magokban.

– Izidora! – szólt mély, szomorú hangon a fő, mely szinte mint szemrehányás hangzék, – Izidora! azért maradtam volna száz csatában sértetlen hogy annak keze, kit oly mérhetlen érzéssel szeretek, verje szivemet által?

– Te vagy az, Dandár! irtózatos, te! s ajkaidra mered az Izidora nevét venni? te nadály, ki szív-véremet akarád kiszíni! Oh, gyilkos! gyáva, rejtélyes kigyó! – s ekkor újra szeméhez illeszté ívét. – Szállj le s távozzál innen! mert mint nap a sötétséget, mint tisztaság a szennyet, mint angyal az ördögöt gyűlöllek!

A tölgy lombjaiban rezgett újra s a fő eltűnt, de kevés pillanatok múlva Dandárnak ideges alakja, a medencze szélén termett fenyegető, veszély-jósló állásban; szemei kidiózva öbleikből, egész arczán a dühösség lángja lobogott, s ajkait kék homály borítá. – Lőjj! – mond, egy kelevézt tartva föl kezében, – lőjj! az első csapás legyen a tied; de jól találj! épen ide a szív közepébe, hol most is te élsz s élni fogsz, míg dobog. Jól találj, mondom, Izidora! mert kelevézemet ismered, s az találni fog.

– Ne vedd ajkaidra e nevet többé! – felelt a leány, rászegezve nyilát kevélyen, – Villám az én nevem! s atyám Deli Markó, a barlangok arszlána, királya a határoknak!

– Izidora! így, nem másként szólítlak, – rebegte Dandár enyhülő haraggal, tekintetének vad sugárival szenvedélyesen körülfutva a gyönyörű teremtést, melynek ázott patyolat-inge minden vonalát szobrászi tökélylyel tünteté ki. – Tudod-e, mi örömest hallád egykor e nevet tőlem? ah! mikor még azon karok, melyek halállal fenyegetnek most, oly hévvel szorítának dobogó kebledhez! Hát minden, minden el van már feledve? S szavaiban annyi lágyság, annyi szelidség hangzék, a mennyi csak ezen elvadúlt lénytől kitelhetett. – Lőjj! – mond, – s ha vérem szétfercsent hófehér ingeden, eredj, űlj paripára, s a dühös éjszak szárnyain száguldj el Abafi várába!… Lőjj! s ha utolsó verése szivemnek elhangzik, szorítsd karjaid közé a játékviadalok hősét! míg Dandár, kit bámulál egykor, a csatákban férfiúvá edzett Dandár, temetetlen s könnyezetlen porlik el!

Izidora leemelte ívét újra.

– Nem lövök, – mond, mintegy meggondolkodva, – ne égjen véred az én lelkemen! de távozzál, az egekre, s mindenre, mi még neked! neked is szent lehet, kérlek, távozzál! Átkozom azon pillanatot, melyben e gyönge szív meghagyá magát nemtelen szerelemtől lepetni! Kiszaggatnám éltemből azon órákat, melyekben téged, kaján tigris! szorítálak szivemhez. Ne hizelkedjél magadnak; nem szerelem volt az! nem, nem, nem! szégyenemre vallom, nem!… érzékhevülés, gyöngeség, alacsonyság, pokol, minden, a mit akarsz, csak szerelem nem!

– S te így szólasz, Izidora, te! ki a perczeket lested, ha nem jöttem; te, ki hetekig búsongtál, ha betegség ért! te, ki tűz és láng valál! s kiről, bármennyire szerettelek, hinnem kelle, hogy engemet inkább szeretsz,… s mindezt egy emberért, kinek nevét sem hallád, mikor már szíved az enyém volt.

– Igen, igen! – mond Izidora, s arczát láng borítá el: érette! halljad vesztedre s kínodra, orgyilkos! gyáva, kullogó!… érette, kit Istenként imádok, kiért kész vagyok minden pillanatban meghalni, kinek egy tekintete elég, az irántadi visszaemlékezés szennyére az örök feledés palástját teríteni!… Ismered e tőrt? – mond, egy tőrt emelve fel. – Hah, gyáva! hárman rohantok egy ellen![7] s mikor ő nagylelkűen kegyelmezett, te nyomorúlt, ezzel akarád kivégezni!… E tőr az érczfal, mely köztem s közted áll a föld közepétől az ég boltjáig! Tudom én, miben jársz régóta már, alávaló! de rettegj! mert megismertetlek Abafival.

– Hahaha! – mond vad kaczajjal Dandár, – Abafival! Rettegjen ő tőlem, s rettegj te! – Ekkor hirtelen ugrással a vízmederig zuhant.

Izidora neki ereszté nyilát, mely karját hasítá föl, de csak kissé: s Dandár átölelvén karcsú derekát, a szenvedély vad lángjával szemében, magához szorítá a hölgyet, igyekezvén tőrét kicsavarni kezéből. Izidora a Dandár mellének feszíté kezét, s mindenkép törekedett magát tőle kiszabadítani.

– Ha, szelid galamb! – kiált Dandár, – hatalmamban vagy most. Magad látod, többre mentem, mint hogy visszatérhessek. Jer! – folytatá, fölemelve a hölgyet, ki a heves vívásban lankadni látszék, s kinek már éles sikoltása körülhangzék a rengetegben, – jer! nagy kedvem van Abafinak egy pár mennyei pillanatát elrabolni? De ne ordíts oly borzasztón, nincs, ki védelmedre jőjjön! az enyém vagy!

– Dandár! az ég villámira kérlek, – szólt Izidora az erőlködéstől szakadozó hangon, – nem, nem kérlek, parancsolom, ereszsz!… Ah utálatos! mint gyűlöllek, mint megvetlek, nyomorult! gondolod, hogy félek tőled? Karjaid szorosan ölelnek; de tudom a leheletet magamba fojtani, s körmeimet ásni utált tagjaidba: míg a fájdalom s dühösség őrültté tesz, gyáva! mert annyi kell, hogy a Deli Markó leányába tőrt merj ütni.

Némán haladt e közben az irtóztató, könnyű terhével, s belebb-belebb vivé a rengetegbe. Már csak elhaló hangok hallatszának.

Kevés idő múlva dühös ordítás zúgott ki az erdőből, mint egy sebzett oroszláné, s a sűrű bokrokon keresztül szétszórt hajjal s kis részével ingének, arczában a dühösség kifejezésével rohant ki Izidora, véres tőrt tartva magasan.

– Veszsz! – mond, – utálatos! még ölelésed előtt forgatám azon tőrt meg oldalaidban, melylyel Olivért akartad a kolosvári téren kivégezni!

Egy kelevéz sivított a sűrűből Izidorára.

– Dühödt! – kiált ez, hirtelen fölkapva s visszarobbantva a kelevézt. S fölragadván öltözetét, sietve távozott.

Így érkezett meg atyjának sátrához, összekarmolva, lankadva s alig pihegve.

Deli Markó magánkívül rohant ki sátrából, s többed magával fölkobozá a rengeteget, de Dandárt sehol sem találák. Lehet, hogy azon seb, melyet Izidora küzdés közben ejtett, nem volt halálos.

Másnap a szélek arszlána a fejedelmi hadak gyűlhelyére indúlt.

BÁTORI MINT VEZÉR.

A titok fejtve van.

_Atlincour_.

Egybegyűlvén minden oldalról a seregek, Bátori a határokon túl vitte hadait, egyesítvén azokat Mihály oláh és Razván moldvai vajdákéival.

Sinán basa volt az ellenség nagyvezére. A háborút Zsigmond sok szerencsével folytatá; több csatában verte meg a törököket.

Azok közt, kik e háborúban nagy s hasznos szolgálatokat tőnek a fejedelemnek, volt Abafi is, kinek egyben az utolsó csaták közül, szerencséje volt a fejedelmet hat tatár közül, kik alkalmasint legyőzték volna, kiszabadítani. Bátori e tett után kettőzött vonzódást érzett megmentője iránt, mely mindig öregbedett, mióta annak vitézségét s hadi ügyességét bővebben megismerte. A fejedelem őt mindenek közt megkülönbözteté, s egy szép jószággal ajándékozá meg azok közül, melyeket a nem régiben száműzöttektől s kivégzettektől elfoglaltatott.

Abafi egy föltétel alatt fogadta el a kedvezést. Fejedelmi szavát kéré tudniillik, hogy nem fogja bánni, akármi czélra használja ezen ajándékot. Bátori szavát adta.

Több szerencsés csata után a fejedelemtől fontos tudósításokkal küldetett Erdélybe Abafi. Ő ott mint hős, több csatában győztes, s már nagy tekintetű férfiú jelent meg.

Cristiernánál tevé meg legelőbb is tisztelkedését, ki őt azon szerény nyájassággal fogadá, mely e magas lelkű hölgyben oly szeretetreméltó volt.

Szivén hordá Abafi első ifjú szerelmét, s a hányszor Bátorinénak közelében lehetett, mindannyiszor mondhatlan boldog volt… Sejdíté-e a lelkes nő ezen vonzódásnak valódi minőségét hosszasb idő múlva? nem lehet tudni; de volt egész alkalmazásában Abafi iránt valami, a mi ezt gyaníttatá… Láttuk e történet folytában, hogy minekelőtte férje hadba indúlt, örömest látta Abafit maga körül: megbizta néha, s a figyelem, melylyel iránta viselteték, nem volt észrevehetetlen. Később, főként Fehérvárott mostani mulatásakor, úgy tetszék, mintha Cristierna valamennyire visszavonta volna magát tőle, a nélkül, hogy iránta kevesebb szívességgel viseltetnék. Abafi, ki ezt talán egyedül vevé észre, azt hitte, hogy a nemes hölgy lelkébe tekintett, s annyira ismeretes erénye s finom gyöngédsége szabá elébe azon határokat, melyek valamivel szűkebbnek tetszének, mint azelőtt voltak. Láttuk, hogy az Abafi szerelmében regényes magasztaltság volt, s így mint bizonyost állíthatjuk, hogy az angyal-tiszta nőnek nagyobb tartózkodása szerelmét nem lankaszthatá, sőt hogy azt még fellengőbbé tette.

– Ő áttekint engemet, – gondolá magában, – de mivel látja, mily szellemi a hódolat, melylyel iránta viseltetem, nincs megsértve szerelmem által; s volnék-e érdemes ezen égi kegyességre, ha nem volna szent előttem a korlát, melyet szótlan szabott a szép Cristierna előmbe? – Abafi kettőzé tiszteletét, s bármi forró volt az indulat, mely őt szíve imádottjához vonzá, igyekezett azt, a mennyire lehetett, elrejteni… Csáki Gizella a fejedelemné mellett volt már, s bár Mikola nehezen vált meg tőle, nem lehete e kedves, jósággal teljes fejedelemnétől semmit megtagadni. Margit még nehezebben tudá őt nélkülözni, fájdalmát csak az enyhíté, hogy Gizellát sokszor láthatá. Bátoriné különös hajlandósággal viselteték az érdekes leányka iránt, ki most tökéletesen kifejlett, s Erdély legszebb hölgye volt. Bizonyos ábránd-komolyság, valami szenvedőség, mely képén volt elöntve, kétszerezé a bájos lénynek érdekét. Margit egyedül tudta e komolyság rejtett okát; s bár szívének szerfölött jól esett volna a Gizella bizodalmával bírni, gyöngédsége nem engedé őt kikérdezni; s midőn Cristierna Margittól tudakolá a leányka komolyságának okát: Gyulafiné sokáig kikerülve felelt.

– Gizellát bánat nyomja, – mond egykor a fejedelemné, – talán szüleit kesergi az árva, vagy tőled elválása, jó Margit! teszi őt oly komolylyá! Nem hiszed, mennyire óhajtanám, – folytatá a legrészvevőbb hangon, – őt boldognak láthatni.

– Meglehet, – felelt a kérdett nem kis nyuglansággal, – kegyelmes asszonyom! hogy bánatjának egyik oka árvasága is; de szülőit oly korban veszté el, hogy azokról tisztán nem emlékezik. Ez tehát, ha az ő érzékeny szívébe olykor keserű érzést áraszt is, nem tenné őt oly tartósan ábrándozóvá. Nagyságodat imádja, sorsával meg van elégedve, ezt magától tudom: s így azt hiszem, hogy az idő elszéleszti azon komolyságot is halkkal, mely nekem magamnak is igen feltünő.

Cristierna gondolkodni látszatott. – Margit; – mond, – az én Gizellám tégedet szeret, talán legtöbb bizodalma van irántad, igyekezzél lelkének, szívének állapotjával megismerkedni. Nekem úgy tetszik, – folytatá elfojtott sóhajjal, – hogy ő szeret.