Part 13

Margit hallgatott. Igaztalant nem akart mondani, az igazság kimondása pedig mire vezethetett volna? Elárulni titkát barátnéjának, míg az valóban titok volt, vétkesnek tetszék neki; mert Gizella forrón ölelte kebléhez szenvedélyét. Magános órái voltak a legboldogabbak; ekkor éldelé képzetében édeskeserű üdvét reménynélküli szerelmének; sohasem árulá el azt egy szóval is.

– Ha szeret, – mond Cristierna, – nem hihetem ezen angyali gyermekről, hogy magához illetlent szeressen; de félek, hogy szívét olyannak ajándékozta, ki talán azt meg érdemli, de kinek körülményei oly különbözők a Gizelláétól, hogy rokonainak egyezésöket nem remélheti.

– Azt nehezen hiszem, – felelt Margit. – Ő, úgyszólván, senkit sem ismer mást, mint a kik az atyám házánál jelentek meg s ezek közt nagyságodnak észrevétele egyikre sem illik.

Többször beszélgetett Cristierna e tárgyról Margittal, de távolról sem juta Abafi eszébe, ki a legszivesebb illendőséggel viselé magát az érdekes leánykához, de a kin észrevehető volt, hogy szívét Gizella nem bírja.

Ezen beszélgetés után néhány nappal Abafi elbúcsúzott a fejedelemnétől, visszasiető a harczmezőre s Zsigmond közelébe, ki neki rövid időt engedett csak a kimaradásra. Gizella jelen volt. Abafi elbúcsúzván Cristiernától, közelebb lépett a hölgyhöz. – Kedves Gizellám! – mond (mert rokonsága engedé őt nevéről szólítani), – én holnap hajnalban indulok. Nincs-e valaki, kinek izenetet vihetnék szép húgomtól? vagy nincs-e egy jó kivánsága számomra? A hadi élet oly kétséges! s én kissé babonás vagyok: ily jó lélek kívánsága talizmán, mely kedvet s erőt ád!

Az Abafi beszéde vidáman s tréfásan volt adva, s nem egyéb enyelgésnél. Ezen búcsúzó szavaknak nagy hatásuk volt Gizellára, úgy látszott, mintha könny lopódznék szemhéjaira. Lágy kezét nyujtá a leventének. Oly bájjal teljes volt e kéznyujtás, hogy Abafit magát meglepné, ha szíve annyira el nem lenne foglalva.

– Én egyet óhajtok csak, – mond szinte rebegő hangon Gizella, – hogy kegyedet, jó Olivér! léptein azon áldás kövesse, melyet minden lelkes leánya Erdélynek óhajt oly hősnek, mint Abafi!

Abafi gyöngéd kézszorítással felelve, távozott.

Cristierna jelentő tekintettel nyugtatá égszín szemeit Gizella finom vonásain, melyekben különös elegye volt a boldogságnak s komolyságnak.

Úgy tetszett Gizellának, mintha Abafi soha ily szívesen, soha ily tisztelettel teljes udvariassággal nem szólott volna hozzá s kézszorítása egy érzést ömleszte el egész valóján, mely sötét s kétes visszaemlékezésben varázslá első álmainak tündérképeit.

Ezen idő óta Bátoriné figyelemmel követé kegyenczének életét; sokszor szóla Abafiról vele s a mi első tekintetre csak sejtés volt, bizonyossá lőn. – Ő szeret! igen, – mondá magában Cristierna, – ő szereti Abafit. – Margittal is közlé később észrevételét. Margit már elárulva látván kis barátnéjának titkát, mindent elbeszélt a fejedelemnének, ki semmit sem óhajta inkább, mint Gizellának boldogságát, kit leányának fogadott s leányaként szeretett. Margit volt a nemtő, ki gyöngéd kezekkel szőtte ki azon tervet, mely lelkében rég alakult már s melynek teljesülését kezdé reményleni.

Nem sok időre megérkezett Abafi a táborba. A rövid fegyvernyugvást Zsigmond szokott mulatságaival tölté be, leginkább sólyomvadászattal, mely kedvencz időtöltése volt.

Ily vadászat alkalmával lovagla egykor Abafi mellette.

– Olivér! – mond a fejedelem, – te egy titkot rejtegetsz előttem! egyet azon titkok közül, – folytatá gúnymosolylyal, melyet az egész tábor tud!… Te hallgatsz?

Abafi elpirult. – Nagyságos uram! – mond, – a dolog nem titok, de némileg talány előttem is.

– Valamely jótékony tündér, – jegyzé meg Bátori nevetve, – megvallom, szeretném, ha seregeimet is oly bőven ellátná eleséggel, mint téged csemegékkel!

Abafi az alvinczi kalandját elbeszélé a fejedelemnek, kolosvári megtámadtatásával együtt. – Izidorának, – így folytatá, – ki itt is néha megjelenik s kit nagyságod többször látott már,… születésén homály lebeg; Deli Markó nem örömest szól róla. A hölgy, azt hiszem, szerelem gyermeke. Kevéssel azután, hogy fiát Alvinczen visszaadtam neki, egy levelét vettem, melynek következésében a gyermek most is udvari lelkészem mellett van, ki őt gondosan neveli; s a tehetséggel teljes, egyébiránt igen szép érdekes ifjú akármely családnak becsületére válnék. Míg Izidorának fia Alvinczen volt, anyja minden héten meglátogatá; ugyanezt tevé, s részint teszi azóta is, mióta nálam van.

– Talán azon bizonyos éjjeli lovag, kiről hallottunk már valamit?

– Ugyanaz. S a mily keveset gondol e mindenben sajátságos teremtés azzal, mit róla mondanak vagy hisznek, oly kímélő irántam; s részint ez, részint regényes iránya lelkének okozá, hogy látogatásait titokba akará burkolni.

– Örülök! – mond a fejedelem vidáman, – hogy benned nem komoly megvetőjét találom az élet örömeinek; mert hogy látogatásának nem egyedül anyai indulat volt oka, azt mostani gondoskodása is mutatja.

– Nem akarok jobbnak látszani, – mond Abafi őszintén, – mint vagyok.

– S szerette-e kegyed e férfiú-leányt?

Abafi nem felelt mindjárt, mint a ki számot akar valamiről adni, mi iránt maga sincs egészen tisztában. – Alig, – mond kis szünetre, – gondolom, hogy az, mit Izidora iránt éreztem s talán most is érzek, szerelem lenne; de nem tagadhatom, hogy azon ragaszkodás irántam, mely még soha meg nem czáfolá magát,… azon példátlan hűség, mely minden tettéből kitünik, szívemet nem hagyá s nem hagyhatá illetetlen,… aligha egy részt éltemet is nekie nem köszönhetem. Mióta Nagyságod táborában lenni szerencsém van, sátram mindennel bővelkedik, a mit itt a vidékben találni lehet; s ha kérdem, ki hozta? cselédeim ritkán tudnak rá felelni; minden, a mit megtudhattam, az, hogy egy csinos fiatal vitéz jő néha éjjel a sátor közelébe s ha távozik, a nyílás előtt vagy tele kosarat a vidék legízesb gyümölcseivel s török csemegékkel, vagy egy vadat vagy egyebet találnak s mindig oly hirtelen távozik, hogy rá nem ismerhetnek.

– Kétségkívül ő az! – mond a fejedelem. – A leány, vagy nő, deli, csinos! többször láttam Deli Markónál, de ezen elvadult teremtésben ennyi hűséget nem gyanítottam volna! Atyja igen különbözik tőle. Az igaz, hogy még eddig nekünk adott szavát meg nem szegte; de ezt csak egy évre adá s ki tudja, mit tesz aztán!… Azon kolosvári megtámadás tekintetében még homályban vagy?

– Megvallom, – felelt Abafi, – hogy egészen abban! Izidora kikerülve felel, ha kérdem, mint a ki valamit sejt, de titkolni akarja. Nagyságod tudhatja, minő sokképen beszéltek erről!

– Igen, – mond a fejedelem elfojtott sóhajtással, – éltemnek egyik legkeserűbb szakában történt az; megcsalatva azoktól, kikben legtöbbet bíztam, erőszakos módokhoz kelle nyulnom!

A fejedelem elhallgatott. – Akkor, – mond kis szünet után, – nem volna csoda, ha minden egyes erőszak nekem tulajdoníttaték!

– Én, – mond Abafi, – a Bucella személyes gyűlöletének tulajdonítanám.

– Nem a legjobb embered volt, – felelt Bátori nevetve, – de annyit nem mert volna tenni.

– Nem örömest emlékezem azon szomorú napokra vissza, nagyságos uram! – szólt Abafi, – ha akkor Nagyságodat hív emberek körözik, sok nem történt volna!

– A Kendiek, – mond a fejedelem, – mindig titkos ellenségei s vágytársai voltak a Bátoriaknak; Boldizsár bátyám pedig fejedelmi székünkre vágyott, ezt maig is hiszem és sok ellenséget szerze nékem alattvalóim közt! Te is egy voltál, Abafi.

– Nagyságos uram! az Abafiaknak hűségök a Bátoriak iránt közmondássá vált Erdélyben! s lehet Abafi a fejedelem tetteinek ellensége, de nem a fejedelem személyének.

– Ne folytassuk e tárgyat többé, – vág közbe komoly-kevélyen Bátori. – Más a fejedelem élete, mások viszonyai, mint hogy azokról avatlan helyesen itélhetne; hányan azok közül, kik oly könnyen itélnek egy fejedelem tetteiről, lennének a legutáltabb zsarnokok, ha székébe ülhetnének! A holtakról jót kellene szólnunk, vagy semmit; de egekre! mondom, hiszem, hogy ez Boldizsárban teljesedett volna.

Abafi látván, hogy a beszélgetés Bátorit kedvetlenné tevé, más tárgyra kívánta azt fordítani. – Sinán basa, – mond, – úgy látszik, örül a fegyvernyugvásnak. Nagyságod megbizonyítá Erdélynek, hogy a Bátori fegyvernek erővé tudja tenni elismert hatalmát.

– Minden szerencséjök mellett hadainknak meguntam – felelt a fejedelem – a táborozást s inkább mint valaha, vágyok nyugalomra. Hidd, Abafi! vannak órák, melyekben vágyaim tova ragadnak innen, boldogabb éghajlatba. Az Olaszhon, a sok népes városok, a finomabb viselet, nyelv, alkalmazás,… ellenállhatlan óhajtásokkal öntik el keblemet.

– Oly szép, oly nagyszerű hivatás, – mond Abafi, – ezerek sorsára ügyelni, ezereket boldogítani, hogy Nagyságodnak lelke a szép pályán, melyre Isten jelelé, meg fogja azon nyugalmat lelni, melyet óhajt. Egy szeretetreméltó fejedelemné közelében, diadalainak fényétől körülsugározva, szebbek, nagyobbszerűek azon örömök, melyeket élvezhet, mint Olaszország minden puhult gyönyörei, hol torzképe létezik csak a hajdani nagyságnak.

A fejedelem szívében újra oly húr volt megpendítve, mely őt komolylyá tevé. Bizonyos idegenséget érzett ő Cristierna iránt, melyről nem tudott magának számot adni. A fejedelmi fénynek közepette, nyugalomra vágyott az a Bátori, ki letévén rövid időre az országos gondokat, kővári nyugalmában újra azon zajt óhajtá vissza, melytől futni látszatott… Cristierna szövetsége kívánatos volt előtte egyelőre, de alig lett ezen óhajtásból valóság: az a hölgy, ki fejedelmi bíbor híjával is nemének dísze vala, kiben minden tulajdon megvolt annak boldogítására, ki mennyének közelébe juthata,… nem tudá szívét betölteni.

Két lovag, kik a táborba visszatérő fejedelem elébe vágtattak s a törököknek új mozdulatáról szólottak, ada elméjének némi elszóródást.

– A napokban dolgunk lesz, – mond valamivel vidámabban, – én győzedelmet reménylek. Mind e mellett, – folytatá különös mosolylyal, fél komolyan, fél tréfásan, Abafihoz fordulva, halkan, – a selyemredős ruha, a vörös bibornoki kalap s egy tágas, kényelmes csarnok a világ hajdani királynéjának remekszerű romjai közt, felér minden kis dicsőségünkkel itt!… Mit gondolsz, leventém?

A CSATA S KÖVETKEZÉSEI.

Nem mély a seb.

_Bulwer_.

Keblem egy nagy éj ezentúl.

_Tóth Lőrincz._

A fejedelemnek jóslata teljesült. Alig szűnt meg a rövid fegyvernyugvás, Sinán basa zaklatni kezdé az őrszemeket.

A magyar tábor igen alkalmas helyen volt. Egy hosszú, közép-magas hegygerincz képeze tágas földemeletet, mely fölül lapos volt. E térséget egyik oldalról mászhatlan szirtek, másikról tágas folyó s mocsárok védék. E hegygerinczről ásítottak le Bátori nehéz ágyúi. Túri Gábor, egy gyakorlott hadi tiszt, volt az ágyús seregnek parancsnoka. Barna paripán, egyszerű fekete sallanggal s medvebőr nyeregtakaróval, lovagolt fel s alá a hosszú ágyúsor előtt, hol rendeléseket téve, hol a közvitézeket szólítva meg. Fejét nehéz gömbölyű sisak födé, tőr-forma csúcsban végződő, derekán vas ing folyt le, ezen fölül farkas-kaczagány volt kerítve.

Egy ősz vitézhez közelíte Túri, ki hosszú ágyú mellett állott, néha le-lepillantva a völgybe, hol már az ellenséges seregek összecsaptak.

– Pered! – szólt Túri azon a nyugodt hangon, mely a bátorságot jeleli, – Keresztúri csapatjának bal szárnyát zaklatja a tar; végy négy ágyút magadhoz s vonulj velök jobbra azon halomra! (ekkor oda mutata) s küldj néhány vas morgót közikbe! Siess! siess! – folytatá, letekintve a tágas csatatérre, – hogy oda érhess, míg össze nem kapnak, nehogy jót, rosszat ránts le a lábáról.

Pered a vett parancsot azonnal teljesíté. – Te itt maradsz ezzel a röviddel, – mond, egy ágyúshoz ugratva Pered, – kerekei rosszak, összedől, míg a domra érünk. Siessetek.

Négy ágyúba hirtelen be voltak a lovak fogva, s néhány percz múlva már hallatszott szakadatlan mély dörgésök.

– Használnak, – mond egy csinos fiatal ágyúshoz szólva Túri, – az én vas gömböleim. Nézd, István! mint sepri őket szét.

– Ej, – mond ez boszúsan, – miért kell itt ok nélkül az időt tölteni! már egy órája, hogy itt veszteglünk. Ördög teringettét! nézzen oda balra, vitéz úr! – kiált fel a fiatal ágyús lángoló arczczal, – az a fejedelem!… ki van mellette?

– Abafi, – mond hidegen Túri. – Nem, nem, – folytatá, figyelemmel szegezve szemeit a csatatérre, – Bethlen; Abafinak ott lejebb látom szürkéjét. Derekasint! – kiált Túri lángoló arczczal, – ez Bátorihoz illő megtámadás volt! Erre tart a török! vigyázzatok legények! – mond, végig nyargalva az ágyúsor előtt. Most fordúlnak; tüzet!

Az ágyúk zúgása tölté be a levegőt, rettentő pusztítást téve a törökök közt.

Ekkor egy fiatal lovag ugrata föl a hegygerinczre.

– Csakhogy reánk is került a sor! – mond vígan az ágyús István, mellette álló pajtásának. – De Jankó! – folytatá, közelebb lépve a szomszéd ágyúshoz, – te mindig igen föl irányzasz; nézz ide! így! – mond, igazítva az ágyún, – ez a lövés talál bizonyosan; haha!

– Hármat egyszerre, – riadt fel Jankó, – egyiknek épen a gombját szedte le!

Azon közben a lovag, kit az elébb észrevevénk, fölérkezett s Túri előtt megállván, a hegygerincz bal végére mutatott.

– A fejedelem parancsolja, – mond, hogy az egész ágyú-csapat sietve arra az oldalra vonuljon; – Razván hadai (látja kegyed? amott ni! most siet seregeink egyik csapatja arra) – nehezen tartják magokat.

Túri azonnal Pered után küldött s nemsokára a hosszú ágyusor csörtetve vonult balra.

– Ezen két széles torkút itt hagyom. Te maradsz, István! – mond Túri a fiatal ágyushoz – s le-leszólasz néha a völgybe.

– Lesz gondom reá – mond ez, törülgetve az ágyuját – egy-két szóval belé elegyedni, ha nem kedvemre fordul alant a dolog.

Az ágyuk eltávoztak s nemsokára nagy segítségére valának Razván vajda seregeinek, kinek a fejedelem védelmökre sietett.

– Nagyságod igen koczkáztatja életét! – mond Abafi, ki épen Bátori mellé érkezett – itt úgy hemzseg a nyíl, mint a zápor. Azon dombra lovagoljon Nagyságod! onnan mindent jobban ki lehet venni.

– Te vérzel, Abafi! – mond a fejedelem, megfordítva lovát.

– Hol? – kérdé ez hidegen.

– A válladon; hát nem érzesz semmit?

Abafi a vállára tekintett.

– Kis karczolás, úgy hiszem. Én sietek amoda! – mond, hirtelen sarkantyuba kapva lovát.

Jó is volt Abafinak megérkezte csapatjaihoz. Ezek egy sűrű török spahi-osztálytól megtámadva, hátrálni kezdtek.

Abafi ott termett.

– Ki mer itt hátrálni! – kiáltott, szaladó seregei előtt megállva. – Vissza, vissza! – s áttörvén a tömegen, megfordítá azt a spahik nagy veszedelmére, kik közül sokan a viadal helyén maradtak.

Minden ponton meg volt verve az ellenség s kezde sietve hátra vonulni.

Bátori ekkor érkezett Abafihoz.

– Mihály vajdával – mond – meg vagyok ma elégedve. Ő még vív; te pedig köttesd be sebedet! ha nem nagy is, s vérveszteség elgyengít s karodra még szükség van.

Alig ejté ki a fejedelem e szavakat, midőn Abafi lovastól összedőlt. Abafi hirtelen fölugrott.

– Isten hozzád, jó hív állat! – mond – te megkaptad a magadét.

E pillanatban termett mellette egy csinos karcsú lovag; sisak-rostélya le volt eresztve, melynek tetején hosszú, vörös toll ingadozék; derekát ezüst ing födte s ezen fölül szép tigris-kaczagány lebegett, almás fakón ült a fiatal vitéz, melyet aligha nem láttunk már valahol.

– Itt a ló, ló helyett! – mond leugorva lováról s a meglepett Abafinak kezébe tekerve lova kantárszárát s míg ez rábámult, sietve távozott, a sereg közé elegyedve, s nemsokára eltűnt szem elől.

– Ki volt ez? – kérdé a fejedelem meglepetve.

– Ki volna – felelt a kérdezett – Izidora, Villám!

– A Markó leánya? – szólt a fejedelem. – Istenemre! ez segítség a maga idejében.

– Mindig s mindig ő? – mond Olivér különös arczkifejezéssel, melyben bosszúság vegyült a részvét nemével, melyet magába akart fojtani.

Abafi s Izidora közt valóban különös viszony volt. Első találkozásuk után úgy láttuk, hogy ők talán igen is szoros viszonyban álltak. Hogy Abafi visszavonta magát Izidorától később, több okunk van gyanítani; a kolosvári téren hozzá intézett szavai Izidorának bizonyítják ezt s az önmaga nyilatkozása is a fejedelem előtt. S mégis e szenvedélyes teremtés, visszaidéztetése után is, mily forrón ragaszkodott hozzá, mily béketűrőleg szenvedte idegenkedését, mely őt bizonyosan mélyen sebzé; mindezt nemcsak szerelemből, hanem hálából is, azon lény iránt, ki őt az élethez köté s a ki példátlanul szeretett fia iránt kegyes volt. Abafi, úgyszólván nemcsak életét mentette meg, hanem neveléséről s jövendő sorsáról is gondoskodott s ezt nem gyámnoki felelősséggel, hanem atyai s testvéri indulattal. De Izidora szereté is Abafit oly forrón, oly öntagadólag, oly számítás nélkül, hogy ezen indulat őt szinte megnemesíté. S ez a hölgy, ki alig tizenhat éves, egykor egy fiatal csábító karjai közt felede mindent; ki később, midőn ezen első tettének következése őt vigyázóbbá tehetné, a Dandár vétkes szerelmének tárgya s részese volt, ez a könnyelmű, sőt vétkes teremtés, már tudná fölfogni lelkében azon gondolatot, hogy ily nemtelen lény Abafihoz érdemetlen. Ő, ki a tatárfejeket önkezével vagdalta le, ki atyjának vad czimboráival versengve ivott, játszott, tombolt: Abafi előtt szégyenlett boros poharat vinni ajkaihoz, koczkát fogni kezébe s illetlen szót ejteni ki ajkain; s mióta szerette egész boldogtalan hevével forró ifjú keblének: neme a véthetlen undornak keletkezék lelkében Dandár iránt s mind tetteiben, mind élete módjában volt valami, a mi őt nemének szelidebb szelleméhez közelteté, ha nem is mindenben, a mit ily élet neméhez szokottól, aligha mint lehetőt, kivánhatunk,… de igen sokban.

Ő atyjánál növekedett föl férfiasan, vad férfiak közt. A pillanat hatalma tevé őt bűnössé; alkalom s atyjának gondatlan engedékenysége okozá, hogy a bűn ösvényén haladt. Lelkében azon komoly meggyőződés, hogy ő jobb nem lehet, mint a milyen, azzal a daczczal volt vegyülve, mely oly feltünő azokban, kiket sorsuk öntudatlan s önakaratlan ránt le szennyes szenvedélyek örvényébe, kiknek szemeik csak akkor nyiladoznak s kik csak akkor érik el az életnek gondolkozó korát, mikor a világ, mely lelkeikben derült, csak aljas, visszahozhatlan tettek fekete sergét sugározza körül s ha valóban nemes, erőteljes a lélek, mely ily mámorból ébredez, önmagát utálja s veti meg.

Az a hölgy, ki az első jöttnek odaveté a legszentebb tisztaságát és szemérmét, ki éveket töltött azon feslett elszórtságban, mely pillanatnyi kegyét osztja választás nélkül, soha, bármint jobbuljon is meg, csendes, nyugodt többé nem lehet; hölgy, ki szemérmét veszté el, mindent elvesztett… Ilyen volt Izidora. Ő, mióta Abafit szerette, mindenkitől visszavonult; de az a gondolat, hogy Abafihoz érdemetlen s hogy ez, ha valaha szerethetné őt, e szeretettel önmagát alacsonyítná le, volt a féreg, mely emészté.

– Nem szerethet! – monda olykor magában – hiszen én magam utálom s gyűlölöm magamat. Anyja egy gyermeknek, kinek atyját nem szabad neveznem! s ki ha élne is, megtagadná őt!… ágyasa a legnyomorultabb semmire-kellőnek! egy hyéna, mely vérözönök közt nevekedék föl!… ily iszonyú teremtés, hogy álmodhatnék azon férfiú szerelméről, kit nincs asszony, ki megérdemelne!

– Mint férfiú, mint ember akarom becsülését, háláját megérdemelni. – Így tűnődött s e föltét volt tetteinek vezércsillaga. – Csak egykor, ha ő a szerencsétlen Izidorát nem utálja, nem veti meg, ha hozzá illő nőnek karjai közt boldog leend, tudja meg, mennyire szeretem én!… Nem, nem! – mond kitörő könyekkel – akkor sem! hiszen ő megvetne, ő kinevetne. S ha mint hölgy, kinek pillanatnyi kegyét szerelem nélkül gondolá birhatni, utálatot érdemlek is: nem vagyok-e Villám, a barlangok arszlánának rettegett leánya? – s nem vala-e fölbátorítása önmagának, ment egy nemétől az önérzetnek, mely Villámban néha különbözött azon dölyftől, mely nem ritkán homályosítja épen azon tetteknek becsét, melyek azt előidézik.

Abafi Izidorát nem szerette; ezt önmagának nyilatkoztatásából értettük. De mi volt tehát az, a mit ő Izidora iránt érzett? Előre a szép, csinos hölgy közeledése érzékeire hatott s Izidora, ha kevésbbé nyilt s cselszövényesebb lett volna, alkalmasint könnyen elszédítheté Abafit. De ezen egészen sajátságos teremtésnek lelkületében volt magát mindig úgy adni, mint a milyen s így Abafi minden tettét s egész előbbi életét tudta. Nem csodálhatjuk, ha benne, bármi aljas ember volt is az Izidorávali ismeretségének első idejében, e nyilatkozások azon hideg visszavonulást okozták, mely többnyire könnyen ajánlkozó szerelmi kaland következménye. De a kis Zsiga szerfölött kedves volt előtte; előmenetelét, csinosb maga-alkalmazását, számtalan ügyességét magának tulajdonítá Abafi s méltán: a kis Zsiga az ő teremtménye volt: s a gyermek kifejezhetlen hálája s azon egyszerű, szívéből özönlő kedvkeresés, melylyel jóltevőjének úgyszólván gondolatját igyekezék kitalálni, oly tündérerővel bírt, hogy el nem tudott volna lenni nélküle. Föltevé magában őt boldoggá tenni s e feltét mindig erősb, mindig határozottabb lőn az ő nemes s már mondhatjuk, nagy lelkében. Izidora is érdekes volt előtte, egyrészt fiáért, kihez közös szeretet csatlá őket; másrészt önragaszkodásaért Abafihoz, melyben valami oly öntagadó, oly számítás nélküli volt, hogy Abafiban baráti hajlandóságot és szánakodást idézett elő egyszerre s – mely lelkének jól esett, mivel talán némi rokonsággal bírt az Abafi indulatainak jelen irányával; csakhogy Abafi azon gerjedtséget, kiválást a köznapi életből s azon magasztaltságot nem Izidora iránt, kinek ha személyét kedvelte is, tetteit s előbbi életét utálnia kellett, hanem azon lény iránt érezte, kit fiatal keblének minden tehetségéből s erejéből imádott – Cristierna iránt. Izidorának példátlan hűsége őt érdekessé tevé előtte: s nem csodálhatjuk, ha mindezen okoknak összes hatása, egyesülve a hála oly nemes és gyöngéd érzetével, nagy, sőt mindig nevekedő erővel bírt; annál is inkább, mivel Izidorának Abafivali társalkodása egészen más, szelidebb, asszonyibb nemű volt, mint a milyennek, másokkali érintéseiben e különös lénynek valánk tanui; s mivel végre Izidora szerfelett csinos, kecscsel teljes hölgy volt, kit férfiúszem nem tekinthete részvét s gerjedő vágyak nélkül.

Ezen kissé hosszabb, de a történet tekintetében szükséges kitérés után, forduljunk vissza a fejedelemhez s Abafihoz.

Az ellenséges seregeknek visszavonulása után a fejedelem, számos vezéreinek és segédjeinek kiséretében, kik közt Bocskai, Kornis, Keresztúri, Abafi, Betlen s mások valának, igen vidáman tért vissza a táborba, hol örömlövések s víg hanga várakozék reá s követőire.

A seregnek része a völgyben maradt, álmatlan szemekkel virrasztva a hosszú éji órákat által; néha-néha hallatszott egy lövés vagy csendes csörtetés, a vizsgáló csapatok mozgását s jeladásait jelentő. A táborban minden nyugalomra sietett a napnak hosszú küzdése után.

HÁLA S HALÁL.

Folyj ki, folyj ki vérem, Múlj el életem! – – – – halni, Szép halál nekem.

_Garay_.

Abafi sátra elébe érkezett; számos cselédei álltak az előtt. – A fakó ma nálam marad – mond, leszállva s megveregetve nyakát az Izidora lovának – jól tartsátok! – Egy ölnyi csatlós átvevé a lovat; Olivér sátrába lépett. Nehéz, fehér s veres, négynyüstös vászonból volt az, hat négyszög öl tágasságot képezett s finom török szövettel volt. A nyílással szembeni bal szögletében vonult el a tábori ágy. Az ágy fejét dagadó szarvasbőrpárna foglalá el s a takaró széles, világoszöld köpenyeg volt; mellette két hosszas podgyász-zsák egymás mellé téve s több rétbe hajtott török szőnyeggel födve, pamlagot képezett. Ezzel szemben, földbe vert czövekektől tartott fogason, számos tükörsíma fegyverei voltak aggatva.

Egy öreg cseléd állt a sátorban. – Egészen besötétedett már, Péter – mond Abafi s levevé sisakját – küldd el ezt a sok tátongó cselédet innen; egyedül akarok lenni veled.

Péter teljesíté a parancsot s visszatért egyedül.

– Emeld ki e nehéz inget nyakamból – mond ura.

– Az urfinak válla vérzik! – jegyzé meg búsan a szolga – a vas-szövet ketté van vágva.